Borító: Jose Simon

A Hajónaplókat egy szürreális, ám nagyon is valós kaland köré építette: néhány évvel ezelőtt merészen válaszolt egy meglehetősen szokatlan apróhirdetésre, és hamarosan a nyílt tengeren találta magát egy vadidegennel, s – ahogy az lenni szokott – a nagyon is jól ismert démonaival. Miközben rejtélyes útitársával bejárja és végigkóstolgatja Dél-Európa tengerparti városait, hamar kiderül, hogy nem ő az egyetlen a hajókabinjukban, aki puzzle-ként próbálja összeilleszteni a szívét. Kristóf persze személyes hőseitől sem szakad el: a magyar pop kultúra kishercegét hol Hollywood aranykorába fújja el a szél, hol pedig a Velencei Filmfesztiválra evez, ahol nem csak Madonnával, de kallódó önmagával is találkozik végre. Bonne voyage!

“A könyvek eleven lények, csak vannak felnőttek, akik ebben még nem hisznek. Steiner Kristóf Hajónaplók című kötete és Liz Gilbert Ízek, imák, szerelmek regénye egyszer összeakadt valami koktélpartin, e-mail címet cseréltek, és azóta rendszeresen leveleznek. Mindkettőnek megvolt már a maga élete, mikor a cyber-óceánon egymás mellé sodródott az az aranyos kis bárkájuk, és bizonyára csillogó szemmel állapították meg, hogy mindkettő csúcsra tör a nápolyi Da Michele-pizza leírásában, meg a váratlanul ajándékba kapott útitársakéban. Kristóf valószínűleg jócskán tartogat még mondanivalót valamelyik világjáró kabátkája zsebében.” Esze Dóra

A kötet előrendelhető itt. Karikázd be a naptáradban! Június 9-én szombaton 18 órakor az Ulpius-ház Könyvkiadó standjánál Hajónaplók dedikálás! A könyvbemutató közönségtallkozóról, amelyet a Móricz Zsigmond körtéri Ulpius-ház Könyvesboltban rendezünk meg hamarosan értesítünk mindenkit. Lájkold a könyv Facebook oldalát.

…but they can always wake up and start luvin’!

Amúgy is kicsit motiválatlannak éreztem magam ma, és a lehetőség, hogy uralkodhatok magamon totál felvillanyozott. Klaviatúrát ragadtam, és feleltem is nekik, de mint kiderült, a mail egy “válaszolhatatlan” mail címről érkezett. Ilyenkor jön jól, ha az embernek van egy blogja, nem igaz? Íme a levelezésünk szórul, szóra…

Tamy és Balázs sürgönye

“Szia Kristóf!

A kutyád felől érdeklődnénk, jól van e még? Vagy már szegényt lecserélted a macskára? 

Te találkoztál már az aranyér tüneteivel? Képzeld van egy nagyon híres-neves aranyér specialista magyarországon. Gondoltam felhívom a figyelmedet rá, hiszen előbb vagy utóbb úgy is szükséged lesz rá. 

Kedves Kristóf! Remélem a barátoddal vagy a fasztudja kivel a faszos pároddal, jól éltek, és nem itthon Magyarországon rontjátok a levegőt! 

Remélem nem voltam túl bunkó,

Üdvözlünk téged! egy normális hetero párkapcsolat”

És a válaszom:

Kedves Tamy és Balázs,

Özge természetesen megvan, itt szuszog a kanapén. :) Mellette van egy másik kutyusunk is, ő az utcáról került hozzánk. Köszönöm az ajánlást, remélem soha ne lesz rá szükségem, ahogy eddig sem volt. És ha már itt tartunk: én ismerek egy specialistát, aki abban segít, hogy ne ítélkezz mások felett, és képes legyél az elfogadásra és a feltétel nélküli szeretetre. Úgy hívják, hogy Te Magad. Mert én őszintén hiszek benne, hogy ez a gonoszkodás a részetekről nem az igazi énetek. Az igazi én, lelki szinten, nem összemocskolva előítéletekkel és a társadalom elvárásaiból eredő agyzavaraitól, mindig szeret, és mindig elfogad. A kedvesemmel Tel Avivban élünk, de gyakran utazom haza, mert szeretem az országot, és sokszor hiányoznak a barátaim. A tapasztalatom az, hogy bár egyre nagyobb a feszültség otthon, kommunikáció nélkül nincs előrelépés – ezért is válaszoltam a leveledre, és ezért tartom fontosnak azt is, hogy továbbra is írjak könyveket az otthoni olvasóimnak. Szerencsére sokan vannak.

Nem voltál túl bunkó, rosszabb napjaimon én is megbántok másokat. Emberek vagyunk, előfordul, de mindig törekednünk kell rá, hogy ne történjen meg újra, mert ha jó emberek akarunk lenni, mindenkivel szeretettel és tisztelettel kell bánnunk. Örülök, hogy boldog pápkapcsolatban élsz, kívánom, hogy maradjatok együtt örökké, és tanuljatok sokat egymástól, egymásról. Arra pedig, hogy mi a “normális” egy idézettel felelnék:

“Nem mértéke az egészségnek, hogy valaki hogyan alkalmazkodik egy beteg társadalom normáihoz.”  Jiddu Krishnamurti

Barátsággal, Steiner Kristóf

“I’m The King of The World!”

…ezt viszont még nem mutathatom meg, helyette itt van nektek egy papírcsónakázó Le(g)onardo DiCaprio. Ám vissza a könyvre: az elképesztő mennyiségű “lájk” annyira meghatott, hogy úgy döntöttem, megosztok veletek pár gondolatot arról, számomra miről is szól a Hajónaplók című, júniusban az Ulpius Kiadónál megjelenő könyvem. Nos, röviden leírva a hűségről.

A hűséggel és hűtlenséggel kapcsolatos társadalmi problémákra soha nem lesz megoldás, mert amíg élünk, lesznek vágyaink – hála Istennek. Vágyak nélkül még az ágyból sem kelnénk fel reggel. A “szexkluzivitás” kérdése érzelmi szempontból csak akkor jelentős, ha elfogadjuk a modern társadalom normáit. Ha viszont képesek vagyunk meglátni, hogy évszázadon át az egyházi és katonai vezetők birtoklási vágyából fakadó prüdériája teremtette az úgy nevezett értékeket, akkor kénytelenek vagyunk saját, új, valós értékeket teremteni. Őszinteség, megosztás, szeretet, elfogadás, békesség, gondoskodás, kedvesség. Ilyesmi…

Amikor a könyvet írtam, gyakran felmerült bennem a kérdés: vajon ki áll közelebb a fényességhez? Az, aki minden akár nap mással szexelne, de mindenkit szeretettel és tisztelettel kezel, vagy aki harminc éve hűséges, de hazudik a párjának, sőt, önmagának is. Vagy létezik a kettő között valahol egy egyensúly, amelyet megtalálva az ember egyszerre lehet ribanc és családfő? Azt hiszem, az az igazi Nagy Szerelem, amikor a fantáziáink megvalósítása nem szunnyad évtizedeken át a közös takaró alatt, hanem képesek vagyunk beszélni róluk, és izgalmas kalandként megélni, hogy egy másik, mélyebb oldaláról ismerjük meg a párunkat. Azt hiszem, az lehet “Az Igazi”, aki mellett nem is ez a lényeg… hanem az, hogy mennyire szeretjük egymást.

Egy óceánjáró hajón utazva, Európa nagy városaiban kikötve és körbefalatozva a Földközi-tengert sokminden kitisztult, és sok új naplóbejegyzésem született, de lesz benne néhány korábban már megjelent írásom kiegészített, vagy “vágatlan” verziója is, amelyek az utazás részei voltak, és képtelen voltam ilyan sokáig magamban tartani őket. Most, ebben a hajónapló-jegyzet-gyűjteményben egyfajta hipszter-haszid “utazó-regénnyé” állnak össze, amely néhol könnyedén ringat, mint egy vodkával felöntött limonádé, máshol édesen émelyít, mint egy szuper-giccses operett, néha pedig lehúz a mélybe, mint egy örvény, és nem tudod, hogy Dévancsenben, Csenrézi Buddha birodalmában, a Fehér Nyúl üregében, vagy épp a pokolban kötsz ki.

Hamarosan előrendelhető az Ulpiusnál.

Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

Amikor megpróbáltuk meghatározni, miféle közönségnek szánjuk a MusicPlus zenetévét, hamar furcsa következtetésre jutottunk: a mi “embereink” mér régen leszoktak a tévézésről. És bár ez elsőre elkeserítőnek tetszett, hamar ráébresztett arra is: nincs annál szebb feladat, mint visszacsempészni a televízió, egy-egy tévéműsor nyújtotta élvezetet olyan “érző lények” életébe, akik már azt hitték, nekik egészen biztosan terem gyümölcs a dobozban. Pedig ha megfelelő magocskákat ültetünk el, még az élet fája is kinőhet a televízióból. Ha pedig te is szeretnéd, hogy az igazán inspiráló műsorokat ne csak online, hanem a régen a sarokba tolt tévédben is nézhesd, szavazz a MusicPlusra a HotBird Awards-on, az évente megrendezésre kerülő nemzetközi díjátadón, mésrészt pedig írj, és telefonálj, faxolj és sms-ezz a kábelszolgáltatódnak, hogy márpedig te bizony szívesebben néznél minket kiskorú leányanyák helyett. Megmutatom, mit nyersz vele…

Flash

Klikkelj a műsor címére, és készülj fel rá, hogy nem bírsz majd elmozdulni a monitor elől: a YouTube csatornánkon minden héten megnézheted a Flash-t, amely Istenes Bence műsora – egy szokatlan helyszíneken szokatlan kérdéseket felvető nagyinterjú, amelyben korunk legnevesebb médiahőseit faggatja a házigazda. Ebben a műsorban lehetőség nyílik arra, hogy ezeket a népszerű művészeket még közelebb hozhassuk és megtudhassunk róluk olyan dolgokat, amikről eddig nem igazán meséltek. Mint például azt, hogyan viseli Fluor családja hogy ekkora körülötte a felhajtás vagy azt, hogy mi inspirálja Odettet az alkotásban vagy mitől őrült meg Soeri i&Poolek? Mindezt pedig megfűszerezi Istenes Bence őszinte kíváncsisága és az extrém helyszínek hangulata. Ne lepődj meg ha legközelebb egy Flash forgatásba ütközöl a metrón vagy akár a Szabadság híd tetején.

Szeress minket Facebookon, Twitteren, és kövesd az élő adást a neten, amíg megérkezik a honlapunk. 

Bő két és fél óra alatt írtam alá a “lélekbonbonisták” példányait, és sokan előző könyvemet, a Gumimatrac a Gangeszent is magukkal hozták, a SugarShop pedig ehető lélekbonbonokkal kényeztette a közönséget. Ha szeretnél te is egy firkantást, és mellé egy közös fotót, vagy csak egy csókot, várlak a második dedikáláson. Addig is íme néhány fotó a tegnapi eseményről, és pár kedves sor, amit az eddigi kritikusaim jegyeztek le.

“A Lélekbonbon az egyetlen olyan édesség, amely jótékony hatású és a vonalainknak sem árt. Gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény.” Nesze!szer

“Megkaptam azokat a gondolatokat, amikre sok embernek szüksége lehet. Buddhista és kabbalista tanítások, amikbe belegondolva alapigazságok, de eddig a percig, amíg leírva nem olvassa az ember, nem is tudatosul. Egy-egy fejezet után félrerakva a könyvet mérlegeltem és átrágtam a hallottakat.” Zama’s blog

“Steiner Kristóf bátor ember. Igazi önmegvalósító alkat, akire akkor is figyelnünk kell, ha nem szimpatikus, amit csinál. Tehetséges, de elsősorban nem „valamihez” ért, azaz nem író, tévés vagy operaénekes, hanem inkább hangsúlyosan jelen tud lenni bárhol és bármikor. Lehet, hogy vannak nála tehetségesebbek az adott területen, de ő olyan természetességgel tud mozogni éppen aktuális közegében, hogy azt gondolhatjuk: született zseni!” Líra magazin

“Kristóf egy éve “megihletett” az Angyal történetével, akinek párducmintás szárnya volt. Ma, a könyvének a dedikálásán- amely könyvben ez a mese is szerepel- megleptem a rajz színes változatával. Jó volt látni Kristóf, és jó a könyv nagyon…” Parádi Gabi, Pumpkin Paradise

A könyvet megrendelheted itt, húsz százalék kedvezménnyel!

Candy-mandala by Simon Jose

A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

“Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról –, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.”

Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium híres dráma tagozatán érettségizett, és ezzel készen is állt arra, hogy saját életét is valódi drámává változtassa: dolgozott színészként, Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekóstolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: egy generáció nőtt fel élő, délutáni talkshowján, filmes műsorába pedig számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg filmkritikái az Exit magazinban. Londonba költözése után az írás vette át a főszerepet az életében: a Cosmopolitan, Elle, Marie Claire, és a Nők Lapja kiadványaiban jelentek meg írásai, a HVG online, a Magyar Narancs és a Prizma folyóirat közölte cikkeit, a legendás PEP! magazin vezető szerkesztőjeként is dolgozott.

Első könyve, a Gumimatrac a Gangeszen 2009-ben jelent meg. Elvégezte a londini Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, jelenleg Tel Avivban él férjével, aki gyermekorvosként szakodosik. Angol nyelven ír a tel avivi Time Out magazinnak, és innen látja el a Music Plus televízió főszerkesztői teendőit is. 2008 óta vegán életmódot folytat, mentorként tevékenykedik a Kabbala Központ magyarországi tanfolyamain, és állandó támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.

Dedikálás: 2011. október 27. · 17:00 – 19:00, az Ulpius-ház új könyvesboltjában, a Batthyány téren, a Vásárcsarnok, I. emeletén. A helyszínen 20% kedvezménnyel vehetitek majd meg a könyvet, és minden (helyben) vásárló egy ehető “lélekbonbont” is kap ajándékba a SugarShop jóvoltából. Sajtóbemutató: 2011. október 25. 10:30, SugarShop, Budapest, Paulay Ede Utca 48. RSVP: pr@ulpiushaz.hu Beszélgetőtárs: Esze Dóra

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Kedves Olvasók! A hét elején a magyar divatipar képviselőit, szerkesztőket, stylistokat, tervezőket és pár barátomat kértem meg arra, hogy meséljenek Nektek a kedvenc könyvélményükről, hiszen olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni.

Stílusos műveltnek és tájékozottnak lenni, mind a világ ügyeiben, mind az emberi érzések rengetegében – stílusos tudni és szüntelenül tanulni, stílusos meg nem alkudni mindazzal, amit az élet biztosít számunkra. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy párizsi burzsoá palota lakójával cseverésztek, az egyiptomi Királyok völgyének régészeivel találkoztak (és részt vehettek az ásatáson), valamint ott lehettek az ezerötszázas évek háborúiban?

A könyvek ablakot nyitnak egy olyan padlásszobának palatetejére, melybe még a legtörtetőbb, legrafináltabb emberek is felronthatnak, társaikat a hátuk mögé túrva, azonban perspektívájuk szüntelen szélesítése nélkül megrekednek, fennragadnak poros börtönükben.

A könyvek szárnyakat és el nem vehető látásmódot adnak, az emberi lény origójából ki nem téphető emlékeket – árnyalatokat a humánus lét bonyolultságához. Történhet bármi, ezek az élmények maradnak és gazdagítanak. A kalandregények szórakoztatnak, a korrajzok ismertetnek, a szépirodalmi alkotások tanítanak, a lírai művek betekintést engednek egy olyan érzékeny emberi lélek fókuszába, melynek megismerésére a mindennapokban nincs lehetőségünk.

Éppen ezért szeretnék minden kedves Olvasót arra kérni, hogy a nyáron vegyen a kezébe egy alkotást – a közel húsz könyvajánlat talán segít a választásban. Ebből a szelekcióból ma ízelítőként két hosszabb gondolatot szeretnék Veletek megosztani: Steiner Kristóf és az én személyes kedvencemet.

A főfogással a jövő hét elején várlak benneteket, a desszerttel a végén.

Jó szórakozást!
Az’Allürista

STEINER KRISTÓF – szabadúszó újságíró
MARGARET MITCHELL: ELFÚJTA A SZÉL

Hosszasan elmerengtem, mikor Az Allűrista levele megérkezett a postafiókomba: melyik legyen az a könyv, amit tiszta szívemből ajánlhatok, ugyanakkor agyafurt, stílusos, szórakoztató, és mindenekelőtt értelme is van. Yehuda Berg kabbalista köteteitől Victoria Beckham „That Extra Half Inch” című divatbibliájáig sokféle opció fordult meg a fejemben, és persze az ego-trip is beindult: melyik az a könyv, amellyel,szívesen azonosulok itt, az All-űrutazásom során. Éppen ezért arra a regényre esett a választásom, amelyet gyakorlatilag csecsemőkorom óra ízlelgetek: a mamám mutatta be nekem, hollywood aranykora iránti rajongásom során szerettem bele igazán, a limitált szériás Scarlett O’Hara Barbie babám megvásárlásakor hivatalosan is belebolondultam, és ma, közel a harminchoz azt hiszem, igazán kezdem megérteni, merről is fúj a szél…

Katie Scarlett O’Hara nem kevesebb, mint a népszerűkultúra első Madonnája – hiszen kompromisszumot nem ismerve viszi keresztül az akaratát mindenen, Vivienne Westwoodja – hiszen bebizonyítja, hogy egy díva egy zöld bársonyfüggönybe tekerve is díva, de elsősorban talán saját magunk 1800-as években élő inkarnációja. Az egész életében két férfi között örlődő asszony épp úgy kergeti az illúzióját, mint bármelyikünk: piedesztálra emelünk egy nem létező szerelmet, és addig locsolgatjuk a könnyeinkkel, míg végül elrohadnak a gyökerei. Közben pedig észre sem vesszük, hogy kényszeresen épített boldogság-díszlet helyén állt valamikor a valódi világunk, amely éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha pedig szerencsénk van, mindeközben ott figyel egy Rhet Buttler is – egy valóságos szerelem, amely talán nem olyan habos-babos, mint a fodros alsószoknyák, de egy biztos: mellette „Soha többé nem fogunk éhezni!”

Margater Mitchell harmincas években született sztorija, az Eljfújta a szél sokkal több, mint minden szappanoperák és telenovellák ősanyja. Akkoriban, amikor a feministák nadrágkosztümökben kezdtek szaladgálni, és tudatosan eltaszították maguktól az írógépet, mondván: a „nő” és a „titkárnő” fogalma többé nem lehet egy és ugyanaz, egy cukormázba bújtatott időzített bomba landolt a könyvesboltok polcain. Főhősnője egy lány, aki abroncsos szoknyában és fűzőben libben be egy kerti mulatságra, ám két kötettel, néhány férjjel, és egy az egész világot lángba borító háborúval később minden sallangot levetkezve mondja ki azt, ami miatt a legkeservesebb tragédia után is érdemes feltápászkodnunk: „Holnap új nap virrad.”

DÁVID MÁTÉ – ügyeletes nagypofájú, Az’Allűr
OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON

A regény adaptációja a Bárkában

Éppen önmagamat kerestem, hétköznaponként nagyjából reggel félhéttől nyolcig, aztán kettőtől este tizenegyig, amikor az egyik nagyon kedves barátom a kezembe nyomta a könyvet. Az első hatvan oldal után a szereplők iránt érzett szánalmat felváltotta az oldalakat faló izgalom, majd a rangsorolás és azonosulás a szereplőkkel.
Az Iskola a határon egy olyan fejlődési regény, mely arra keresi a választ, hogyan is tarthatnánk meg önmagunkat, hogyan is őrizhetnénk meg személyiségünk igazi velejét a felszínes látszat világban – melynek aktuális szkénéjét egy határközeli katonai iskola adja meg, 1923-ban, ahová egy fészeknyi tizenéves újonc érkezik. Az ő miniatűr társadalomba való beilleszkedését követheti végig az olvasó, az örök lázadás, a szűnő lázadás és a megaláztatások mezején. Mindannyian beleszorulnak egy a gyermeki világ és a felnőttkor közötti intervallumba, egy magasabb létbe.

A könyv a szemmel láthatóakon túl szól azokról a megszentelt pillanatokról, melyeket bizonyos élethelyzetekben, személyek jelenlétekor érezhet az ember – mikor a földi, kézzel fogható racionális lét találkozik az érzékeléssel föl nem fogható, irracionális transzcendenciával, melyet szavakkal leírni egészen pontosan nem is lehet, azonban talán nem is kell. Aki fontos számunkra az tudja mit érzünk, néma gyereknek igenis érti az anyja a szavát, a látszatokból értő embereknek pedig oda kell sózni. „És amúgy, dögöljenek meg”.

Az Iskola a határon egy lenyűgöző történet, mély sztoikus gondolatokkal átszőve (Ottlik Kosztolányit és Márait vallotta mesterének), mint például nem szabad görcsölni a dolgokon, az élet úgyis megadja az igazán szükséges, oxigénszerű tartalmakat.

Különös olvasmány ez, mely minden egyes olvasatra újabb és mélyebb jelentéstartalmakkal bővül, középpontjában az ember megőrzése áll, legyen annak satuja egy katonai alreál, vagy a társadalom.

Kedvenc mondatom, mely a regénybeli alteregóm, az örök lázadó és megőrző, Medve Gábor mondd ki: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Az írások az-allur.blogspot.com oldalon jelentek meg.