A London Fashion Week sok szempontból mostohagyermeknek számít a világ divathetei között, a legtöbb tervező Párizsban és Milánóban mutatkozik be, a leghírhedtebb partik New Yorkban pörögnek, a brit fővárosban csak a valódi lokálpatrióták maradnak ünnepelni a stílust.

On The Spot…

Ám míg a Nagy Almában csupa olyan hölgy és úr foglal helyet a kifutókat övező széksorokban, akik minden valószínűség szerint hónapok óta azon agyalnak: melyik öv és táska melyik outfithez passzol, és kellőképpen kifinomultak lesznek -e az illusztris vendégek között, Londonban a végletek emberei is bátran helyet foglalhatnak a bemutatókon. Akad itt szakadt farmerban, kinyúlt pólóban, kócos hajjal és tegnapelőtt felkent sminkkel érkező érdeklődő is, de tetőtől talpig brit lobogóba tekert, vagy épp felfújható guminő jelmezbe bújt fashion victim is. És ami a legmeglepőbb: itt egyikük sem számít renitensnek.

Az idei divathét a Vogue nemzetközi divateseményével kezdődött Londonban: a Fashion’s Night Out lényege az volt, hogy a neves divatbiblia és a világ legnagyobb áruházai, legfelkapottabb üzletei és legmenőbb ruhamárkái kollaboráltak egy rendezvénysorozat erejéig. Az esemény záró akkordja Carrie Bradshaw kedvenc cipőtervezőjének, Manolo Blahniknak és a legendás londoni luxus üzletháznak, a Liberty-nek egyszeri és megismételhetetlen együttműködését ünneplő parti volt. Az üzletek késő éjszakáig nyitva tartottak, itt az „egyszerű, halandó” vendégeket is a vörös szőnyegen fogadták, ahol ballonkabátos paparazzi fotósnak öltözött statiszták készítettek képeket róluk Marilyn Monroe korát idéző, gigantikus fényképezőgépekkel. A trükk működött: vihorászó csajok egyensúlyoztak az olcsó tűsarkokon, hogy egy napra VIP-fényben tündököljenek, és – ha csak néhány percre is – megérinthessék a cipellőket, amelyeket modern Hamupipőkeként várnak a fehér lovon érkező hercegektől… aki csak nem akar megérkezni.

Kelet London azonban már egy másik London: itt nincsenek brit zászlókat ábrázoló plüss sapkákat áruló standok, a Starbucks kávézók helyett kis, rumlis-hangulatos kuckókban fogyasztjuk a szója latténkat, és az igazán felkapott partikat arról lehet felismerni, hogy senki sem tud róluk, csak az a néhány kiválasztott, akik egy szűk padlásfeljáró bejáratánál fogyasztják a kis üveges vodkájukat, és bár leginkább ügyesen sztájlingolt hajléktalanokra emlékeztetnek, közelebbről megnézve ismerősek lehetnek… talán a legutóbbi Vogue, Dazed and Confused, vagy Nylon egyik fotósorozatáról. Ez a parti is ilyen volt: egy shoreditch-i, spontán fehérre meszelt loftban egy tucat fiatal fiú fél, vagy totál meztelen képe lógott a falon, miközben a tavalyi év egyik legkeresettebb férfimodellje Cole Mohr, aki Marc Jacobs, a Burberry és Valentino múzsája alkalmi lemezlovasként rohangált a dj pult és az italok között. A „mocskos szépség” jegyében az eseményen kizárólag üveges sört fogyszthattunk, amelyet jéggel megpakolt rekeszekből rántott elő egy tetőtől talpig kitetovált pult nélküli pultos (hajthatatlan sörgyűlölőkként ezért mi a sarki indiai boltban vásárolt vörösborunkat sörösüvegekbe rejtve csempésztük be a partira). Miközben sorra érkeztek a szépségipar jeles képviselői, a művész udvariasan csevegett az őt körülrajongó vendégekkel, kedvese pedig – egy baba arcú, szőke fiú – bájosan mosolygott mellette. Brett Llyod még 2008-ban utazta körbe Európát, és a MySpace generáció jeles képviselőjeként a weben “taggelt” pár jóképű srácot: „Helyes vagy. Lefotózhatlak/alhatok nálad?” A gyűjteményből mára egy rendhagyó poszter-album állt össze, Quieter Poster Boys címen. A fiúk – a látszat ellenére – mind elmúltak 18 évesek, de kétség kívül ez volt az est egyik leggyakrabban felmerülő kérdése. A másik, inkább költői kérdésre azonban senki sem kapott választ: vajon milyen érzés lehetett a kiállítás képeit végignézni Brett jelenlegi pasijának…

„A szépség a szexről szól.” véli Vivienne Westwood, ezt az álláspontját pedig cipőorrokra erősített műfarkakkal hangsúlyozza, ez a kompozíció pedig talán még a különc fotós srácnak is sok lett volna. A Selfridgesben megrendezett retrospektív cipőkiállításon a drabális platform bakancsoktól a strasszokkal kirakott, Hollywood aranykorát idéző estélyi topánokon át egészen az új erőre kapott gladiátor szandálokig minden megtalálható itt, amit meg kellene mutatnunk egy Földünkre látogató idegen lénynek, ha az az elmúlt fél évszázad viselettörténetéről kérdezne. „Azt hiszem, rengetegen szeretnének azt a stílust képviselni, mint én, de mikor meg akarják testesíteni a szépséget, elbizonytalanodnak, és győz a puritanizmus.” mondta egyszer Westwood, és igaza van: sörösdobozokkal, fekete dildókkal és a klasszikus Louis Vuitton monogram újraértelmezésével operáló munkáit nézegetve unalmas kis papucsoknak tetszenek az olyan – egyébként zseniális – cipőtervezők remekei, mint Manolo Blahnik, vagy Jimmy Choo. Persze Westwood ruhái, cipői, és kereszteket, méregfiolákat formázó parfümös üvegei nem a klasszikus szépség hírnökei Sokkal inkább fétistárgyak, melyek elvek, politikai üzenetek, stílusirányzatok lenyomatai, és persze mindenekelőtt az alternatív képzőművészet manifesztumai. Ahogy ő maga üzente nagy port kavart kijelentésével: „Ebben a világban egyre nehezebb hallatni a hangod, de én mindig megtalálom a módját: a szexszel, a rock ‘n’ rollal és a kollekcióimmal politizálok.”

A divatbemutatók modelljeiben ebben az évben – a változatosság kedvéért – nem az volt a közös, hogy zörgő csontokkal és kilógó bordákkal vonulnak végig a kifutón. Hogy a huszonöt deka plusznak, vagy a járásra alkalmatlan cipőknek köszönhető-e, azt nem tudni, azonban ez a szezon az óriás esésekről szólt a manökenek számára. Míg a Victroria House-ban megrendezett Fashion Tv „Egyszer volt, hol nem volt…” showján egy szemmel láthatóan újonc modell bukott orra a lépcsőn, a Wauxhall Fashion Scout eseménysorozaton egy szerencsétlen kislány saját ruhájának uszályán korcsolyázott végig – gyakorlatilag a teljes kifutón. A hab a tortán a Burberry bemutató volt, ahol négy manöken harapott a parkettbe az inkább karókra, mintsem lábbelikre emlékeztető cipőket viselve.

A divathét maradandó nyomokat hagyott a városképen és a résztvevőkön is: Londonban nemre és korra való tekintet nélkül – és sajnos minimális önkritikát is mellőzve – mindenki extra feszes leggingsben vagy csőfarmerben, oldalt kibuggyanó úszógumival rohangál, natúr vászonból készült szatyortáskával a kezében, és persze ipari mennyiségű Vitamin Watert iszik – egyrészt mert minden bemutatón ezt osztogatták a szervezők, másrészt mert valószínűleg így igyekeznek semlegesíteni az egy hét alatt felhalmozott, egészségügyi határértéket jócskán meghaladó koktélmennyiség hatását. Jövő februárig – mire beköszönt a London Fashion Week 2011 ősz/tél – talán sikerül is. Addigra remélhetőleg divatba jönnek a bővebb nadrágok is, vagy legalább az úszógumikat elrejtő szemellenzők.

A londoni divathéten naponta akár tucatnyi bemutató is lezajlik, de csupán néhány olyan akad, amelyre bejutni olyan nehéz, mintha a Végtelen történet Nagy Rejtély kapuján akarna valaki áthatolni. A Burberry ezen kevesek közé tartozik.

A Daily Telegraph videója a showról

Éppen ezért, amikor a februári Fashion Week során először kaptam meghívót a nagy eseményre, meggyőződésem volt, hogy tévedés szerencsés áldozata lettem. Gyorsfutárral érkezett az arany színben csillogó, acélból készült kártya, amelyet lakótársam a reggelitől könyékig zsírszalonnás kézzel vett át a postástól, majd tele szájjal így szólt: “Ez a Christopher Bailey nem szarozik.” Kelet-londoni, török, arab és indiai boltokkal és büfékkel övezett kis otthonomból rövid metrózás után egy másik világban találtam magam: az őszi-téli bemutatón ott volt Kirsten Stewart, Mary-Kate Olsen, Claire Danes, és Twiggyvel, az egykori szupermodellel a show után jól kibeszéltük a híres kockákkal ékesített új kollekciót. Miután pedig Hollywood egyik legmenőbb stylistja, Rachel Zoe – aki Demi Moore és Nicole Richie stílustanácsadója – váratlanul azt mondta: “Imádom, ahogy kinézel!”, szinte biztos voltam benne, hogy ez az élmény felülmúlhatatlan lesz.

Nos, tévedtem. Ebben a szezonban ugyanis a meghívó krémszínű lakkban pompázott, és mostanra végre felfogtam: az invitálás egészen biztosan tényleg nekem szól. A vörös szőnyegre lépve egy “régi ismerőst” pillantottam meg: Sarah Jessica Parkerrel a Szex és New York mozifilm második része alkalmából készíthettem interjút, éppen itt Londonban, és mivel a beszélgetésünk meglehetősen emlékezetesre sikerült (alaposan kibeszéltünk a sorozat hímjeit és azoknak pozitív-negatív tulajdonságait), azon nyomban odaszóltam neki: “Még mindig utálom Mr. Biget!”, ő pedig nevetve üdvözölt. A vendégek között volt az angol modell és tévés személyiség, Alexa Chung, a teniszsztár, Serena Williams, és a brit botrányhősnő, Pixie Geldof is, ám számomra a zseniális fotós, Madonna egyik kedvenc művésze, Mario Testino volt az esemény legfontosabb vendége. Az utolsó pillanatban, hatalmas szőrmével a vállán tipegett be a szőnyegen Anna Wintour, az amerikai Vogue főszerkesztője, akiről az Ördög Pradat visel című bestseller és film főszereplőjét mintázta az írónő. Bundájával ismét megüzente az állatvédőknek: “Mindenki másképp viseli a szőrt… akad, aki a hátán.”

A divatbemutató tükörszerű kifutón zajlott, és a Burberry hírhedt, gyilkos cipői ebben a szezonban is szedték az áldozataikat: négy modell botlott el a show közben, közülük egy elegánsan a kezébe kapta a cipellőit, ezzel hatalmas tapsot kiváltva a közönségből. Olyan manöken is akadt azonban, aki nem kezelte a helyzetet ennyire könnyedén: az óriásplakátokról is ismert, rövid, barna hajú lány a kifutón tett utolsó lépései közben vágódott el – pedig már csak néhány méter volt hátra. A drámai helyzetet fokozta, hogy a szupermagas sarkok miatt még felállni is csak az első sorban ülők segítségével volt képes. Ha a modellek nem is, a ruhák osztatlan sikert arattak: szegecses bőrdzsekit viselő vadócok, a Sex Pistols korszakot idéző mellényekben vonuló punkok, és az egyszerre luxust és hanyagságot sugárzó, leggingsben lépkedő, modern femme fatale-ok váltották fel az egykor a klasszikus eleganciáról híres Burberry-lányt.

A bemutatón – legnagyobb meglepetésemre – honfitársakkal is összefutottam: ott volt az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő divatblog, az OurFashion egyik szerzője és szerkesztője, Daubner Anna, és a Fashion Awards gálán is kitüntetett, Londonban élő divattervező, Szegedi Kata is. Búcsúzóul vetettünk egy pillantást az elhagyott csatatérre emlékeztető helyszínre, hátha rálelünk SJP ültető cédulájára, de már csak a szomszédos egyetem ablakából kíváncsian szemlélődő nebulókat láttuk. Vannak csodák, amelyek nem három napig, csupán háromnegyed órán át tartanak… Cserébe viszont minden évben kétszer sort kerítenek rájuk. A Burberry Prorsum divatbemutatója éppen ilyen varázslat volt.

További saját képek és még több cikk az Origó Női Lapozón.

Bár Jeruzsálemre a legtöbb utazó zarándokhelyként gondol, az utóbbi években a város központja amolyan farkasember-szerű átváltozáson megy keresztül, amikor eljő az éjszaka: a rendezett utcácskák egycsapásra megtelnek apró asztalkákkal, ahol előkerülnek a vizipipák, és elindul az egyet fizet-hármat ihat vodka akció is. Ha pedig mindez nem volna elég, Jeruzsálem (pop)kulturális életét időről időre zenei, alternatív művészeti fesztiválok, és vad koncertek teszik még színesebbé.

“Terry-Terry Poison, Terry-Tery Poison!”

Persze olyan is előfordul, hogy az éjszakai őrület igen korán kezdődik, vagy esetleg még másnap délben is tart. Nemrégiben egy ilyen, déli 12-kor tomboló parti közepébe csöppentem, és bár „láttam én már karón varjút”, nem győztem kapkodni a tekintetemet. A robusztus kőépületekről régi radiátorok, motorbiciklik, kibelezett mosógépek lógtak, a pléh garázsajtókat vállalkozószellemű járókelők pingálták – a festékeket és ecseteket természetesen a partiszervezők biztosították -, és az utca végében egy gigantikus daruról lógó tizenöt méteres selyemsálon tekergett egy félmeztelen táncosnő. Ez volt életem első Terry Poison bulijának körítése…

A szemtelen electro-popzenét játszó, főként csajokból verbuválódott izraeli banda hírét messzire vitte a keleti szél: tavaly ott voltak a Los Angeles Fashion Weeken, ők voltak a Depeche Mode előzenekara, és zenéltek együtt a CSS-szel is, akiknek MySpace-én éveken át a zenei inspirációik között szerepeltek. A csajok angolul, franciául, és héberül énekelnek. A csapat frontkisasszonya Louise, aki pont úgy fest, mintha valaki összegyúrná Marilyn Monroe és Brigitte Nielsen legizgalmasabb kvalitásait, és megfűszerezné egy kis Vivienne Westwood-stílussal. A gitárhúrokat a vadóc Anna tépi, aki mintegy véletlen került a csapathoz: egy alkoholgőzös buli alkalmával Louise felajánlotta az akkor még vadidegen lánynak, hogy szálljon be a bandába… igaz, másnap minderre nem is emlékezett. A zenekar legszebb virága Gili Sa’ar, aki egy izraeli szappanopera csillaga, de világszerte ismerős lehet korábbi modell munkái kapcsán. Mindenki kis kedvence pedig egyértelműen Petite, aki a francia dalszövegekért és azoknak előadásáért felelős. Főként a széles karimájú kalapokat és a Cote d’Azurt idéző, szexi, csíkos napozókat viselő lánykának köszönhető, hogy a Terry Poison Párizsban is óriási sikereket ér el.

A Terry Poison első igazi slágere a Comme Ci, Comme Ca volt, amelynek klipje Petite egy felejthetetlen éjszakáját meséli el, szövege pedig egy házasságban élő pasi és egy 16 éves tinilány kalandját ecseteli. Ezt a single-t a Smack Snack című kislemez követte, melynek hallgatásának kellemes mellékhatása, hogy minimum három napon keresztül dudorászod majd a fülbemászó (és ott ragadó) kórus-részt: „Terry-Terry Poison, Terry-Terry Poison!” Végül pedig nem mehetek el szó nélkül a lemez rejtett trackje mellett sem. Nem árulom el, melyik két dal között találjátok, de engem a legmélyebb depresszióból is könnyedén kihalász a Cinéma című, old school, mozis randikat éltető rave-himnusz, amely szintén Petite briliáns agymenésének eredménye.

A teljes bejegyzést a Phenom’enon magazinban olvashatod el. Zene, divat, kult – tőlünk, neked.