A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

Akárhogy is – akár tudod, mi van velem, akár nem, meg akartam írni neked ezt a levelet, mert úgy érzem, hogy mégsincs rendben minden kettőnk között. Az utóbbi időben rengeteget álmodom veled, és soha nem vagy velem kedves. Szépen kérlek, Mama, találkozzunk, és beszéljük át a dolgokat. Én nem akarok rád haragudni, nem is tudok, de nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy tökéletesen tisztázottnak látom az életünket, a halálodat, és az én, nélküled töltött éveimet. Ezt az ötöt. Az első karácsony rettenetes volt. Miután a karjaim között haltál meg, és abban a csodálatos ajándékban részesülhettem, hogy veled lehettem földi életed utolsó három napján, azt hittem, hogy az elengedésben “spiller” vagyok, ahogy te mondanád. Aztán miután láttalak fénnyé változni, és a szobatársnénid azzal viccelődött, hogy Szent Péter beléd fog szeretni, valami történt. Valahogy egy pillanat alatt elfelejtettük, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk, hogy átélhettük veled a csodát életedben és halálodban. Szerelmed, tanítód Papát okolta a halálodért, én pedig hónapokon át tartó tagadásban éltem. Persze együtt éltem az elveszítésed szomorúságával, de valahogy nem tudatosult bennem igazán mélyen, hogy mivel is jár az, ha nekem soha többé nem lesz Mamám, ebben az életemben legalábbis. A halálod utáni év volt az az esztendő, amikor minden megváltozott…

A levelet elolvashatod Life.hu honlapján. Békés, boldog, szerelmes, ítélet és gyűlölettől mentes, áldott ünnepeket kívánok.

Jim és Ewan sem tudta sokáig titkolni…

Hogy miért is tudtam olyan könnyen azonosulni a problémával? Nos… nekem is volt pasim, aki egy lányért hagyott el. És persze én is ugyanazt kérdeztem magamtól, amit a levél írója: “Hogy nem jöttem rá?” Klasszikus urbánus legenda, hogy a meleg srácok felismerik egymást… ez is “a szőkék buták” típusú általánosítások közé tartozik. Ha pedig gyakran mi magunk, melegek sem gondolnánk egymásról, hogyan is olvashatná ki a “globális felmelegedést” egy kívülálló a nemlétező jelekből? A válasz prózaibb, mint gondolnád: sehogyan… és nem is ez a lényeg.

“A legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálsz elvonatkoztatni a saját fájdalmadtól, és belegondolsz: milyen rettenetes időszak lehet ez az expasid számára.” – válaszoltam a levélre. “Szó sincs arról, hogy a fiú nem szeretett, és arról sem, hogy kevés vagy neki. Épp ellenkezőleg: azért volt melletted, mert fontos vagy neki, és mert hinni akart benne, hogy ami kettőtök között van, erősebb, mint a testi vonzalma a srácok iránt.” A kiindulási pontom – amellyel a legtöbb nő képes azonosulni – mindig ezen a példán alapszik: képzeld csak el, milyen rettenetes kínokat élnél át, ha évtizedeken át próbálnád elnyomni a sütemény iránti vágyadat önmagadban, mert teszem azt, a társadalom azt sulykolná az agyadba, hogy aki sütit eszik, az “fura” vagy “rossz”. Viszont nem lehet “tortaevők” és “tortagyűlölők” csoportjaira osztani az embereket.

A társadalmi konvenciók és elvárások miatt címkéket biggyesztünk magunkra – homo és hetero, vagy biszexuális -, ám a valóságban ennél mind sokkal komplikáltabbak vagyunk. A kabbala tanai szerint minden férfiben és nőben ott van a maszkulin és a feminin energia, a kérdés az, mennyi teret engedünk neki, mennyire merjük, akarjuk elfogadni a két pólust önmagunkban. Alapvető igazság, hogy a női a befogadó energia, a férfi pedig az adakozó. Nem meglepő, hogy ha egy pasi – akár több kapcsolaton át – görcsösen csak ad, óv, védelmez, és mániákusan elnyomja magában a befogadó, törődésre vágyó ént, előbb-utóbb “felforr”. Ha úgy érzed: szüksége van a támogatásodra, soha ne hozd kellemetlen helyzetbe azzal, hogy érzteted vele: “Te vagy a pasi, oldd meg!” Légy nő, de ne légy mesebeli királylány, aki a kényelmes toronyszobában várja, hogy a hős lovag megküzdjön a világ összes sárkányával.

Persze spirituális bölcseletek ide vagy oda, természetesen kiborító lehet szembesülni azzal, hogy a párod a saját neméhez (is) vonzódik. A kérdés azonban az: miért akadsz ki ennyire? A válasz egyértelmű: önmagadban vagy bizonytalan. A klasszikus “Mit rontottam el?” kérdés mellett az is felmerül: “Nem hiszem el, hogy ő meg merte tenni.” Személyesen ismerek olyan párt, ahol miután a srác bevallotta, hogy vonzódik a fiúkhoz, a lány ahelyett, hogy lefújta volna az esküvőt, azt mondta: “Bátor vagy, és becsüllek, hogy elmondtad. Menj, tapasztald ki, mire van szükséged, igényed, és ha utána még mindig el akarsz venni, én itt leszek.” Máig boldog házasok. Olyan lány ismerősöm is van, aki miután a párja elhagyta egy srácért, azt mondta magában: “Hé, én se akarok lemaradni semmiről!”, és ezután évekig volt együtt egy másik lánnyal: történetesen leszbikus lett, és úgy érzi: rengeteget köszönhet a “csalfa” pasinak, amiért az megmutatta neki: létezik másik út is.

A szerelemnek nincs neme, a szex pedig éppen attól nagyszerű, hogy az ágyban nem próbálunk meg határokat szabni magunknak. Olyan világban élünk, ahol tévéreklámok, szappanoperák és ponyvaregények “mondják meg nekünk”, mi helyes és mi nem, ám küzdenünk kell ellene, hogy az alfahímeket és femme fatale-okat felvonultató fehérnemű-plakátok átmossák az agyunkat. A világ nem fekete vagy fehér, és minél több szín van jelen a palettán, annál csodálatosabb az élet. Ha igazán mélyen értelmezzük a párkapcsolatot, akkor a lényeg az egymás iránti kölcsönös, igaz szerelem, tisztelet és őszinteség. Ha ez megvan, egy ehhez hasonló kihívás akár közös kaland is lehet, ahelyett, hogy rettenetes tragédiaként tekintenénk rá, és megutálnánk egymást, vagy – ami még rosszabb – önmagunkat.
Alapvető igazság, hogy az exekkel barátságban maradni nehezebb, mint tűsarkúban maratont futni, de hidd el, önmagadnak és neki is segítesz azzal, ha nem vágod el végleg a kettőtök közötti szálakat. Amikor néhány hónappal ezelőtt a Cosmopolitan egyik újságírója azt a kérdést feszegette: “mit tehet a lány, aki mit se sejt”, felkért, hogy mondjam el a véleményem a témában. Én pedig a dráma helyett a barátságra voksoltam. “Ha barátként egymás mellett maradtok, meg fogjátok érteni: attól, hogy a párkapcsolat nem működött, szerethetitek egymás lelkét – nem véletlen, hogy a sors egymás mellé sodort titeket. Ha pedig túlteszitek magatokat a múltbéli sérelmeken, lehet egy saját beépített embered a pasik érthetetlen világában.” Ráadásul végre lesz valaki, aki vásárláskor biztosan nem rosszindulatból mondja a próbafülkében, hogy inkább a 30-as skinny jeanst vedd meg a 26-os forrónadrág helyett, hanem mert szeret, és nem akarja, hogy magadra erőltess egy “kényszerzubbonyt”, amiben örökké csak feszengenél… hiszen ez egyszerűen nem te vagy. Ha valaki, ő biztosan tudja, milyen rémes, ha valaki magára próbál kényszeríteni egy hamis szerepet…

“Forbidden Love”

Kedves Kristóf,

Steven Monjeza és Tiwonge Chimbalanga életük következő 14 évét egy malawii börtönben töltik majd, kényszermunkára ítélve.

Nem gyilkoltak. Nem loptak. Valójában nem is követtek el bűncselekményt.

Azért ítélték el őket, mert homoszexualisok.

Felkérem a felvilágosult férfiakat és nőket Malawiban – és szerte a világon -, hogy adják a nevüket az  emberi méltóság és az egyenlő jogok diadaláért.

Kérlek, hogy írd fel a neved a listára  az enyém mellé, ha te is hiszel a szerelem szabadságában!

http://www.raisingmalawi.org/FreedomToLove

Meg vagyok döbbenve, és rendkívül szomorúnak tartom a malawii bíróság döntését. Hiszek  benne, hogy egyenlő jogok illetnek minden embert, és ezt nem befolyásolhatják nemi, faji, vallási kérdések, ahogy a bőrszín és a szexuális irányultság sem.

Ezen a héten, Malawi óriásit lépett hátra. A világ tele van fájdalommal és szenvedéssel, éppen ezért  támogatnunk kell azt az alapvető emberi jogot, hogy szerethessünk, és szeretve lehessünk.

Nem fogok hátradőlni, és tétlenül nézni, hogy két embert 14 év kényszermunkára ítéltek egyszerűen azért, mert szeretik egymást. Remélem, ott lesz a neved az enyém mellett, és a barátaidat, rokonaidat is meggyőzöd, hogy támogassanak minket.

Szeretettel,
Madonna

The time is now!

Kedves Kristóf,

Biztos vagyok benne, hogy a te szíved is megszakadt, mikor megpillantottad az első képeket a földrengés súlytotta tájról. imádkozom Haiti népééert. El sem tudom képzelni, milyen rettenetes fájdalomban és szenvedésben van részük. Ahogy egyre többet tudunk a tragédiáról, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az országnak minden lehetséges segítségre szüksége van. Én 250,000 dollárt adományoztam a földrengés éldozatainak a Partners in Health szervezeten keresztül, lévén ől Haiti elsőszámú egészségbiztosítói. Minden barátomat és rajongómat arra bíztatom, hogy legyenek bárhol is a Földön, csatlakozzanak hozzám, és segítsenek, amilyen módon csak tehetik.

Biztosan emlékszel Dr. Paul Farmerre, az “I Am Because We Are.” című filmemből. Paul orvosi antropológusként a világ legszegényebb tájain segít, így évtizedek óta dolgozik Haiti lakosaival: arra tanítja őket, hogyan fejlesszék a saját közösségüket. Az ő áldozatos munkája nagy hatással volt az én malawii erőfeszítéseimre.

Tudom, hogy korábban már támogattál a munkámban, de amikor több-tízezer ember válik hajláktalanná, és gyermekek ezrei lerünek árva sorba, nincs más választásunk, mint hogy cselekedjünk. A Partners in Health orvosi eszközöket, orvosokat és ápolókat közvetít, így nekik köszönhetően már 120 doktor, és többszáz nővér dolgozik a porrá zúzott országban, ám készletek fogyóban vannak. Mivel a Partners in Health egy hiteles, áldozatos munkát végző szervezet, teljes szívemmel megbízom bennük. Most nagyobb szükségük van a támogatókra, mint valaha. Kérlek, adakozz te is:

http://www.raisingmalawi.org/partnersinhealth

Nem ülhetünk karbatett kézzel, miközben egy egész ország nyomorog. Tennünk kell valamit, azonnal. Köszönöm, hogy velem vagy.

Madonna

Az én Mamám…

Papa második felesége, Krisztina elkötelezetten és lelkiismeretesen ápolta lebénult nagymamámat éveken át a csillaghegyi házunkban. A férje volt feleségének édesanyját. Ekkor Mama már Taron élt a meditáció-központban, én pedig nagyon szerettem volna az ő párját is családtagként, barátként kezelni, de ez borzasztó nehezen ment. Mama ugyanis egyszerre akarta, hogy tanítómesterként tiszteljem Csöpel Lámát, ugyanakkor éppolyan közvetlen legyek vele, mint bárkivel a családban. Szomorú voltam, hogy nem tudom megvalósítani azt, amire vágyik, de egyszerűen nem sikerült tartani az egyensúlyt. Ha tizenéves fiúként néha ingerülten vagy nyeglén beszélhettem volna Csöpellel, ahogy gyarló emberként olykor mindannyian megtesszük a szüleinkkel, biztosan szeretettel átöleltem volna később, hogy bocsánatot kérjek. De sosem nyilváníthattam ki az érzelmeimet előtte. Ha ott volt nálunk, nem doboghattam a lépcsőn, nem hallgathattam hangosan zenét… Természetszerűen az rögzült az agyamban, hogy egy tiszteletre méltó vendég van a házban. Amikor pedig ennek megfelelően a vacsoránál udvariasan átadtam a merőkanalat, hogy „előbb a vendég szedjen”, Mama mérgesen megbökött az asztal alatt, jelezvén, hogy Csöpel Láma nem vendég, hanem családtag. Miután nem tudtam mitévő legyek, egyszerűen igyekeztem kimaradni a közös programokból, pedig tiszta szívemből mondom, szerettem volna szeretni a Mama választottját.

Huszonegy éves koromban a szüleim úgy döntöttek, hogy eladják a közös házunkat, a beteg nagymama megy Tarra, én a saját harmadomból vehetek egy lakást, ők pedig elosztják a maradék pénzt. Csillaghegyi házunkból buddhista meditáció-központ lett, Papa pedig, ahol lehetett, segített: vásárolt, szervezkedett, tervezett és kivitelezett, hogy az egykori otthonunk Buddha tanainak temploma lehessen. Ám ahogy a papám egyre több dolgot vett kézbe, és egyre fontosabb döntéseket hozott, úgy szaporodtak a viták közötte és Csöpel között. A hírvivőjük Mama lett, ez pedig nagyon hamar odáig fajult, hogy a szüleim – akárcsak házasságuk idején – ismét megállás nélkül ölték egymást. Ha Papa személyesen próbált szót érteni Csöpellel, a válaszok rendszerint Buddha tanainak egy-egy mondatában öltöttek testet, materiális ügyekben a Láma nem konfrontálódott. Végeredményként az anyám szinte meggyűlölte az apámat, Papa pedig egyszerűen nem bírta tovább, és – ahogy az várható volt – robbant. Hónapokon át tartott a háború közöttük, a szangha tagjai pártokat fogtak, és rengetegen estek egymás torkának. Soha nem láttam át pontosan, mi zajlik valójában, és igyekeztem is kimaradni a dologból, mert képtelen lettem volna egyik szülőm oldalára állni a másikkal szemben. Bevallom, nekem a mai napig meggyőződésem, hogy a Papa és Csöpel közötti harc sohasem buddhizmusról, pénzről vagy hatalomról szólt, hanem sokkal inkább a Nőről. A Nő gondolatai azonban éppolyan zavarosak voltak, mint az egész ügy.

A helyzet odáig fajult, hogy egy éjszaka felhívott a Mama, és sírva közölte velem: ha én továbbra is Steiner Gyula – az édesapám, akivel ő tíz évig együtt élt – életének része kívánok maradni, akkor ő nem beszél velem soha többé. Zokogva magyaráztam neki, hogy én mindkettejük életének része vagyok, hogy nekem közöttük nincs jobb vagy rosszabb, és hogy ne tegye ezt velem… Néhány óra múlva, hajnalban viszahívott, hogy bocsássak meg neki, és vicces történeteket kezdett mesélni hatalmas fehér komondoráról, Mackóról, és kis szürke uszkárjáról, Gallenről, majd elmondta, hogy az ablakban avokádómagot csíráztat nekem. Végül megkérdezte, hogy elénekelje-e a Kicsi krokodilt, a közös gyerekkori dalunkat, amelyet időről időre a leglehetetlenebb helyeken és helyzetekben idéztünk fel. Ám ha éppen fél percem volt az élő adásom megkezdéséig, akkor is végighallgattam a nótát a krokiról – ebben nem volt apelláta. Ha bárki azt gondolná, hogy a mamám kész őrült volt, elárulom: talán igaz, de olyan volt számomra, mintha tükörbe néztem volna… Minden gondolatát, mozdulatát és tettét megértem, elfogadom és a helyén kezelem, mert pontosan tudom, milyen iszonyatosan nehéz szeretni és szeretve lenni.

Mama már majd öt éve nem állt szóba Papával, és én nem tehettem semmit. Ha Taron voltam a Mamánál, meditációkról, mantrákról és a központ területén épülő új szentélyről, kiállítóteremről vagy gyertyapavilonról beszélgettünk, ha pedig feljött hozzám Budapestre, elvittem őt az új Julia Roberts- vagy Meg Ryan-filmre, felolvastam neki a Story és a Best magazin összes cikkét Hugh Grantről, már szeptemberben szenvedélyesen bújtuk az IKEA karácsonyi katalógusát, és a mcdonald’sos Big Mac menü után még benyomtunk egy-egy McChickent is. Elfogadtam, hogy a Mama tulajdonképpen két életet élt, de titkon azt kívántam – érte, értem, mindannyunkért –, hogy egy napon találja meg az egyensúlyt a kettő között.

Egy este éppen a Podmaniczky utcai Wasabiban ültem, és élvezettel falatoztam a futo makikat és nigiriket, amikor megcsörrent a telefonom. A szangha – a buddhista közösség – egyik tagja hívott. A telefon majd kiesett a kezemől… Mama agyvérzést kapott, kómában van. Azonnal autót küldtek értem, és néhány perc múlva már száguldottunk a salgótarjáni kórház felé. A „hírnök”, aki Mama egyik legjobb barátja volt, így szólt hozzám: „Tudnod kell, hogy Kata azt mondta, ha bármi történik vele, gondoskodjak rólad. Ha bármire szükséged lenne, ha nem épülne fel…” A hangja visszhangzani kezdett a fejemben: nem akartam hallani, nem voltam képes hallani ezeket a szavakat. Ekkora a baj? Az anyám… haldoklik?

A mamám, az az ember, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és akinek minden szava, minden lélegzetvétele úgy pumpálta a vért az ereimbe, mintha csak a tulajdon szívem lett volna, egy fehér kórházi ágyon feküdt, és egyenletesen lélegzett. Odarohantam hozzá, megfogtam a kezét. Gyönyörűséges, cseresznye ajkai hófehérek voltak, és időnként megrándult a szemhéja. Azonnal tudtam, hogy vele kell maradnom. Aznap éjszaka visszautaztam Budapestre, összepakoltam néhány napra, minden munkámat és kötelezettségemet lemondtam, és beköltöztem a Mama kórtermébe – nem tudtam, mennyi időre. Ezek a napok, bármily hihetetlen, úgy teltek, mint a gyerekkori karácsonyaink a szüleim válása után. Mamával kettesben bekuckóztuk magunkat az ágyba, és Váratlan utazást vagy régi Disney-meséket néztünk, tervezgettük, hogy mit főzünk majd szilvesztereste, és hogy jövőre milyen színnel díszítsük fel a karácsonyfát. Ott a kórházban, egyetlen szó nélkül, anélkül, hogy egyáltalán képes lett volna megszorítani a kezem vagy csak megcirógatni az arcom, ugyanezt éltem át vele. Mint a Zelk Zoltán-versben: „Elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én.”

Harmadik napja voltam bent a kórházban, amikor a papám elhatározta, hogy odautazik. Ekkor Csöpel Láma és a tari szangha tagjai odajöttek hozzám, és így szóltak: „Kata nem akarná, hogy a Gyula itt legyen. Nem engedhetjük oda az ágyához. Mondd meg neki, hogy ne jöjjön ide!” Az egész testemet borzongás, soha nem tapasztalt kín és fájdalom öntötte el, és patakokban kezdett folyni a könnyem. „Az a kérésetek, hogy tiltsam meg az édesapámnak, hogy megfogja a haldokló édesanyám kezét?” Soha nem fogok megszabadulni ennek a pillanatnak a súlyától: nemcsak a rettenetes élethelyzet miatt, hanem azért is, mert ekkor mondtam ki először, hogy a mamám a haláltusáját vívja. Papa megérkezett, és mielőtt bárki bármit mondhatott volna neki, mielőtt bárki elé állhatott volna, odanyargalt hozzánk, és megölelt minket. Öt év után először voltunk együtt, hárman. Papa, Mama, Kristóf. Bármily elképzelhetetlen, életünk legszomorúbb percében életünk legboldogabb pillanatának is helye lehet. Papa és Csöpel is ekkor beszéltek először, hosszú idő után. A papám kezet nyújtott a Lámának, aki rövid habozás után viszonozta. „Bármi történt is a múltban, bármilyen hibát vétettünk is, felejtsük el. Katáért.” Csöpel pedig így válaszolt: „Én is így gondolom.”

Másnap Mama összes régi barátja, a testvére, Peti és számtalan tisztelője jelent meg a kórteremben, és persze Papa is ott maradt. Csodálatos volt látni, hogy milyen sok ember tekint úgy a mamámra, mint egyfajta anyára, tanítóra, mentorra, barátra, társra. Az orvosok ekkorra már minden kétséget kizáróan tudták, hogy az anyám soha nem fog felépülni. Egyre jobban zihált, miközben lélegzett, és egy kék kockás ronggyal törölgettem a homlokán gyöngyöző verejtéket – ez még ma is megvan, Amand nevű gyerekkori plüssnyulam nyakába kötöttem, ezzel alszom minden éjszaka. Végül az egyik orvos magához hívott, és így szólt: „Lélegeztetőgéppel akár százéves koráig is életben tudjuk tartani az édesanyját, de a vérzés az egész agyát elborította. Soha nem lesz képes érzékelni a külvilágot, reagálni, gépek nélkül még lélegezni sem. Mivel ön a legközelebbi hozzátartozója, önnek kell döntenie.” Valószínűleg egy ilyen helyzetben az emberek nagy része összeomlana, és az éghez fohászkodva kérdezné: „Hogyan is dönthetnék én az agyhalott anyám sorsáról?” Nekem azonban egy másodpercig sem kellett gondolkoznom. „Ne tegyék gépekre. Hadd menjen így el.” A döntést persze nem én hoztam meg, hanem ő maga: két héttel korábban meglátogattam Taron, és miközben a mezőn sétáltunk, egyszer csak minden átmenet nélkül az eutanáziáról kezdett beszélni. „Hogyan dönthetik el idegen orvosok vagy bírók, hogy mi legyen egy tulajdonképpen már halott ember sorsa? Kristi, ha valaha ilyen helyzetbe kerülök, ne engedd, hogy mesterségesen életben tartsanak!” Szinte ideges lettem, hogyan mondhat ilyen hülyeséget, és azonnal csendre intettem, majd szorosan megfogtam a kezét, mert a gondolatba is beleborzongtam, hogy egy napon elveszíthetem. Döbbenetes, hogy vannak emberek, akik nem hisznek az ezotériában, és akik ilyesmit egyszerűen a véletlennek tudnak be. Mama életem legfontosabb döntésétől kímélt meg engem akkor. Valami vagy valaki elmondatta vele, hogy mi lesz a dolgom. Ahogyan azt is, hogy „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpához, örökké visszavágysz majd oda”. Amikor ezt kimondta, visszaemlékezve nepáli útjára, egyszerű nosztalgiának hittem… Ma már tudom, hogy üzenet volt.

Estefelé járt, én pedig odakuporodtam a Mama mellé az ágyba, és a közelgő karácsonyról meséltem neki. Elmondtam neki, hogy az Ikea svéd shopjában már van ünnepi menü, és – bármilyen fájdalmas is – a fülébe súgtam, hogy Hugh Grant és Liz Hurley valószínűleg már sosem fognak kibékülni. Végül pedig megkérdeztem tőle: „Elénekeljem neked a Kicsi Krokodilt?” Szorosan hozzábújtam, és halkan rázendítettem: „Gyere haza gyorsan, kicsi krokodil…” A harmadik, utolsó strófánál jártam, amikor a mamám a nehéz, fájdalmas légzés után ismét könnyedén kezdett szuszogni. „Bújj gyorsan az ágyba, kicsi krokikám. Mindened megvan, mit szíved kíván. – Köszönöm szépen a jó vacsorát, pá, Mama, jó éjszakát…” – énekeltem. Mama vett egy mély levegőt, majd kifújta… és még egy egészen aprót. A lelkét. Hiába mondták az orvosok, hogy már napok óta nem hall és nem ért semmit, azt megértette, hogy elengedtem… hogy elmehet. Egy napon mindannyian meghalunk, és ha már muszáj elbúcsúznunk, mindenkinek ilyen halált kívánok – magamnak, azoknak, akik szeretnek, és azoknak is, akik gyűlölnek. Mindenkinek azt kívánom, hogy annak a karjában hagyhassa el a földi létet, aki a világon a legjobban szereti.

Ám az igazi csoda még csak ezután következett. Olyan varázslat, amelynek a kórterem betegei és a kórház dolgozói is a csodájára jártak: a mamám néhány perccel a halála után egyszerűen megvilágosodott. Tündérré vált. Minden egyes ránc, folt, szeplő eltűnt az arcáról, ezüstfénnyel ragyogott a bőre. Egy nénike egyszer csak felkiáktott: „No, hiszen, ez a jány olyan szép, hogy a Szent Péter bele fog szeretni a mennyország kapujánál.” Mindannyian nevettünk: igaza volt. Senki nem lett volna képes megmondani a mamáról, hogy nem egy tizenhat éves lány halt meg. Az én tündérkirálynőm tiszta fénye beragyogta a világot azon az estén.

A ragyogás nem mindannyiunkban tartott sokáig… Papa aznap éjszaka üzenetet kapott Csöpel Lámától, amelyben ezek a szavak álltak: „Gyula! Kata halála téged terhel! Ne feszítsd a húrt, ne keress többé!” Csöpel később így írt Mama elvesztéséről: „…halálát klinikai szempontból agyvérzés okozta”. Meggyőződése volt – és talán máig az –, hogy az apámnak a buddhista központ elleni „támadása” volt a felelős a mama magas vérnyomásáért, így az agyvérzésért is. Én megtanultam nem megítélni és elítélni az embereket, de sosem fog a fejembe férni: egy buddhista láma – még ha így is gondolja – hogyan tehet ekkora terhet egy embertársára? Én azt tanultam, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Én buddhistaként és a Kabbala tanulójaként is hiszem, hogy ami velünk megesik, azért kizárólag mi vagyunk felelősek, a saját karmánk kísért minket addig, amíg nem szabadulunk meg az egónktól, amíg nem vezekeltünk az összes múltbéli bűnünkért, és amíg nem tanulunk meg feltétel nélkül szeretni és megbocsátani.

Anyám halála után minden örökségemről lemondtam a buddhista centrum javára – elsősorban azért, mert az elveszítése után képtelen lettem volna hagyatéki vitákba bonyolódni, másrészt pedig azért, mert bárhogy vélekedek is, a tari meditáció-központ a Mama életműve volt. Tudom, mennyire szerette, milyen fontos volt neki, és azt is tudom, hogy Csöpel volt számára a kamaszkorában elveszített édesapa, akiért rajongott. Boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy a mamám vagyona azoknak az embereknek a céljait szolgálja, akiket ő sokra tartott. Semmi mást nem hoztam el Tarról, csak a régi, családi kincseinket: a porcelánokat, amelyekből gyerekként krumplis tésztát kanalaztam, a sárga csillárt, amely mézestej-színnel borította be a szobámat, a Szépség és a szörnyeteg törülközőt, amelyet az Őrségben vettünk nyaraláskor… a gyerekkori rajzaimat és a fényképalbumainkat. Néha elképzelem, milyen jó volna, ha egy napon érkezne egy üzenet Csöpeltől: „Gyula, bocsáss meg, hogy rád terheltem Kata halálát. Vak voltam.” Papa elmenne Tarra, és elmondaná: ha visszautazhatna az időben, ma már egészen másként, sokkal finomabban bánna ezzel a kényes helyzettel. Végül két tiszta szívű férfi ülne egymással szemben, akik ha sok mindenben különböznek is, van egy visszavonhatatlan, közös pont az életükben: ugyanazt a nőt szerették mindketten.

Buddhista szokás szerint Mama hamvait vízre bocsátottuk a Margitszigeten: óriási tömeg jelenlétében, mantrákat és jó kívánságokat mormolva. Itt újabb csoda szemtanúja lehettem: a Dunába dobott csokrom majd harminc méteren át úszott az árral szemben, miközben az összes többi virágszálat az ellenkező irányba sodorta a folyó. A legenda szerint Buddha aszkétaként egy rizsestálat bocsátott a zajló vízre, és így szólt: „Ha ez a tál árral szemben úszik, eljutok a megvilágosodásig”… és így lett. Tudom, hogy Mama eljutott a Nirvánába. Igaz, azt is tudtam, hogy nekem máshová is el kell őt juttatnom…

Hamvainak egy kis részét kendőbe rejtettem, és a táskámba csúsztattam. „Ha valaha eljutsz a kathmandui sztúpáig, örökre visszavágysz oda” – visszhangzottak a fejemben szavai. Kisgyerekként a Mama századszor is elvitt a Csillag moziba, megnézni a Mary Poppinst, és mindig újra és újra visszavágytam… Az a legkevesebb, hogy én is elviszem őt oda, ahová vágyódott. Mert ahogyan Mary Poppins is megmondta: „Mindenkinek megvan a saját Tündérországa.

A bejegyzés a Gumimatrac a Gangeszen című könyvem egyik novellája. A kötet megvásárolható a könyvesboltokban, vagy megrendelhető a Jaffa kiadó honlapján.

Én pedig ettől jövök zavarba. Köszönöm.

“Kedves Kristóf! Tegnap olvastam ezt a cikket az újságban, és annyira megörültem neki, hogy megkerestem az e-mail címed - ami nem volt nehéz :) - és átküldöm a mellékletben. Nem láttam a tv műsort, csak Fáy kritikáit szoktam elolvasni, számomra mértékadóak a cikkei, annak ellenére, vagyis inkább éppen amiatt, hogy sokan negatív kritikusnak tartják - szerintem csak őszinte, és eufemizmusokat sem használ ;). Örültem egyrészt annak, hogy képes ennyire objektíven írni, mindenféle előítélettől mentesen, másrészt pedig hogy ez egy újságban meg is jelenhet, harmadrészt meg persze annak is, amiről végül is a cikk szól, hogy ilyen jól sikerült a média használatát arra fordítanod, hogy a világunk egy kicsit jobb legyen… :) További szép napot kívánok! Mónika”

Kedves Mónika… és kedves Miklós! Mindkettőtöknek köszönöm. Az ominózus mondat azért “bukott ki” belőlem, mert úgy éreztem, túlságosan leragadtunk az én személyemnél a beszélgetés során: az én babáimról, és az én kedvenc színemről csevegtünk, lletve arról, félek -e, hogy majd jól elvernek a melegfelvonuláson. Mindezt egy egész világot érintő, rendkívül fontos kérdés kapcsán. Én azt hiszem, a fény akkor ragyog ránk, ha végre nem saját magunkkal, hanem másokkal, mások bújával-bajával vagyunk elfoglalva – bejött, mert nem is agyabugyáltak el végül a Gay Pride-on. Komolyra fordítva: aggódom a szülők miatt, akik szeretik, de nem értik a gyermekeiket, és megszakad a szívem a gyerekekért, akik hazudnak a szüleinknek, mert nem mernek igazat mondani. Aggódom a családokért, a barátságokért, a közösségekért… az országunkért. Örülök, hogy ezt valaki valóban meghallotta, ráadásul olyasvalaki, akinek nálam jóval nagyobb a tekintélye, és – ahogy Mónika számára is – sokak számára mértékadó a véleménye.

Valamit azonban muszáj megvétóznom: szerintem Peller Mariann nagyon is édesen kacag – Szily Nóra óta az egyik kedvenc “reggelizőpartnerem”. Persze nem ez lenne a fő téma, amelyről szívesen elbeszélgetnék Fáy Miklóssal: itt van például mindjárt egy kardinális kérdés, amelyről órákat tudnék vitatkozni – hogy tinédzserként, vagy entellektüelként, magam sem tudom. Akárhogy is, szívből remélem, hogy egy nap találkozunk.

“Felképellek!”

FankaDeli egy szép napon arra ébredt, hogy egyesek szerint szélsőséges nézetei miatt nemkívánatos személy lett mindkét zenecsatornán. Ennek kapcsán felmerülő sérelmeit egy nyílt levélbe tömörítette, és úgy érezte, legjobb, ha eben engem is megemlít, efféle kontextusban:

“…Szeretném jelezni Önöknek, hogy ha oda kerül a sor, márpedig oda fog, akkor a Viva TV is be fogja fejezni a tinédzserek közti szellemi leépítőtábort, erről én magam kezeskedem! Továbbá lehetséges, hogy érdemes volna nézniük egy albérletet Steiner Kristóf mellett, mert ki tudja, a hamarosan ébredő Új Magyarország lehetséges, hogy annyira elviselhetetlen lesz Önök számára, hogy elköszönünk egymástól. Itt jegyezném meg, hogy soha nem fogom magamnak megbocsájtani, hogy azt a fiúnak erős túlzással nevezhető Kristófot nem képeltem fel. Ez sokadik nagy hibám. Remélem most kellően kirekesztő és félelemkeltő voltam és arról is én tehetek, hogy Kristóf Izraelbe költözött, továbbá így ebben a formában ez már zsidózás is…”

FankaDelit délelőtt óta próbálom elérni, de sajnos ezidáig nem reagált egyetlen mailemre sem, a koncertszervezője pedig nem adja ki a telefonszámát, pedig elegánsabbnak tartottam volna “négy szem közt” rendezni a félreértést. Ettől a jelen körülményekben el kell tekintenem, ugyanis mostanra számos szélsőségesnek kikiáltott honlapon szerepel az erőszakos üzenet, ami véleményem szerint nem vet rám túl pozitív fényt. Így hát magam is nyílt levélben üzenek – neki, és mindazoknak, akik velem együtt nem értik, hogy kerül a nevem Fanka panszai közé – amelyekről nem tisztem megítélni, hogy jogosak -e vagy sem. Íme a levél:

Szia, Fanka!

Évek óta nem találkoztunk, és ennek az az oka, hogy már egyikünk sem jár be a Viva Tv-be. Lassan két éve, hogy nem vagyok már képernyőn, egy darabig még szerkesztettem, de egy éve azt is abbahagytam, és – ahogy említetted – Izraelbe költöztem. A Vivához  döntéseikben, műsorpolitikájukban tehát semmi közöm, és ilyen ügyekbe, mint a tiéd akkor sem folytam bele, amikor még ott dolgoztam. Biztos vagyok benne, hogy sosem bántottalak, nem piszkáltalak, nem tettem rád megjegyzéseket és nem beszéltem veled/rólad durva hangnemben. Tehetséges zenésznek tartalak és tartottalak mindig, ami pedig a politikai nézeteidet illeti, nem kívánom megváltoztatni őket. Én mindenkit megértek és tiszteletben tartok, egészen odáig, amíg nem bánt másokat. Olyan gondolatokról is énekelsz az új lemezeden, amelyekkel azonosulni tudok, és hasonlóan látom, akad, amivel nem értek egyet, és persze olyan is van köztük, amiben nem akarok állást foglalni, mert úgy érzem, hogy nem értek hozzá eléggé. Összességében tehát nincsenek és nem is voltak nézeteltéréseink, te mégis életed egyik nagy hibájának könyveled el, hogy “nem nyomtál be nekem egyet”.

Steiner Kristóf

Update: FankaDeli idő közben válaszolt is a soraimra. Az ominózus felvételt magam is inkább tartom ízléstelennek, mint jópofának, és valóban nem sikerült csírájában elfojtanom a Bartók Krisztián által felvetett témát. A pofont ennek ellenére még így is túlzásnak ítélem meg, de mivel amúgy is elmarad, ez nem is képezi vita tárgyát. Béke van tehát, még akkor is, ha a populáris kultúra plasztikfantasztikumaival kapcsolatban nem értünk egyet – én ugyanis jól elszórakozom a banális konzumproduktumokon, anélkül, hogy  öszekeverném őket a valós értékekkel.  Azt hiszem, a két legfontosabb különbség kettőnkben az, hogy én semmilyen szempontból nem szeretnék uniformizált világban élni, és hogy nem hiszek a testi erőszakban. Az én olvastatomban azonban mindkettőnk álláspontjának helye van ebben a szép, sokszínű és szabad világban.

A turai kastély – te is lakhatsz itt, csak húnyd le a szemed, és repülj!

Kedves Kristóf! Bocsásd meg nekem, hogy nem mint celebet kereslek meg. Ez a flitteres világ engem nem igazán érdekel, így csupán erre nem figyelek fel. A napokban hallottam a hírt, hogy kiskuckóba költöztél. Én is kuckólakó vagyok. Kezdődő kapcsolatomban a lovagiasnak nem mondható férfiút meghívtam magamhoz. Először engem nevetett ki (hogy lehet ilyen helyen élni), aztán felhozott példának titeket a pároddal. Itt rúgtam ki. Aztán leültem és arra gondoltam, hogy ezt meg kell osztanom veled.
Elmegy a fenébe minden sznob, aki azt hiszi, hogy az élet csak 30 millió fölött kezdődhet. Nekem 20 nm-es félszuterén kuckóm van, Angyalföldön, de sehol a belvárosban nincs olyan szép, rendezett park, mint nálunk. Kristóf, láttam a riportot, és igazi Kuckó, nekem tetszik. Mert minden szép, amiben van élet, és az a lakás él.
Felállni a hídra és ugrani, nem tudván, hogy van-e szárny a hátadon vagy sem: nos, csak a Szerelmesek képesek. Tetszik, hogy te gondolkodás nélkül ugrottál. És tudod, mi a legjobb? Mikor visszanéztél, te azt láthattad, hogy nem zuhansz, hanem repülsz. Hahaha és fityisz! Mindenkinek, aki lent ragadt. Én egyelőre még hiába ugrálok…
Örömmel olvastam, hogy a turai tündérkastély neked is szerelmed. Amikor ott jártam, lerogytam a fűbe, és csak néztem, és repültem valahova messzire, vissza az időbe. Aztán a kastélyba lépve ott éreztem az ősök tekintetét az arcomon, és a lépcsőn egyenes derekú arisztokrata asszony állt. Esküszöm, napokig velem voltak azok a lelkek, és vágyódtam a hely után.
Kicsit keserédesen olvastam, amit az öregedésről írtál. Emlékszem nagymamámra utolsó napjaiban. Hófehér volt a haja, töpörödött kis öreganyó lett, az arca vékony, bőre, mint a pergamen, de a szemében annyi báj és élet volt, olyan szépnek láttam őt. Nekem ő így ment el: öregen és csodaszépen, mint a gyermekmesék erdőben élő, varázssípot ajándékozó nagyanyója. Neked is szépséges a tekinteted, és ne feledd: a fáradt mosoly is mosoly.
Szóval hagyd, hadd történjenek a dolgok úgy, ahogy akarnak. Ami a te feladatod volt, már megtetted: ugrottál.

Szeretettel üdvözöl: Csillag Évi

Kedves Évi, a szerelem – szerencsére – nem négyzetméterekben, vagy forintokban számol, hanem szívdobbanásokban, a tekintetünk mélységében. Ha pedig mégis nagy térre, vagy romantikus kúriára vágyunk, mindig ott lesz nekünk a turai kastély – nem kell, hogy a sajátunk legyen, elég, ha tudjuk: bármikor láthatjuk, beszippanthatjuk a levegőjét. Büszke vagyok rád, hogy kirúgtad a srácot. A lélek otthona nem materiális, nem falakból áll, és ami mi magunk vagyunk, és nem ártunk vele másoknak, az sosem szégyellnivaló.

Ölellek. Kristóf

Tisztelt Jobbik,

Mivel a nevem időről időre felmerül az önök szavazói, szimpatizánsai álltal látogatott honlapokon, és sokszor nem teljesen világos számomra, kik, miért, és főként miért ilyen hangnemben nyilvánítanak véleményt rólam, először is nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy nem képviselek senkit. Nem egy csoport, egy felekezet vagy nép nevében írok, kizárólag a saját magam nevében. 

Az önök honlapjára egy véletlen során tévedtem: kutyasétáltatás közben megláttam egy plakátot, amelyen a “Miért megyek el szavazni a Jobbikra” pontok szerepeltek, és elgondolkodtatott. Szégyen vagy sem, bevallom, én még soha életemben nem szavaztam. Nem ideológiát követek, nem büszkeség vezérel, sőt nem a lustaság miatt nem veszem rá magam, egyszerűen nem értek hozzá, hogy melyik párt mit csinál, mi a bal, mi a jobb. Sztereotípiákra nem alapozok. Soha nem dönteném el egy dalról, hogy tetszik -e vagy sem, csak azért, mert valaki azt mondja: “ne hallgasd ezt a zenét, mert nem ér semmit”, és egy ételt sem neveznék a kedvencemnek, csak mert mások szerint az a legfinomabb. Levelem egyetlen célja, hogy elmondjam: egy homoszexuális egyén – jelen esetben én – nem egyenlő azzal, aminek a társadalom megbélyegzi. Önök a plakáton, amely az érdeklődésemet felkeltette, azt írták, hogy a Jobbik rendszeresen szembesül az antiszemita, szélsőséges, fasiszta jelzőkkel, amelyeket nem kíván magáénak tudni, amelyek egy hamis ellenpropaganda koholmányai. Én magam is így vagyok ezzel. Ha egy félreételmezett mondatomból címlap születik, egy baráti társaságban elejtett poént komoly hírré dagasztanak, ha egy olyan pólót veszek fel, amely egyesek szerint harsány, vagy ha a televízióban arról beszélek, hogy számomra mennyire fontos a család és ezt az önök hívei provokációnak tekintik, az nem az én hibám. Ahogy nem az önök hibája, ha lefasisztázzák a pártot. 

Vannak dolgok, amelyekben egyetértek önökkel: nem hiszem, hogy a homoszexualitást úgy kellene “ráerőszakolni” azokra, akik iszonyodnak tőle, hogy tollas boákkal birtokba vesszük az Andrássy utat, hiszen a szélsőséges megmozdulások szinte biztosan szélsőséges reakciókat szülnek. Nem ellenzem a meleg felvonulást, ugyanazért az okért, amiért még egy ilyen meneten sem vettem részt: egyszerűen nem érdekel. Nem vált ki belőlem semmiféle indulatot. A közelmúltban jelentették be, hogy hazánk hamarosan egy meleg olimpiának ad majd otthon, és az én véleményemet is kikérték a témában. A következőt nyilatkoztam: “Én Morgan Freemannel értek egyet, aki szerint hülyeség a Fekete Történelmi Hónap, hiszen Fehér Történelmi Hónap sincen. A diszkriminációt kizárólag úgy lehet megállítani, ha nem izolálódunk.” Ezzel a nyilatkozatommal sok homoszexuális haragját kivívtam, de ennek ellenére hiszek benne, hogy a véleményem üzenete eljut néhány emberhez, aki megérti, miröl is beszéltem. Nagyon veszedelmes küldetésnek tartanám, ha az emberek többségét próbálnám meggyőzni a véleményemről, ádáz indulatokat váltana ki a tömegből, ami biztosan nem vezetne békéhez. Éppen ezért hagyom meg a politizálást azoknak, akik képesek ilyen indulatokat kezelni, én erre jelenlegi életszakaszomban nem vagyok alkalmas.

Záró gondolatként pedig egy youtube-ra feltöltött videóról írok pár sort, amelyben Morvai Krisztina együttérzését fejezi ki az értelmetlen öldöklés palsztín áldozatai miatt. Előfordul, hogy én magam is viselek palesztín kendőt, pedig – ahogy azt sokan tudják – a kedvesem izraeli állampolgár, aki Magyarországon végzi az Orvosi Egyetemet. Az ő személye minden nap emlékeztet arra, hogy a korábban említett probléma az előítéletekkel kapcsolatban rá is igaz. Amikor az egyik tel avivi utazásom alkalmával az izraeli biztonsági őr a földre köpött Palesztína nevének kiejtése után, a párom és az ő családja – akik természetesen mind zsidók – éppen úgy fel voltak háborodva, mint én. Számtalan EMBERT ismerek Izraelben, akik keményen dolgoznak orvosként, ügyvédként, divattervezőként vagy belsőépítészként, és munkájuk során éppen olyan örömmel és elhivatottsággal gyógyítanak, védenek, öltöztetnek arabokat, ázsiaiakat, mint zsidókat. Én Steiner Kristóf nem tudom megítélni, hogy az Izraeli állam fegyverkezésre költi -e az adót, hogy a baloldal eladja -e az országot, vagy a jobb oldal elgázosítaná -e a zsidókat és a homoszexuálisokat. Azt tudom, hogy nem bűn, ha egyformán szeretem a vérem minden “színét”: a magyar, a cigány, a zsidó, e lengyel és a sváb rokonaim vérét.  És azt is tudom, hogy – ahogy a Kisherceg rókája mondja – egyszer és mindenkorra felelősek vagyunk azért, akit megszelídítettünk. Mivel önök képesek ilyen hatalmas tömeget megmozgatni, az önök felelőssége, hogy elmagyarázzák a “mocskos hazátlan zsidó”-zó fórumozóknak, és a “rohadt büdös buzi”-zó agitátoroknak, hogy félreértik az önök programját. Én őszintén hiszek abban, hogy önök nem a gyűlölet pártja, ahogy abban is, hogy önök is elítélik a vandalizmust és a terrort. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szavazóik is higgyenek ebben.

Köszönöm, hogy elolvasták a levelem, és sikeres további működést kívánok önöknek, Magyarországnak pedig békét, gazdagságot és fényes, boldog jövőt.

Steiner Kristóf