Borító: Jose Simon

A Hajónaplókat egy szürreális, ám nagyon is valós kaland köré építette: néhány évvel ezelőtt merészen válaszolt egy meglehetősen szokatlan apróhirdetésre, és hamarosan a nyílt tengeren találta magát egy vadidegennel, s – ahogy az lenni szokott – a nagyon is jól ismert démonaival. Miközben rejtélyes útitársával bejárja és végigkóstolgatja Dél-Európa tengerparti városait, hamar kiderül, hogy nem ő az egyetlen a hajókabinjukban, aki puzzle-ként próbálja összeilleszteni a szívét. Kristóf persze személyes hőseitől sem szakad el: a magyar pop kultúra kishercegét hol Hollywood aranykorába fújja el a szél, hol pedig a Velencei Filmfesztiválra evez, ahol nem csak Madonnával, de kallódó önmagával is találkozik végre. Bonne voyage!

“A könyvek eleven lények, csak vannak felnőttek, akik ebben még nem hisznek. Steiner Kristóf Hajónaplók című kötete és Liz Gilbert Ízek, imák, szerelmek regénye egyszer összeakadt valami koktélpartin, e-mail címet cseréltek, és azóta rendszeresen leveleznek. Mindkettőnek megvolt már a maga élete, mikor a cyber-óceánon egymás mellé sodródott az az aranyos kis bárkájuk, és bizonyára csillogó szemmel állapították meg, hogy mindkettő csúcsra tör a nápolyi Da Michele-pizza leírásában, meg a váratlanul ajándékba kapott útitársakéban. Kristóf valószínűleg jócskán tartogat még mondanivalót valamelyik világjáró kabátkája zsebében.” Esze Dóra

A kötet előrendelhető itt. Karikázd be a naptáradban! Június 9-én szombaton 18 órakor az Ulpius-ház Könyvkiadó standjánál Hajónaplók dedikálás! A könyvbemutató közönségtallkozóról, amelyet a Móricz Zsigmond körtéri Ulpius-ház Könyvesboltban rendezünk meg hamarosan értesítünk mindenkit. Lájkold a könyv Facebook oldalát.

…but they can always wake up and start luvin’!

Amúgy is kicsit motiválatlannak éreztem magam ma, és a lehetőség, hogy uralkodhatok magamon totál felvillanyozott. Klaviatúrát ragadtam, és feleltem is nekik, de mint kiderült, a mail egy “válaszolhatatlan” mail címről érkezett. Ilyenkor jön jól, ha az embernek van egy blogja, nem igaz? Íme a levelezésünk szórul, szóra…

Tamy és Balázs sürgönye

“Szia Kristóf!

A kutyád felől érdeklődnénk, jól van e még? Vagy már szegényt lecserélted a macskára? 

Te találkoztál már az aranyér tüneteivel? Képzeld van egy nagyon híres-neves aranyér specialista magyarországon. Gondoltam felhívom a figyelmedet rá, hiszen előbb vagy utóbb úgy is szükséged lesz rá. 

Kedves Kristóf! Remélem a barátoddal vagy a fasztudja kivel a faszos pároddal, jól éltek, és nem itthon Magyarországon rontjátok a levegőt! 

Remélem nem voltam túl bunkó,

Üdvözlünk téged! egy normális hetero párkapcsolat”

És a válaszom:

Kedves Tamy és Balázs,

Özge természetesen megvan, itt szuszog a kanapén. :) Mellette van egy másik kutyusunk is, ő az utcáról került hozzánk. Köszönöm az ajánlást, remélem soha ne lesz rá szükségem, ahogy eddig sem volt. És ha már itt tartunk: én ismerek egy specialistát, aki abban segít, hogy ne ítélkezz mások felett, és képes legyél az elfogadásra és a feltétel nélküli szeretetre. Úgy hívják, hogy Te Magad. Mert én őszintén hiszek benne, hogy ez a gonoszkodás a részetekről nem az igazi énetek. Az igazi én, lelki szinten, nem összemocskolva előítéletekkel és a társadalom elvárásaiból eredő agyzavaraitól, mindig szeret, és mindig elfogad. A kedvesemmel Tel Avivban élünk, de gyakran utazom haza, mert szeretem az országot, és sokszor hiányoznak a barátaim. A tapasztalatom az, hogy bár egyre nagyobb a feszültség otthon, kommunikáció nélkül nincs előrelépés – ezért is válaszoltam a leveledre, és ezért tartom fontosnak azt is, hogy továbbra is írjak könyveket az otthoni olvasóimnak. Szerencsére sokan vannak.

Nem voltál túl bunkó, rosszabb napjaimon én is megbántok másokat. Emberek vagyunk, előfordul, de mindig törekednünk kell rá, hogy ne történjen meg újra, mert ha jó emberek akarunk lenni, mindenkivel szeretettel és tisztelettel kell bánnunk. Örülök, hogy boldog pápkapcsolatban élsz, kívánom, hogy maradjatok együtt örökké, és tanuljatok sokat egymástól, egymásról. Arra pedig, hogy mi a “normális” egy idézettel felelnék:

“Nem mértéke az egészségnek, hogy valaki hogyan alkalmazkodik egy beteg társadalom normáihoz.”  Jiddu Krishnamurti

Barátsággal, Steiner Kristóf

Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

Forbidden Love

Már akkor terveztem, hogy egy napon közzéteszek valamit a blogon erről az ügyről, amikor a papám felhívott, hogy az esküvőnk 18-as karikával megy a tévében… és persze felháborodottságát fejezte ki, amiért két férfit (akik természetesen nem tangában és bőrfűzőben, egy szexbárban, hanem éppen olyan “normáli” körülmények között házasodnak össze, mint egy hetero pár) hivatalosan nem nézhet a tévében egy kiskorú. Mondanom sem kell, hogy a közeli családunkban 6-7 egészen kicsi gyerek is akad, aki pontosan tudta, hogy Kristóf és Matan egy pár, és mindannyian egészségesek, okosak, és érzékenyek.

Gyerekek százai lesznek öngyilkosok, ezrei bántják magukat,és tízezrei-százezrei bántják a társaikat csak azért, mert egy olyan társadalomban nőttek fel, ahol erről a témáról “nem beszélünk”. Egyedül érzik magukat a másságukkal, mert csak egy-egy félmondatot hallanak a nagybácsitól, hogy “a szomszédék Józsikája buzi”, erre meg nagynéni azt mondja, hogy “ne beszélj így a gyerek előtt”, vagy hogy “vinné el az ördög”, legjobb esetben “csináljon amit akar, de ne lássuk őt a fiújával kézenfogva”. Amikor az én véleményem szerint – amellyel igyekszem minden esetben az elfogadást és a feltétel nélküli, mindenkinek kijáró szeretet képviselni, hacsak nem agresszióról van szó – ilyenkor az a helyes reakció, hogy “hála Isten, hogy békében van magával, legyenek boldogok”. És ha a gyerek megkérdezi, hogy “miért, egy fiú és egy fiú szerelmesek lehetnek?”, arra az a válasz, hogy “már miért ne lehetnének, csak talán valamivel nehezebb dolguk lesz a világban, mert sok az intoleráns ember, és családot is nehezebben alapíthatnak”. Ennyi.

Miért volna csak nagykorúaknak való tartalom egy cikk olyan férfiak, akik mind elismert emberek, a művészetükben, a szakmájukban hatalmasat alkottak: inspirációt és bátorítást jelenthetnek sokaknak, akik nem tudják elképzelni, hogy lehet valaki homoszexuális, avgy biszexuális, és “normális” ember. Ugyanakkor az  felsorolt művészekben az is közös, hogy mindannyiukat “meghurcolta” a társadalom a homoszexualitásuk miatt. Én soha nem fogom abbahagyni a publikálást olyan témákkal kapcsolatban, amik segíthetnek abban, hogy az emberek elfogadóbbak legyenek önmagukkal és másokkal szemben.

Soha nem fogom megtenni, nem magam miatt, nem a melegek miatt, hanem mindannyiunkért. Főként azokért, akik nehezen fogadják be az “ilyesmit”. Mert ha akár egyetlen ember is összecsapja a kezét és azt mondja: “nahát, értelmes, okos, rendes emberek, és melegek, ilyen is van”, és többé nem keveri össze a pedofilokat a melegekkel, én már boldog vagyok. Akkor lennék csak mégboldogabb, ha ez a lehetőség nem csak 18 éves kor felett adódna meg az embereknek. A jelenlegi helyzet ugyanis az, hogy ha egy kamasz fiú kíváncsi Arthur Rimbaud és Palul Verlaine szerelmének történetére, hazudnia kell a koráról a gépnek.

Azt hiszem erre mondják: “Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz”. És akkor az ominozus cikk. 

Szeretet, béke, elfogadás, VÁLTOZÁS.

A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

Akárhogy is – akár tudod, mi van velem, akár nem, meg akartam írni neked ezt a levelet, mert úgy érzem, hogy mégsincs rendben minden kettőnk között. Az utóbbi időben rengeteget álmodom veled, és soha nem vagy velem kedves. Szépen kérlek, Mama, találkozzunk, és beszéljük át a dolgokat. Én nem akarok rád haragudni, nem is tudok, de nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy tökéletesen tisztázottnak látom az életünket, a halálodat, és az én, nélküled töltött éveimet. Ezt az ötöt. Az első karácsony rettenetes volt. Miután a karjaim között haltál meg, és abban a csodálatos ajándékban részesülhettem, hogy veled lehettem földi életed utolsó három napján, azt hittem, hogy az elengedésben “spiller” vagyok, ahogy te mondanád. Aztán miután láttalak fénnyé változni, és a szobatársnénid azzal viccelődött, hogy Szent Péter beléd fog szeretni, valami történt. Valahogy egy pillanat alatt elfelejtettük, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk, hogy átélhettük veled a csodát életedben és halálodban. Szerelmed, tanítód Papát okolta a halálodért, én pedig hónapokon át tartó tagadásban éltem. Persze együtt éltem az elveszítésed szomorúságával, de valahogy nem tudatosult bennem igazán mélyen, hogy mivel is jár az, ha nekem soha többé nem lesz Mamám, ebben az életemben legalábbis. A halálod utáni év volt az az esztendő, amikor minden megváltozott…

A levelet elolvashatod Life.hu honlapján. Békés, boldog, szerelmes, ítélet és gyűlölettől mentes, áldott ünnepeket kívánok.

Jim és Ewan sem tudta sokáig titkolni…

Hogy miért is tudtam olyan könnyen azonosulni a problémával? Nos… nekem is volt pasim, aki egy lányért hagyott el. És persze én is ugyanazt kérdeztem magamtól, amit a levél írója: “Hogy nem jöttem rá?” Klasszikus urbánus legenda, hogy a meleg srácok felismerik egymást… ez is “a szőkék buták” típusú általánosítások közé tartozik. Ha pedig gyakran mi magunk, melegek sem gondolnánk egymásról, hogyan is olvashatná ki a “globális felmelegedést” egy kívülálló a nemlétező jelekből? A válasz prózaibb, mint gondolnád: sehogyan… és nem is ez a lényeg.

“A legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálsz elvonatkoztatni a saját fájdalmadtól, és belegondolsz: milyen rettenetes időszak lehet ez az expasid számára.” – válaszoltam a levélre. “Szó sincs arról, hogy a fiú nem szeretett, és arról sem, hogy kevés vagy neki. Épp ellenkezőleg: azért volt melletted, mert fontos vagy neki, és mert hinni akart benne, hogy ami kettőtök között van, erősebb, mint a testi vonzalma a srácok iránt.” A kiindulási pontom – amellyel a legtöbb nő képes azonosulni – mindig ezen a példán alapszik: képzeld csak el, milyen rettenetes kínokat élnél át, ha évtizedeken át próbálnád elnyomni a sütemény iránti vágyadat önmagadban, mert teszem azt, a társadalom azt sulykolná az agyadba, hogy aki sütit eszik, az “fura” vagy “rossz”. Viszont nem lehet “tortaevők” és “tortagyűlölők” csoportjaira osztani az embereket.

A társadalmi konvenciók és elvárások miatt címkéket biggyesztünk magunkra – homo és hetero, vagy biszexuális -, ám a valóságban ennél mind sokkal komplikáltabbak vagyunk. A kabbala tanai szerint minden férfiben és nőben ott van a maszkulin és a feminin energia, a kérdés az, mennyi teret engedünk neki, mennyire merjük, akarjuk elfogadni a két pólust önmagunkban. Alapvető igazság, hogy a női a befogadó energia, a férfi pedig az adakozó. Nem meglepő, hogy ha egy pasi – akár több kapcsolaton át – görcsösen csak ad, óv, védelmez, és mániákusan elnyomja magában a befogadó, törődésre vágyó ént, előbb-utóbb “felforr”. Ha úgy érzed: szüksége van a támogatásodra, soha ne hozd kellemetlen helyzetbe azzal, hogy érzteted vele: “Te vagy a pasi, oldd meg!” Légy nő, de ne légy mesebeli királylány, aki a kényelmes toronyszobában várja, hogy a hős lovag megküzdjön a világ összes sárkányával.

Persze spirituális bölcseletek ide vagy oda, természetesen kiborító lehet szembesülni azzal, hogy a párod a saját neméhez (is) vonzódik. A kérdés azonban az: miért akadsz ki ennyire? A válasz egyértelmű: önmagadban vagy bizonytalan. A klasszikus “Mit rontottam el?” kérdés mellett az is felmerül: “Nem hiszem el, hogy ő meg merte tenni.” Személyesen ismerek olyan párt, ahol miután a srác bevallotta, hogy vonzódik a fiúkhoz, a lány ahelyett, hogy lefújta volna az esküvőt, azt mondta: “Bátor vagy, és becsüllek, hogy elmondtad. Menj, tapasztald ki, mire van szükséged, igényed, és ha utána még mindig el akarsz venni, én itt leszek.” Máig boldog házasok. Olyan lány ismerősöm is van, aki miután a párja elhagyta egy srácért, azt mondta magában: “Hé, én se akarok lemaradni semmiről!”, és ezután évekig volt együtt egy másik lánnyal: történetesen leszbikus lett, és úgy érzi: rengeteget köszönhet a “csalfa” pasinak, amiért az megmutatta neki: létezik másik út is.

A szerelemnek nincs neme, a szex pedig éppen attól nagyszerű, hogy az ágyban nem próbálunk meg határokat szabni magunknak. Olyan világban élünk, ahol tévéreklámok, szappanoperák és ponyvaregények “mondják meg nekünk”, mi helyes és mi nem, ám küzdenünk kell ellene, hogy az alfahímeket és femme fatale-okat felvonultató fehérnemű-plakátok átmossák az agyunkat. A világ nem fekete vagy fehér, és minél több szín van jelen a palettán, annál csodálatosabb az élet. Ha igazán mélyen értelmezzük a párkapcsolatot, akkor a lényeg az egymás iránti kölcsönös, igaz szerelem, tisztelet és őszinteség. Ha ez megvan, egy ehhez hasonló kihívás akár közös kaland is lehet, ahelyett, hogy rettenetes tragédiaként tekintenénk rá, és megutálnánk egymást, vagy – ami még rosszabb – önmagunkat.
Alapvető igazság, hogy az exekkel barátságban maradni nehezebb, mint tűsarkúban maratont futni, de hidd el, önmagadnak és neki is segítesz azzal, ha nem vágod el végleg a kettőtök közötti szálakat. Amikor néhány hónappal ezelőtt a Cosmopolitan egyik újságírója azt a kérdést feszegette: “mit tehet a lány, aki mit se sejt”, felkért, hogy mondjam el a véleményem a témában. Én pedig a dráma helyett a barátságra voksoltam. “Ha barátként egymás mellett maradtok, meg fogjátok érteni: attól, hogy a párkapcsolat nem működött, szerethetitek egymás lelkét – nem véletlen, hogy a sors egymás mellé sodort titeket. Ha pedig túlteszitek magatokat a múltbéli sérelmeken, lehet egy saját beépített embered a pasik érthetetlen világában.” Ráadásul végre lesz valaki, aki vásárláskor biztosan nem rosszindulatból mondja a próbafülkében, hogy inkább a 30-as skinny jeanst vedd meg a 26-os forrónadrág helyett, hanem mert szeret, és nem akarja, hogy magadra erőltess egy “kényszerzubbonyt”, amiben örökké csak feszengenél… hiszen ez egyszerűen nem te vagy. Ha valaki, ő biztosan tudja, milyen rémes, ha valaki magára próbál kényszeríteni egy hamis szerepet…

“Forbidden Love”

Kedves Kristóf,

Steven Monjeza és Tiwonge Chimbalanga életük következő 14 évét egy malawii börtönben töltik majd, kényszermunkára ítélve.

Nem gyilkoltak. Nem loptak. Valójában nem is követtek el bűncselekményt.

Azért ítélték el őket, mert homoszexualisok.

Felkérem a felvilágosult férfiakat és nőket Malawiban – és szerte a világon -, hogy adják a nevüket az  emberi méltóság és az egyenlő jogok diadaláért.

Kérlek, hogy írd fel a neved a listára  az enyém mellé, ha te is hiszel a szerelem szabadságában!

http://www.raisingmalawi.org/FreedomToLove

Meg vagyok döbbenve, és rendkívül szomorúnak tartom a malawii bíróság döntését. Hiszek  benne, hogy egyenlő jogok illetnek minden embert, és ezt nem befolyásolhatják nemi, faji, vallási kérdések, ahogy a bőrszín és a szexuális irányultság sem.

Ezen a héten, Malawi óriásit lépett hátra. A világ tele van fájdalommal és szenvedéssel, éppen ezért  támogatnunk kell azt az alapvető emberi jogot, hogy szerethessünk, és szeretve lehessünk.

Nem fogok hátradőlni, és tétlenül nézni, hogy két embert 14 év kényszermunkára ítéltek egyszerűen azért, mert szeretik egymást. Remélem, ott lesz a neved az enyém mellett, és a barátaidat, rokonaidat is meggyőzöd, hogy támogassanak minket.

Szeretettel,
Madonna

The time is now!

Kedves Kristóf,

Biztos vagyok benne, hogy a te szíved is megszakadt, mikor megpillantottad az első képeket a földrengés súlytotta tájról. imádkozom Haiti népééert. El sem tudom képzelni, milyen rettenetes fájdalomban és szenvedésben van részük. Ahogy egyre többet tudunk a tragédiáról, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az országnak minden lehetséges segítségre szüksége van. Én 250,000 dollárt adományoztam a földrengés éldozatainak a Partners in Health szervezeten keresztül, lévén ől Haiti elsőszámú egészségbiztosítói. Minden barátomat és rajongómat arra bíztatom, hogy legyenek bárhol is a Földön, csatlakozzanak hozzám, és segítsenek, amilyen módon csak tehetik.

Biztosan emlékszel Dr. Paul Farmerre, az “I Am Because We Are.” című filmemből. Paul orvosi antropológusként a világ legszegényebb tájain segít, így évtizedek óta dolgozik Haiti lakosaival: arra tanítja őket, hogyan fejlesszék a saját közösségüket. Az ő áldozatos munkája nagy hatással volt az én malawii erőfeszítéseimre.

Tudom, hogy korábban már támogattál a munkámban, de amikor több-tízezer ember válik hajláktalanná, és gyermekek ezrei lerünek árva sorba, nincs más választásunk, mint hogy cselekedjünk. A Partners in Health orvosi eszközöket, orvosokat és ápolókat közvetít, így nekik köszönhetően már 120 doktor, és többszáz nővér dolgozik a porrá zúzott országban, ám készletek fogyóban vannak. Mivel a Partners in Health egy hiteles, áldozatos munkát végző szervezet, teljes szívemmel megbízom bennük. Most nagyobb szükségük van a támogatókra, mint valaha. Kérlek, adakozz te is:

http://www.raisingmalawi.org/partnersinhealth

Nem ülhetünk karbatett kézzel, miközben egy egész ország nyomorog. Tennünk kell valamit, azonnal. Köszönöm, hogy velem vagy.

Madonna

Az én Mamám…

Papa második felesége, Krisztina elkötelezetten és lelkiismeretesen ápolta lebénult nagymamámat éveken át a csillaghegyi házunkban. A férje volt feleségének édesanyját. Ekkor Mama már Taron élt a meditáció-központban, én pedig nagyon szerettem volna az ő párját is családtagként, barátként kezelni, de ez borzasztó nehezen ment. Mama ugyanis egyszerre akarta, hogy tanítómesterként tiszteljem Csöpel Lámát, ugyanakkor éppolyan közvetlen legyek vele, mint bárkivel a családban. Szomorú voltam, hogy nem tudom megvalósítani azt, amire vágyik, de egyszerűen nem sikerült tartani az egyensúlyt. Ha tizenéves fiúként néha ingerülten vagy nyeglén beszélhettem volna Csöpellel, ahogy gyarló emberként olykor mindannyian megtesszük a szüleinkkel, biztosan szeretettel átöleltem volna később, hogy bocsánatot kérjek. De sosem nyilváníthattam ki az érzelmeimet előtte. Ha ott volt nálunk, nem doboghattam a lépcsőn, nem hallgathattam hangosan zenét… Természetszerűen az rögzült az agyamban, hogy egy tiszteletre méltó vendég van a házban. Amikor pedig ennek megfelelően a vacsoránál udvariasan átadtam a merőkanalat, hogy „előbb a vendég szedjen”, Mama mérgesen megbökött az asztal alatt, jelezvén, hogy Csöpel Láma nem vendég, hanem családtag. Miután nem tudtam mitévő legyek, egyszerűen igyekeztem kimaradni a közös programokból, pedig tiszta szívemből mondom, szerettem volna szeretni a Mama választottját.

Huszonegy éves koromban a szüleim úgy döntöttek, hogy eladják a közös házunkat, a beteg nagymama megy Tarra, én a saját harmadomból vehetek egy lakást, ők pedig elosztják a maradék pénzt. Csillaghegyi házunkból buddhista meditáció-központ lett, Papa pedig, ahol lehetett, segített: vásárolt, szervezkedett, tervezett és kivitelezett, hogy az egykori otthonunk Buddha tanainak temploma lehessen. Ám ahogy a papám egyre több dolgot vett kézbe, és egyre fontosabb döntéseket hozott, úgy szaporodtak a viták közötte és Csöpel között. A hírvivőjük Mama lett, ez pedig nagyon hamar odáig fajult, hogy a szüleim – akárcsak házasságuk idején – ismét megállás nélkül ölték egymást. Ha Papa személyesen próbált szót érteni Csöpellel, a válaszok rendszerint Buddha tanainak egy-egy mondatában öltöttek testet, materiális ügyekben a Láma nem konfrontálódott. Végeredményként az anyám szinte meggyűlölte az apámat, Papa pedig egyszerűen nem bírta tovább, és – ahogy az várható volt – robbant. Hónapokon át tartott a háború közöttük, a szangha tagjai pártokat fogtak, és rengetegen estek egymás torkának. Soha nem láttam át pontosan, mi zajlik valójában, és igyekeztem is kimaradni a dologból, mert képtelen lettem volna egyik szülőm oldalára állni a másikkal szemben. Bevallom, nekem a mai napig meggyőződésem, hogy a Papa és Csöpel közötti harc sohasem buddhizmusról, pénzről vagy hatalomról szólt, hanem sokkal inkább a Nőről. A Nő gondolatai azonban éppolyan zavarosak voltak, mint az egész ügy.

A helyzet odáig fajult, hogy egy éjszaka felhívott a Mama, és sírva közölte velem: ha én továbbra is Steiner Gyula – az édesapám, akivel ő tíz évig együtt élt – életének része kívánok maradni, akkor ő nem beszél velem soha többé. Zokogva magyaráztam neki, hogy én mindkettejük életének része vagyok, hogy nekem közöttük nincs jobb vagy rosszabb, és hogy ne tegye ezt velem… Néhány óra múlva, hajnalban viszahívott, hogy bocsássak meg neki, és vicces történeteket kezdett mesélni hatalmas fehér komondoráról, Mackóról, és kis szürke uszkárjáról, Gallenről, majd elmondta, hogy az ablakban avokádómagot csíráztat nekem. Végül megkérdezte, hogy elénekelje-e a Kicsi krokodilt, a közös gyerekkori dalunkat, amelyet időről időre a leglehetetlenebb helyeken és helyzetekben idéztünk fel. Ám ha éppen fél percem volt az élő adásom megkezdéséig, akkor is végighallgattam a nótát a krokiról – ebben nem volt apelláta. Ha bárki azt gondolná, hogy a mamám kész őrült volt, elárulom: talán igaz, de olyan volt számomra, mintha tükörbe néztem volna… Minden gondolatát, mozdulatát és tettét megértem, elfogadom és a helyén kezelem, mert pontosan tudom, milyen iszonyatosan nehéz szeretni és szeretve lenni.

Mama már majd öt éve nem állt szóba Papával, és én nem tehettem semmit. Ha Taron voltam a Mamánál, meditációkról, mantrákról és a központ területén épülő új szentélyről, kiállítóteremről vagy gyertyapavilonról beszélgettünk, ha pedig feljött hozzám Budapestre, elvittem őt az új Julia Roberts- vagy Meg Ryan-filmre, felolvastam neki a Story és a Best magazin összes cikkét Hugh Grantről, már szeptemberben szenvedélyesen bújtuk az IKEA karácsonyi katalógusát, és a mcdonald’sos Big Mac menü után még benyomtunk egy-egy McChickent is. Elfogadtam, hogy a Mama tulajdonképpen két életet élt, de titkon azt kívántam – érte, értem, mindannyunkért –, hogy egy napon találja meg az egyensúlyt a kettő között.

Egy este éppen a Podmaniczky utcai Wasabiban ültem, és élvezettel falatoztam a futo makikat és nigiriket, amikor megcsörrent a telefonom. A szangha – a buddhista közösség – egyik tagja hívott. A telefon majd kiesett a kezemől… Mama agyvérzést kapott, kómában van. Azonnal autót küldtek értem, és néhány perc múlva már száguldottunk a salgótarjáni kórház felé. A „hírnök”, aki Mama egyik legjobb barátja volt, így szólt hozzám: „Tudnod kell, hogy Kata azt mondta, ha bármi történik vele, gondoskodjak rólad. Ha bármire szükséged lenne, ha nem épülne fel…” A hangja visszhangzani kezdett a fejemben: nem akartam hallani, nem voltam képes hallani ezeket a szavakat. Ekkora a baj? Az anyám… haldoklik?

A mamám, az az ember, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és akinek minden szava, minden lélegzetvétele úgy pumpálta a vért az ereimbe, mintha csak a tulajdon szívem lett volna, egy fehér kórházi ágyon feküdt, és egyenletesen lélegzett. Odarohantam hozzá, megfogtam a kezét. Gyönyörűséges, cseresznye ajkai hófehérek voltak, és időnként megrándult a szemhéja. Azonnal tudtam, hogy vele kell maradnom. Aznap éjszaka visszautaztam Budapestre, összepakoltam néhány napra, minden munkámat és kötelezettségemet lemondtam, és beköltöztem a Mama kórtermébe – nem tudtam, mennyi időre. Ezek a napok, bármily hihetetlen, úgy teltek, mint a gyerekkori karácsonyaink a szüleim válása után. Mamával kettesben bekuckóztuk magunkat az ágyba, és Váratlan utazást vagy régi Disney-meséket néztünk, tervezgettük, hogy mit főzünk majd szilvesztereste, és hogy jövőre milyen színnel díszítsük fel a karácsonyfát. Ott a kórházban, egyetlen szó nélkül, anélkül, hogy egyáltalán képes lett volna megszorítani a kezem vagy csak megcirógatni az arcom, ugyanezt éltem át vele. Mint a Zelk Zoltán-versben: „Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.”

Harmadik napja voltam bent a kórházban, amikor a papám elhatározta, hogy odautazik. Ekkor Csöpel Láma és a tari szangha tagjai odajöttek hozzám, és így szóltak: „Kata nem akarná, hogy a Gyula itt legyen. Nem engedhetjük oda az ágyához. Mondd meg neki, hogy ne jöjjön ide!” Az egész testemet borzongás, soha nem tapasztalt kín és fájdalom öntötte el, és patakokban kezdett folyni a könnyem. „Az a kérésetek, hogy tiltsam meg az édesapámnak, hogy megfogja a haldokló édesanyám kezét?” Soha nem fogok megszabadulni ennek a pillanatnak a súlyától: nemcsak a rettenetes élethelyzet miatt, hanem azért is, mert ekkor mondtam ki először, hogy a mamám a haláltusáját vívja. Papa megérkezett, és mielőtt bárki bármit mondhatott volna neki, mielőtt bárki elé állhatott volna, odanyargalt hozzánk, és megölelt minket. Öt év után először voltunk együtt, hárman. Papa, Mama, Kristóf. Bármily elképzelhetetlen, életünk legszomorúbb percében életünk legboldogabb pillanatának is helye lehet. Papa és Csöpel is ekkor beszéltek először, hosszú idő után. A papám kezet nyújtott a Lámának, aki rövid habozás után viszonozta. „Bármi történt is a múltban, bármilyen hibát vétettünk is, felejtsük el. Katáért.” Csöpel pedig így válaszolt: „Én is így gondolom.”

Másnap Mama összes régi barátja, a testvére, Peti és számtalan tisztelője jelent meg a kórteremben, és persze Papa is ott maradt. Csodálatos volt látni, hogy milyen sok ember tekint úgy a mamámra, mint egyfajta anyára, tanítóra, mentorra, barátra, társra. Az orvosok ekkorra már minden kétséget kizáróan tudták, hogy az anyám soha nem fog felépülni. Egyre jobban zihált, miközben lélegzett, és egy kék kockás ronggyal törölgettem a homlokán gyöngyöző verejtéket – ez még ma is megvan, Amand nevű gyerekkori plüssnyulam nyakába kötöttem, ezzel alszom minden éjszaka. Végül az egyik orvos magához hívott, és így szólt: „Lélegeztetőgéppel akár százéves koráig is életben tudjuk tartani az édesanyját, de a vérzés az egész agyát elborította. Soha nem lesz képes érzékelni a külvilágot, reagálni, gépek nélkül még lélegezni sem. Mivel ön a legközelebbi hozzátartozója, önnek kell döntenie.” Valószínűleg egy ilyen helyzetben az emberek nagy része összeomlana, és az éghez fohászkodva kérdezné: „Hogyan is dönthetnék én az agyhalott anyám sorsáról?” Nekem azonban egy másodpercig sem kellett gondolkoznom. „Ne tegyék gépekre. Hadd menjen így el.” A döntést persze nem én hoztam meg, hanem ő maga: két héttel korábban meglátogattam Taron, és miközben a mezőn sétáltunk, egyszer csak minden átmenet nélkül az eutanáziáról kezdett beszélni. „Hogyan dönthetik el idegen orvosok vagy bírók, hogy mi legyen egy tulajdonképpen már halott ember sorsa? Kristi, ha valaha ilyen helyzetbe kerülök, ne engedd, hogy mesterségesen életben tartsanak!” Szinte ideges lettem, hogyan mondhat ilyen hülyeséget, és azonnal csendre intettem, majd szorosan megfogtam a kezét, mert a gondolatba is beleborzongtam, hogy egy napon elveszíthetem. Döbbenetes, hogy vannak emberek, akik nem hisznek az ezotériában, és akik ilyesmit egyszerűen a véletlennek tudnak be. Mama életem legfontosabb döntésétől kímélt meg engem akkor. Valami vagy valaki elmondatta vele, hogy mi lesz a dolgom. Ahogyan azt is, hogy „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpához, örökké visszavágysz majd oda”. Amikor ezt kimondta, visszaemlékezve nepáli útjára, egyszerű nosztalgiának hittem… Ma már tudom, hogy üzenet volt.

Estefelé járt, én pedig odakuporodtam a Mama mellé az ágyba, és a közelgő karácsonyról meséltem neki. Elmondtam neki, hogy az Ikea svéd shopjában már van ünnepi menü, és – bármilyen fájdalmas is – a fülébe súgtam, hogy Hugh Grant és Liz Hurley valószínűleg már sosem fognak kibékülni. Végül pedig megkérdeztem tőle: „Elénekeljem neked a Kicsi Krokodilt?” Szorosan hozzábújtam, és halkan rázendítettem: „Gyere haza gyorsan, kicsi krokodil…” A harmadik, utolsó strófánál jártam, amikor a mamám a nehéz, fájdalmas légzés után ismét könnyedén kezdett szuszogni. „Bújj gyorsan az ágyba, kicsi krokikám. Mindened megvan, mit szíved kíván. – Köszönöm szépen a jó vacsorát, pá, Mama, jó éjszakát…” – énekeltem. Mama vett egy mély levegőt, majd kifújta… és még egy egészen aprót. A lelkét. Hiába mondták az orvosok, hogy már napok óta nem hall és nem ért semmit, azt megértette, hogy elengedtem… hogy elmehet. Egy napon mindannyian meghalunk, és ha már muszáj elbúcsúznunk, mindenkinek ilyen halált kívánok – magamnak, azoknak, akik szeretnek, és azoknak is, akik gyűlölnek. Mindenkinek azt kívánom, hogy annak a karjában hagyhassa el a földi létet, aki a világon a legjobban szereti.

Ám az igazi csoda még csak ezután következett. Olyan varázslat, amelynek a kórterem betegei és a kórház dolgozói is a csodájára jártak: a mamám néhány perccel a halála után egyszerűen megvilágosodott. Tündérré vált. Minden egyes ránc, folt, szeplő eltűnt az arcáról, ezüstfénnyel ragyogott a bőre. Egy nénike egyszer csak felkiáktott: „No, hiszen, ez a jány olyan szép, hogy a Szent Péter bele fog szeretni a mennyország kapujánál.” Mindannyian nevettünk: igaza volt. Senki nem lett volna képes megmondani a mamáról, hogy nem egy tizenhat éves lány halt meg. Az én tündérkirálynőm tiszta fénye beragyogta a világot azon az estén.

A ragyogás nem mindannyiunkban tartott sokáig… Papa aznap éjszaka üzenetet kapott Csöpel Lámától, amelyben ezek a szavak álltak: „Gyula! Kata halála téged terhel! Ne feszítsd a húrt, ne keress többé!” Csöpel később így írt Mama elvesztéséről: „…halálát klinikai szempontból agyvérzés okozta”. Meggyőződése volt – és talán máig az –, hogy az apámnak a buddhista központ elleni „támadása” volt a felelős a mama magas vérnyomásáért, így az agyvérzésért is. Én megtanultam nem megítélni és elítélni az embereket, de sosem fog a fejembe férni: egy buddhista láma – még ha így is gondolja – hogyan tehet ekkora terhet egy embertársára? Én azt tanultam, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Én buddhistaként és a Kabbala tanulójaként is hiszem, hogy ami velünk megesik, azért kizárólag mi vagyunk felelősek, a saját karmánk kísért minket addig, amíg nem szabadulunk meg az egónktól, amíg nem vezekeltünk az összes múltbéli bűnünkért, és amíg nem tanulunk meg feltétel nélkül szeretni és megbocsátani.

Anyám halála után minden örökségemről lemondtam a buddhista centrum javára – elsősorban azért, mert az elveszítése után képtelen lettem volna hagyatéki vitákba bonyolódni, másrészt pedig azért, mert bárhogy vélekedek is, a tari meditáció-központ a Mama életműve volt. Tudom, mennyire szerette, milyen fontos volt neki, és azt is tudom, hogy Csöpel volt számára a kamaszkorában elveszített édesapa, akiért rajongott. Boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy a mamám vagyona azoknak az embereknek a céljait szolgálja, akiket ő sokra tartott. Semmi mást nem hoztam el Tarról, csak a régi, családi kincseinket: a porcelánokat, amelyekből gyerekként krumplis tésztát kanalaztam, a sárga csillárt, amely mézestej-színnel borította be a szobámat, a Szépség és a szörnyeteg törülközőt, amelyet az Őrségben vettünk nyaraláskor… a gyerekkori rajzaimat és a fényképalbumainkat. Néha elképzelem, milyen jó volna, ha egy napon érkezne egy üzenet Csöpeltől: „Gyula, bocsáss meg, hogy rád terheltem Kata halálát. Vak voltam.” Papa elmenne Tarra, és elmondaná: ha visszautazhatna az időben, ma már egészen másként, sokkal finomabban bánna ezzel a kényes helyzettel. Végül két tiszta szívű férfi ülne egymással szemben, akik ha sok mindenben különböznek is, van egy visszavonhatatlan, közös pont az életükben: ugyanazt a nőt szerették mindketten.

Buddhista szokás szerint Mama hamvait vízre bocsátottuk a Margitszigeten: óriási tömeg jelenlétében, mantrákat és jó kívánságokat mormolva. Itt újabb csoda szemtanúja lehettem: a Dunába dobott csokrom majd harminc méteren át úszott az árral szemben, miközben az összes többi virágszálat az ellenkező irányba sodorta a folyó. A legenda szerint Buddha aszkétaként egy rizsestálat bocsátott a zajló vízre, és így szólt: „Ha ez a tál árral szemben úszik, eljutok a megvilágosodásig”… és így lett. Tudom, hogy Mama eljutott a Nirvánába. Igaz, azt is tudtam, hogy nekem máshová is el kell őt juttatnom…

Hamvainak egy kis részét kendőbe rejtettem, és a táskámba csúsztattam. „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpáig, örökre visszavágysz oda” – visszhangzottak a fejemben szavai. Kisgyerekként a Mama századszor is elvitt a Csillag moziba, megnézni a Mary Poppinst, és mindig újra és újra visszavágytam… Az a legkevesebb, hogy én is elviszem őt oda, ahová vágyódott. Mert ahogyan Mary Poppins is megmondta: „Mindenkinek megvan a saját Tündérországa.

A bejegyzés a Gumimatrac a Gangeszen című könyvem egyik novellája. A kötet megvásárolható a könyvesboltokban, vagy megrendelhető a Jaffa kiadó honlapján.