Archívum: 'zsidó'


Mind kiválasztottak vagyunk!

Írta nov 27 2012

“Itt az ideje, hogy felmérjük, hány zsidó ül a parlamentben és a kormányban!” csattant fel Gyöngyösi Márton,  jobbikos képviselő tegnap a Parlamentben.  Úgy fest, Magyarországon néhányan (ismét) eljelejtették, amit Teréz Anya tanított: “Ha mindenki tisztán tartaná a saját portáját, az egész világ tiszta lenne.” Ám hibásokat keresni a mocsokért mindig sokkal könnyebb… Hajónaplók című könyvemből idézek.

“A világunkban évezredek óra dúl a harc, és a téma mindig ugyanaz: „te más vagy mint mi, mi jobbak vagyunk”. Ennek a rendkívül irritáló és egoista gondokodásmódnak az áldozatai vagyunk mindannyian, akik este bekapcsoljuk a híreket, és komolyan elhisszük, hogy objektív képet alkothatunk a világról az ott látott képek alapján. „A zsidók bombázzák Palesztínát.” modja valaki, nekem pedig csörög a mobilom, és a Gázai övezetben élő közeli barátaim hívnak, hogy ne aggódjak értük, mert lent vannak az óvóhelyen, és minden oké. Hát azt kell mondjam, hogy nem. Semmi sem oké.

A kabbala szerint kiválasztottnak lenni nem azt jelenti, hogy a zsidók jobbak volnának az arabknál, keresztényeknél, vagy akár a Justin Bieber rajongóknál. A kabbala szerint senkinél sem vagyunk jobbak, de lehetünk önmagunk legjobb változatai. Aki a változás útját választja, kitör a fogságból, kettéválasztja a káosz tengerét, és megtalálja az ígéret földjét a szívében. A bibliai időkben az izraelitáknak sikerült mindez, és ezért a mai leszármazottaik mind felelősséggel tartoznak azért, hogy az emberiség eszébe vési –e végre: a csodák nem maguktól történnek, hanem mi valósítjuk meg őket azzal, hogy képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, elfogadni, és tudatában annak, hogy sosem látjuk a teljes képet, küzdünk az élet édes nehézségeivel. Mindannyian egy olyan nemzedék leszármazottjai vagyunk, amelynek tagjai hittek a csodákban. Mind ugyanazt az isteni szikrát hordozzuk magunkban, de a saját ítélkezésünk eltakarja előlünk az embertársaink tökéletességét.

Kiskoromban ünnepi pillanatként éltem meg, mikor kiraktam a matróz-zakóm gallérjára a piros-fehér-zöld kokárdát. Az elmúlt évek eseményei azonban olyan mélyen megváltoztatták bennem e három szín feltüntetésének jelentését. A vadnacionalizmus annyira megtépázta a magyarságtudatomat, hogy végül arra az álláspontra kellett jutnom: a világ polgára vagyok, mint minden ember, állat, virág és kavics, és ennél több “hovatartozásra” nincs is szükségem. Hiszen itt mind egyek vagyunk. Néhány éve Budapesten sétálva egy kislány rámkiáltott: “Kristóf, én vettem le a kendőt!” Eszembe jutott, hogy pár hónapja egy tinilány a tanácsomat kérte: a muzulmán mamája ragaszkodik hozzá, hogy viselje a kendőt, ő viszont nem érzi szükségét, hiszen a spiritualitást nem a külsőségek határozzák meg. Amikor felimertem a lányt, spontán magamhoz öleltem.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy mindegy, ennek a kislánynak a szülei Szaud-Arábiából, Törökországból vagy Óz birodalmából valók, én épp olyan honfitársamnak érzem őt, mint bárki mást, aki bátran, másokat szeretve, tisztelve és elfogadva keresi a saját ösvényeit. Zsidó-arab-cigány-magyar-meleg-lábfetisiszta-képregénygyűjtő… kit érdekel? Mind egyre megy. Mind kiválasztottak vagyunk. ”

 

Vörös riadó… vörös riadó… vörös riadó…

Írta nov 18 2012

Ma van az első nap, amelyet külön kell töltenem a páromtól, Matantól – aki ügyeletes gyermekorvos -, amióta elindult ez az őrület, és egy szemhunyást sem aludtam egész éjszaka. Végül felkeltem hajnalban, és úgy döntöttem, összeszedem egy kicsit a gondolataimat. Kávézom. Hallgatom a rádiót. Szól a zene. Egy pillanatra megszakad. “Vörös riadó Ashkelonban. Vörös riadó Ashkelonban.” Majd ismét felcsendül a dal. Nem figyelek rá, hogy helyesen írjak, nem rendszerezem a gondolataimat, nem cikket, vagy esszét írok, csak írok, írok, írok, mert írnom kell.

“Vörös hajnal”…az erkélyen gubbasztva írok

Írnom kell, mert pár napja életemben először tapasztaltam meg, milyen is az, amikor a sziréna bömbölése közben egymást ölelve állunk a lépcsőfordulóban, írnom kell, mert a rokonaim, barátaim összepakolt hátizsákokkal fekszenek le aludni, hiszen bármikor behívhatják őket, és írnom kell, mert nagyon hamar felismertem, hogy Izrael ebben a pillanatban nem csak a terror ellen harcol, hanem a nemzetközi sajtó ellen is, és a tudatlan emberek ítélkezése ellen is. Nyilvánvalóan tudjátok, hogy abszolút pacifista vagyok, és ellenzek bármiféle háborút, és hiszek a spiritualitás erejében, az “együtt” erejében, és a pozitív gondolkodás erejében, ugyanakkor kötelességemnek érzem, hogy – látván, milyen csekély információval rendelkeznek sokan, és látván, hogy itt-ott elkapott hírek alapján próbálnak sokan véleményt akotni – leírjam, ami tudok. Amiket tudok az ebben a pillanatban az életüket kockáztató barátaimtól, rokonaimtól, és amiket tudok, mert itt élek – immáron három éve. És nem is tervezem, hogy tovább állnék innen. Még akkor sem, ha ebben a pillanatban az ország közel fele folyamatos rakétatámadások célpontja…

Bár röhögünk rajta, hogy a híradókban manapság “a zsiráfok idegesek a rock zenétől” típusú hírekről számolnak be, azért ideje belátnunk, hogy a médiának óriási felelőssége van a kialakult közel-keleti  helyzetben. A világ figyelme akkor terelődik Izraelre, ha „nagy” dolgok történnek, pedig a helyi híradások naponta szólnak Gázából érkező rakétákról, és a déli városokban dolgozó barátaim az elmúlt hetekben napi 2-3 riadóról mesélnek. Persze ez nem újdonság: Izrael déli részére utazni évek óta együtt jár azzal, hogy a nap bármely pontján megszólalhat a sziréna. Egy-egy Izraelre lőtt rakétát a nemzetközi sajtó meg sem említ– „történnek ennél fontosabb dolgok is a világban”-alapon. Ez sajnos mára oda vezetett, hogy amikor a rakéták Tel Avivot és Jeruzsálemet is elérték, és az izraeli hadsereg elkezdett arról beszélni: ideje bevetni a szárazföldi csapatokat is a Hamasz ellen, a világ nagyrésze nem értette, miért ez a „hirtelen” reakció. Ha beszélgetésbe bonyolódom külföldi fórumokon amerikaiakkal vagy franciákkal, és megemlítem nekik, hogy Izrael naponta szenved rakétatámadásoktól, egész egyszerűen hazugnak neveznek, hiszen „ha ez igaz lenne, ez mindig benne lenne a hírekben.” És nem hibáztathatom őket… honnan is tudnának róla?!

Arról sem számol be a nemzetközi sajtó, hogy most ért véget a Tel Aviv Fashion Week, ahol a “feltörekvő tervezők” bemutatón egy arab dizájner kapta a legnagyobb tapsot, és hogy az egyik neves tervező, Tamar Primak azt nyilatkozta: számunkra nem léteznek határok, oda-vissza inspirálódunk egymás kultúrájából, és a ruháin épp úgy használ ősi zsinagógákból származó motívumokat, mint mecsetekből, vagy palesztín népviseletből származó elemeket. Nem számol be a világ a Kids Creating Peace munkásságáról sem (a szervezet, amelynek a könyveimből származó bevételem 11%át adományozom évek óta), akik muzulmán, zsidó és keresztény gyerekek szocializációját tűzték ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban tartanak foglalkozásokat Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra, és egymás kultúrájának megismerésére. Honnan tudnának róla az emberek, hogy együtt élünk, dolgozunk, tanulunk és játszunk az arabokkal, és hogy a zsinagógák és a mecsetek egymás tőszomszédságában állnak Tel Avivban, és soha, soha nincsenek konfliktusok? Aki volt már Izraelben tudja, hogy az országban megszámláhatatlanul sok arab kisváros és falucska van, amelynek lakosai békében élnek a zsidókkal – még a modern autóutak mellett tanyázó beduin sátortáborokat sem zargatja senki… ám aki sosem járt mifelénk, ezt el sem tudja képzelni. Nem hallanak arról sem, hogy hetente többszáz teherautónyi élelmiszer érkezik Izraelből Gázába, mert az ott élő emberek képtelenek eltartani magukat, a Hamasz irányítása pedig nem teszi lehetövé, hogy az övezet fejlődjön – hiszen a szegény embereket sokkal könnyebb meggyőzni arról, hogy az ő ellenségük Izrael, nem pedig a tudatlanság. Arról sem esik szó, hogy a súlyosan sérült gázai civileknek Izraelben biztosjtanak orvosi ellátást. Azt pedig végkép nem tudják az emberek, hogy Hamasz harcosa számára a helyi nők, gyermekek, és általában a civilek élő pajzsok, akik mögé bármikor elrejtőzhet – a rakétakilövő helyek éppen ezért játszóterek és mecsetek közelében vannak. Mindeközben az izraeli civilek a Hamasz számára épp olyan célpontok, mint az izraeli katonák. Olyannyira, hogy a Hamasz tévéreklámokban propagálja az öngyilkos merényleteket, a szlogen pedig: “Izraeliek, álmotkban fogunk megölni titeket.”

Részlet a Hamasz alapokmányából: “Izrael addig fog létezni, amíg az Iszlám el nem pusztítja, mint ahogy másokat is elpusztított már korábban.” Ennek fényében pedig a Hamasz tegnap Jeruzsálemre is kilőtt rakétát – annak ellenére, hogy pontosan tudják: nem képesek pontosan meghatározni a célpontot, tehát a bomba zuhanhatott volna akár a Szikla-Mecsetre is. Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy ennek az akciónak semmi köze Isten szeretetéhez. Az izraeli katonák tehát nem Palesztína, a palesztínok, az arabok, a muzulmánok ellen, vagy egy földterületért harcolnak, hanem a terror ellen. A Gázában élő emberek nem Izrael, hanem egy terror szervezet elnyomásában élnek – az áramot és a vizet például mind a mai napig Izrael biztosítja számukra. Az izraeli katonák minden egyes újabb légitámadás előtt szórólapok százezreit szórják szét, hogy a civil lakosok maradjanak távol a Hamasz létesítményeitől. Tény, hogy a palesztín oldalon sokkal többen halnak meg, de az is tény, hogy az izraeli állam legalább annyit költ arra, hogy MEGVÉDJE a népét, mint arra, hogy fegyverkezzen. Gázában évtizedek óta pokoli állapotok vannak, de a Hamasznak eszébe sem jut a fegyverekre költött pénzből óvóhelyeket építeni – épp ellenkezőleg, örülnek neki, ha a nemzetközi sajtót körbehaknizhatják a sebesültek képeivel – ennek érdekében pedig játszóterekre és iskolákba rohannak a terroristák, ha Izrael légitámadásba kezd. Ha pedig nincs elég mutogatnivaló civil áldozat, Szíriában készült képeket hamisítanak meg, mintha most készültek volna. Ahogy Golda Meir mondta: “Akkor lesz béke, ha az arabok jobban szeretik majd a saját gyerekeiket, mint amennyire minket gyűlölnek.”

Olyan szivesen szerveznék egy turista buszt a Negevbe Ashkelon és Ahsdod meglátogatásával néhány magyar hírszerkesztőknek. Vidám kirándulásra küldeném őket a déli kisvárosokba, hiszen ott úgy sem történik semmi, csak Gázában, ahol “folyatódik az izraeli terror”. Valami azt súgja, hogy miután kicsit megkergette őket egy-két-huszonöt Hamasz-rakéta, eszükbe jutna az “Izrael folytatja Gáza bombázását, ma egy édesanya és kislánya is életét veszítette.” hírt megtoldani azzal, hogy “…miután Gázából 1000 rakétát lőtt ki a Hamasz Izraelre az elmúlt 72 órában, Tel Avivban egy rakéta darabjai egy autóra zuhantak, délen családok tucatjai veszítették el az otthonukat,  társasházak dőltek össze, és egymillió ember töltötte az egész napját az óvóhelyeken.” Picit azért másként hangzik, nem? Az egyik hírportál mai cikkének a szalagcíme: “Izrael a középkorba bombázná Gázát”.Arról viszont nem szólnak a híradások, hogy Kiryat Malachiban három civilt ölt meg egy Hamasz-rakéta a napokban. Mindeközben  Szíriában naponta 150 embert mészárolnak le augusztus óta – teszi ezt maga a kormány, a sajátjaival. Lehetséges, hogy a világnak két értékrendje volna – egy Izrael számára, és egy a világ többi része számára? A londoni öngyilkos merényletek kapcsán, vagy a new yorki ikertornyok összeomlásakor soha senki nem mondta azt: “hagyjuk csak szépen békén a terroristákat”. Ha Londont, New Yorkot, vagy Párizst bombáznák egy szomszédos kisvárosból, bármelyik nyugati állam kíméletlen katonai offenzívával védené magát – egy napot se várnának. Tisztelettel és szeretettel kérek mindekit, hogy tájékozódjon, mielőtt véleményt formál. Aki békét akar, nem engedheti meg magának, hogy a gyűlöletben megoldást lásson. Egyik oldalon sem.

“Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Hemingway

***

UPDATE: Mivel hamar rá kellett jönnöm, hogy a bejegyzésemet sokan el sem olvassák, csak véleményezik, ezért – reménykedve abban, hogy legalább ezt a csekély szöveget átfutja majd, aki hozzá szeretne szólni a bejegyzéshez – leírok pár fontos gondolatot…

- Hiszem, hogy minden arab, zsidó, fekete, fehér, ázsiai stb. egyformán fontos, és senki sem jobb, vagy rosszabb a másiknál

- Hiszem, hogy ha Palesztína független államként működne, joga van ehhez, és ebben sem Izraelnek, sem a Hamasz nevű terrorszervezetnek nem volna szabad megakadályoznia, ám mivel a palesztínok felmenői szaúd-arábiaiak és egyiptomiak (a saját minisztereik szerint) vélhetően az arab országok örömmel adnának nekik területeket… vagy nem? És ha nem, akkor… miért nem?

- Nem pártolom a háborút és az erőszakot, és semmilyen szélsőséges eszmével nem szimpatizálok. Az én “ideális világomban” mindenkinek helye van, aki képes elfogadni a másik embert, legyen szó annak vallásáról, származásáról, bőrszínéről, vagy szexuális beállítottságáról

- Ahogy nem azonosítható minden egyes magyar ember a magyar kormány minden egyes döntésével így az összes izraeli sem azonosítható az izraeli kormány minden egyes döntésével, mi több, a környezetemben a legtöbben kormányvltást szeretnének

- Soha életemben nem találkoztam még olyan izraelivel, sőt, olyan zsidóval, aki olyan gyűlölettel beszél arabokról, ahogyan sok magyar beszél a zsidókról

- Minden hozzászólást elfogadok, amelyben nincs durvaság, b_zizás, zsidózás, de mivel nem vagyok a nap 24 órájában a gép előtt, néha időbe telik, míg leokézom őket, ezért semmi szükség rá, hogy ha valaki nem látja a hozzászólását azonnal az oldalon, fröcsögni kezdjen rám

- Bárkivel szivesen elbeszélgetek, mert hiszek benne, hogy egyikünk sem tud mindent, és sokat tanulhatunk egymástól. Hiszem, hogy a különböző véleményt képviselő emberek azért kerülnek kapcsolatba egymással, mert kerekebbé tehetik egymás világát. steiner.kristof@gmail.com

 

 

 

Nyugi bébi, nem lettem szekta tag

Írta márc 06 2012

A BORS napilap mai számában olvashattok egy rövid beszélgetést velem a Kabbaláról. Mivel a lap érthető okokból – mivel bulvárlapról beszélünk – nem hozhatta le a teljes interjút, és kellően szenzációs címet és bevezetőt is kapott, gondoltam megosztom veletek a szerkesztetlen változatot. És persze a vallásomat nem hagytam el… a buddhizmus szellemiségét élő, Kristna-tudatos vegetáriánus gyakorló kabbalista vagyok, hiszek az angyalokban, és bódi szatvának tartom Jézust és Mohamedet. És… akkor mi van? Elmondom mi: SZERETET.

 

Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

-