…but they can always wake up and start luvin’!

Amúgy is kicsit motiválatlannak éreztem magam ma, és a lehetőség, hogy uralkodhatok magamon totál felvillanyozott. Klaviatúrát ragadtam, és feleltem is nekik, de mint kiderült, a mail egy “válaszolhatatlan” mail címről érkezett. Ilyenkor jön jól, ha az embernek van egy blogja, nem igaz? Íme a levelezésünk szórul, szóra…

Tamy és Balázs sürgönye

“Szia Kristóf!

A kutyád felől érdeklődnénk, jól van e még? Vagy már szegényt lecserélted a macskára? 

Te találkoztál már az aranyér tüneteivel? Képzeld van egy nagyon híres-neves aranyér specialista magyarországon. Gondoltam felhívom a figyelmedet rá, hiszen előbb vagy utóbb úgy is szükséged lesz rá. 

Kedves Kristóf! Remélem a barátoddal vagy a fasztudja kivel a faszos pároddal, jól éltek, és nem itthon Magyarországon rontjátok a levegőt! 

Remélem nem voltam túl bunkó,

Üdvözlünk téged! egy normális hetero párkapcsolat”

És a válaszom:

Kedves Tamy és Balázs,

Özge természetesen megvan, itt szuszog a kanapén. :) Mellette van egy másik kutyusunk is, ő az utcáról került hozzánk. Köszönöm az ajánlást, remélem soha ne lesz rá szükségem, ahogy eddig sem volt. És ha már itt tartunk: én ismerek egy specialistát, aki abban segít, hogy ne ítélkezz mások felett, és képes legyél az elfogadásra és a feltétel nélküli szeretetre. Úgy hívják, hogy Te Magad. Mert én őszintén hiszek benne, hogy ez a gonoszkodás a részetekről nem az igazi énetek. Az igazi én, lelki szinten, nem összemocskolva előítéletekkel és a társadalom elvárásaiból eredő agyzavaraitól, mindig szeret, és mindig elfogad. A kedvesemmel Tel Avivban élünk, de gyakran utazom haza, mert szeretem az országot, és sokszor hiányoznak a barátaim. A tapasztalatom az, hogy bár egyre nagyobb a feszültség otthon, kommunikáció nélkül nincs előrelépés – ezért is válaszoltam a leveledre, és ezért tartom fontosnak azt is, hogy továbbra is írjak könyveket az otthoni olvasóimnak. Szerencsére sokan vannak.

Nem voltál túl bunkó, rosszabb napjaimon én is megbántok másokat. Emberek vagyunk, előfordul, de mindig törekednünk kell rá, hogy ne történjen meg újra, mert ha jó emberek akarunk lenni, mindenkivel szeretettel és tisztelettel kell bánnunk. Örülök, hogy boldog pápkapcsolatban élsz, kívánom, hogy maradjatok együtt örökké, és tanuljatok sokat egymástól, egymásról. Arra pedig, hogy mi a “normális” egy idézettel felelnék:

“Nem mértéke az egészségnek, hogy valaki hogyan alkalmazkodik egy beteg társadalom normáihoz.”  Jiddu Krishnamurti

Barátsággal, Steiner Kristóf

“I’m The King of The World!”

…ezt viszont még nem mutathatom meg, helyette itt van nektek egy papírcsónakázó Le(g)onardo DiCaprio. Ám vissza a könyvre: az elképesztő mennyiségű “lájk” annyira meghatott, hogy úgy döntöttem, megosztok veletek pár gondolatot arról, számomra miről is szól a Hajónaplók című, júniusban az Ulpius Kiadónál megjelenő könyvem. Nos, röviden leírva a hűségről.

A hűséggel és hűtlenséggel kapcsolatos társadalmi problémákra soha nem lesz megoldás, mert amíg élünk, lesznek vágyaink – hála Istennek. Vágyak nélkül még az ágyból sem kelnénk fel reggel. A “szexkluzivitás” kérdése érzelmi szempontból csak akkor jelentős, ha elfogadjuk a modern társadalom normáit. Ha viszont képesek vagyunk meglátni, hogy évszázadon át az egyházi és katonai vezetők birtoklási vágyából fakadó prüdériája teremtette az úgy nevezett értékeket, akkor kénytelenek vagyunk saját, új, valós értékeket teremteni. Őszinteség, megosztás, szeretet, elfogadás, békesség, gondoskodás, kedvesség. Ilyesmi…

Amikor a könyvet írtam, gyakran felmerült bennem a kérdés: vajon ki áll közelebb a fényességhez? Az, aki minden akár nap mással szexelne, de mindenkit szeretettel és tisztelettel kezel, vagy aki harminc éve hűséges, de hazudik a párjának, sőt, önmagának is. Vagy létezik a kettő között valahol egy egyensúly, amelyet megtalálva az ember egyszerre lehet ribanc és családfő? Azt hiszem, az az igazi Nagy Szerelem, amikor a fantáziáink megvalósítása nem szunnyad évtizedeken át a közös takaró alatt, hanem képesek vagyunk beszélni róluk, és izgalmas kalandként megélni, hogy egy másik, mélyebb oldaláról ismerjük meg a párunkat. Azt hiszem, az lehet “Az Igazi”, aki mellett nem is ez a lényeg… hanem az, hogy mennyire szeretjük egymást.

Egy óceánjáró hajón utazva, Európa nagy városaiban kikötve és körbefalatozva a Földközi-tengert sokminden kitisztult, és sok új naplóbejegyzésem született, de lesz benne néhány korábban már megjelent írásom kiegészített, vagy “vágatlan” verziója is, amelyek az utazás részei voltak, és képtelen voltam ilyan sokáig magamban tartani őket. Most, ebben a hajónapló-jegyzet-gyűjteményben egyfajta hipszter-haszid “utazó-regénnyé” állnak össze, amely néhol könnyedén ringat, mint egy vodkával felöntött limonádé, máshol édesen émelyít, mint egy szuper-giccses operett, néha pedig lehúz a mélybe, mint egy örvény, és nem tudod, hogy Dévancsenben, Csenrézi Buddha birodalmában, a Fehér Nyúl üregében, vagy épp a pokolban kötsz ki.

Hamarosan előrendelhető az Ulpiusnál.

<3

“Nyugi, csak próbariadó.” Még mindig pihegve lerogyok a napsütötte nyugágyra, és megölelem őt – most ért haza az éjszakai orvosi ügyeletből. “Mi ez a csodálatos reggeli?” -kérdezem. “Éreztem, hogy ma reggel valami különös energia van a levegőben, és megnéztem a héber naptárat: ma öt éve, hogy először találkoztunk.” Könnycsepp gördül, csók csattan, majd nekilátunk. “Egy perc és jövök.” mondom, és felhangosítom az új Madonna album egyik dalát: “Hurt yourself but you never die, You are a beautiful killer” Közben pedig sírva bömböl a sziréna. Hát így ünnepli öt éves “fennállását” két szerelmes férfi 2012-ben, Tel Aviv városában, egy fenyegető III. világháborúval a küszöbön. Mi vagyunk a generáció, amelyet bármikor elfújhat a szél. Talán ezért vagyok képes minden megadatott pillanatban meglátni a beteljesülést. Félelem helyett hála. Menekülés helyett… reggeli.

Lélekbonbon és Gumimatrac a Gangeszen című köteteimet keresd országszerte a könyvesboltokban.

Hurrá, apák leszünk! …vagy mégsem?

Többtízezer fiúcska és kislány él lepusztult, tömött árvaházban, és azt várják, hogy megtudhassák, mi is az a család. Gyerekek százezerei hevernek az utcákon selejtnek megbélyegezve, csak mert az ő kultúrájuk szerint a sokadik lánygyermek csupán kolonc a szülők nyakán. Ugyanebben az időpillataban a fejlett országokban valószínűleg a Google legnépszerűbb keresőszavai közé tartoznak a „meleg örökbefogadás“, az „azonos nemű szülők“, és az „LMBT (azaz leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű) család“ szókapcsolatok. Vajon hol a hiba a gépezetben? Hogyan lehetséges, hogy a széthúzás, a gyűlölet, az erőfitogtatás, a politikai és vallási érdek győzedelmeskedik az összetartozás felett? Miért kell árváknak neveznünk azokat, akik mind, egytől egyik lehetnének szerelemgyerekek? Miért van az, hogy az amerikai ügynökség a „várólistás“ gyerekekről úgy küldenek heti hírlevelet, mintha csak valamelyik hipermarket akcióját hírdetnék? Írásomon keresztül megismerhetitek a meleg szülő-jelöltek olykor bíztató, olyankor kiábrándító valóságát. Tudom, a téma megosztó, éppen ezért nagyon sokan szoríthattok a sikerünkért. Vagy épp a bukásunkért…

Korábbi, örökbefogadással kapcsolatos írásaimat ide kattintva olvashatod el. 

Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

Forbidden Love

Már akkor terveztem, hogy egy napon közzéteszek valamit a blogon erről az ügyről, amikor a papám felhívott, hogy az esküvőnk 18-as karikával megy a tévében… és persze felháborodottságát fejezte ki, amiért két férfit (akik természetesen nem tangában és bőrfűzőben, egy szexbárban, hanem éppen olyan “normáli” körülmények között házasodnak össze, mint egy hetero pár) hivatalosan nem nézhet a tévében egy kiskorú. Mondanom sem kell, hogy a közeli családunkban 6-7 egészen kicsi gyerek is akad, aki pontosan tudta, hogy Kristóf és Matan egy pár, és mindannyian egészségesek, okosak, és érzékenyek.

Gyerekek százai lesznek öngyilkosok, ezrei bántják magukat,és tízezrei-százezrei bántják a társaikat csak azért, mert egy olyan társadalomban nőttek fel, ahol erről a témáról “nem beszélünk”. Egyedül érzik magukat a másságukkal, mert csak egy-egy félmondatot hallanak a nagybácsitól, hogy “a szomszédék Józsikája buzi”, erre meg nagynéni azt mondja, hogy “ne beszélj így a gyerek előtt”, vagy hogy “vinné el az ördög”, legjobb esetben “csináljon amit akar, de ne lássuk őt a fiújával kézenfogva”. Amikor az én véleményem szerint – amellyel igyekszem minden esetben az elfogadást és a feltétel nélküli, mindenkinek kijáró szeretet képviselni, hacsak nem agresszióról van szó – ilyenkor az a helyes reakció, hogy “hála Isten, hogy békében van magával, legyenek boldogok”. És ha a gyerek megkérdezi, hogy “miért, egy fiú és egy fiú szerelmesek lehetnek?”, arra az a válasz, hogy “már miért ne lehetnének, csak talán valamivel nehezebb dolguk lesz a világban, mert sok az intoleráns ember, és családot is nehezebben alapíthatnak”. Ennyi.

Miért volna csak nagykorúaknak való tartalom egy cikk olyan férfiak, akik mind elismert emberek, a művészetükben, a szakmájukban hatalmasat alkottak: inspirációt és bátorítást jelenthetnek sokaknak, akik nem tudják elképzelni, hogy lehet valaki homoszexuális, avgy biszexuális, és “normális” ember. Ugyanakkor az  felsorolt művészekben az is közös, hogy mindannyiukat “meghurcolta” a társadalom a homoszexualitásuk miatt. Én soha nem fogom abbahagyni a publikálást olyan témákkal kapcsolatban, amik segíthetnek abban, hogy az emberek elfogadóbbak legyenek önmagukkal és másokkal szemben.

Soha nem fogom megtenni, nem magam miatt, nem a melegek miatt, hanem mindannyiunkért. Főként azokért, akik nehezen fogadják be az “ilyesmit”. Mert ha akár egyetlen ember is összecsapja a kezét és azt mondja: “nahát, értelmes, okos, rendes emberek, és melegek, ilyen is van”, és többé nem keveri össze a pedofilokat a melegekkel, én már boldog vagyok. Akkor lennék csak mégboldogabb, ha ez a lehetőség nem csak 18 éves kor felett adódna meg az embereknek. A jelenlegi helyzet ugyanis az, hogy ha egy kamasz fiú kíváncsi Arthur Rimbaud és Palul Verlaine szerelmének történetére, hazudnia kell a koráról a gépnek.

Azt hiszem erre mondják: “Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz”. És akkor az ominozus cikk. 

Szeretet, béke, elfogadás, VÁLTOZÁS.

Ray of Light

Sir Isaac Newtontól Tolsztojon át – megérkezve a mába - Madonnáig számtalan olyan sikeres gondolkodó, művész akadt, akik minden egyes hetüket úgy tervezték meg, hogy előszőr részletesen tanulmányozták az adott hét energiáit. A különféle spirituális ösvények egyetértenek abban, hogy a bibliai történetek nem egy történelemkönyv, és nem is egy dogmákat felsoroló szabálykönyv egyes pontjai. Ha láttad a DaVinci Kódot, te is tudod, hogy ezekben a sztorikban számtalan rejtett üzenet van, amelyekre rátalálva ráhangolódhatunk az Univerzum rezgéseire, és ahhelyett, hogy harcolnánk a hét energiáival, megtanulhatjuk használni azokat.

Nem kell, hogy vakon elhidd azt, amit leírok neked, de ha nyitott szívvel és érdeklődéssel közelítesz egy helyzethez, egészen biztosan tanulsz valamit magadról. És mivel én magam sem vagyok sem guru, sem pedig tudós, sarlatán pedig végkép nem, veled együtt figyelem majd magamom, bejött –e az energia-előrejelzés. Mostantól minden hétfőn, már reggel 8-kor elolvashatod a Nesze!-blogon a hét indító energia-előrejelzéseimet, amelyeket az aktuális hétre vonatkozó Tóra-szakasz üzeneteinek és a kabbalista asztrológia aktuális jóslatainak segítségével állítok össze. A nyelvezet minden esetben könnyed és érthető lesz, és persze sem vallásosnak, sem babonásnak nem kell lenned ahhoz, hogy rájuk hangolódj.

Ha pedig naponta szeretnél útravalókat kapni, iratkozz fel  Yehuda Berg ingyenes, napi bölcsességeire, amelyben tanításokat és meditációkat oszt meg a Kabbala Központ tanulóival. A hírlevelek magyar nyelven érkeznek a postafiókodba. Ahston Kutcher, Donna Karan és Madonna spirituális mesterének, Yehuda Bergnek napi útravalói rövidek és tömörek, de mélységes bölcsességeket tartalmaznak. A hét minden napján ráébresztenek minket arra, hogy nem számít, mennyi munkánk van, milyen súly nehezedik a vállunkra, vagy milyen nehezen küzdjük át magunkat a hétköznapi útvesztőkön, spiritualitásra mindannyiunknak szükségünk van. Mikor ezt megértjük, egyszercsak azon kapjuk magunkat: valahogy “hirtelen” minden sokkal könnyebb lett. De valóban van olyan, hogy “hirtelen”, vagy te magad tettél egy lépést a boldogabb, kiteljesedett élet felé?

W/E

A világtörténelem egyik legromantikusabb, és legtanulságosabb szerelmi története kétség kívül VIII Edward és Wallis Simpson románca volt. Anglia királya beleszeretett egy kétszeresen elvált, botrányokkal foltozott-életű amerikai nőbe, és amikor a kormány nyomására választania kellett a trón és a szerelem között, az utóbbi mellett döntött. Tudván, hogy nem csak a koronáról, de a jóhíréről, a családja támogatásáról, a népe szeretetéről, és az otthonáról is le kell mondania. A napokban olvastam az egykori uralkodó önéletrajzát, amelyben azt írja: „képtelen lettem volna elviselni a koronám súlyát az asszony támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok“. És bár sokan nem gondolnak rá, de valójában Mrs. Simpson éppen annyit áldozott fel a szerelemért, mint az uralkodó: egy életre meggyűlölte őt az arisztokrácia, a britek pedig kikiáltották közellenségnek. Edward és Wallis évtizedeken át éltek egy párizsi szállodában – a királyi palota helyett -, viszont kaptak valamit a sorstól, amit egyetlen kékvérű sem mondhat magáénak: megnyerték a küzdéshez való jogot. Olyan nehézségeket invitáltak a közös életükbe, amelyeknek a leküzdéséből színtiszta boldogság született.

Mindannyian, nap mint nap feláldozunk valamit a közös boldogság oltárán, amikor pedig csökönyösen ragaszkodunk a saját „külön bejáratú“ boldogságunkhoz, valahogy végül mindig rosszabbúl érezzük magunkat, mint ha a nehezebb utat, a változás, a változtatás útját választottuk volna. Az esküvője napját szinte mindenki élete legboldogabb napjaként emlegeti, pedig – ha jobban belegondolunk – ez az a nap, amikor önként, dalolva adtuk fel a „szabadságunk“ egy hatalmas szeletét. Egymás, a szeretteink, és az Ég színe előtt megfogadjuk, hogy hűségesek leszünk halálunk napjáig és mégtovább, és hogy támogatjuk a párunkat jóban-rosszban. Senki sem mondja azt a menyegzőjén: „Igen, akarlak, de kompromisszumra tőlem ne számíts.“ Egyetlen feledhetetlen napon tisztán látjuk, milyen földöntúli boldogsággal ajándékoz meg, ha képesek vagyunk feladni az önző érdekeinket, és őszinte, szívünk mélyéről fakadó áldozatot hozunk. Amikor pedig teljesült a csoda, és lelki társakként állunk szemben a világ viharaival, valahogy tovatűnik ez a lelkesedés, és minden olyan pillanat, amikor le kell mondanunk valamiről fájdalmas lelki örlődéssel jár. „Miért én hozzak áldozatot? Miért nem ő?“ És közben észre se vesszük, hogy minden olyan pillanat, amikor lehetőségünk van a lemondásra, valójában ajándék a sorstól. Nem csak példát mutathatunk a kedvesünknek, de kezébe adhatjuk a lehetőséget, hogy saját jószántából adja át azt, amit oly elszántan, ellentmondást nem tűrő hangon követeltünk.

„Bárcsak engem is szeretne valaki annyira, hogy még a királyságáról is lemondjon értem.“ sóhajtozhatnánk, de nézzünk csak körül a saját „birodalmunkban“. Alig akad olyan nő, aki ne mondhatná el magáról, hogy a kedvese feláldozott érte valamit. Egy élő fociközvetít egy romantikus vacsora kedvéért, vagy egy sört a haverokkal a családi béke kedvéért, sőt, talán a „mama pici fia“ státuszt is a szülők akarata ellenére történő házasság kedvéért. A napokban olvastam, hogy brit és amerikai bulvárlapok élvezettel csámcsognak a tényen, hogy Guy Ritchie a legnemesebb szervét is hajlandó volt megcsonkítani Madonna kérésére, amikor (volt) felesége elmagyarázta neki a körülmetélés spirituális jelentőségét. Ami engem illet, én cseppet sem találom nevetségesnek, ha egy szerelmes férfi bízva egy ősi bölcsesség fizikai világunkban való manifesztálódásában kés alá fekszik. Épp ellenkezőleg: bátor és romantikus, bölcs döntésnek látom. Bármily furcsán hangzanak ezek az „áldozatok“ egy kívülálló számára, valójában mind a szerelem gyümölcsei. Egy ideális kapcsolat – véleményem szerint – nem két állat ösztöneinek összecsapásairól, két kőkemény ego állandó párharcáról szól, hanem – csúnya szóval élve – arról, hogy mindkét fél hajlandó „papucsként“ viselkedni a másikért. Melegíteni a lábát, ha fázik, megóvni attól, hogy belelépjen az élet tüskéibe.

Ha pedig mindketten képesek vagyunk önzetlenül óvni a másik lépteit, többé nem kell felhánytorgatnunk: „Annyi áldozatot hoztam érted.“ Helyette azt mondhatjuk majd: „Köszönöm, hogy egy életen át gyakorolhatom melletted a lemondás művészetét.“

A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

A mi kis családunk a 1001 Caf’éban, Londonban.

Sabinával és Garry-vel Londonban találkoztunk, amikor tavaly beiratkoztam a Goldsmith Egyetem kultúraírás kurzusára. A kelet-londoni házunk a Millfilelds Roadon állt, egy köpésnyire a „Murder Mile“-nak csúfolt Clapton tavacskától, ahol a kétezresévek elején állandóak voltak a késelések. A ház maga sem volt éppen a Ritz szálló: az ablakpárkányokat vastagon beborította a szutyok, a konyhában legfeljebb az egerek főztek – terveket, hogy eltulajdonítsák a kajamaradékokat -, a szobákban pedig foltos padlószőnyeg árulkodott róla: ez a viktoriánus vityilló inkább afféle átmeneti szálláshely, mint otthon. Ugyanakkor olcsó volt, és praktikus, hiszen minden „londoner“ tudja, hogy Kelet-London – Hackney, Dalston, White Chapel és Bethnal Green – a brit metropolisz bohém művésznegyede.

Számomra persze nem is volt kérdés, hogy a ház, és annak lakói hamarosan gyökeres változáson mennek majd keresztül: első lépésként kitakarítottam a konyhát, és szokásommá vált, hogy reggel tortával vagy muffinnal, és egy kis üzenettel várom az akkor még egymással is alig-alig kommunikáló lakótársakat. „Helló, én egy citromos-áfonyás pite vagyok, léci egyetek meg!“ A magányos majszolással inuló reggelek hamar közös kávézásba torkollottak, majd beindultak a nagy, közös főzések, ezzel együtt pedig a ház is felébredt százéves álmából: otthonná változott. Sabina, a bangladesi származású főbérlő egymás után hozta haza a régi, „lelke van“ típusú kisbútorokat, festményeket, teáskészleteket és egyéb, behatárlhatatlan funkciót betöltő tárgyakat a charity shopokból, az arcán rózsaszín csillagtetoválást viselő, skóciai Garry pedig tucatszámra sütötte a kenyereket, és fűszernövényekkel ékes mini-parkká változtatta a korábban derékig érő gazzal borított kertet. Sabina, Gary, én, és szerelmem, Matan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és mire elérkezett a karácsony, már olyanok voltunk, mint a zselé meg a csoki a szaloncukorban: elválaszthatatlanok voltunk egymástól.

Idén ősszel ők ketten adtak össze minket Tel Avivban a hüpe alatt, és persze ebben az évben is együtt ünnepeltük a karácsukát – a karácsony és a hanuka fúzióját -, ezúttal Budapesten, egy szlovákiai kiránduláson, és ismét Londonban. Hatalmas lakomákat csaptunk közös barátainkkal, korábbi lakótársainkkal – hiszen aki a Millfields Roadon töltött idők során velünk volt, az örökké ennek a furcsa kis családnak a tagja marad. A két ünnep között pedig visszareppentünk a brit fővárosba, hogy – tavalyi, hagyományteremtő pantomim látogatásunkat megismételve – a Hackney Empire színházban megnézzük a Hamupipőke társadlomkritikával és humorral megfűszerezett változatát. Ilyenkor teljes erőbedobással éneklünk, és kajabálunk a színpadon interaktív kommunikáló színészekkel.

Az ünnepek elmúltak, és ezzel egyidőben mi is visszarepültünk sokadik otthonunkba, Tel Avivba. Másfél esztendő után most előszőr fordul elő, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb a mi „fura barátainkkal“. Bár csak néhány napja, hogy elbúcsúztunk egymástól William Blake sírhelye mellett – ide zarándokoltunk el egy utolsó, közös piknikre. Az elmúlt év mindannyiunk számára olyan volt, mint egy csodálatos hullámvasút-menet: Garry levetette a félszegségét, és elmélyült a kabbala tanaiban, Sabina egy hétéves kapcsolatnak vetett véget, és otthagyva korábbi munkáit, mint telefonkezelő, és pultoslány, a BBC éttermáben kezdett dolgozni, és matematikát tanít egy kelet-londoni leányiskolában. A párom, Matan medikusból orvossá avanzsált, én a Goldsmith-kurzus után angol nyelven is elkezdtem publikálni az izraeli Time Out magazin meleg és leszbikus rovatának rendszeres szerzőjeként.

Segítettünk egymásnak megvalósítani az álmainkat, és közös álmaink is születtek: elhatároztuk, hogy 2012-ben nem csak élvezzük majd az sors-hullámvasút nyújtotta felemelkedéseket és zuhanásokat, de magunk vezetjük majd az életünk vonatát. És akármerre is vezetnek a sínek, egy biztos: december 27-én mindannyiunknak a Hackney Empire-ben a helye, hogy kurjongatva köszöntsük a karácsonyi pantomim jól ismert hőseit… és persze egymást, egy szoros, szívböl jövő öleléssel.

Teljes bizonyosség bizonytalan időkben

Mindannyiunkban ott rejlik az az erő, amivel megteremthetjük a saját valóságunkat, és valóra válthatjuk az álmainkat, amelyekkel ezt a zavaros világot kiránthatják a bajból – kezdve saját magunkkal. Gyere el egy különleges szemináriuma, ahol a kiderül, hogyan használhatod a tudatod erejét annak érdekében, hogy egy szebb világot teremts, és hogy kedvezőbb helyzetek, jobb lehetőségek táruljanak fel előtted.

Időpont: 2012. január 9., 19:00
Helyszín: Hunguest Hotel Griff, 1113 Budapest, Bartók Béla út 152.
 Regisztráció: www.kabbalahungary.net. Az írás a Life.hu számára készült.