Archívum: 'novella'


Fájdalomból boldogság

Írta feb 23 2011

Ahogy mondani szokás: igaz történet alapján…

…and I am home…

Csontos ujjaival átkarolt, hideg nyelvét számba dugta. “Megöl(el)lek!” mondta. Visszacsókoltam. Reszketve nézett: “Nem menekülsz el?” Magamhoz húztam, s azt súgtam: “Maradj velem, Egyetlen Társam.” Fekete köpenye cafatokra foszlott, s az égig emelkedve színes csillagokká vált – forrón ragyogtak. “Mennem kell.” mondtam nekik. Elindultam. Pajkosan kacagva követnek ma is. Így kerszteltem a Fájdalmat… Boldogsággá.

A nagy utazás

Írta márc 20 2010

“Egy meleg, kabbalista, buddhista, vegán celeb? Na jó, hagyjuk…” mondhatja bárki, aki az útkeresőket képmutatónak látja, és aki szerint nem árt, ha mindenkiben a legrosszabbat látjuk meg – így legalább sosem csalódunk. Az én ösvényeim azonban – a Buddhizmus, a Kabbala és a vegán életmód – ugyanarra épülnek: úgy élni, hogy azzal nem ártunk magunknak, és másoknak, ami pedig elindított az utamon, az a saját szenvedésem volt…

Találkozunk?

Ma már tudom, hogy a szamárlétrán mászva rengeteg sérülés ért: étkezési zavarokkal küzdöttem, pszichiáterhez jártam, antidepresszánssal kezeltek. Egyik énem címlapokra vágyott, a másik viszont tudta, hogy ostobaságokkal teszem egyenlővé a nevem. Hiába volt élő tévéműsorom, és mosolyogtam magazinok címlapján, a lényegi énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit gyűlöltem. Mára megértettem, hogy a két énem remekül megfér egymás mellett… hiszen mindketten ugyanazt akarják: adni.

Persze sokaknak csípi a szemét, hogy Madonna után Steiner is villogtatja a vörös fonalat, és hazugság is volna állítanom, hogy kedvencem nem hatott rám amikor elkezdtem a Kabbalát tanulni, de nem szabad ítélkezni afelett, akik a fényt keresi, bármilyen utat válasszon. Madonna azért inspirál, mert én is a szándékos polgárpukkasztás után ébredtem rá: a célom, hogy az alagutat, amelyet exhibicionizmussal ástam ki önmagam és a közönségem között egy napon megtöltsem fénnyel. A fonal a csuklómon emlékeztet: véres verejtékkel kell dolgoznom, hogy felfedezzem saját, tiszta természetem. Jézus Krisztus, Teréz Anya, John Lennon: minden korban voltak, akik hitték, hogy a határok és a társadalmi osztályok elmosódnak, és egy lélekként élhetünk a Földön, a béke nyelvét beszélve. Ez sokak számára gejl, másoknak irreális, én viszont büszkén hiszem, hogy egy nap senki sem ismerni majd a “gyűlölet” szót.

Május óta van személyes tanárom, David Zakin, aki a nem csak spiriuális vezetőm, hanem barátom is. Olyasmiket is elmondok neki, amit korábban egy terapeutának sem, és sosem ítélkezik. Önmagamat látom benne: egy kisgyerek lelkesedésével beszél a kedvenc filmjeiről is, és a kabbalista meditációról is, amely mindennapjaim részévé vált. Részt veszek a Shabbathokon, és amellett, hogy folytatom a tanulmányaimat is, felkértek, hogy mentorként segítsem az elsősöket. Inkább vagyok a tanulók barátja, mint tanára. Nagyon izgalmas feladat, és kínosan figyelek, hogy ne erőltessem rá senkire a spirituális tanokat. Nem akarok hittérítő lenni, hisz nekem is azért adhatott sokat a Kabbala, mert nem ezo-halandzsa, vagy dogmák hosszú listája. Közben a könyvemet is megírtam, ami már a kabbalista szemléleten alapul: az újonnan szerzett tudásnak köszönhetően újraértelmeztem az életem elmúlt eseményeit. Ma már tudom, hogy felelősséggel tartozom azért, amit kimondok és teszek. A könyvem bevételének egy részével például a Kids Creating Peace szerevetet támogatom: ők arab, zsidó és keresztény gyerekeknek szerveznek közös programokat, hogy az új generáció már megértese: mindannyian „egy vérből valók vagyunk”.

Természeti katasztrófák, éhinség, boldogtalanság korát éljük. Tudjuk, hogy a harácsolás nem helyes, de lusták vagyunk szeretni. Michael Berg, a Kabbala Központ társ-igazgatója szerint ha valaki ártatlanul sínylődik a börtönben, a szabadulás terve nem időnként ugrik be neki, hanem a nap huszonnégy órájában gondolkozik, hogy juthat ki. Az emberek nagyja a saját önzése által teremtett cellában él, és csak mikor halálosan szenved, akkor akar tenni valamit ez ellen… aztán végül mégsem tesz. Én Tel Avivban kezdtem tanulmányozni a lelkem tervrajzát, és végre kiigazodom rajta. Öröm, hogy ezt továbbadhatom másoknak, talán egyszer a saját gyermekemnek is. Azt hiszem, megérett bennem a hírnévvel járó felelőségtudat, erről igyekszem nem elfeledkezni.

A cikk a Best magazinban jelent meg. A Kabbala Központ Magyarország Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz.

Szülinap a tükör túloldalán

Írta márc 11 2010

A történelem ismétli önmagát – szokták mondani, és az is tény, hogy a kabbalisták szerint gyakran találjuk magunkat ugyanabban az élethelyzetben – csak azért, hogy kijavíthassuk korábbi tévedéseinket. Vajon a pénteki meglepetés szülinapomat is így kell értelmeznem?… vagy egyszerűen csak el kell engednem magam, és élveznem a Glam-csillogást?…

Hoolie Scene… vagy Kristóf és Özge Tükörországban?

Az Indiába utazásom előtti éjszaka érkeztem meg Argentínából, a Rettegés Foka felvételéről. Hetvenkét óra ébrenlét, négy csont nélkül teljesített bátorságpróba, és három kiló argentin steak után úgy éreztem magam, mint egy Lindsay Lohan film stáblistáját nézve: ez azért sok(k) volt, de vicces visszagondolni rá. Megérkeztem Budapestre érve becsuktam magam mögött az ajtót, és arra gondoltam: huszonnégy órán belül a mesés keleten leszek, ahol a madarak szépen szóló dharmát zengenek, és bollywoodi dívák elefántok hátán éneklik a Chori-Chori című dalt. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom, a vonal túlsó végén pedig műsorvezetőtársam, Kisó hüppögött: „Azonnal találkoznunk kell! Szörnyűség történt!” – közölte. „Magánéleti vagy szakmai válság?” „Mindkettő!” „A te magánéletedet érinti vagy az enyémet?” „Mindkettőt!” – zokogott, én pedig már úton is voltam a Morrison’s Pubba, ahol több órás lelkizésre számítottam…

Abban a pillanatban, ahogy beléptem az ajtón, “Nyuszi barátai, rokonai és üzletfelei”-nek véggeláthatatlan tömege kiáltotta, hogy „Hepi börszdéjj!” Döbbenetes élmény volt, és gay ikonhoz illően azon nyomban el is sírtam magam. A manapság csak net-celebként emlegetett Hoolie Scene és barátai szerveztek nekem Super Sweet 25 szülinapi bulit. Hoolie, amióta az eszemet tudom, nagy tisztelőm és pályám hű követője. Sokan úgy gondolják, szemérmetlenül majmol, akad, aki szerint két egyforma, mocskos kis buzernyákok vagyunk, és bevallom, egy időben engem is kezdett kicsit az Egyedülálló nő megosztaná című filmre emlékeztetni, hogy a frizurámtól a kutyámon át a piercingemig mindent magáévá tesz bő féléves késéssel. Ám időközben rájöttem, hogy megtisztelő, ha valaki idolra talál bennem… és különben is, valószínűleg az egóm mondatja velem, hogy mindez rólam szól. Hoolie éppen úgy önmagát keresi, és igyekszik megvalósítani az álmait, mint bármelyikünk, és bár mindannyian más-más úton próbálkozunk, ezek az ösvények néha hasonlíthatnak. Ami pedig a netes majomkodást illeti, egy szavam sem lehet: tizennyolc évesen én is ugyanilyen online páva lettem volna, ha akkoriban még nem a Commodore 64 meg a Tetrisz jelenti a popkult hightech csúcsát. A meglepetésparti akkor kulminált, amikor négy félmeztelen táncosfiú rángatott fel a színpadra, és egy tizenhatéves kislányka tank topban és latexben eltátogta Madonna Hung Up című dalát. Ezt később a HOT! magazin úgy aposztrofálta, hogy „Szexbotrány – Steiner meztelen fiúkkal vonaglott!”. Ennek egyébként kimondottan örültem, hiszen éreztem, hogy az utolsókat rúgja a „Kristóf, a botrányhercegnő” imázs, és ez egy szép tiara volt a plasztik éra trimmelt hajkoronáján. Az ajándékaim is hűen tükrözték mindezt: a kedvencem a Csajmagazinok képes történelme című nagykódex és egy Swarovsky kristályokkal kirakott, puncit villantó, rajzolt Paris Hilton voltak. Az éjszaka további részét a lakásomon a klasszikus Felelsz vagy mersz? játékkal töltöttük, amelynek az lett a vége, hogy hajnaltájt Julie London dallamaira többen sírva fakadtak, néhányan szenvedélyesen csókolózni kezdtek, páran pedig sértődötten távoztak. Napfelkeltekor mindenkitől érzékeny búcsút vettem, és megígértem magamnak: Indiában senkivel sem játszom majd ilyet…

Pár nappal később, már Benáreszben voltam, ahol az aranyszínű napkorong olyan fényesen ragyogott a Gangesz felett, amilyennek még sosem láttam korábban. A hinduk mezitláb, nevetve, beszélgetve mosakodtak a gát lépcsőin, a levegőben pedig millió illat keveredett, amelyek végül egyetlen eggyé álltak össze: az otthon illatává. A következő másfél hónapban sem a Dolce telefonomra, sem a MAC púderemre nem gondoltam többé. Kora hajnalban jógázni jártam egy helyi jógihoz, esténként indiai táncelőadások varázslata repített minket az évszázadokkal ezelőtti, mesés keletre, és meglátogattunk egy Teréz anya szeretetközpontot is, ahová adományokkal és felajánlásokkal érkeztünk, de sokkal gazdagabban léptünk ki az ajtón. A haldoklók arcán ragyogó mosoly ült, és olyan betegségekkel szembesültem, amelyeket Európában még csak elképzelni sem tudtam, de az elfekvőben mindenkinek megnyugvás és remény csillogott a szemében.

Három év telt el azóta. Azt szoktam mondani, hogy amikor megérkeztem Indiába, akkor indultam el az utamon. Mint egy rab, aki ledobta a láncait, mint a bohóc, aki évtizedek óta egymásra halmozott maszkjait sorra mossa le, végre megmozdult bennem a lélek. Pénteken pedig – mint Alice, aki már felnőttként visszatért Csodaországba – ismét lezuhanok majd a fehér nyuszi üregébe… pontosabban a Glam tánctermébe. Kíváncsi és izgatott vagyok, milyen lesz találkozni a régi barátokkal, szerelmekkel, és persze a régi démonaimmal, a titoktartás jegyében ugyanis sem a programról, sem a vendéglistáról nem tudok semmit sem… vajon Te ott leszel? Az ajtó mindenesetre mindenki előtt nyitva áll… és még bájitalt sem kell innod, hogy átférj rajta.

A szöveg részleteket tartalmaz a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. A meglepetés szülinap március 12-én, 22.00-kor kezdődik. A Glam Budapest theme party-jának dress code-ja: öltözz te is sztárnak…

-