Archívum: 'zsidó'


Mind kiválasztottak vagyunk!

Írta nov 27 2012

“Itt az ideje, hogy felmérjük, hány zsidó ül a parlamentben és a kormányban!” csattant fel Gyöngyösi Márton,  jobbikos képviselő tegnap a Parlamentben.  Úgy fest, Magyarországon néhányan (ismét) eljelejtették, amit Teréz Anya tanított: “Ha mindenki tisztán tartaná a saját portáját, az egész világ tiszta lenne.” Ám hibásokat keresni a mocsokért mindig sokkal könnyebb… Hajónaplók című könyvemből idézek.

“A világunkban évezredek óra dúl a harc, és a téma mindig ugyanaz: „te más vagy mint mi, mi jobbak vagyunk”. Ennek a rendkívül irritáló és egoista gondokodásmódnak az áldozatai vagyunk mindannyian, akik este bekapcsoljuk a híreket, és komolyan elhisszük, hogy objektív képet alkothatunk a világról az ott látott képek alapján. „A zsidók bombázzák Palesztínát.” modja valaki, nekem pedig csörög a mobilom, és a Gázai övezetben élő közeli barátaim hívnak, hogy ne aggódjak értük, mert lent vannak az óvóhelyen, és minden oké. Hát azt kell mondjam, hogy nem. Semmi sem oké.

A kabbala szerint kiválasztottnak lenni nem azt jelenti, hogy a zsidók jobbak volnának az arabknál, keresztényeknél, vagy akár a Justin Bieber rajongóknál. A kabbala szerint senkinél sem vagyunk jobbak, de lehetünk önmagunk legjobb változatai. Aki a változás útját választja, kitör a fogságból, kettéválasztja a káosz tengerét, és megtalálja az ígéret földjét a szívében. A bibliai időkben az izraelitáknak sikerült mindez, és ezért a mai leszármazottaik mind felelősséggel tartoznak azért, hogy az emberiség eszébe vési –e végre: a csodák nem maguktól történnek, hanem mi valósítjuk meg őket azzal, hogy képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, elfogadni, és tudatában annak, hogy sosem látjuk a teljes képet, küzdünk az élet édes nehézségeivel. Mindannyian egy olyan nemzedék leszármazottjai vagyunk, amelynek tagjai hittek a csodákban. Mind ugyanazt az isteni szikrát hordozzuk magunkban, de a saját ítélkezésünk eltakarja előlünk az embertársaink tökéletességét.

Kiskoromban ünnepi pillanatként éltem meg, mikor kiraktam a matróz-zakóm gallérjára a piros-fehér-zöld kokárdát. Az elmúlt évek eseményei azonban olyan mélyen megváltoztatták bennem e három szín feltüntetésének jelentését. A vadnacionalizmus annyira megtépázta a magyarságtudatomat, hogy végül arra az álláspontra kellett jutnom: a világ polgára vagyok, mint minden ember, állat, virág és kavics, és ennél több “hovatartozásra” nincs is szükségem. Hiszen itt mind egyek vagyunk. Néhány éve Budapesten sétálva egy kislány rámkiáltott: “Kristóf, én vettem le a kendőt!” Eszembe jutott, hogy pár hónapja egy tinilány a tanácsomat kérte: a muzulmán mamája ragaszkodik hozzá, hogy viselje a kendőt, ő viszont nem érzi szükségét, hiszen a spiritualitást nem a külsőségek határozzák meg. Amikor felimertem a lányt, spontán magamhoz öleltem.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy mindegy, ennek a kislánynak a szülei Szaud-Arábiából, Törökországból vagy Óz birodalmából valók, én épp olyan honfitársamnak érzem őt, mint bárki mást, aki bátran, másokat szeretve, tisztelve és elfogadva keresi a saját ösvényeit. Zsidó-arab-cigány-magyar-meleg-lábfetisiszta-képregénygyűjtő… kit érdekel? Mind egyre megy. Mind kiválasztottak vagyunk. ”

 

Nyugi bébi, nem lettem szekta tag

Írta Már 06 2012

A BORS napilap mai számában olvashattok egy rövid beszélgetést velem a Kabbaláról. Mivel a lap érthető okokból – mivel bulvárlapról beszélünk – nem hozhatta le a teljes interjút, és kellően szenzációs címet és bevezetőt is kapott, gondoltam megosztom veletek a szerkesztetlen változatot. És persze a vallásomat nem hagytam el… a buddhizmus szellemiségét élő, Kristna-tudatos vegetáriánus gyakorló kabbalista vagyok, hiszek az angyalokban, és bódi szatvának tartom Jézust és Mohamedet. És… akkor mi van? Elmondom mi: SZERETET.

 

Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

Tanulj te is repülni!

Írta ápr 21 2011

Sosem felejtem el, mikor kiskoromban a nyakamban viselt malát vagy a csuklómra tekert vörös fonalat nézegetve az ovistársam megkérdezte: mit jelentenek az amulettek? Amikor viszont röviden csak annyit feleltem neki: olyasmit, mint számodra az apró kereszt a nyakadban, kerekre nyílt szemekkel bámult rám. “Miért, az jelent valamit?”

Később az általános isiben is szembesültem vele, hogy néhány osztálytársam egy hittanóra után lazán besózott egy csigát, vagy lefejezett egy szarvasbogarat, csak úgy viccből. Azt hiszem, még a tízet sem töltöttem be, amikor először fogalmaztam meg magamban: a vallás – anélkül, hogy valaki lelki fejlődésének eszközeként tekintene rá – épp olyan, mint a babaként ránkragadt becenevünk. Sokakban kamaszkorukig fel sem merül, hogy sosem adta áldását rá, hogy az egész utca Bömbinek, Mókinak vagy Pipinek hívja. Ahogy arra sem, hogy megkereszteljék, megszabadítsák az előbőrétől, vagy vasárnaponként istentiszteletre hordják, esetleg rendszeres palacsintapartikra a tiszteletes otthonába… megtörtént eset.

Én magam buddhista családban nőttem fel, a tibeti mantrák mormolása közben pedig már gyerekként is fél szemmel a magyar szöveget követtem, hogy megfejtsem a kódokat. A vallási hagyományainknak ugyanis – bár sokszor csupán berögzüléseknek tetszenek – mindig vannak spirituális gyökerei. A Biblia tanításai is metaforikus értelemben segítenek a hétköznapok során – hiszen nem fizikai értelemben építünk égigérő tornyokat, hanem büszkeségünk, egónk tör az égig. A Vörös-tenger kettéválása az izraeliták előtt nem egy természeti jelenséget vagy egy David Merlini trükkjeit megszégyenítő varázslatot kíván szemléltetni, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy – ha már Izraelben töltöm a nyugati kulturában zsidó húsvétként emlegetett Pészahot – utánajárjak, mit is ünneplünk valójában, a felszín alatt. Kutatás közben pedig valódi időkapura bukkantam…

A Pészah kozmikus időkapuja a Kos havának teliholdjakor nyílik meg, és egy olyan világba vezethet minket, ami 0% egót és 100% tiszta Fényt jelent. Ez az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy ráakadjunk a lelkünk mélyén feketéllő negativitásokra, amelyek megakadályoznak minket a lelki fejlődésünkben, és nem mellesleg abban, hogy helytálljunk a munkahelyünkön, megtartsuk a pasinkat, vagy épp rászánjuk magunkat arra a hónapok óta tervezett nyersdiétára/jógatanfolyamra/hastánckurzusra.

A Kos havának 15. napján a Fény elér, és felfed minden apró sötétséget. Mindannyiunk életében van valami – egy rossz szokás, egy működésképtelen kapcsolat vagy a karácsonyi úszógumi -, amelyről szentül hisszük: ettől lehetetlen megszabadulni. A Pészah üzenete nem  más, mint hogy – ahogy az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságot – a legrosszabb rémálmot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Tegnap este a kedvesem családjával, gyertyafényben ültük körül a Széder-tálat: egy furcsa tányért, amely olyasféle evilági, spirituális kapu, mint Harry Potter zsupszkulcsa vagy Neo piros kapszulája a Mátrixban. Maga a tányér, amin az ételeket elhelyezzük, a materiális világ. A rajta lévő pászka az elhivatottságot jelképezi, az égett csirkenyak  – amelyet vegánként igyekeztem tapintatosan odébbpasszolni – segít megszabadulni a negatívitástól, a tojással – amelynél ismét exkuzálnom kellett magam – feladjuk a bennünk tomboló részesülési vágyat, a keserű torma pedig a halál ízét kóstoltatja meg velünk. A legbizarrabb fogás, a zavaros lekvárra emlékeztető Haroset három gyökérből és hét gyümölcsből készül, és a spirituális munka iránti elkötelezettséget szimbolizálja, ha pedig még mindig nem volt elég a zöldségből, a petrezselymet sós vízbe mártva megédesítjük azokat az ítéleteket, melyek a következő évben ránk várnak. Végül pedig egy csodálatos hír az állandó fogyókúrázóknak: a saláta segít egyesíteni az erőinket, hogy eltávolítsuk a káoszt a világból.

Amikor a telihold fényében fürödve nyugovóra tértem, a hasamnál jobban már csak a fejem volt tele: azon merengtem, vajon átugorva a csibehúst és a tojást én is keresztülléphetek-e az időkapun, vagy kint rekedtem a többi vegával és azokkal, akik épp hímestojásokat festenek a közelgő húsvét alkalmából. És bár válasz nem érkezett sem Mózestól, sem a mellettem hortyogó páromtól, éjszaka furcsa álmot láttam, amely száz szónál is többet ért. A kabbala tanai szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolni a föld vonzásával. Azt hiszem, a Pészah, a húsvét, a ramadán, sőt a tiszteletesnél rendezett palacsintaparti is éppen erről szól: néhány órára, napra, hétre igyekszünk elszakadni attól a hittől, hogy a boldogságunk a csípőnk körméretéből, a mahagóni konyhabútorból vagy az új iPhone-applikációnkból fakad. Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian boldogabban élhessünk a Földön, világossá válik: hétköznapi vágyaink olyanok, mint a gravitáció. A földhöz láncolnak minket. Álmomban azonban félelem, ragaszkodás és fizikai szárnyak nélkül repültem a tenger felszínén remegő ezüsthíd felett. Ha csak egy éjszakára is, de kiléptem a mátrixból.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

-