Akárhogy is – akár tudod, mi van velem, akár nem, meg akartam írni neked ezt a levelet, mert úgy érzem, hogy mégsincs rendben minden kettőnk között. Az utóbbi időben rengeteget álmodom veled, és soha nem vagy velem kedves. Szépen kérlek, Mama, találkozzunk, és beszéljük át a dolgokat. Én nem akarok rád haragudni, nem is tudok, de nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy tökéletesen tisztázottnak látom az életünket, a halálodat, és az én, nélküled töltött éveimet. Ezt az ötöt. Az első karácsony rettenetes volt. Miután a karjaim között haltál meg, és abban a csodálatos ajándékban részesülhettem, hogy veled lehettem földi életed utolsó három napján, azt hittem, hogy az elengedésben “spiller” vagyok, ahogy te mondanád. Aztán miután láttalak fénnyé változni, és a szobatársnénid azzal viccelődött, hogy Szent Péter beléd fog szeretni, valami történt. Valahogy egy pillanat alatt elfelejtettük, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk, hogy átélhettük veled a csodát életedben és halálodban. Szerelmed, tanítód Papát okolta a halálodért, én pedig hónapokon át tartó tagadásban éltem. Persze együtt éltem az elveszítésed szomorúságával, de valahogy nem tudatosult bennem igazán mélyen, hogy mivel is jár az, ha nekem soha többé nem lesz Mamám, ebben az életemben legalábbis. A halálod utáni év volt az az esztendő, amikor minden megváltozott…

A levelet elolvashatod Life.hu honlapján. Békés, boldog, szerelmes, ítélet és gyűlölettől mentes, áldott ünnepeket kívánok.

…and I am home…

Csontos ujjaival átkarolt, hideg nyelvét számba dugta. “Megöl(el)lek!” mondta. Visszacsókoltam. Reszketve nézett: “Nem menekülsz el?” Magamhoz húztam, s azt súgtam: “Maradj velem, Egyetlen Társam.” Fekete köpenye cafatokra foszlott, s az égig emelkedve színes csillagokká vált – forrón ragyogtak. “Mennem kell.” mondtam nekik. Elindultam. Pajkosan kacagva követnek ma is. Így kerszteltem a Fájdalmat… Boldogsággá.

Találkozunk?

Ma már tudom, hogy a szamárlétrán mászva rengeteg sérülés ért: étkezési zavarokkal küzdöttem, pszichiáterhez jártam, antidepresszánssal kezeltek. Egyik énem címlapokra vágyott, a másik viszont tudta, hogy ostobaságokkal teszem egyenlővé a nevem. Hiába volt élő tévéműsorom, és mosolyogtam magazinok címlapján, a lényegi énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit gyűlöltem. Mára megértettem, hogy a két énem remekül megfér egymás mellett… hiszen mindketten ugyanazt akarják: adni.

Persze sokaknak csípi a szemét, hogy Madonna után Steiner is villogtatja a vörös fonalat, és hazugság is volna állítanom, hogy kedvencem nem hatott rám amikor elkezdtem a Kabbalát tanulni, de nem szabad ítélkezni afelett, akik a fényt keresi, bármilyen utat válasszon. Madonna azért inspirál, mert én is a szándékos polgárpukkasztás után ébredtem rá: a célom, hogy az alagutat, amelyet exhibicionizmussal ástam ki önmagam és a közönségem között egy napon megtöltsem fénnyel. A fonal a csuklómon emlékeztet: véres verejtékkel kell dolgoznom, hogy felfedezzem saját, tiszta természetem. Jézus Krisztus, Teréz Anya, John Lennon: minden korban voltak, akik hitték, hogy a határok és a társadalmi osztályok elmosódnak, és egy lélekként élhetünk a Földön, a béke nyelvét beszélve. Ez sokak számára gejl, másoknak irreális, én viszont büszkén hiszem, hogy egy nap senki sem ismerni majd a “gyűlölet” szót.

Május óta van személyes tanárom, David Zakin, aki a nem csak spiriuális vezetőm, hanem barátom is. Olyasmiket is elmondok neki, amit korábban egy terapeutának sem, és sosem ítélkezik. Önmagamat látom benne: egy kisgyerek lelkesedésével beszél a kedvenc filmjeiről is, és a kabbalista meditációról is, amely mindennapjaim részévé vált. Részt veszek a Shabbathokon, és amellett, hogy folytatom a tanulmányaimat is, felkértek, hogy mentorként segítsem az elsősöket. Inkább vagyok a tanulók barátja, mint tanára. Nagyon izgalmas feladat, és kínosan figyelek, hogy ne erőltessem rá senkire a spirituális tanokat. Nem akarok hittérítő lenni, hisz nekem is azért adhatott sokat a Kabbala, mert nem ezo-halandzsa, vagy dogmák hosszú listája. Közben a könyvemet is megírtam, ami már a kabbalista szemléleten alapul: az újonnan szerzett tudásnak köszönhetően újraértelmeztem az életem elmúlt eseményeit. Ma már tudom, hogy felelősséggel tartozom azért, amit kimondok és teszek. A könyvem bevételének egy részével például a Kids Creating Peace szerevetet támogatom: ők arab, zsidó és keresztény gyerekeknek szerveznek közös programokat, hogy az új generáció már megértese: mindannyian „egy vérből valók vagyunk”.

Természeti katasztrófák, éhinség, boldogtalanság korát éljük. Tudjuk, hogy a harácsolás nem helyes, de lusták vagyunk szeretni. Michael Berg, a Kabbala Központ társ-igazgatója szerint ha valaki ártatlanul sínylődik a börtönben, a szabadulás terve nem időnként ugrik be neki, hanem a nap huszonnégy órájában gondolkozik, hogy juthat ki. Az emberek nagyja a saját önzése által teremtett cellában él, és csak mikor halálosan szenved, akkor akar tenni valamit ez ellen… aztán végül mégsem tesz. Én Tel Avivban kezdtem tanulmányozni a lelkem tervrajzát, és végre kiigazodom rajta. Öröm, hogy ezt továbbadhatom másoknak, talán egyszer a saját gyermekemnek is. Azt hiszem, megérett bennem a hírnévvel járó felelőségtudat, erről igyekszem nem elfeledkezni.

A cikk a Best magazinban jelent meg. A Kabbala Központ Magyarország Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz.

Hoolie Scene… vagy Kristóf és Özge Tükörországban?

Az Indiába utazásom előtti éjszaka érkeztem meg Argentínából, a Rettegés Foka felvételéről. Hetvenkét óra ébrenlét, négy csont nélkül teljesített bátorságpróba, és három kiló argentin steak után úgy éreztem magam, mint egy Lindsay Lohan film stáblistáját nézve: ez azért sok(k) volt, de vicces visszagondolni rá. Megérkeztem Budapestre érve becsuktam magam mögött az ajtót, és arra gondoltam: huszonnégy órán belül a mesés keleten leszek, ahol a madarak szépen szóló dharmát zengenek, és bollywoodi dívák elefántok hátán éneklik a Chori-Chori című dalt. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom, a vonal túlsó végén pedig műsorvezetőtársam, Kisó hüppögött: „Azonnal találkoznunk kell! Szörnyűség történt!” – közölte. „Magánéleti vagy szakmai válság?” „Mindkettő!” „A te magánéletedet érinti vagy az enyémet?” „Mindkettőt!” – zokogott, én pedig már úton is voltam a Morrison’s Pubba, ahol több órás lelkizésre számítottam…

Abban a pillanatban, ahogy beléptem az ajtón, “Nyuszi barátai, rokonai és üzletfelei”-nek véggeláthatatlan tömege kiáltotta, hogy „Hepi börszdéjj!” Döbbenetes élmény volt, és gay ikonhoz illően azon nyomban el is sírtam magam. A manapság csak net-celebként emlegetett Hoolie Scene és barátai szerveztek nekem Super Sweet 25 szülinapi bulit. Hoolie, amióta az eszemet tudom, nagy tisztelőm és pályám hű követője. Sokan úgy gondolják, szemérmetlenül majmol, akad, aki szerint két egyforma, mocskos kis buzernyákok vagyunk, és bevallom, egy időben engem is kezdett kicsit az Egyedülálló nő megosztaná című filmre emlékeztetni, hogy a frizurámtól a kutyámon át a piercingemig mindent magáévá tesz bő féléves késéssel. Ám időközben rájöttem, hogy megtisztelő, ha valaki idolra talál bennem… és különben is, valószínűleg az egóm mondatja velem, hogy mindez rólam szól. Hoolie éppen úgy önmagát keresi, és igyekszik megvalósítani az álmait, mint bármelyikünk, és bár mindannyian más-más úton próbálkozunk, ezek az ösvények néha hasonlíthatnak. Ami pedig a netes majomkodást illeti, egy szavam sem lehet: tizennyolc évesen én is ugyanilyen online páva lettem volna, ha akkoriban még nem a Commodore 64 meg a Tetrisz jelenti a popkult hightech csúcsát. A meglepetésparti akkor kulminált, amikor négy félmeztelen táncosfiú rángatott fel a színpadra, és egy tizenhatéves kislányka tank topban és latexben eltátogta Madonna Hung Up című dalát. Ezt később a HOT! magazin úgy aposztrofálta, hogy „Szexbotrány – Steiner meztelen fiúkkal vonaglott!”. Ennek egyébként kimondottan örültem, hiszen éreztem, hogy az utolsókat rúgja a „Kristóf, a botrányhercegnő” imázs, és ez egy szép tiara volt a plasztik éra trimmelt hajkoronáján. Az ajándékaim is hűen tükrözték mindezt: a kedvencem a Csajmagazinok képes történelme című nagykódex és egy Swarovsky kristályokkal kirakott, puncit villantó, rajzolt Paris Hilton voltak. Az éjszaka további részét a lakásomon a klasszikus Felelsz vagy mersz? játékkal töltöttük, amelynek az lett a vége, hogy hajnaltájt Julie London dallamaira többen sírva fakadtak, néhányan szenvedélyesen csókolózni kezdtek, páran pedig sértődötten távoztak. Napfelkeltekor mindenkitől érzékeny búcsút vettem, és megígértem magamnak: Indiában senkivel sem játszom majd ilyet…

Pár nappal később, már Benáreszben voltam, ahol az aranyszínű napkorong olyan fényesen ragyogott a Gangesz felett, amilyennek még sosem láttam korábban. A hinduk mezitláb, nevetve, beszélgetve mosakodtak a gát lépcsőin, a levegőben pedig millió illat keveredett, amelyek végül egyetlen eggyé álltak össze: az otthon illatává. A következő másfél hónapban sem a Dolce telefonomra, sem a MAC púderemre nem gondoltam többé. Kora hajnalban jógázni jártam egy helyi jógihoz, esténként indiai táncelőadások varázslata repített minket az évszázadokkal ezelőtti, mesés keletre, és meglátogattunk egy Teréz anya szeretetközpontot is, ahová adományokkal és felajánlásokkal érkeztünk, de sokkal gazdagabban léptünk ki az ajtón. A haldoklók arcán ragyogó mosoly ült, és olyan betegségekkel szembesültem, amelyeket Európában még csak elképzelni sem tudtam, de az elfekvőben mindenkinek megnyugvás és remény csillogott a szemében.

Három év telt el azóta. Azt szoktam mondani, hogy amikor megérkeztem Indiába, akkor indultam el az utamon. Mint egy rab, aki ledobta a láncait, mint a bohóc, aki évtizedek óta egymásra halmozott maszkjait sorra mossa le, végre megmozdult bennem a lélek. Pénteken pedig – mint Alice, aki már felnőttként visszatért Csodaországba – ismét lezuhanok majd a fehér nyuszi üregébe… pontosabban a Glam tánctermébe. Kíváncsi és izgatott vagyok, milyen lesz találkozni a régi barátokkal, szerelmekkel, és persze a régi démonaimmal, a titoktartás jegyében ugyanis sem a programról, sem a vendéglistáról nem tudok semmit sem… vajon Te ott leszel? Az ajtó mindenesetre mindenki előtt nyitva áll… és még bájitalt sem kell innod, hogy átférj rajta.

A szöveg részleteket tartalmaz a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. A meglepetés szülinap március 12-én, 22.00-kor kezdődik. A Glam Budapest theme party-jának dress code-ja: öltözz te is sztárnak…

Persze furdalt a kíváncsiság, hogy a tekintélyes mennyiségű póthajat, és ocelotmintás műkörmöt viselő hölgy miféle „enerdzsit” nyer a szilikonvölgyből, de megkérdezni nem mertem. Mi lesz velem, ha válaszol? – gondoltam. Helyette inkább beleástam magam a celebponyvák rejtelmeibe, hogy kiderítsem, mely hírességek tartották „celebritási kötelességüknek”, hogy  tollat ragadjanak – rajtam kívül.  Bár a kultúrsznobok előszeretettel hőzöngenek rajta, ha egy színésznő szakácskönvet ír, vagy ha egy filmsztár papírra veti az élete regényét, a legnagyobbak is szerettek teret engedni grafomán énjüknek, sőt , olyan is akadt közöttük, aki végül egy könyv szerzőjeként maradt köztudatban eredeti pályájának fénye pedig idővel elhalványult. Hiába, a szó elszáll, az írás megmarad…

Süssünk ki egy jó sztorit!

Biztosan a te mamád konyhájában is ott foszladozik Vízváry Mariska szakácskönyve. Minden idők egyik legmagasabb példányszámban eladott konyhai eszköze számtalan kétségbeesett háziasszonyt mentett ki a bajból, legyen szó fogyókúráról, hízókúráról, befőzésről, vagy csak egy szimpla tökfőzelékről. Kevesen tudják, hogy Mariska valójában színésznő volt, a főzés csupán a hobbija volt, amely később szenvedélyévé vált. Stahl Juditot éveken át televíziós műsorvezetőként ismertük, amikor egyszercsak megcsillogtatta főzőtudományat, ma pedig már szinte nem is emlékszünk arra, hogy egykor ő olvasta fel nekünk az esti híreket, vagy bolondot csinált a magyar sztárok krémjéből Miczukó nevű, japán riporerként. És bár eleinte akadt, aki húzta a száját, az isteni falatok elfogyaztása után egészen biztosan senki sem kéri majd a szakácskönyv helyett a panaszkönyvet.

Botrányok a könyvespolcon

Szakácskönyvet írni persze – hogy stílszerűk legyünk – más tészta, mint valódi regényt. Ám hogy elhessegessük a hiedelmet, mely szerint Kelemen Anna a „mindent kitálalok” műfaj úttörője, elárulom: a legendás német színésznő, Marlene Dietrich is szégyenérzet és pironkodás nélkül mesél Tiétek az életem című önéletrajzi regényében. “Azért határoztam el, hogy megírom e könyvet ,hogy a saját személyem körüli félreértéseket tisztázzam, s hogy ezentúl ne találgassák, mi a valóság és mi hazugság.” áll az előszóban. Ha tehát az egyik első igazi szőke szexistennő felemelkedésére és csillogására vagy kíváncsi, és jobban érdekel Hamingway, Jean Gabin, Piaf, és Orson Welles magánélete, mint Kásás Tamásé, inkább ezzel a könyvvel kezdd a sztár-önéletrajzok böngészését.

Segítség, író lettem!

A Szex és New York vehemens Samanthája még ennél ismesszebbre ment: önsegítő könyvben tálalt ki szexuális életéről, és a nemiséghez kapcsolódó elementáris erőkről. Szexuális intelligencia című könyve kettős funkciót tölthet be a könyvespolcodon: intellektuális óráidban  olvashatod,  szexuális hangulatban pedig legeltetheted a szemed a képeken. Kim ugyanis a fotók nagyrészén erősen hiányos öltözetben pózol. Második irodalmi műve, a Légy igazi nő afféle tinilányoknak szóló útmutató, hogyan is verekedjék át magukat az élet útvesztőin. Cattral maga egyébként tizenhatévesen hagyta ott a szülői házat, hogy színésznő lehessen, és máig három váláson van túl… biztos, hogy tőle akarod megtanulni a femninin enrgiák helyes használatát? Köszi, de akkor már inkább gyereknevelési tippek Britney mamájától.

Nem ér a nevem!

Azok a sztárok, akik szemérmesebbek magánéletüket illetően, szívesen bújnak egy alteregó bőrébe saját regényeikben. Nicole Richie például Chloé nevű inkarnációját tette meg The Truth About Diamonds – Az igazság a gyémántokról – című hollywoodi sztorijának főhősnőjévé. Chloé a történetben egy vagyonos lány legjobb barátnője, aki csupán arról híres, hogy híres – ugye milyen nehéz kitalálni kiről is van szó? Richie első regényét egyébként még a vérestollú kritikusok is nagyra értékelték, a New York Post magazin szerint például „szinte sokkoló, hogy milyen szórakoztató”. Naomi Campbellnek és Katie „Jordan” Price-nak már nem volt ekkora sikere. Bár a két hölgy a modellvilág két külön szféráját képviseli – Naomi az elegáns és csillogó divatmodellt, míg Jordan a „mocskos” glam dívát, történetük nagyon hasonló. Az Hattyú és az Angyal című regények szerzői egyaránt titkos társírók, akik tulajdonképpen a hírességgel konzultálva egymagukban alkotnak. „Nem fogok a számítógép felett görnyedni.” mondja Jordan. „Én csak kitalálok egy ütős alapsztorit.” Ez aztán az írói véna…

Celebmese

Gyerekkönyvet írni kockázatos vállakozás, hiszen a legkisebbek a legőszintébb kritikusok. Emma Thompson azonban telibetalált: Tündéri Lonkáról szóló leporellós mesekönyvei olyan gyönyörűek és szórakoztatóak, hogy egy fiatal mama valószínűleg legalább annyia élvezi a flitteres-tükrős, dombornyomott oldalak lapozgatását, mint a mini manók. Madonna ennél messzebbre ment: A Spiritualitás Gyermekeknek Alapítvány zászlaja alatt ősi zsidó tanításokat dolgozott át gyermekek számára is közérthetővé. Az Angol Rózsák hazánkban is megjelent első kötete után az alapítvány egész sorozatot dobott piacra az öt jóbarátnő történetéről, akik – csak úgy, mint a Spice Girls tagjai – mind különbözőek, így minden kislány megtalálhatja, kivel azonosul legkönnyebben. Persze akad, aki idegenkedik tőle, hogy ötéves gyermeke kabbalisztikus tanításokat hallgasson elalvás előtt, ám a történetek nem vallási dogmákra épülnek: Madonna meséi bájosak, és őszinteségre, nyíltságra és elfogadásra tanítják a legifjabb generációt.

Ahogy a nagy könyvben meg van írva

Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a legszerencsésebb, ha egy sztár arról ír, amihez a legjobban ért. Victoria Beckham a divatszakma nagyasszonyaként sokak számára máig vérlázító jövőkép, pedig Posh illuszris divatházakkal kollaborál, és olyan divatikonok viselik kreációit, mint Claudia Schiffer, vagy Madonna. A That Extra Half Inch című couture-kódex szépségápolásról, az öltözködés alapszabályairól, kiegészítők használatáról szól, és nem nélkülözi az önirónikus megjegyzéseket sem. Plusz jópont, hogy a könyvben szereplő modellek koránt sem botsáska alkatúak. „A világért sem szeretném, hogy az olvasóim azt higyjék, csak azért, mert én sovány vagyok, kötelező nullás méretre fogyniuk.” kommentálta a képeket Posh. Paris Hilton könyvének, az Egy örökösnő vallomásainak szintén az önirónia a legfőbb erénye. A botrányairól elhíresült cicababa egyfajta kézikönyvet nyújt át olvasóinak, amelyben leírja, hogyan lehet bárki – korra, nemre és társadalmi rangra való tekintet nélkül – örökösnő. A könyv egyik első mondata: „Szüless a megfelelő családba!” Ezek után magára vessen, aki komolyan veszi a Hilton lány rózsaszín Bibliáját.

A cikkem teljes, szerkesztett változatát a Cosmopolitan 2009, novemberi számában találod meg.

Találkozz velem St. Louisban… vagy Tel Avivban?

A „karácsonyoholizmusomat” az anyukámtól örököltem, aki gyakran már december közepén feldíszítette a fát – valami amerikai hagyományra hivatkozott, de nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen nem bírja megállni, hogy ne csomagolja ki az új díszeket. Az ünnepi menüt már hónapokkal szenteste előtt megálmodtuk, és az asztalon mindig volt helye a Janka Mama-féle perecnek, amelyet az anyukám gyöngybetűkkel jegyzett le Vízvári Mariska szakácskönyvének hátlapjára: „Családi perec karácsonyra és egyéb sátoros ünnepekre” címmel. Szenteste Papával sétálni mentünk a Hunyadi utcában, amelyet az én akkori meglátásom szerint „lecsószínű lámpák” világítottak be, és emlékeim szerint mindig hullt a hó, de lehet, hogy ez már csak afféle gyerekkori illúzió.

Az biztos, hogy egyik karácsony esti sétánk alkalmával láttam életemben először sünit, a Család utcai nyilvános telefonfülke mellett. Évekkel később, amikor újra sünnel találkoztam, nagyon megdöbbentem, milyen pici lény, hiszen az első benyomásom az volt, hogy majdnem kutya méretű – ma már tudom, hogy én nőttem meg, nem a süni ment össze az evolúciós fejlődés során. Mire hazaértünk, Mama megterített, és magára öltötte hihetetlenül giccses ünnepi öltözékét, amit én készítettem ki neki – magától sosem vette volna fel. A kedvencem egy fekete bársonyszoknya volt ciklámenszínű, masnis felsővel – pont olyan volt, mint az a ruha, amit az egerek varrnak Hamupipőkének, de Anasztázia és Drizella letépik róla a bálba menet. Szegény anyám sokkal szívesebben viselt bő cigányszoknyákat és hatalmas, kötött pulóvereket, de a karácsonyi kiöltözést illetően már kisgyerekként is igazi fasiszta voltam. A vacsoránál a család körbeülte az asztalt, és ilyenkor – ha csak egy napra is – mindenki értékelte, értette, és szerette a másikat. Vacsi után csengetett a Jézuska, – azaz Papa kiszaladt a kertbe, és bemászott a nappaliszoba ablakán, csilingelt egyett, kiugrott az ablakon, és visszarohant az aztalhoz – mi pedig bevonultunk a szobába és Kiskarácsony nagykarácsonyt énekeltünk. Éjszaka elsétáltunk a Lékai Bíboros térre, és egymást átkarolva hallgattuk az éjféli misét, másnap pedig ellátogattunk a békásmegyeri piacra, és egy kisteherautónyi élő hallal lementünk a Dunapartra, ahol szabadonengedtük a többszáz halálraítéltnek hitt halacskát.

Bár idén Tel Avivban, a pálmafák alatt ünneplem a karácsonyt, ha lehunyom a szemem, látom a csillaghegyi kis padlásszobámat, ahol két hatalmas gesztenyefa árnyékot vet a hajópadlóra, és ahol izgatottan dugtam el Mama karácsonyi ajándékát a kéménylyukba: kedvenc kölnijét, az Eternityt. Amikor leesett az első hó, a manzárdablakokat belepte a puha takaró, a kacsáink, Púder, Hápi és M.C. rekedten hápogtak a hátsó kertben. Frutty, a tacskó-németjuhász keverék kutyusunk – senki ne kérdezze, hogyan hozták össze a szülők – önfeledten ugrált a hóban, ha pedig kifáradt, összebújva aludt Homérral, a cicánkkal a kutyaólban. Velem van a százegyéves szomszéd, Varga bácsi fütyörészése, Ilonka néni zserbója, és a murik, amikor a hóemberépítés után Erzsi néni és Jancsi bácsi Neoton Familia bakelitlemezeire táncoltunk a jó meleg szobában. Budapest, Hunyadi utca 45. és Tel Aviv, Ben Yehuda 43. Két ház a világ két végén… és mindkettő az otthonom.

A bejegyzés részlet a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. Ezzel kívánok boldog, áldott és békés karácsonyt mindenkinek.

One world… Every child!

Mindannyian ismerjük Kipling mantráját a Dzsungel könyvéből: „Egy vérből valók vagyunk, te meg én!” Ám míg az indiai hindu gyerekek abban az atmoszférában nőnek fel, amelyben a szüleik a helyi muszlimokat gyűlölik, a zsidók a palesztínokat és fordítva, Magyarországon jónéhányan habzó szájjal szidják a cigányokat, New Yorkban pedig sokan nem merészkednek a puerto ricoiak által lakott területekre, addig kiplingi idézet csupán egy üres mondat marad. Kénytelenek vagyunk belátni, hogy miközben egyes népeket tűzzel-vassal kergetünk, a gyűlöletet gond nélkül megtűrjük. Ma politikai pártok, és a tisztességre, klasszikus értékekre hivatkozó csoportok szervezetten gyűlölködhetnek, mondván: a gyermekeik fertőben nőnek fel. De vajon mi árt többet egy felnövőben lévő gyermeknek? Ha van egy roma iskolatársa, vagy ha a szülei fennhangon cigányoznak? Ha lát egy kézenfogva sétáló, azonosnemű párt, vagy ha az apja a melegfelvonuláson a kordon mögül üvölti: “Mocskos buzik!” A “szervezett gyűlölködés” áldozatai nem csak azok, akiket összevernek az utcán, mert melegek, vagy romák, hanem azok a gyerekek is, akik ebben a közegben felnőve az anyatejjel szívják magukba a haragot, a diszkriminációt és a rasszizmust.

Izraelt sokan nevezik a világ energiaközpontjának, és bár a Szent Föld egyszerre a zsidó, a keresztény és az arab kultúra bölcsője, a civilizációnkat sújtó káosz is itt gyökeredzik. Világvallások, népcsoportok, politikai hatalmak egyaránt akarnak egy-egy darabot Izrael földjéből, az évezrdedek óta tartó harc pedig előítéletes, gyáva és paranoiás generációkat nevel fel a határ mindekét oldalán. És bár egyre többen vannak, akik nem azonosulnak a szülőhazájuk parlamentje által kikiáltott dogmákkal, a szakadék mégis egyre mélyebb az arabok és a zsidók között.

A Kids Creating Peace nem más, mint egy békeprogram, amely háború sújtotta országok gyermekeinek segít abban, hogy megértsék: egy ország kormányának döntése nem kell, hogy az ő egyéni döntésük is legyen. A Gyermekek a Békés Jövőért önkéntesei a Közel-Keleten arab, zsidó és keresztény gyerekeknek tartanak nyári táborokat, szakköröket és foglalkozásokat Palesztína és Izrael területén egyaránt. „Hiszünk benne, hogy az első és legfontosabb lépés a béke megteremtésében nem más, mint a belső béke megteremtése.” – magyarázza Karen Berg, a szervezet alapítója, aki szerint a gyermekek a programon keresztül megtanulhatják, hogyan döntsenek saját akaratukból, és hogyan kezeljék azokat a mindennapi helyzeteket, amikor rasszizmussal és diszkriminációval szembesülnek. A szervezet tanárai közül sokan olyan palesztinok, akik korábban sosem merészkedtek volna Izrael földjére. „Sosem jártam korábban erre, és kislánykorom óta úgy neveltek, hogy féljek a zsidóktól. Csodálatos érzés, hogy sikerült túllépnem ezen. Ma már rengeteg izraeli barátom van.” meséli Afya, a KCP egyik aktivistája. A tanárok – saját példájukból tanulva – a gyermekek félelmeit oszlatják el először. A kreatív játékok és foglalkozások célja elsősorban az, hogy ezek a gyerekek ne az ellenséget, hanem az emberi lelket lássák meg egymásban.

Az alapítvány aktivistái mind karitatív mukát végeznek – fizetést és juttatásokat nem kapnak, hiszen a KCP nonprofit szervezet. A gyermekek étkeztetése, táboroztatása és foglalkozásokhoz szükséges eszközök megvásárlása érdekében folyamatosan szükségük van anyagi segítségre. És mivel munkájuk világszerte egyedülálló, nem meglepő, hogy ma Madonna, Ashton Kutcher, Demi Moore vagy Donna Karan is ott van a támogatók hosszú sorában. A Gyermekek a Békés Jövőért következő, nagy célja nem más, mint egy közösségi ház építése Jeruzsálemben, ahová keresztények, muzulmánok, zsidók és kabbalisták zarándokolnak el, mert mindannyiuknak ugyanazt jelenti: emelkedettséget, békét és boldogságot. Bár Izrael Jeruzsálemet tekinti fővárosának, ez a tény állandó vitákat vált ki, és számos ország Tel Avivot tekinti a zsidó állam fővárosának, mondván: Jeruzsálemet senki sem sajátíthatja ki. Ez az a hely, ahol a KCP közösségi háza a leglátványosabban szolgálhatná a célját, ők ugyanis hisznek benne, hogy mindannyian egy azon világ szülöttei vagyunk, ez pedig a Föld minden gyermekéé.

A KCP Magyarországon egyelőre csak a szárnyait bontogatja, az amerikai testvérszervezet, a Spirituality For Kids ugyanis már hazánkban is megjelentetett néhány mesekönyvet, amelyek többezeréves bölcsességeket dolgoznak fel, gyerekek számára is fogyasztható formában. Madonna könyvei, az Angol Rózsák, és a Mr. Peabody Almái például első látásra csupán színes-szagos meseregényeknek tűnnek, valójában azonban elfogadásra, a szeretetre és megértésre nevelik a kis olvasókat. Szélmalomharc? Utópia? Idealizmus? Talán. Ám a KCP filózófiája szerint azonban eredményeket kizárólag úgy érhetünk el, ha ahelyett, hogy hagynánk a dolgokat a megszokott mederben folyni, kőkemény munkával új kutakat ásunk, azokon a helyeken, ahol a legnagyobb szükség van rá. Ahogy a kis herceg is mondta: „Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt.”

A teljes cikket a HVG online lifestyle magazinján olvashatod el.

Megismersz?

Mindez Svédországba menet történt, ahová azért utaztunk a mamámmal, hogy találkozzunk Lama Ngawanggal, és részt vegyünk egy buddhista beavatáson. Igen, tudom: mások rendszerint repülővel, kocsival, esetleg busszal utaznak külföldre, és őszintén elképzelésem sincs, hogyan keveredtünk egy utazó cirkusz lakókocsi karavánjához. Mindenesetre velük utaztunk egészen Stockholmig, útközben minden este végignéztük, ahogy a bohócok, kötéltáncosok és állatidomárok gyertyafénynél üldögélve borozgattak, éjszakánként pedig a vadállatok hörgését és az elefántok trombitálását hallgatva aludtunk el.

Persze nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor cirkuszi látványosságként szemléltem a családunk környezetét: a szüleim barátaira gondolva bátran állíthatom, hogy egyfajta emberi állatkertben nőttem fel – és imádtam. Mindezt persze hihetetlenül élveztem: minél több új, csodálatos lény érkezett a porondra, annál tágasabbnak, színesebbnek tetszett számomra a világ. A XVI. és XVII. században oly népszerű freakshowk szereplői, törpék, óriások, borneói vademberek és élő emberi torzók a világ legtermészetesebb jelenségei voltak azokhoz az emberekhez képest, akik időnként megfordultak nálunk. Mama túlfejlett szociális érzékének köszönhetően időről időre bajba jutott ismerősöket fogadott be hozzánk, Papa pedig a két papagájunk és a három németjuhászunk, Lú és Nick és Robin mellé a féllábú galambtól kezdve a törött házú csigán át a HIV pozitív macskáig minden állatnak otthont biztosított. Ez utóbbit rendkívül diszkriminatív és nem túl humánus módon Homérnak neveztük el.

A ház talán legfurább vendége Mama kamaszkori barátnője, Békés Andi volt, akiről kiderült: azért nem jelent meg egy osztálytalálkozón sem, mert az elmúlt esztendők során kurvának állt Görögországban. Andi megtörve, tönkretéve, egy fillér nélkül csöppent az életünkbe, és mindannyian szeretettel gondoskodtunk róla. Időnként sírógörcsök törtek rá, ilyenkor pedig – ha Mama nem volt otthon – nekem zokogta el legkülönfélébb bánatait, amelyek közül a legemlékezetesebb ez volt: egyik kuncsaftja egyetlen szó nélkül megpattant, elkezdett egy másik örömlányhoz járni, és Andi éveken át nem hallott róla. Őszintén együttéreztem vele, és vesztemre megkérdeztem, mi történt, amikor ismét találkoztak, anyám barátnője pedig a következőt felelte: „Azt mondta, azért nem jött hozzám többet, mert rosszul szopok!” Amikor ezután újra rázendített a sírásra, én megértettem, hogy ez az ő világában nagyjából azt jelentheti: „Azt mondta, hogy nincs szívem, és nem tudok szeretni.” Átöleltem, és hagytam, hogy a vállamom zokogjon egy ideig, majd megnyugtattam: biztos vagyok benne, hogy remekül szop. Ötéves voltam. Öt.

Feltűnt a porondon Kabatek Anti is, Mama gimnáziumi szerelme – akit anyira imádott, hogy kilométerekről megérezte a jelenlétét. Az egykori szőke hercegből ekkorra kopaszodó alkoholista lett, akinek se állása, se otthona nem volt. Egészen addig, míg össze nem futott az ő Katájával, aki természetesen gondolkodás nélkül befogadta. Aztán ott volt Papa egyik barátja, aki kizárólag matyó hímzéses népviseletben járt, ehhez képest James-nek hívta mindenki, ám hogy a dologban legyen még egy csavar, fonetikusan ejtettük a nevét. James Európa összes országából ki volt tiltva valamilyen csalás vagy seftelés miatt, végül hamis útlevéllel tért haza Magyarországra. Ha a szüleimnek dolguk akadt, néha egy erdélyi barátunk, a tűzvörös hajú, szeplős Nemes Zoli vigyázott rám, aki egy rémséges epizód után soha többé nem töltötte nálunk az éjszakát: a lépcsőforulóban elhelyezett, életnagyságú macskaszobrunkat valódi állatnak nézte a félhomályban, és megragadta a grabancát, hogy kidobja az udvarra. A jéghideg, kőkemény porcelán tapintása a várt, meleg, puha bundához képest olyan sokkoló meglepetés volt számára, hogy Zoli üvöltve menekült ki a házból. Gál, a papám egyik legjobb barátja nálunk töltötte az utolsó éjszakáját, mielőtt Hollandiába disszidált volna, ahonnan később csokoládényuszik gyomrába rejtve küldte budapesti barátainak a hasist – amíg egyszer csak már senkinek sem volt szüksége rá. A spiritualitás szele végigsöpört a családomon, majd a barátainkon. Papa minden elveszett, eltévelyedett régi cimborát az asztalunkhoz hívott. Míg mások szülei römizni járnak össze, nálunk Amerikából hazatért Osho-tanítványok gyűltek össze a konyhában, és – mint a kötéltáncos a sátortető alatt egynsúlyozva – egyre közelebb és közelebb kerültek a világ tetejéhez.

Sokáig egy tibeti, buddhista szerzetes lakott nálunk, akinek saját elmondása szerint 227 fogadalmat kellett betartania, és esténként csodálatos történeteket mesért a kolostorban töltött éveiről. Igazán megszerettem, és szomorú voltam, amikor elköltözött tőlünk, ám amikor nemrég később egy indiai étteremben összefutottam vele, és a feleségével, megértettem, hogy a kolostoron és a mi otthonunkon túl mégcsodásabb élet várt rá. A szüleim által kiépített buddhista közösség egyenesen vonzotta a freakeket: egy mongol férfi, Purev Suren például váratlanul meglepett zuhanyozás közben, játékosan nevetgélve megfogta a kukimat, majd mintha mi sem történt volna, visszahúzta a zuhanyfüggönyt, és kiment a fürdőszobából. Másnap reggel a közös étkezésen már nem jelent meg – az éjszaka fogta magát, és eliszkolt… nem is értem, miért. Itt lakott a depresszióból kilábalt, a reiki tudományát magaszinten művelő Attila is, aki lazán felcsípte a tizennégyéves unokatesómat, Szandrát. Szegény szüleink persze minderről mit sem tudtak… mi pedig nem bántuk. Gyerekként ezek a találkozások olyan színesek és izgalmasak voltak, mintha egy unalmas távcsőbe nézve egy varázslatos kaleidoszkóp képe tárulna elénk.

Mindezt végiggondolva, egy terapeuta valószínűleg egész sor lelki és pszichológiai defektusomat vezetné vissza a Steiner Cirkusz Emberi Állatkert attrakciójára, de én őszintén mondom, csodálattal szemléltem ezeket az embereket. Ezekkel a lelkekkel tértem nyugovóra, velük ébredtem, az életem részei voltak, tanultam tőlük, és boldog voltam, ha a szüleim mellett néha én is segíthettem nekik valamiben. Visszatekintve ezekre az évekre azt látom, hogy Mama és Papa folyton csak adott, adott és adott. Olyankor is, amikor nem volt miből, olyankor is, ha a józan ész azt diktálta volna, hogy önmagukra koncentráljanak. Ami bárki más számára kényelmetlen lett volna, az a mi számunkra lehetőség volt arra, hogy osztozzunk a családi boldogságon, a javainkon. Cserébe pedig az unalmas hétköznapok szürke égboltja helyett minden nap egy szivárványszínű sátorban ébredhettünk fel, ahol tündérek, törpék, óriások és vadállatok egyensúlyoztak a kötélen, és ugráltak át a tüzes karikán.

Persze nem zárom ki a lehetőségét, hogy az évek során magam is a szürreális cirkuszi produkció a része lettem, és anélkül, hogy valaha észrevettem volna, máig porondra állok minden előadáson, mint a freakshow egyik legfurcsább élőlénye.

A Gumimatrac a Gangeszen című könyvemet november 11-én, szerdán 18.30-kor dedikálom a Mammut bevásárlóközpont Libri könyváruházában. Gyere el és ismerj meg!

Az én Mamám…

Papa második felesége, Krisztina elkötelezetten és lelkiismeretesen ápolta lebénult nagymamámat éveken át a csillaghegyi házunkban. A férje volt feleségének édesanyját. Ekkor Mama már Taron élt a meditáció-központban, én pedig nagyon szerettem volna az ő párját is családtagként, barátként kezelni, de ez borzasztó nehezen ment. Mama ugyanis egyszerre akarta, hogy tanítómesterként tiszteljem Csöpel Lámát, ugyanakkor éppolyan közvetlen legyek vele, mint bárkivel a családban. Szomorú voltam, hogy nem tudom megvalósítani azt, amire vágyik, de egyszerűen nem sikerült tartani az egyensúlyt. Ha tizenéves fiúként néha ingerülten vagy nyeglén beszélhettem volna Csöpellel, ahogy gyarló emberként olykor mindannyian megtesszük a szüleinkkel, biztosan szeretettel átöleltem volna később, hogy bocsánatot kérjek. De sosem nyilváníthattam ki az érzelmeimet előtte. Ha ott volt nálunk, nem doboghattam a lépcsőn, nem hallgathattam hangosan zenét… Természetszerűen az rögzült az agyamban, hogy egy tiszteletre méltó vendég van a házban. Amikor pedig ennek megfelelően a vacsoránál udvariasan átadtam a merőkanalat, hogy „előbb a vendég szedjen”, Mama mérgesen megbökött az asztal alatt, jelezvén, hogy Csöpel Láma nem vendég, hanem családtag. Miután nem tudtam mitévő legyek, egyszerűen igyekeztem kimaradni a közös programokból, pedig tiszta szívemből mondom, szerettem volna szeretni a Mama választottját.

Huszonegy éves koromban a szüleim úgy döntöttek, hogy eladják a közös házunkat, a beteg nagymama megy Tarra, én a saját harmadomból vehetek egy lakást, ők pedig elosztják a maradék pénzt. Csillaghegyi házunkból buddhista meditáció-központ lett, Papa pedig, ahol lehetett, segített: vásárolt, szervezkedett, tervezett és kivitelezett, hogy az egykori otthonunk Buddha tanainak temploma lehessen. Ám ahogy a papám egyre több dolgot vett kézbe, és egyre fontosabb döntéseket hozott, úgy szaporodtak a viták közötte és Csöpel között. A hírvivőjük Mama lett, ez pedig nagyon hamar odáig fajult, hogy a szüleim – akárcsak házasságuk idején – ismét megállás nélkül ölték egymást. Ha Papa személyesen próbált szót érteni Csöpellel, a válaszok rendszerint Buddha tanainak egy-egy mondatában öltöttek testet, materiális ügyekben a Láma nem konfrontálódott. Végeredményként az anyám szinte meggyűlölte az apámat, Papa pedig egyszerűen nem bírta tovább, és – ahogy az várható volt – robbant. Hónapokon át tartott a háború közöttük, a szangha tagjai pártokat fogtak, és rengetegen estek egymás torkának. Soha nem láttam át pontosan, mi zajlik valójában, és igyekeztem is kimaradni a dologból, mert képtelen lettem volna egyik szülőm oldalára állni a másikkal szemben. Bevallom, nekem a mai napig meggyőződésem, hogy a Papa és Csöpel közötti harc sohasem buddhizmusról, pénzről vagy hatalomról szólt, hanem sokkal inkább a Nőről. A Nő gondolatai azonban éppolyan zavarosak voltak, mint az egész ügy.

A helyzet odáig fajult, hogy egy éjszaka felhívott a Mama, és sírva közölte velem: ha én továbbra is Steiner Gyula – az édesapám, akivel ő tíz évig együtt élt – életének része kívánok maradni, akkor ő nem beszél velem soha többé. Zokogva magyaráztam neki, hogy én mindkettejük életének része vagyok, hogy nekem közöttük nincs jobb vagy rosszabb, és hogy ne tegye ezt velem… Néhány óra múlva, hajnalban viszahívott, hogy bocsássak meg neki, és vicces történeteket kezdett mesélni hatalmas fehér komondoráról, Mackóról, és kis szürke uszkárjáról, Gallenről, majd elmondta, hogy az ablakban avokádómagot csíráztat nekem. Végül megkérdezte, hogy elénekelje-e a Kicsi krokodilt, a közös gyerekkori dalunkat, amelyet időről időre a leglehetetlenebb helyeken és helyzetekben idéztünk fel. Ám ha éppen fél percem volt az élő adásom megkezdéséig, akkor is végighallgattam a nótát a krokiról – ebben nem volt apelláta. Ha bárki azt gondolná, hogy a mamám kész őrült volt, elárulom: talán igaz, de olyan volt számomra, mintha tükörbe néztem volna… Minden gondolatát, mozdulatát és tettét megértem, elfogadom és a helyén kezelem, mert pontosan tudom, milyen iszonyatosan nehéz szeretni és szeretve lenni.

Mama már majd öt éve nem állt szóba Papával, és én nem tehettem semmit. Ha Taron voltam a Mamánál, meditációkról, mantrákról és a központ területén épülő új szentélyről, kiállítóteremről vagy gyertyapavilonról beszélgettünk, ha pedig feljött hozzám Budapestre, elvittem őt az új Julia Roberts- vagy Meg Ryan-filmre, felolvastam neki a Story és a Best magazin összes cikkét Hugh Grantről, már szeptemberben szenvedélyesen bújtuk az IKEA karácsonyi katalógusát, és a mcdonald’sos Big Mac menü után még benyomtunk egy-egy McChickent is. Elfogadtam, hogy a Mama tulajdonképpen két életet élt, de titkon azt kívántam – érte, értem, mindannyunkért –, hogy egy napon találja meg az egyensúlyt a kettő között.

Egy este éppen a Podmaniczky utcai Wasabiban ültem, és élvezettel falatoztam a futo makikat és nigiriket, amikor megcsörrent a telefonom. A szangha – a buddhista közösség – egyik tagja hívott. A telefon majd kiesett a kezemől… Mama agyvérzést kapott, kómában van. Azonnal autót küldtek értem, és néhány perc múlva már száguldottunk a salgótarjáni kórház felé. A „hírnök”, aki Mama egyik legjobb barátja volt, így szólt hozzám: „Tudnod kell, hogy Kata azt mondta, ha bármi történik vele, gondoskodjak rólad. Ha bármire szükséged lenne, ha nem épülne fel…” A hangja visszhangzani kezdett a fejemben: nem akartam hallani, nem voltam képes hallani ezeket a szavakat. Ekkora a baj? Az anyám… haldoklik?

A mamám, az az ember, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és akinek minden szava, minden lélegzetvétele úgy pumpálta a vért az ereimbe, mintha csak a tulajdon szívem lett volna, egy fehér kórházi ágyon feküdt, és egyenletesen lélegzett. Odarohantam hozzá, megfogtam a kezét. Gyönyörűséges, cseresznye ajkai hófehérek voltak, és időnként megrándult a szemhéja. Azonnal tudtam, hogy vele kell maradnom. Aznap éjszaka visszautaztam Budapestre, összepakoltam néhány napra, minden munkámat és kötelezettségemet lemondtam, és beköltöztem a Mama kórtermébe – nem tudtam, mennyi időre. Ezek a napok, bármily hihetetlen, úgy teltek, mint a gyerekkori karácsonyaink a szüleim válása után. Mamával kettesben bekuckóztuk magunkat az ágyba, és Váratlan utazást vagy régi Disney-meséket néztünk, tervezgettük, hogy mit főzünk majd szilvesztereste, és hogy jövőre milyen színnel díszítsük fel a karácsonyfát. Ott a kórházban, egyetlen szó nélkül, anélkül, hogy egyáltalán képes lett volna megszorítani a kezem vagy csak megcirógatni az arcom, ugyanezt éltem át vele. Mint a Zelk Zoltán-versben: „Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.”

Harmadik napja voltam bent a kórházban, amikor a papám elhatározta, hogy odautazik. Ekkor Csöpel Láma és a tari szangha tagjai odajöttek hozzám, és így szóltak: „Kata nem akarná, hogy a Gyula itt legyen. Nem engedhetjük oda az ágyához. Mondd meg neki, hogy ne jöjjön ide!” Az egész testemet borzongás, soha nem tapasztalt kín és fájdalom öntötte el, és patakokban kezdett folyni a könnyem. „Az a kérésetek, hogy tiltsam meg az édesapámnak, hogy megfogja a haldokló édesanyám kezét?” Soha nem fogok megszabadulni ennek a pillanatnak a súlyától: nemcsak a rettenetes élethelyzet miatt, hanem azért is, mert ekkor mondtam ki először, hogy a mamám a haláltusáját vívja. Papa megérkezett, és mielőtt bárki bármit mondhatott volna neki, mielőtt bárki elé állhatott volna, odanyargalt hozzánk, és megölelt minket. Öt év után először voltunk együtt, hárman. Papa, Mama, Kristóf. Bármily elképzelhetetlen, életünk legszomorúbb percében életünk legboldogabb pillanatának is helye lehet. Papa és Csöpel is ekkor beszéltek először, hosszú idő után. A papám kezet nyújtott a Lámának, aki rövid habozás után viszonozta. „Bármi történt is a múltban, bármilyen hibát vétettünk is, felejtsük el. Katáért.” Csöpel pedig így válaszolt: „Én is így gondolom.”

Másnap Mama összes régi barátja, a testvére, Peti és számtalan tisztelője jelent meg a kórteremben, és persze Papa is ott maradt. Csodálatos volt látni, hogy milyen sok ember tekint úgy a mamámra, mint egyfajta anyára, tanítóra, mentorra, barátra, társra. Az orvosok ekkorra már minden kétséget kizáróan tudták, hogy az anyám soha nem fog felépülni. Egyre jobban zihált, miközben lélegzett, és egy kék kockás ronggyal törölgettem a homlokán gyöngyöző verejtéket – ez még ma is megvan, Amand nevű gyerekkori plüssnyulam nyakába kötöttem, ezzel alszom minden éjszaka. Végül az egyik orvos magához hívott, és így szólt: „Lélegeztetőgéppel akár százéves koráig is életben tudjuk tartani az édesanyját, de a vérzés az egész agyát elborította. Soha nem lesz képes érzékelni a külvilágot, reagálni, gépek nélkül még lélegezni sem. Mivel ön a legközelebbi hozzátartozója, önnek kell döntenie.” Valószínűleg egy ilyen helyzetben az emberek nagy része összeomlana, és az éghez fohászkodva kérdezné: „Hogyan is dönthetnék én az agyhalott anyám sorsáról?” Nekem azonban egy másodpercig sem kellett gondolkoznom. „Ne tegyék gépekre. Hadd menjen így el.” A döntést persze nem én hoztam meg, hanem ő maga: két héttel korábban meglátogattam Taron, és miközben a mezőn sétáltunk, egyszer csak minden átmenet nélkül az eutanáziáról kezdett beszélni. „Hogyan dönthetik el idegen orvosok vagy bírók, hogy mi legyen egy tulajdonképpen már halott ember sorsa? Kristi, ha valaha ilyen helyzetbe kerülök, ne engedd, hogy mesterségesen életben tartsanak!” Szinte ideges lettem, hogyan mondhat ilyen hülyeséget, és azonnal csendre intettem, majd szorosan megfogtam a kezét, mert a gondolatba is beleborzongtam, hogy egy napon elveszíthetem. Döbbenetes, hogy vannak emberek, akik nem hisznek az ezotériában, és akik ilyesmit egyszerűen a véletlennek tudnak be. Mama életem legfontosabb döntésétől kímélt meg engem akkor. Valami vagy valaki elmondatta vele, hogy mi lesz a dolgom. Ahogyan azt is, hogy „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpához, örökké visszavágysz majd oda”. Amikor ezt kimondta, visszaemlékezve nepáli útjára, egyszerű nosztalgiának hittem… Ma már tudom, hogy üzenet volt.

Estefelé járt, én pedig odakuporodtam a Mama mellé az ágyba, és a közelgő karácsonyról meséltem neki. Elmondtam neki, hogy az Ikea svéd shopjában már van ünnepi menü, és – bármilyen fájdalmas is – a fülébe súgtam, hogy Hugh Grant és Liz Hurley valószínűleg már sosem fognak kibékülni. Végül pedig megkérdeztem tőle: „Elénekeljem neked a Kicsi Krokodilt?” Szorosan hozzábújtam, és halkan rázendítettem: „Gyere haza gyorsan, kicsi krokodil…” A harmadik, utolsó strófánál jártam, amikor a mamám a nehéz, fájdalmas légzés után ismét könnyedén kezdett szuszogni. „Bújj gyorsan az ágyba, kicsi krokikám. Mindened megvan, mit szíved kíván. – Köszönöm szépen a jó vacsorát, pá, Mama, jó éjszakát…” – énekeltem. Mama vett egy mély levegőt, majd kifújta… és még egy egészen aprót. A lelkét. Hiába mondták az orvosok, hogy már napok óta nem hall és nem ért semmit, azt megértette, hogy elengedtem… hogy elmehet. Egy napon mindannyian meghalunk, és ha már muszáj elbúcsúznunk, mindenkinek ilyen halált kívánok – magamnak, azoknak, akik szeretnek, és azoknak is, akik gyűlölnek. Mindenkinek azt kívánom, hogy annak a karjában hagyhassa el a földi létet, aki a világon a legjobban szereti.

Ám az igazi csoda még csak ezután következett. Olyan varázslat, amelynek a kórterem betegei és a kórház dolgozói is a csodájára jártak: a mamám néhány perccel a halála után egyszerűen megvilágosodott. Tündérré vált. Minden egyes ránc, folt, szeplő eltűnt az arcáról, ezüstfénnyel ragyogott a bőre. Egy nénike egyszer csak felkiáktott: „No, hiszen, ez a jány olyan szép, hogy a Szent Péter bele fog szeretni a mennyország kapujánál.” Mindannyian nevettünk: igaza volt. Senki nem lett volna képes megmondani a mamáról, hogy nem egy tizenhat éves lány halt meg. Az én tündérkirálynőm tiszta fénye beragyogta a világot azon az estén.

A ragyogás nem mindannyiunkban tartott sokáig… Papa aznap éjszaka üzenetet kapott Csöpel Lámától, amelyben ezek a szavak álltak: „Gyula! Kata halála téged terhel! Ne feszítsd a húrt, ne keress többé!” Csöpel később így írt Mama elvesztéséről: „…halálát klinikai szempontból agyvérzés okozta”. Meggyőződése volt – és talán máig az –, hogy az apámnak a buddhista központ elleni „támadása” volt a felelős a mama magas vérnyomásáért, így az agyvérzésért is. Én megtanultam nem megítélni és elítélni az embereket, de sosem fog a fejembe férni: egy buddhista láma – még ha így is gondolja – hogyan tehet ekkora terhet egy embertársára? Én azt tanultam, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Én buddhistaként és a Kabbala tanulójaként is hiszem, hogy ami velünk megesik, azért kizárólag mi vagyunk felelősek, a saját karmánk kísért minket addig, amíg nem szabadulunk meg az egónktól, amíg nem vezekeltünk az összes múltbéli bűnünkért, és amíg nem tanulunk meg feltétel nélkül szeretni és megbocsátani.

Anyám halála után minden örökségemről lemondtam a buddhista centrum javára – elsősorban azért, mert az elveszítése után képtelen lettem volna hagyatéki vitákba bonyolódni, másrészt pedig azért, mert bárhogy vélekedek is, a tari meditáció-központ a Mama életműve volt. Tudom, mennyire szerette, milyen fontos volt neki, és azt is tudom, hogy Csöpel volt számára a kamaszkorában elveszített édesapa, akiért rajongott. Boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy a mamám vagyona azoknak az embereknek a céljait szolgálja, akiket ő sokra tartott. Semmi mást nem hoztam el Tarról, csak a régi, családi kincseinket: a porcelánokat, amelyekből gyerekként krumplis tésztát kanalaztam, a sárga csillárt, amely mézestej-színnel borította be a szobámat, a Szépség és a szörnyeteg törülközőt, amelyet az Őrségben vettünk nyaraláskor… a gyerekkori rajzaimat és a fényképalbumainkat. Néha elképzelem, milyen jó volna, ha egy napon érkezne egy üzenet Csöpeltől: „Gyula, bocsáss meg, hogy rád terheltem Kata halálát. Vak voltam.” Papa elmenne Tarra, és elmondaná: ha visszautazhatna az időben, ma már egészen másként, sokkal finomabban bánna ezzel a kényes helyzettel. Végül két tiszta szívű férfi ülne egymással szemben, akik ha sok mindenben különböznek is, van egy visszavonhatatlan, közös pont az életükben: ugyanazt a nőt szerették mindketten.

Buddhista szokás szerint Mama hamvait vízre bocsátottuk a Margitszigeten: óriási tömeg jelenlétében, mantrákat és jó kívánságokat mormolva. Itt újabb csoda szemtanúja lehettem: a Dunába dobott csokrom majd harminc méteren át úszott az árral szemben, miközben az összes többi virágszálat az ellenkező irányba sodorta a folyó. A legenda szerint Buddha aszkétaként egy rizsestálat bocsátott a zajló vízre, és így szólt: „Ha ez a tál árral szemben úszik, eljutok a megvilágosodásig”… és így lett. Tudom, hogy Mama eljutott a Nirvánába. Igaz, azt is tudtam, hogy nekem máshová is el kell őt juttatnom…

Hamvainak egy kis részét kendőbe rejtettem, és a táskámba csúsztattam. „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpáig, örökre visszavágysz oda” – visszhangzottak a fejemben szavai. Kisgyerekként a Mama századszor is elvitt a Csillag moziba, megnézni a Mary Poppinst, és mindig újra és újra visszavágytam… Az a legkevesebb, hogy én is elviszem őt oda, ahová vágyódott. Mert ahogyan Mary Poppins is megmondta: „Mindenkinek megvan a saját Tündérországa.

A bejegyzés a Gumimatrac a Gangeszen című könyvem egyik novellája. A kötet megvásárolható a könyvesboltokban, vagy megrendelhető a Jaffa kiadó honlapján.

fotó: Greg Gorman, design: Yose, fülszöveg: Fiáth Titanilla

Steiner Kristóf  önéletírása nem kevés öniróniával állít párhuzamot a popkultúra és a spiritualitás közé, és sokkal több, mint egy „celebkönyv”. A 27 esztendős szerző 27 novellában keresi a Nagy Rejtély megoldását: ki ő, honnan jött, és hová tart. Megismerhetjük a bájosan félőrült rokonságot a disznóól tövében nudizó déditől az otthonkákat haute couture hippiingekké átszabó Papán át az imádott Mamáig, akinek elveszítése után Kristóf elhatározza: a Gangeszbe szórja édesanyja hamvait. Amikor a médiaőrületbe gubancolódott sztár Indiában is azon hisztizik, hogy merre talál M.A.C alapozót árusító plázát, rájön: voltaképp összenőtt a bulimiás bulvárhős sztereotípiájával, amelyet az egykori tiszta szívű Kisherceg mintegy játékból öltött magára. Kristóf merészen gereblyézi egy mondatba Izrael kapcsán, hogy e földön hajtogatott tengert Mózes, és esett szerelembe Bar Rafaeli di Caprióval, a zsidók évtizedes kóborlásait Kánaán felé pedig Britney Spears önkopaszítása mellé állítja. Ő az első, aki a bőr alá hatolva érteti meg, hogy Audrey Hepburn vagy Madonna igazi modern mítoszok, akiken keresztül tán mélyebbre hatolunk mélyebben férünk hozzá a titkokhoz, a titkokba, mint akik vallási dogmák vagy valamely ezoterikus hókuszpókusz iránti elkötelezettségüktől vezérelve épp csak megérteni, megszeretni és megbocsátani felejtettek el.

Steiner Kristóf a könyvől származó bevételének 10%-ával a Kids Creating Peace, muszlim-zsidó-keresztény békeprogramot támogatja. Köszönjük, hogy a könyv megvásárlásával te is teszel a rasszizmus és a diszkrimináció ellen.

“Noha sokáig egyáltalán nem foglalkoztatott, hogyan vélekednek rólam az
emberek, bevallom, ma már azt kívánom, bár
egyre többen lennének, akik a legképtelenebb helyzetben sem kérdezik, jó-e az nekem, hogy madárpók van a számban, versenyre
eszem marhaszemet, vagy hungarocellfalakon ugrálok át ezüst
space-rugdalózóban. És persze azt sem, miért meztelenkutya, miért épp
Kabbala, miért pont Izrael. Mert bíznak bennem, és tudják, hogy csak a keret
változik, a kép, a lényegi énem mindig ugyanaz marad.”

Várható megjelenés: november 6, a könyv előrendelhető az elorendeles@jaffa.hu címen, 20 % kedvezménnyel, ingyenes postázással.