Archívum: 'Magyarország'


“On The Cover Of a Magazine”

Írta szept 03 2012

Megjelent a Humen magazin legfrissebb száma, melyben Kanicsár Ádám András faggat, négy oldalon át.

Photo by Doron Ritter

“Lassan tíz éve ilyen-olyan formában a médiában vagyok és rengeteg negativitást, negatívumot kaptam a meleg társadalomtól, legalább annyit, amennyit a heteroszexuális társadalomtól. Mert olyan elvárásaik voltak felém, amiknek nem tudtam megfelelni. Én önmagam vagyok, nem egy ombudsman, aki állásinterjúkon keresztül kiválasztottak, hogy na, mostantól te fogod képviselni a melegeket. Ilyen ítélkezést nem engedhetünk meg magunknak. Hogyan fogadhatnának el minket, a mi másságunkat, ha mi, melegek egymás másságát sem vagyunk képesek elfogadni? Egészen addig például, míg a nagyon férfias melegek végtelen magas lóról nézik le a lányosabb melegeket, addig nem lehet itt semmiféle elfogadás. Amióta nem élek itthon és ritkábban járok haza, sokkal-sokkal jobb visszajelzéseket kapok. Nem tudom ez annak köszönhető-e hogy szolidabb lett a külsőm vagy én mutatok egy nem is komolyabb, hanem összetettebb képet magamból. De én úgy látom, van változás, jó irányba, ezt pedig annak tudom be, hogy minden szempontból óriási nyomás nehezedik ránk és nincs más választásunk mint újszerű módszerekhez folyamodni. Ez az ország az elmúlt néhány évtizedben rengeteg változáson ment keresztül és mindenki valamilyen fajta megoldást keresett arra, hogy gazdag legyen, híres legyen, hogy megvalósítsa önmagát. Az emberek eljutottak arra a pontra, hogy változás csak akkor lesz, ha underground módon megpróbálunk egy olyan közösséget kiépíteni, aminek a lényege az emberek elfogadása és szeretete.”

Keresd az ingyenes magazint Budapest meleg szórakozóhelyein, vagy rendeld meg itt.

Stigmák és testjelek, avagy miért szeretem a tetoválásokat

Írta jún 29 2012

Egyesek szerint elhamarkodott döntés – szerintem viszont elhamarkodott döntés épp az volna, ha nem tetováltatnék, hiszen az élet olyan rövid. A tatoo-k és én már tizenéveskorom óta jó barátságban vagyunk: az elsőt – egy tibeti OM mantrát – kamaszkoromban varrattam magamra, amikor unokatesómmal, Szandrával felszálltunk egy random buszra, és Várpalotán kötöttünk ki…

Napokig rejtegettük a szüleink elől, amikor pedig végre megmutattuk az egyen-sormintánkat, legnagyobb meglepetésünkre érdeklődve és vigyorogva szemlélgették a pocakunkat. Ekkor már biztosan tudtam: ha nagy leszek, biztosan beszerzek még pár tattoo-t. Múltak az évek, én pedig beleszerettem egy izraeli félistenbe – aki ma már a féjem -, a Tel Avivba költözéssel együtt pedig a kabbala misztikus világába is belebolondultam. Ekkor került fel a második tetoválásom, “a la Victoria Beckham”: a gerincemre varrattam fel héberül a Kis herceg mottóját: “Jól csak a szívével lát az ember.” A harmadik tetoválásom története egy aprócska tetoválószalonban kezdődött, ahová ismét “hírtelen felindulásból” vetődtem be. Egy orosz tetoválóművész egy pitypangot pingált a mellkasomra, ezt pedig pár hónappal később már Budapesten, a Dark Art Tattoo-s srácok díszítették fel néhány a vállam-felé szálldogáló fehér pitypang-pihével. A kép pedig lassan kezdett összeállni. A vadvirágok számomra az ego leküzdésének szimbólumai: anélkül virágzanak, pompáznak és hajladoznak a szélben, hogy bárki öntözné őket, gondoskodna róluk, vagy akár észrevenné őket. Nincs “szükségük” ránk, mégis adnak nekünk. Amikor pedig Lewis Carol könyvében a kis Alice egy virágoskertbe téved, a rózsák fellázadnak ellene és kiközösítik, mondván: ő csak egy gyomnövény. Mindig szerettem ezt a már-már pszichedelikus könyvet, nagyon tetszik a szimbolikája és bújtatott társadalomkritikája. Szerettem volna egy ehhez kötődő tetoválást.

Két hete, amikor Magyarországra látogattam a könyvbemutatómra, elhatároztam tehát, hogy a mellkasomon lévő, kétévesen szerzett égési heget szépen kivarratom mezei virágokkal. Ahogy a mondás szól: „ha az élet citrommal kínál, készíts limonádét”. Így került Alice csodaországának mesebeli kertje a hegemre: pitypangot, katáng kórót, százszorszépeket tetováltattam magamra, és miközben a tetkómon ügyeskedő lány, Anita sorra „ültette” a virágokat, csevegni kezdtünk. „Nem is tudom elmondjam –e, de… egyszer sok évvel ezelőt tutánad szaladtam az utcán, és közöltem veled, hogy úgy nézel ki, mint a fiatal Brad Pitt.” bökte ki. „Kábé tizenöt voltam.” Valami derengeni kezdett: emlékeztem erre a cicaarcú lányra, aki olyan édesen, természetes kváncsisággal és izgatottsággal szóltott meg. Még ott, helyben megmondtam neki, hogy „én a másik kapura játszom”, de örömmel megiszom vele egy kávét valamikor. Telefoszámot cseréltünk, elbúcsúztunk, aztán – hopp – egyszercsak eltelt nyolc év. Elfelejtettük egymást. Egészen mostanáig. Az álmos reggelig, amíg egy giga méretű kapucsínóval a kezemben be nem toppantam hozzá a tetováló stúdióba. Mégiscsak megittuk azt a kávét együtt, mi több Kovács Anita, az életem, a testem, a mindennapjaim része lett, hiszen mostantól minden reggel a titkos kerttel a mellkasomon ébredek majd fel. Hát ilyen a karma.

Van abban valami csodálatos, hogy mellkasomom lévő “secret garden“-en többen is dolgoztak – és mindenki, aki “arra járt”, “ültetett” egy új virágot. Egy régi emlék jut róla eszembe: amikor kicsi voltam, a mamám és a papám egyszer “ültess fát a békéért” megmozdulást szerveztek a Tar nevű falucska melletti Kőrösi Csoma Sándor emlékparkban. Gyerekként is megható volt látni, hogy jószívű, fényességes lelkű emberek ragyogó tekintettel munkálkodnak, vagy ahogy Candide mondta “művelik kertjeiket”. Valami ilyesmit látok a különféle tetoválóművészek arcán, amikor dolgoznak, alkotnak. Mind máshonnan érkeztek, másképp fejezik ki ömagukat, de mindannyiuk szabadság, művészet és elhivatottság iránti szenvedélyéből “rám ragad” valami. Tetszik, hogy a virágaim így mind külön egyéniségek. Éppen ezért néhány hete Virág Károlyt, a Dr. Ink Tattoo művészét kértem meg, hogy színezze tovább a virágágyásomat… és valami azt súgja, hogy ez még csak a kezdet!

…és persze valószínűleg a tetoválásaim számai is.

A BudapestInk hamarosan saját tattoo-percekkel jelentkezik a MusicPlus tévén. Kattanj ránk online, vagy nézz bele a srácok munkáiba itt. A Velvet tattoo stúdiban készülnt interjúját itt olvashatod el. A Dr. Ink stúdiót ide kattintva éred el. 

 

Bravo Otto rertospektív: “Bárki is nyert volna, az jogos győzelem lenne”

Írta jún 06 2012

A Bravo Otto 2012 lecsengett, de a gálán készült fotók, videók, és az estet boncolgató blogbejegyzések még csak most lepték el a világhálót. Ide kattintva a Mosaic TV velem készült riportját nézheted meg, a továbbiakban pedig az A Hírlap interjúját olvashatod el. SP-ről, Tóth Gabiról, a 90′-es évek sztárjairól és saját “szerepemről” a magyar médiában és a világban…

Tetszett az outfit? A Benus Dániel öltönyt a showroomban rendelheted meg.

Steiner Kristóffal a Bravo Otto 2012 díjátadóról beszélgettünk. Kristóf egyébként harmadik könyvének, a Hajónaplóknak bemutatója alkalmából látogatott haza Izraelből, amelyet a könyvhéten dedikálni is fog.

Külföldön élsz, így nem vagy már főszereplője a magyar médiának. Mit éreztél, amikor felkértek, hogy legyél a Bravo Otto egyik “házigazdája”? 

Sosem gondoltam magamra úgy, mint magyar média főszereplőre! Fejlődésben lévő, önmagán dolgozó, spirituális embernek tartom magam, aki időről időre színteret vált, hogy jobban kiteljesedhessen. Mindaz, amit a múltban csináltam, a jelenem része is. A műsorvezetés nekem olyan, mint a bicajozás: – álmomból felébresztve is a legnagyobb örömmel szórakoztatok embereket. Hiszek benne, hogy a tömegnek, az “együtt”-nek, világmegváltó ereje van. Ezért is örültem annyira a Bravo Otto-nak.

Mit szólsz ahhoz, hogy Tóth Gabi lett az év énekesnője, és SP az év férfi előadója? Meglepett, vagy sejtetted? Szerinted ki lehetett volna még díjazott?

Egy ilyen sok próbát és felkészülést igénylő show esetében, és egy ilyen erős mezőnyben bárki is nyert volna, az jogos győzelem lenne. Örülök Gabi sikerének, hiszen néha még az ágyunkat, vagy az utolsó falat ételünket is megosztottuk az argentin dzsungelben, és nagyon tehetséges embernek tartom őt. SP pedig egy igazi fenomén. Egyedi eset, hogy valaki képes egy ilyen brandet teremteni, és egy egész ország tinigenerációját lenyűgözni vele. Krisztián (SP) fotóz, rendez, ruhákat válogat magának, koreográfiákat tanul, zenéket és szövegeket ír és énekel. Aki otrombáskodik vele, csinálja utána.

Hogyan értékelnéd pár mondatban a Bravo Ottot? 

A Bravo Otto számomra felejthetetlen élmény volt, mert őszintén hiszek benne, hogy egy művésznek nincs “kora”. Azok a sztárok, akik a kilencvenes években tízezreket csábítottak be a bulikra, erre a jubileumra baromi komolyan készültek. Olyan produkciókat nyújtottak a ma legnagyobb csillagaival közösen, hogy mindkét generáció rajongóit képesek voltak megmozgatni. A harmincasok nyitottabbak lettek az újdonságokra, a kamasz közönség pedig, az elmúlt két évtized kedvenceire. Ez pedig egy csodálatos elismerés mindannyiunk számára, akik szívvel-lélekkel dolgoztunk és buliztunk a Bravo Otton.

-