Persze furdalt a kíváncsiság, hogy a tekintélyes mennyiségű póthajat, és ocelotmintás műkörmöt viselő hölgy miféle „enerdzsit” nyer a szilikonvölgyből, de megkérdezni nem mertem. Mi lesz velem, ha válaszol? – gondoltam. Helyette inkább beleástam magam a celebponyvák rejtelmeibe, hogy kiderítsem, mely hírességek tartották „celebritási kötelességüknek”, hogy  tollat ragadjanak – rajtam kívül.  Bár a kultúrsznobok előszeretettel hőzöngenek rajta, ha egy színésznő szakácskönvet ír, vagy ha egy filmsztár papírra veti az élete regényét, a legnagyobbak is szerettek teret engedni grafomán énjüknek, sőt , olyan is akadt közöttük, aki végül egy könyv szerzőjeként maradt köztudatban eredeti pályájának fénye pedig idővel elhalványult. Hiába, a szó elszáll, az írás megmarad…

Süssünk ki egy jó sztorit!

Biztosan a te mamád konyhájában is ott foszladozik Vízváry Mariska szakácskönyve. Minden idők egyik legmagasabb példányszámban eladott konyhai eszköze számtalan kétségbeesett háziasszonyt mentett ki a bajból, legyen szó fogyókúráról, hízókúráról, befőzésről, vagy csak egy szimpla tökfőzelékről. Kevesen tudják, hogy Mariska valójában színésznő volt, a főzés csupán a hobbija volt, amely később szenvedélyévé vált. Stahl Juditot éveken át televíziós műsorvezetőként ismertük, amikor egyszercsak megcsillogtatta főzőtudományat, ma pedig már szinte nem is emlékszünk arra, hogy egykor ő olvasta fel nekünk az esti híreket, vagy bolondot csinált a magyar sztárok krémjéből Miczukó nevű, japán riporerként. És bár eleinte akadt, aki húzta a száját, az isteni falatok elfogyaztása után egészen biztosan senki sem kéri majd a szakácskönyv helyett a panaszkönyvet.

Botrányok a könyvespolcon

Szakácskönyvet írni persze – hogy stílszerűk legyünk – más tészta, mint valódi regényt. Ám hogy elhessegessük a hiedelmet, mely szerint Kelemen Anna a „mindent kitálalok” műfaj úttörője, elárulom: a legendás német színésznő, Marlene Dietrich is szégyenérzet és pironkodás nélkül mesél Tiétek az életem című önéletrajzi regényében. “Azért határoztam el, hogy megírom e könyvet ,hogy a saját személyem körüli félreértéseket tisztázzam, s hogy ezentúl ne találgassák, mi a valóság és mi hazugság.” áll az előszóban. Ha tehát az egyik első igazi szőke szexistennő felemelkedésére és csillogására vagy kíváncsi, és jobban érdekel Hamingway, Jean Gabin, Piaf, és Orson Welles magánélete, mint Kásás Tamásé, inkább ezzel a könyvvel kezdd a sztár-önéletrajzok böngészését.

Segítség, író lettem!

A Szex és New York vehemens Samanthája még ennél ismesszebbre ment: önsegítő könyvben tálalt ki szexuális életéről, és a nemiséghez kapcsolódó elementáris erőkről. Szexuális intelligencia című könyve kettős funkciót tölthet be a könyvespolcodon: intellektuális óráidban  olvashatod,  szexuális hangulatban pedig legeltetheted a szemed a képeken. Kim ugyanis a fotók nagyrészén erősen hiányos öltözetben pózol. Második irodalmi műve, a Légy igazi nő afféle tinilányoknak szóló útmutató, hogyan is verekedjék át magukat az élet útvesztőin. Cattral maga egyébként tizenhatévesen hagyta ott a szülői házat, hogy színésznő lehessen, és máig három váláson van túl… biztos, hogy tőle akarod megtanulni a femninin enrgiák helyes használatát? Köszi, de akkor már inkább gyereknevelési tippek Britney mamájától.

Nem ér a nevem!

Azok a sztárok, akik szemérmesebbek magánéletüket illetően, szívesen bújnak egy alteregó bőrébe saját regényeikben. Nicole Richie például Chloé nevű inkarnációját tette meg The Truth About Diamonds – Az igazság a gyémántokról – című hollywoodi sztorijának főhősnőjévé. Chloé a történetben egy vagyonos lány legjobb barátnője, aki csupán arról híres, hogy híres – ugye milyen nehéz kitalálni kiről is van szó? Richie első regényét egyébként még a vérestollú kritikusok is nagyra értékelték, a New York Post magazin szerint például „szinte sokkoló, hogy milyen szórakoztató”. Naomi Campbellnek és Katie „Jordan” Price-nak már nem volt ekkora sikere. Bár a két hölgy a modellvilág két külön szféráját képviseli – Naomi az elegáns és csillogó divatmodellt, míg Jordan a „mocskos” glam dívát, történetük nagyon hasonló. Az Hattyú és az Angyal című regények szerzői egyaránt titkos társírók, akik tulajdonképpen a hírességgel konzultálva egymagukban alkotnak. „Nem fogok a számítógép felett görnyedni.” mondja Jordan. „Én csak kitalálok egy ütős alapsztorit.” Ez aztán az írói véna…

Celebmese

Gyerekkönyvet írni kockázatos vállakozás, hiszen a legkisebbek a legőszintébb kritikusok. Emma Thompson azonban telibetalált: Tündéri Lonkáról szóló leporellós mesekönyvei olyan gyönyörűek és szórakoztatóak, hogy egy fiatal mama valószínűleg legalább annyia élvezi a flitteres-tükrős, dombornyomott oldalak lapozgatását, mint a mini manók. Madonna ennél messzebbre ment: A Spiritualitás Gyermekeknek Alapítvány zászlaja alatt ősi zsidó tanításokat dolgozott át gyermekek számára is közérthetővé. Az Angol Rózsák hazánkban is megjelent első kötete után az alapítvány egész sorozatot dobott piacra az öt jóbarátnő történetéről, akik – csak úgy, mint a Spice Girls tagjai – mind különbözőek, így minden kislány megtalálhatja, kivel azonosul legkönnyebben. Persze akad, aki idegenkedik tőle, hogy ötéves gyermeke kabbalisztikus tanításokat hallgasson elalvás előtt, ám a történetek nem vallási dogmákra épülnek: Madonna meséi bájosak, és őszinteségre, nyíltságra és elfogadásra tanítják a legifjabb generációt.

Ahogy a nagy könyvben meg van írva

Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a legszerencsésebb, ha egy sztár arról ír, amihez a legjobban ért. Victoria Beckham a divatszakma nagyasszonyaként sokak számára máig vérlázító jövőkép, pedig Posh illuszris divatházakkal kollaborál, és olyan divatikonok viselik kreációit, mint Claudia Schiffer, vagy Madonna. A That Extra Half Inch című couture-kódex szépségápolásról, az öltözködés alapszabályairól, kiegészítők használatáról szól, és nem nélkülözi az önirónikus megjegyzéseket sem. Plusz jópont, hogy a könyvben szereplő modellek koránt sem botsáska alkatúak. „A világért sem szeretném, hogy az olvasóim azt higyjék, csak azért, mert én sovány vagyok, kötelező nullás méretre fogyniuk.” kommentálta a képeket Posh. Paris Hilton könyvének, az Egy örökösnő vallomásainak szintén az önirónia a legfőbb erénye. A botrányairól elhíresült cicababa egyfajta kézikönyvet nyújt át olvasóinak, amelyben leírja, hogyan lehet bárki – korra, nemre és társadalmi rangra való tekintet nélkül – örökösnő. A könyv egyik első mondata: „Szüless a megfelelő családba!” Ezek után magára vessen, aki komolyan veszi a Hilton lány rózsaszín Bibliáját.

A cikkem teljes, szerkesztett változatát a Cosmopolitan 2009, novemberi számában találod meg.

Anna örök…

Pedig egy igaz barátság felér egy lelki betegbiztosítással. 2005-ben a gyerekkori barátok egymás ellen fordultak, és a bulvármédiát használták arra, hogy alaposan megtépázzák egymás hírnevét. Paris így nyilatkozott: „Nicole tudja, mit tett, ennél többet pedig nem mondhatok.” Ugorjunk gyorsan 2009-be, amikor is a se veled-se nélküled barátság ismét hullámvölgybe érkezett. Paris továbbra is partihercegnőként tetszeleg, és a 23 éves cukifiúval, Doug Reinhardtal randizgat, és forgatja BFF című valóságshowjának legújabb évadját, remélve, hogy ezzel Nicole Jimmy Choo cipőjének nyomába léphet. Ám  Nicole  a magassarkút kényelmes balerínacipőre cserélte, saját ékszerkollekciójának útját egyengeti, és rászoruló gyermekeken segítő alapítványt hozott létre kedvesével, Joellel. Úgy tűnik, Nicole átigazolt a felnőttek csapatába, míg Paris legkomolyabb feladata továbbra is a shoppingolás a Rodeo Drive-on. Ám még a mekis kávé-kultúrában, ahol gyakrabban cserélünk barátokat, mint Facebook profilképet sem kellene ilyen hamar  új barát után néznünk.  Hiszen nem kereshetünk mindig olyat – kismamát, particsajszit, menyasszonyt, vagy munkalkoholistát – aki éppen passzol az aktuális életszakaszunkba.

Az őrült gyorsasággal pörgő világban  – bármilyen rettenetesen hangzik is – erőfeszítést igényel életben tartani egy barátágot. Ki kell tartanunk egymás mellett, hogy kiderüljön, mennyit is ér a barátság. Azt tanultuk, hogy tegyünk erőfeszítéseket a sikeres karrier, a divatos frizura, a sikkes öltözködés terén, ám közben elfelejtjük, hogy a legfontosabb – és legbusásabban megtérülő – időbefektetés az, amit a barátainkkal töltünk. A fiatal generáció gyakran társadalmi mítoszok szerint él: sikeresnek, gyönyörűnek, népszerűnek kell lennünk, és mindemellé egy tökéletes pár is dukál. Görcsölünk, hogy a társdalom eldogad –e minket, miközben az önértékelésük egyre csak csúszik lefelé, az önképünk eltorzul, és teljes szereptévesztésben éljük az életünket. A legrosszabb azonban, hogy ahelyett, hogy a barátainkat beavatnánk a problémáinkba, előttük is viseljük a “boldog és kiegyensúlyozott vagyok” maszkot. Ha számítanánk a barátaink támogatására, akik segítenek abban, hogy meglássuk az érem másik oldalát, nem falaznánk be magunkat egy kívülről tökéletes, belül azonban omladozó várkastélyba.

Nicole és Paris békülése igazi LA sztori:  a Beverly Hills Hotelban vette kezdetét a barátság második felvonása, lesifotósok gyűrűjében. A helyzet iróniája, hogy Nicole épp a médiát hibáztatta a barátság megpróbáltatásaiért, Paris pedig megjegyezte: a külön töltött időszak szomorúbb volt, mint bármelyik korábbi szakítása. Ma nagyon különböző életet élnek, de idővel talán bebizonyítják, hogy a barátságuk velük együtt nő.

A teljes cikkemet elolvashatod a Cosmopiltan augusztusi számában

Az első estém Indiában, épp három éve. Now, that’s what I call oversharing!

„Túl sok információ…” mondjuk szemforgatva, ha az egyik barátnőnk kávézás közben emésztési panaszait ecseteli. „Szia Anya!” – csapta rá a telefont édesanyjára Bridget Jones, amikor a mama azt kezdte részletezni, hogy legújabb pasijával meglepően jó a szex. Üzleti megbeszéléseinken kínosan köszörüljük a torkunkat, ha egy kolléganő kikotyog egy kutatási eredményt a konkurencia előtt. Ez mind kimeríti az oversharing fogalmát.  A mi társadalmunk arra van berendezkedve, hogy megfeletkezzünk a határvonalakról. A pólónkon üzenünk a világnak: ’Sosem vagyok túl részeg a szexhez’, ’Minden férfi disznó!, és ’Csókolj meg!’. Ezek a kitárulkozó, viccesnek szánt feliratok ma már beszéd nélküli kommunikáció elfogadott elemei. A legnagyobb veszélyfaktort napjainkban az internet jelenti: a Facebook, MySpace és Twitter generáció gyermekei számára vajon mi számít overshare-nek? A „pisiszünet”, vagy a „senki sem szeret, a barátaim sosem hívnak fel” típusú csiripelés a Twitteren két külön oversharing-kategóriába tartozik. Akad, aki egyszerűen annyira exhibicionista, hogy szüksége van arra, hogy megossza az emberekkel: fogyott két kilót, van egy pattanás az orrán (én ebbe a kategóriába tartozom), és olyan is van, aki annyira kétségbeesetten vágyik a törődésre, hogy a szeretethiányát próbálja a kielégíteni az interneten. A kulcs tehát: a túl magas és a túl alacsony önértékelés vezethet az oversharinghez.

A fenti, meglehetősen személyes fotó már három éve figyel a MySpace oldalamon. Kim Kardeshian  nemrég tett közzé egy képet, ahol vörösre égett testén hófehér bikinivonalait mutogatja, „elaludtam a napon” üzenettel megspékelve, míg Nicole Richie szintén a MySpace-en mocskolódott Rachel Zoe celeb-stylistról egy heves vitájuk után. Madonna, akit akár undersharinggel is vádolhatunk, meg sem jelenik saját sajtótájékoztatóin. Kizárólag ügynökével, Lis Rosenberggel üzeni meg a tabloidoknak élete eseményeit. Guy  és Madge válása  az évszázad botrányának ígérkezett, ám a popkirálynő profizmusának köszönhetően elmaradtak a balhék és a sárdobálás. Ezt kizárólag egy olyan sztár teheti meg, aki már valódi ikon, és nincs szüksége arra, hogy a rajongókat cukorkával csalogassa magához. Mi, a Twitteren csiripelő celebecskék a személyes kapcsolat illúzióját alakítunk ki rajongókkal, ez pedig újra és újra visszacsábítja őket, hogy kiderüljön számukra: mit ebédelt ma Linda, kivel megy bulizni Paris, hol tartózkodik ebben a szent pillanatban SP, vagy miről blogol épp Steiner Kristóf. Ha igazán őszinték akarunk lenni, az oversharinget a karrierépítés elemeként használjuk, amely természetesen nem elítélendő – még Barack Obama és David Lynch  is csiripel, hiszen remek gerillakampány, és még pénzbe sem kerül.

Ahogy Marcel Pagnol, XX. századi francia író mondta: „Megtartani saját véleményünket, amikor senki sem kíváncsi rá, sokkal nehezebb, mint titkot tartani.” Ha úgy érzed, hogy te is áldozatul estél az erőszakos overshare-kampánynak, és elveszítetted a kontrollt, jobb, ha néhány napra pihenteted a netezést – csak úgy kíváncsiságból, hogy kibírod -e. Ha három óra után kínzó vágyat érzel, hogy felnyisd a laptopodat a kávézóban ülve, vagy ha még a moziban ülve is abban reménykedsz, hogy a vászon jobb sarkában felntűnik egy kis piros zászló, egészen biztosan ideje visszafognod magad. Egy spanyol mondás szerint „Két lélek közös titka Istené, háromé már csupán embereké.”

A teljes cikkemet megtalálod a Cosmopolitan novemberi számában.

Az állatok világnapja alkalmából egy exkluzív interjút olvashatsz valakivel, aki imád öltözködni, életcélja nem kevesebb, mint a világbéke, és filozofikus gondolatait a velvet.hu osztotta meg velünk. Ő nem más, mint Özge, a mahagóni-foltos kínai meztelenkutya, aki egészen biztosan a legállatabb celeb.

A teremtés koronája…

Jó napot, kedves Özge! Ön ugye még csak hároméves, ami kutyaévben huszonegynek felel meg, ezért javaslom, tegeződjünk.

Rendben, szia!

Mit reggeliztél ma?

Soha nem kapok reggelit, csak vacsorát, így kénytelen vagyok összeporszívózni, amit a földön találok.

Mi az eredeti neved? És mit jelent az, hogy Özge?

A törzskönyvemben a Charming Prince To The Wonderful Winds of Summer szerepel, de bajos lett volna ezzel a névvel érvényesülni, ezért elneveztek Özgének. Ez egy török szó, megkülönböztetettet jelent. Valóban kissé más vagyok, mint a többiek, illetve ez némileg tükrözi az eredeti nevemet is.

A felmenőidről tudsz valamit?

Nagyon jó családból származom Hercegszántóról. A tesóm egy púder pamacs, ez a hivatalos neve azoknak a kínai mezteleneknek, akiknek van szőre. Ők kevésbé értékesek, mint a meztelenek, nem csoda, hogy én voltam a család kedvence. Olyanok voltunk, mint Nicky és Paris Hilton, mindenki velem foglalkozott inkább.

Mennyibe kerültél?

Ezt nem szeretném pontosan elárulni, mondjuk úgy, hogy egy magamfajta kutya felér egy jobb budapesti lakás négyzetméterárával. Egyébként itt Izraelben folyton az áramról érdeklődnek. Semmi “de aranyos”, vagy “de fura”, csak “mennyibe kerül egy ilyen?”.

Szoktál álmodni?

Igen, nagyon sokszor. Olyankor vakkantgatok, és mozog a lábam, mert nyargalok vadászmezőkön. Ezután mindig arra ébredek, hogy rajtam röhög mindenki.

Mit szeretsz a világon a legjobban?

Azt szeretem a legjobban, amikor új ruhát kapok. Amikor egy csillogó zacskóból előkerül egy színes, puha anyag. Követelem, hogy adják rám. Ha pedig le akarják venni rólam, akkor hisztériázom. Szeretném megcáfolni azt a tévhitet, hogy a kutyák öltöztetése állatkínzás.

Melyik a kedvenc ruhamárkád?

A frakkom, amit karácsonykor viselek, a londoni Harrod’sból való. A hivatalos szponzorom amúgy a Koti Dogfashion, ők méretre varrnak nekem egyedi darabokat. Ezek nagyon finom, puha anyagból készülnek, és legalább nem jönnek velem szembe a pesti utcákon.

Hova szeretsz pisilni a legjobban Budapesten?

A Podmaniczky úton a Ferdinánd híd lábánál lévő kutyafuttatóra, mert itt hihetetlen izgalmas szagok vannak, órákig szoktam mérlegelni, hova pisiljek. Ez nem elhanyagolható kérdés. Az élet fontos döntések sorozata.

Te azért elég közel vagy a földhöz, nem zavar téged a belvárosi kosz?

Imádom a belvárost és a nyüzsgő nagyvárosokat, Tel Avivot és Budapestet is. Mivel sokszor fürdöm (hetente háromszor kb.), nem zavar a kosz. Van, amikor együtt fürdünk Kristóffal, de ezt nem a kosz miatt, hanem mert sóvárgok, hogy én is bemehessek a kádba. Mikor Kristóf nem figyel, mert éppen mossa a haját mondjuk, egy gazellaugrással bent termek mellette a vízben.

Van valami életcélod?

A világbéke.

És mi az életfilozófiád?

Életfilozófiám, hogy egy nap minden ember belátja majd: én vagyok a megváltó. Ezt szeretném alátámasztani a Teremtés Könyvéből tán már ismerős sorokkal: “A mezítelen test magját újra kisarjasztja a feltámadás tavaszán, hatalmas, karcsú, égig érő kalásszá, mely a szár és a bütykök helyett a halhatatlansággal és a többi Istenhez illő ismertetőjegyekkel ékeskedik.”

Szoktál egy ágyban aludni a gazdáddal?

Mindig egy ágyban alszom vele. Az ágyban olyanok vagyunk, mint a Lego, teljesen összepasszolunk. Ha oldalt fekszik, befúrom magam háttal. A legnagyobb nyári melegben is ragaszkodom hozzá, hogy be legyünk takarózva.

Szoktad nyalogatni Kristófot?

Akkor szoktam nyalogatni, ha vizes. Ilyenkor úgy érzem, segítek. Addig nyalogatom, amíg egy csepp víz sem lesz a lábán. Az arcát akkor szoktam nyalogatni, ha azt mondja, hogy “Búúúúúúú”. Erre nem tudok értelmes magyarázatot adni.

Tévézni szoktál?

Csak akkor szoktam, ha kutyaugatást hallok belőle vagy ha a Kristóf hangját hallom. Ilyenkor odarohanok, és elkezdem nyalogatni a képernyőt. Meg szeretem a 2001 Űrodüsszeia című filmet, azt imádom, amikor a majmok elkezdenek őrjöngeni.

Odafigyelsz az alakodra?

Nagyon odafigyelnek az alakomra, de ez nem azt jelenti, hogy keveset eszem, hanem hogy sokat sétálok. Pont ma jegyezte meg valaki, hogy milyen hihetetlen formás és izmos combocskáim vannak. Mindig elborzadok a VI. kerületi nénik elhízott tacskóin.

Kozmetikushoz jársz?

Egyszer voltam csak, körömvágáson, de szörnyű volt, egy sötét, csúnya helyiségben egy középkori kínzóeszközzel vágták a körmöm, és ezek után még azt merték mondani, hogy neveletlen vagyok, el vagyok kényeztetve. Azóta Kristóf vágja a körmöm, amikor ő vágja, nem fáj. Közben énekel nekem, és megnyugtató szavakat suttog a fülembe.

Szoktál szőrteleníteni bizonyos helyeken?

Mivel nekem csak a farkamon, a tappancsomon és a fejemen van szőr, nem nagyon kell ezzel foglalkoznom, ráadásul szerencsés vagyok, még az átlag meztelenkutyáknál is kevesebb rajtam a szőr. A hajamból néha vágatok, de csak amikor változtatásra vágyom.

Vannak meztelenkutya-barátaid?

A legjobb barátaim Macsó, Fidó és Marcipán. Van egy Sushi nevű csaj, akivel már kiskorunkban előre összeadtak minket, de közben rájöttünk, hogy nincs bennünk semmi közös.

Voltál már nővel?

Nem. Van egy plüssmackóm, Dubi, aki tökéletesen kielégíti az igényeimet. Ha családalapításra kerül a sor, biztos találok valakit.

Szerelmes voltál már?

Egyszer voltam, amikor ültem egy étterem és az ablakból megpillantottam egy törpe spiccet. Első látásra beleszerettem. Panaszosan sírni kezdetem, hogy szeretnék vele megismerkedni, de eltűnt az utca forgatagában. Soha többé nem láttam.

Ki a kedvenc sztárod?

Tinkerbell, Paris Hilton kutyája. Elképesztő stílusa van, baromi jól öltözködik. Mindene megvan, amit egy kutya kívánhat. Van egy könyve is, megrendelte nekem a Kristóf: a Tinkerbell Hilton naplója. Lehet, hogy írok neki, hátha ő lesz számomra a tökéletes nő.

Mit szeretsz a gazdádban?

Azt szeretem, hogy feltétel nélkül tud szeretni engem, akármit csinálok, soha nem tud leszidni. Az is jó, hogy sokat vagyunk együtt és keveset hagy magamra. Szeretem, ha magával visz partikra, szeretek új arcokkal ismerkedni, imádom a pezsgést.

Mit nem szeretsz benne?

Azt, hogy csak naponta egyszer kapok enni. Ebben szigorú, de tudom, hogy ez az én érdekem. Meg azt nem tudom megérteni, miért nem pisilhetem le a vitrinszekrényt.

Hogyan lehetne szerinted jobbá tenni a világot?

Azzal, ha Magyarországon sem diszkriminálnák a kutyákat a mozikban vagy az éttermekben. Nyugaton bárhova bemehetek, itthon meg többször kiutasítottak már helyekről. Soha nem is mentünk vissza. De érdekes, hogy a legelegánsabb helyekre bemehetek, rögtön vízzel kínálnak, inkább a lepattantabb helyekre nem szoktak beengedni. Szeretném, ha ez megváltozna, lehet, hogy össze is fogunk Fresh Andi kutyájával Kennyvel, és Kelemen Anna új kutyijával, és együtt lépünk fel ez ellen.

A politika amúgy érdekel?

A szabadság, egyenlőség, testvériség érdekel. Az, hogy minden kutya: keverék, fajta tiszta, házörző, öleb, családos, szingli, vagy szexuálisan hiperaktív egyforma bánásmódban részesüljön. De azért nem akarok indulni az elnökválasztáson, vagy ilyesmi… családi szinten három dolog van, amihez nem értünk: a foci, az autók és a politika.

Paris 4 President!

Amikor a hazai választások előtt egy hírtelen jött ötlettől vezérelve létrehoztam a Facebookon egy “Paris Hiltont a Magyar Köztársaság Miniszretelnökének” csoportot, a kampány váratlan sikere során egy nap alatt már többszáz tagot számlálhattunk, és az esetről még a hiteles források legmegbízhatóbbika, a Blikk is beszámolt:

BUDAPEST – Steiner Kristóf (27) is beszállt a választási kampányba. A forgatókönyvírásból élő egykori műsorvezető mozgalmat indított, hogy meggyőzze az embereket: Magyarországnak egy külföldi sztárra van igazán szüksége, ő lenne a legjobb miniszterelnök. “Eleinte úgy gondoltam, hogy Marilyn Monroe-t kéne jelöltetnem miniszterelnöknek, hiszen egy halott esetében sokkal kevesebb lehetőség van arra, hogy hibázik.” Törekvéseik között szerepel a 30 év felett ingyenes botoxkezelés, és az ajándék szőkítés minden sötét hajúnak és a Parlament freskóinak Swarovski kristályokkal ékesítése.”

B 4 P!

A cikket persze a kevésbé értelmes élőlények azonnal halálosan komolyan vették, és már állt is a bál, hogy “persze, mikor még tejre sincs pénzünk, majd ingyen szőkítést kapnak az emberek, és különben se akarok szőke lenni”. Ezzel szemben Amerikában vették a lapot, amikor Paris egy medenceparton, cuki copfokkal adta a világ tudtára: a Fehérházat pinkre kívánja festeni. Most Britney is felsorolta a törekvéseit, amelyben az “ingyen pite mindenkinek” kitétel is szerepel… ezt még támogatom is, ha cserébe Brit nem eszik belőle. Az üzenet legkínosabb pontja azonban kétség kívül az, hogy iszonyú rosszul van megszerkesztve és összevágva: Letterman vagy késve, vagy túl korán reagál Spears szavaira, és szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekli más, mint ami a papírjára van írva.

Most tehát újabb választésok következnek: várom a megjegyzéseket: kinek a “színészi alakítása” volt meggyőzőbb? Kinek a kampánya eredetibb, humorosabb? És persze a legfontosabb kérdés: melyik szőke kezébe adnád az országunk sorsát? Ami engem illet, én egy fikuszt se mernék rájuk bízni jószívvel…

Ps.: Ha még nem hallottad volna az új promiszkuitás-himnuszt, kattints ide Britney Bitch legújab daláért! 1, 2… 3!!!

Az ítélet napja…

A videó tanulságos: Madonna anyánk, aki immár tizenöt éve foglalkozik keleti filozófiával és mélyen beleásta magát a júdaizmus egykor titkos tanaiba, egy pillanatra elfelejti, hogy – bár sokak szerint közel áll hozzá – mégsem ő minden fény forrása. Egy másodpercre elfelejti, hogy nem ítélkezhet, hiszen minden kimondott ítélet olyan negatív energiát teremt, amely éveken, sőt életeken át kísérthet minket. Apró dolog, nincs is komoly súlya, de mindenképp érdemes beszélni róla.

A Best magazin ma megjelent számában egy (újabb) beszámolót olvashattok a Paris Hiltonnal való találkozómról, egy kicsit más aspektusból. A történetem középpontjában az a pillanat áll, amikor a spirituális önmegvalósításról kezdtünk csevegni A Szőke Nővel. Paris rendszeresen viselte a kabbala-kiegészítőként elhíresült vörös zsinort, sokak szerint afféle divat-cukiságként. Paris arra a kérdésemre, hogy foglalkozik -e még kabbalával, azt felelte: “Igazából csak olvasgatok róla.”

Bárkinek meséltem ez ezt a történetet, mindenki szarkasztikus kuncogásban tört ki. Persze az irónia bennem is azon nyomban működni kezdett, és megjegyeztem: rádásul rossz oldalon hordja Ráchel zsinorját. Minden bizonnyal Madonnával is ilyesmi történt, amikor megpillantotta az életnagyságú LA Barbie-t a Kabbala Központban. Ám egyik este, amikor azon merengtem, milyen sokat kacaghatnak rajtam, hogy “mugli” létemre elvesztem a zsidó miszticizmusban, rájöttem: nincs jogunk megítélni, hogy Paris Hilton, vagy bárki más miféle ösvényt választ magának a lelki fejlődés útját keresve, és ha nehézségekkel szembesül, ha lassan halad, vagy ha ellustul, egyvalamit mondhatunk: “Nos igen, ő is olyan, mint én.”. Ha pedig még mindig rágja az agyunkat az opponens, hogy azt mondjuk: “Valószínűleg olvasni sem tud.”, hunyjuk le a szemünket és kívánjuk tiszta szívből, hogy azok, akik elakadtak az útjukon, el tudják hárítani az akadályokat.

Önvallomás következik: hat és fél éven át tartó kapcsolatom után éveken keresztül képtelen voltam végképp elengedni Zsoltit, az exemet, még akkor is, ha én szerettem bele másba, én szakítottam vele, és én költöztem külföldre. Azt gondoltam magamban, “szegény, úgy sem talál soha még egy ilyen kapcsolatot”, sőt, titkon úgy véltem, “ha lesz majd valakije, az illető nyomomba sem érhet majd”. Ha pedig végre alakulóban volt egy új kapcsolata, gyanakodva méregettem a jelöltet, vajon képes -e megadni azt a boldogságot az ex páromnak, amit én nyújtottam neki. Miért történt midez? Hiszen már régen nem akarom őt magamnak, és szenvedélyesen, szívemből szerelmes vagyok Matanba. A válasz egyetlen szó: egó. Az én feladatom pedig egyértelmű: lerombolom “Madonna” természetemet, és minden bizalmat megadva teret engedek az új “Paris Hiltonnak”, hogy szabadon, fedezze fel azt a fényt, amit nekem a hat és fél éven át tartó szerelem jelentett.

Remélem mindenki érti, hogy lényeg nem a popkirálynő és a botrányhősnő története – senkitől sem kérem, hogy Paris Hilton spirtiális fejlődéséért imátkozzon, bevallom, ez még nekem is bizarul hangzik. Rólunk, mindnnyiunkról van szó. Ma koncentráljunk arra, hogy az opponens ne rúghasson labdába. Kívánd gondolatban a szomszédasszonynak, hogy legközelebb olyan csokoládéfelfújtat süssön, amely még a tiédet is felülmúlja, a kollégádnak, hogy a brainstormingon eszébejusson egy zseniális ötlet, amely fizetésemelést jelenthet neki, az osztálytársadnak, hogy a Twitteren válaszoljon neki AFC Tomi, vagy a Dürer kertben rápillantson a színpadról Moog Tonyó – és minden testvérednek, hogy mindezen felül találjon egy igaz ösvényt.

Ha valaki összefut Madge-dzsel, üzenem neki: adja meg a lehetőséget Parisnek, hogy ne csak egy szexvideó kapcsán ismerjük a “mélységeit”. Én cserébe őszintén hinni fogok benne, hogy Zsolti számára is ott van valahol a herceg, fehér lovon, vagy anélkül… de biztosan nem kínai meztelenkutyán, és hamarosan megtalálja őt. Én pedig szívből örülök majd neki. Zsoltim, nagyon szeretlek de a nagy Ő nem én voltam, bármilyen nehéz is elfogadni ezt – mindkettőnk számára.

Végül egy prózai kérdés: leköszönő politikusok, távozó miniszterelnökök és óriási vállalatokat, cégeket, országokat kizsákmányoló, bukott főmuftik vajon mit kívánnak magukban, titkon az utódjuknak? Hogy sikerre vigye azt, ami neki nem ment, hogy felemelje, megmentse, dicsővé tegye az országot, vagy bennük is ott munkál az opponens, azt súgva: “Remélem ő sem rángatja ki az embereket a sz@rból, mert az rám nézve nagyon ciki lenne.” Ti mit gondoltok?

Tegnap egy angyal szállott le közénk: a belváros forgalmát, és agysejtjeinket megbénítva belibbent a celebekkel, politikusokkal és a társasági élet krémjével telezsúfolt, újonan nyílt Coin Department Store-ba a Rózsaszín Univerzum Úrnője, Paris Hilton. Paris mesés életéről minden nap pletykalapok ezrei számolnak be, de tehet ő erről? Hisz’ csupán gazdag, előkelő családba született, és húsz éves korára ruháival együtt gátlásaitól is megszabadult…

Íme a kép, melyen ”a hétéves Krisi a Skála Metró karácsonyi vásárán találkozott a Mikulással” – arcot vágok…

Velem ellentétben, aki éppen Miss Hilton budapesti látogatásakor kerültem fizikálisan és mentálisan is legközelebb egy hibernált csótány állapotához: az elmúlt két hétbe, amit itthon töltöttem, igyekeztem minden baráti találkozót, munka megbeszélést bezsúfolni, írtam, fordítottam, rohantam és napi három-négy órát aludtam. Így amikor reggel az órámra pillantottam, amely azt jelezte: Paris hamarosan megkezdi satótájékoztatóját, egyetlen reakcióm az volt, hogy a másik oldalamra fordultam, hogy tovább alhassak. Lehet, hogy ez főbenjáró bűn, de az egészségem abban a pillanatban többet jelentett nekem kedvenc örökösnőnknél is. Meg aztán tülekedni se nagyon szeretek, hiszen Paisnek és nekem – úgy szólván – már van közös multunk…

Az egész úgy kezdődött, hogy egy londoni vizit során vallásos áhítattal emeltem le egy könyvesbolt polcáról egy flittres önsegítő könyvet, ésazonnal tudtam: le kell fordítom. Azoknak, akik zsigerből gyűlölik a szerzőt, azoknak akik imádják, és azoknak, akik nem tudnak mit kezdeni Vele. Boldog és büszke voltam, hogy Magyarország is kézbe veheti az új évezred Bibliáját. A könyv Amerikában a New York Times bestseller listájának élén debütált, mostanra pedig Miss Hilton tűsarkakon tipegő lábai előtt hever az egész világ, és mindenki lázasan bújja a “tankönyvet”, hogy megtudja: hogyan lehetünk mind örökösnők. Erre persze a legtöbben azt mondjuk: micsoda marhaság. Hogyan lehetnék én örökösnő, aki napi tizenkét órát dolgozom, ötven négyzetméteren lakom, és a szüleimtől maximum a migrénemet örököltem? A válasz: Egyszer egy rongyokba öltözött férfi így szólt Buddhához: Eljuthatok én a megvilágosodáshoz, aki a legalacsonyabb kaszt tagja vagyok? Buddha pedig így felelt: Senki sem dicsőül meg azért, mert jó családba született. A megvilágosodásig vezető út egyformán nehéz egy koldus és egy király számára. Buddha hercegi családba született, és mindene megvolt, amiről egy ember csak álmodhat. Csak úgy, mint Parisnek, aki örökösnőnek született a világ egyik leggazdagabb családjába. Azonban mindketten többet akartak, és – mindketten a maguk módján – elkezdték keresni az emberi lét igazi értelmét. Csak úgy mint Buddhának az aszkézis, Parisnek is voltak túlkapásai, mint a hírhedt házivideó, ám később rájöttek: igazán sokat akkor ér az életük, ha átadják a tudást, amit szereztek. Természetesen Paris egyelőre megragadt a vágyak második lépcsőfokán: sikeres és elismert szeretne lenni, nem pedig spirituális fényre vágyik, amelyet másokkal is megoszthat, de legalább már túl van azon a szinten, hogy a törekvései az alapvető állati öszöntök kielégítése irányuljanak: evés, alvás, szex. Ez is nagy szó… az emberiség nagyrésze sajnos megragad ebben az első stádiumban. A könyvet nem kell, és nem is lehet komolyan venni: pink popkult popcorn, amelyet mosolyogva olvasunk. Aki pedig felbőszül rajta, az emlékezzen rá: Hilton számára éppen azok jelentették a létra következő lépcsőfokát, akik kikiáltották őt a modern Anti Krisztusnak.

Nagyjából két évvel később, a Viva szerkesztőjeként voltam jelen a Good Charlotte zenekar koncertjén. A csapat egyik tagja, Benji akkoriban épp a Hilton lánnyal kavart, és bár szigorúan kikötötték, hogy tilos Paris Hiltonról kérdeznünk, én átnyújtottam Benjinek két példányt a saját könyvéből. Az egyikbe azt írtam: “Köszönöm, hogy megírtad ezt a bibliát, így megoszthattam a magyar olvasókkal, és köszönöm, hogy nap mint nap inspirálsz, bármit is teszek.” Ugye milyen megható? A másikat Benji átadta a tourmanagernek, aki azt mondta, a show után visszakapom dedikálva. Így is lett. Megköszöntem az autogrammot, és már indultam is, mert nem akartam túl erőszakos lenni, amikor egyszer csak utánam szólt: “Hey, Kristóf!” Innen már csak pár lépés volt az öltözőig, ahol nekem háttal állt egy ismerős alak. “Hey, P!” – szólt neki a manager, erre megfordult Ő. Gyönyörű, törékeny, és persze szexi volt. Nagyjából negyed órát töltöttem Vele. Megdicsérte a nyakláncaimat, és megkérdezte, hogy milyen parfüm van rajtam… én pedig mondtam, hogy természetesen az övé. Erre végigszagoltatott mindenkivel, hogy milyen zseniális az ő illata, és elárulta, hogy ő maga is a férfi változatot hordja. A legszürreálisabb élmény az volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy a frissen megkelent Simple Life-ban -Paris egyik valóságshowjában- szerepel -e a “sanassa-sanassa”, ami nem más, mint egy értelmetlen dalocska. Erre rázendített a kedvenc kis melódiámra, és ketten énekeltük a nótát, Benji pedig az arcát a tenyerébe temette, hogy “Oh my God…” Megmutattam neki az azóta sajnos a recesszió áldozatául esett PEP! magazint, a negyedévente megjelenő kult-art-divat lapot, aminek a felelősszerkesztője voltam. Le volt nyűgözve, és azonnal megkérte, hogy adjam neki ajándékba a magazint. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem: szöges ellentéte annak, amivel az emberek beazonosítják. Ő borult a nyakamba, nem győzte mondogatni, hogy mennyire örül a találkozásnak, és közvetlenebb, kedvesebb, természetesebb volt, mint a legtöbb magyar ismert arc. Még a mail-címemet is elkérte, és mikor a közös fotónk készült, megkérte Bejni Maddent, hogy ő kattintson a kamerával. That’s hot!

Tegnap este volt a Paris heart Kristóf dráma második felvonása. Délután ötre eljutottam abba az állapotba, hogy összekapartam magam, és Anna barátnőm vezetésével eljutottam a zuhanyig. Míg betegen nyögdécselve tisztálkodtam, Ancsi kidobálta a lakás különböző pontjain keverő mumifikálódott kajarendelős dobozokat, és összességében elmondhatom: megmentette az életemet. Mindössze három óránk volt arra, hogy embert varázsoljunk belőlem, és – ami még ennél is nehezebb feladat – szerezzünk egy eseményhez méltó ruhát. Ekkor megvilágosodásom támadt. Szilágyi Dóra, a Royal College of Art egykori hallgatója, aki Jean Paul Gaultier műhelyében, a Jeans vonal vezető tervezőjeként is ügyködött Firenzében. A zseniális skinny bitch egyik kollekciójának emlékezetes darabja egy fehér, térdig érő ing, amely magyaros, „Magyar Népmesék” mótívumokkal van tarkítva, és tökéletesen képviseli mindazt, amit fontosnak tartottam közvetíteni az öltözékemmel: attól még, hogy Izraelben lakom, és attól még, meleg vagyok, magyar vagyok, és büszke vagyok rá. A Coin üzlet előtt óriási tolongás fogadott minket, és ekkor szembesültem a ténnyel: kis hazánkban még soha nem történt ehhez fogható esemény. Mintha csak a Gossip Girl egyik epizódjába csöppentem volna: az Upper East Side és Brooklyn élesen elkülönült egymástól, és a society porecelánbabái arisztokratikusan vonultak végig a vörös szőnyegen, míg mások egymást taposva próbáltak a regisztrációs pulthoz férkőzni. Lunk Bettina, az esemény sajtósa csodával határos módon kihalászott minket a tömegből, és nyomban a VIP szektorba vezetett minket, ahol helyet foglalhattunk. Nagyjából ezzel a lendülettel borított egy felszogáló srác egy paradicsomsalátás-olajos-balzsamecetes kistányért, amely nem festett túl jól Dóri hófehér kreációján, így arra kértem a pincér fiút, hogy a luxusüzlet kellős közepén AZONNAL szerezzen nekem egy nedves konyharuhát. Nem tudom hogy csinálta, de egy percen belül felém nyújtott egy piros pöttyös, vizes rongyocskát  én pedig olyan hálával néztem rá, mint Jézus Veronikára.

Mire Paris Hilton megérkezett – flitteres arany hajpántot viselve, és hozzá illő, simmi-ruhára emlékeztető outfitjében, a VIP szektorban csücsülő politikus-színész-zenész-műsorvezető szupersztárok mind pink színű, Paris Hiltonos legyezővel legyezgették magukat, Valkó Eszter pedig mejegyezte: ha még tizenöt percet kell várnia, ő bizony hazamegy. A bemutató lezajlott, a ruhák az abszolút hordható, streat wear vonalat képviselik. Paris kollekciója azoknak fog igazán tetszeni, akik kedvelik a hagyományos szabásvonalakat, és extrém, vagy kirívó öltözék helyett a nagyvárosi babygirl lookra hajtanak. Hilton egyébként nagyjából három méterre ült tőlem, éppen velem szemben, festői szépségű, minden igényt kielégítő pasijával, akin sokan hosszabban legeltették a szemüket, mint magán az örökösnőn. A show után jött a hidegzuhany: Miss Hilton ugyanis tízre csökkentette az eredetileg tervezett harminc vendég számát, akiket audiencián fogad rózsaszín trónusában. Tanulságos, irónikus és hihetetlenül vicces volt, ahogy Gönczi Gábortól Andy Vajnán át Bódi Sylviig mindenki kitartóan toporog, hogy egy közös kép erejéig részese lehessen a Barbie Worldnek. Paris ráadásul úgy döntött, hogy kettesével-hármasával fogadja alatvalóit, így – mint az oviban – mindenkinek párra kellett lelni a várakozók tömegében. Hogy korábbi találkozónknak, vagy a könyvfordításomnak köszönhető –e, nem tudom, de én voltam az első, aki bejuthatott, és az egyetlen, aki egyedül találkozhatott Paris Hiltonnal – tisztára úgy éreztem magam, mint a Nicsak ki beszél? Című filmben a győztes hímivarsejt, aki megtermékenyíti Kirstie Alley petesejtjét. Paris azon nyomban felismert, és „Great to see you again!” köszöntéssel ajándékozott meg. Megkérdezte, mi a helyzet velem mostanság, én pedig elmeséltem neki, hogy Tel Avivban élek, és szomorúan nyugtáztam, hogy ott még nem adták ki a könyvét. Azért azt nem ígértem meg, hogy ha egy napon megtanulok héberül, első dolgom lesz lefordítani a művet, de azt igen, hogy majd kicsit körbekérdezek a kiadóknál, hátha tehetünk valamit a Parisizmus terjesztése érdekében. Így felelt: „Loves it!” Ezután pózba vágtuk magunkat egy közös fotóhoz, ami nem volt egyszerű, hiszen a rózsaszín trón olyan hatalmas volt, hogy Hilton gyakorlatilag fizikálisan megközelíthetetlen volt. Néhány percet még csevegtünk a zsidó miszticizmusról: hallottam róla, hogy foglalkozott a kabbalával, és kíváncsi voltam, milyen mélyen ásta magát bele a tanokba. Elárulta, hogy ez igazából abban merült ki, hogy elolvasott egy könyvet. Itt jegyzem meg, hogy eredeti tervem szerint megajándékoztam volna Paris Hiltont Karen Berg Isten is visel rúzst című kötetével, amely egy kimondottan nőknek szóló kabbala könyv, de sajnos hazánkban lehetetlen beszerezni angol nyelven, így az ajándékozás végül elmaradt. Én azonban „kaptam” még egy kis meglepetést, még ha eszmeit is: a két olasz tervező, akik felvonultak Paris Hiltonnal a kifutón a divatshow végén, bámulattal csodálták meg az általan viselt, Szilágyi-féle inget, én pedig elmormoltam egy imát magamban a nedves konyharuhát felém nyújtó pincérért. A találkozónk tehát ismét csodás volt, de azért elárulom: amikor macinadrágban, smink nélkül találkoztam Paris Hiltonnal, sokkal többet megtudtam róla. Tegnap – bár különösen kedves volt velem, és nyilvánvalóan rengeteg kiváltsághoz jutottam a „közös múltunk” kapcsán – a flitterek, strasszok és pózok számítottak igazán, és nyilvánvalóvá vált: Hiltonnak valójában nem érdeke és célja, hogy az emberek az álarc mögé lássanak. A „divatosan késve” érkezés, és az elképesztő biztonsági intézkedések – az én véleményem szerint – azt hívatottak közvetíteni: „Szídhattok, pocskondiázhattok, amennyit akartok, de valójában azt csinálok, amit akarok, és ti mindig kíváncsiak lesztek rám.”. És Parisnek igaza is van: a világ a tenyeréből eszik, a cipőjéből inna pezsgőt, és egyetlen közös fotóért vele a legbüszkébbek is hatéves Tipi-Tapi Dínó rajongókká válnak.

Ma reggel a Sláger Rádió Bumerángjában Bocsiékkal csevegve is kifejtettem, és mindannyian remekül mulattunk rajta: Paris Hilton nem más, mint Hollywood talmi csillogása két – egyébként nagyon szexi – lábon járva. Nyilvánvaló, hogy nem kimagaslóan tehetséges éneklésben, színészkedésben, vagy divattervezésben, de éppen elég jó ahhoz, hogy tökéletes marketing érzékével bármit megetessen velünk. Paris olyan, mint a McDonald’s, vagy a Coca Cola: egy franchise, amely remekül működik. Minden országban ugyanazt az ízt, illatot, életérzést jelenti, és bár nyilvánvalóan nem a szofisztikáltság csúcsa, ennek ellenére ikonikus, örök, halhatatlan. Ha pedig ez utóbbit bárki másként kívánja, annak csupán annyit üzenek: God Save the Bitch!