A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

Amikor megpróbáltuk meghatározni, miféle közönségnek szánjuk a MusicPlus zenetévét, hamar furcsa következtetésre jutottunk: a mi “embereink” mér régen leszoktak a tévézésről. És bár ez elsőre elkeserítőnek tetszett, hamar ráébresztett arra is: nincs annál szebb feladat, mint visszacsempészni a televízió, egy-egy tévéműsor nyújtotta élvezetet olyan “érző lények” életébe, akik már azt hitték, nekik egészen biztosan terem gyümölcs a dobozban. Pedig ha megfelelő magocskákat ültetünk el, még az élet fája is kinőhet a televízióból. Ha pedig te is szeretnéd, hogy az igazán inspiráló műsorokat ne csak online, hanem a régen a sarokba tolt tévédben is nézhesd, szavazz a MusicPlusra a HotBird Awards-on, az évente megrendezésre kerülő nemzetközi díjátadón, mésrészt pedig írj, és telefonálj, faxolj és sms-ezz a kábelszolgáltatódnak, hogy márpedig te bizony szívesebben néznél minket kiskorú leányanyák helyett. Megmutatom, mit nyersz vele…

Flash

Klikkelj a műsor címére, és készülj fel rá, hogy nem bírsz majd elmozdulni a monitor elől: a YouTube csatornánkon minden héten megnézheted a Flash-t, amely Istenes Bence műsora – egy szokatlan helyszíneken szokatlan kérdéseket felvető nagyinterjú, amelyben korunk legnevesebb médiahőseit faggatja a házigazda. Ebben a műsorban lehetőség nyílik arra, hogy ezeket a népszerű művészeket még közelebb hozhassuk és megtudhassunk róluk olyan dolgokat, amikről eddig nem igazán meséltek. Mint például azt, hogyan viseli Fluor családja hogy ekkora körülötte a felhajtás vagy azt, hogy mi inspirálja Odettet az alkotásban vagy mitől őrült meg Soeri i&Poolek? Mindezt pedig megfűszerezi Istenes Bence őszinte kíváncsisága és az extrém helyszínek hangulata. Ne lepődj meg ha legközelebb egy Flash forgatásba ütközöl a metrón vagy akár a Szabadság híd tetején.

Szeress minket Facebookon, Twitteren, és kövesd az élő adást a neten, amíg megérkezik a honlapunk. 

Bő két és fél óra alatt írtam alá a “lélekbonbonisták” példányait, és sokan előző könyvemet, a Gumimatrac a Gangeszent is magukkal hozták, a SugarShop pedig ehető lélekbonbonokkal kényeztette a közönséget. Ha szeretnél te is egy firkantást, és mellé egy közös fotót, vagy csak egy csókot, várlak a második dedikáláson. Addig is íme néhány fotó a tegnapi eseményről, és pár kedves sor, amit az eddigi kritikusaim jegyeztek le.

“A Lélekbonbon az egyetlen olyan édesség, amely jótékony hatású és a vonalainknak sem árt. Gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény.” Nesze!szer

“Megkaptam azokat a gondolatokat, amikre sok embernek szüksége lehet. Buddhista és kabbalista tanítások, amikbe belegondolva alapigazságok, de eddig a percig, amíg leírva nem olvassa az ember, nem is tudatosul. Egy-egy fejezet után félrerakva a könyvet mérlegeltem és átrágtam a hallottakat.” Zama’s blog

“Steiner Kristóf bátor ember. Igazi önmegvalósító alkat, akire akkor is figyelnünk kell, ha nem szimpatikus, amit csinál. Tehetséges, de elsősorban nem „valamihez” ért, azaz nem író, tévés vagy operaénekes, hanem inkább hangsúlyosan jelen tud lenni bárhol és bármikor. Lehet, hogy vannak nála tehetségesebbek az adott területen, de ő olyan természetességgel tud mozogni éppen aktuális közegében, hogy azt gondolhatjuk: született zseni!” Líra magazin

“Kristóf egy éve “megihletett” az Angyal történetével, akinek párducmintás szárnya volt. Ma, a könyvének a dedikálásán- amely könyvben ez a mese is szerepel- megleptem a rajz színes változatával. Jó volt látni Kristóf, és jó a könyv nagyon…” Parádi Gabi, Pumpkin Paradise

A könyvet megrendelheted itt, húsz százalék kedvezménnyel!

Candy-mandala by Simon Jose

A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

“Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról –, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.”

Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium híres dráma tagozatán érettségizett, és ezzel készen is állt arra, hogy saját életét is valódi drámává változtassa: dolgozott színészként, Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekóstolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: egy generáció nőtt fel élő, délutáni talkshowján, filmes műsorába pedig számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg filmkritikái az Exit magazinban. Londonba költözése után az írás vette át a főszerepet az életében: a Cosmopolitan, Elle, Marie Claire, és a Nők Lapja kiadványaiban jelentek meg írásai, a HVG online, a Magyar Narancs és a Prizma folyóirat közölte cikkeit, a legendás PEP! magazin vezető szerkesztőjeként is dolgozott.

Első könyve, a Gumimatrac a Gangeszen 2009-ben jelent meg. Elvégezte a londini Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, jelenleg Tel Avivban él férjével, aki gyermekorvosként szakodosik. Angol nyelven ír a tel avivi Time Out magazinnak, és innen látja el a Music Plus televízió főszerkesztői teendőit is. 2008 óta vegán életmódot folytat, mentorként tevékenykedik a Kabbala Központ magyarországi tanfolyamain, és állandó támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.

Dedikálás: 2011. október 27. · 17:00 – 19:00, az Ulpius-ház új könyvesboltjában, a Batthyány téren, a Vásárcsarnok, I. emeletén. A helyszínen 20% kedvezménnyel vehetitek majd meg a könyvet, és minden (helyben) vásárló egy ehető “lélekbonbont” is kap ajándékba a SugarShop jóvoltából. Sajtóbemutató: 2011. október 25. 10:30, SugarShop, Budapest, Paulay Ede Utca 48. RSVP: pr@ulpiushaz.hu Beszélgetőtárs: Esze Dóra

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Kedves Olvasók! A hét elején a magyar divatipar képviselőit, szerkesztőket, stylistokat, tervezőket és pár barátomat kértem meg arra, hogy meséljenek Nektek a kedvenc könyvélményükről, hiszen olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni.

Stílusos műveltnek és tájékozottnak lenni, mind a világ ügyeiben, mind az emberi érzések rengetegében – stílusos tudni és szüntelenül tanulni, stílusos meg nem alkudni mindazzal, amit az élet biztosít számunkra. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy párizsi burzsoá palota lakójával cseverésztek, az egyiptomi Királyok völgyének régészeivel találkoztak (és részt vehettek az ásatáson), valamint ott lehettek az ezerötszázas évek háborúiban?

A könyvek ablakot nyitnak egy olyan padlásszobának palatetejére, melybe még a legtörtetőbb, legrafináltabb emberek is felronthatnak, társaikat a hátuk mögé túrva, azonban perspektívájuk szüntelen szélesítése nélkül megrekednek, fennragadnak poros börtönükben.

A könyvek szárnyakat és el nem vehető látásmódot adnak, az emberi lény origójából ki nem téphető emlékeket – árnyalatokat a humánus lét bonyolultságához. Történhet bármi, ezek az élmények maradnak és gazdagítanak. A kalandregények szórakoztatnak, a korrajzok ismertetnek, a szépirodalmi alkotások tanítanak, a lírai művek betekintést engednek egy olyan érzékeny emberi lélek fókuszába, melynek megismerésére a mindennapokban nincs lehetőségünk.

Éppen ezért szeretnék minden kedves Olvasót arra kérni, hogy a nyáron vegyen a kezébe egy alkotást – a közel húsz könyvajánlat talán segít a választásban. Ebből a szelekcióból ma ízelítőként két hosszabb gondolatot szeretnék Veletek megosztani: Steiner Kristóf és az én személyes kedvencemet.

A főfogással a jövő hét elején várlak benneteket, a desszerttel a végén.

Jó szórakozást!
Az’Allürista

STEINER KRISTÓF – szabadúszó újságíró
MARGARET MITCHELL: ELFÚJTA A SZÉL

Hosszasan elmerengtem, mikor Az Allűrista levele megérkezett a postafiókomba: melyik legyen az a könyv, amit tiszta szívemből ajánlhatok, ugyanakkor agyafurt, stílusos, szórakoztató, és mindenekelőtt értelme is van. Yehuda Berg kabbalista köteteitől Victoria Beckham „That Extra Half Inch” című divatbibliájáig sokféle opció fordult meg a fejemben, és persze az ego-trip is beindult: melyik az a könyv, amellyel,szívesen azonosulok itt, az All-űrutazásom során. Éppen ezért arra a regényre esett a választásom, amelyet gyakorlatilag csecsemőkorom óra ízlelgetek: a mamám mutatta be nekem, hollywood aranykora iránti rajongásom során szerettem bele igazán, a limitált szériás Scarlett O’Hara Barbie babám megvásárlásakor hivatalosan is belebolondultam, és ma, közel a harminchoz azt hiszem, igazán kezdem megérteni, merről is fúj a szél…

Katie Scarlett O’Hara nem kevesebb, mint a népszerűkultúra első Madonnája – hiszen kompromisszumot nem ismerve viszi keresztül az akaratát mindenen, Vivienne Westwoodja – hiszen bebizonyítja, hogy egy díva egy zöld bársonyfüggönybe tekerve is díva, de elsősorban talán saját magunk 1800-as években élő inkarnációja. Az egész életében két férfi között örlődő asszony épp úgy kergeti az illúzióját, mint bármelyikünk: piedesztálra emelünk egy nem létező szerelmet, és addig locsolgatjuk a könnyeinkkel, míg végül elrohadnak a gyökerei. Közben pedig észre sem vesszük, hogy kényszeresen épített boldogság-díszlet helyén állt valamikor a valódi világunk, amely éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha pedig szerencsénk van, mindeközben ott figyel egy Rhet Buttler is – egy valóságos szerelem, amely talán nem olyan habos-babos, mint a fodros alsószoknyák, de egy biztos: mellette „Soha többé nem fogunk éhezni!”

Margater Mitchell harmincas években született sztorija, az Eljfújta a szél sokkal több, mint minden szappanoperák és telenovellák ősanyja. Akkoriban, amikor a feministák nadrágkosztümökben kezdtek szaladgálni, és tudatosan eltaszították maguktól az írógépet, mondván: a „nő” és a „titkárnő” fogalma többé nem lehet egy és ugyanaz, egy cukormázba bújtatott időzített bomba landolt a könyvesboltok polcain. Főhősnője egy lány, aki abroncsos szoknyában és fűzőben libben be egy kerti mulatságra, ám két kötettel, néhány férjjel, és egy az egész világot lángba borító háborúval később minden sallangot levetkezve mondja ki azt, ami miatt a legkeservesebb tragédia után is érdemes feltápászkodnunk: „Holnap új nap virrad.”

DÁVID MÁTÉ – ügyeletes nagypofájú, Az’Allűr
OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON

A regény adaptációja a Bárkában

Éppen önmagamat kerestem, hétköznaponként nagyjából reggel félhéttől nyolcig, aztán kettőtől este tizenegyig, amikor az egyik nagyon kedves barátom a kezembe nyomta a könyvet. Az első hatvan oldal után a szereplők iránt érzett szánalmat felváltotta az oldalakat faló izgalom, majd a rangsorolás és azonosulás a szereplőkkel.
Az Iskola a határon egy olyan fejlődési regény, mely arra keresi a választ, hogyan is tarthatnánk meg önmagunkat, hogyan is őrizhetnénk meg személyiségünk igazi velejét a felszínes látszat világban – melynek aktuális szkénéjét egy határközeli katonai iskola adja meg, 1923-ban, ahová egy fészeknyi tizenéves újonc érkezik. Az ő miniatűr társadalomba való beilleszkedését követheti végig az olvasó, az örök lázadás, a szűnő lázadás és a megaláztatások mezején. Mindannyian beleszorulnak egy a gyermeki világ és a felnőttkor közötti intervallumba, egy magasabb létbe.

A könyv a szemmel láthatóakon túl szól azokról a megszentelt pillanatokról, melyeket bizonyos élethelyzetekben, személyek jelenlétekor érezhet az ember – mikor a földi, kézzel fogható racionális lét találkozik az érzékeléssel föl nem fogható, irracionális transzcendenciával, melyet szavakkal leírni egészen pontosan nem is lehet, azonban talán nem is kell. Aki fontos számunkra az tudja mit érzünk, néma gyereknek igenis érti az anyja a szavát, a látszatokból értő embereknek pedig oda kell sózni. „És amúgy, dögöljenek meg”.

Az Iskola a határon egy lenyűgöző történet, mély sztoikus gondolatokkal átszőve (Ottlik Kosztolányit és Márait vallotta mesterének), mint például nem szabad görcsölni a dolgokon, az élet úgyis megadja az igazán szükséges, oxigénszerű tartalmakat.

Különös olvasmány ez, mely minden egyes olvasatra újabb és mélyebb jelentéstartalmakkal bővül, középpontjában az ember megőrzése áll, legyen annak satuja egy katonai alreál, vagy a társadalom.

Kedvenc mondatom, mely a regénybeli alteregóm, az örök lázadó és megőrző, Medve Gábor mondd ki: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Az írások az-allur.blogspot.com oldalon jelentek meg.

Akad olyan barátnőm, aki egy kapcsolat konfliktushelyzetében azon mereng, mit tenne most Samantha, és olyan ismerősöm is van, aki csak azért vesz magának méregdrága cipőket, mert Carrie is megteheti. Amikor a Szex és New York pilotadását készítették az alkotók, senki sem sejtette, hogy néhény év múltán minden nő azt figyeli majd: milyen kiegészítőket és ruhákat visel a négy főhősnő. Azt sem gondolták volna, hogy társasjátékok kvízkérdései feszegetik majd: melyik hölgy szeretkezett egy mocskosszájú pasival, vagy hogy volt feltűzve Charlotte haja az esküvője napján. A négy New York-i szingli a szomszédunk lett – mindegy, hogy Manhattanben, Budapesten, vagy épp az északi-sarkon élünk.

Te melyikük vagy?
Amikor egy évvel ezelőtt Londonban készíthettem interjút a film szereplőivel és alkotóival, a franchise atyja, Michael Patrick King elárulta: hat nő dolgozott az egyes epizódok szövegkönyvén, és mindannyian a saját életükből merítettek Carrie és örök szerelme, Big szövevényes kapcsolatának dramatizálásakor. Mr. Big és Miss Bradshaw kapcsolata mindannyiunk kapcsolata. Bárki felfedezheti magát a két karakterben, és a fejéhez kaphat: “Istenem, ugyanezeket a hibákat követem el!” – és persze éppen ezért szurkolunk nekik annyira.

A Szex és New York álompárjának boldogsága egy picit mindannyiunké, örök boldogságra márpedig mindannyian szomjazunk. Éppen ezért sokan a szívükhöz kaptak, amikor Kim Cattrall a napokban bejelentette: mindannyian készen állnak a folytatásra. A nagy kérdés még mindig nem változott: vajon Carrie és Big szerelme beteljesedhet-e, vagy ez is csak tünékeny látomás volt, mint annak idején Samantha orgazmusának elveszítése, Miranda afférja a szexi sportorvos szomszéddal, Charlotte vaginájának szörnyű depressziója. Ahogy azt a Queen is megénekelte: “The show must go on!”

Kultúrsznobok kíméljenek!
A fanyalgók, a szkeptikusok és a kultúrsznobok ellenkampánya ellenére az első Szex és New York-mozifilm négy elválaszthatatlan barátnő, egy tucat habos-babos esküvői ruha, negyvennyolc pár  meseszép cipő és egy felejthetetlen ötvenedik születésnap mellett 56 millió dollár bevételt is jelentett a filmpremier hétvégéjén. A hölgyek ott pózoltak minden magazin címlapján, egy neves New York-i programújság pedig különkiadást jelentetett meg, amelyben majd’ 2000 tippet kínálnak arra, hogyan is élvezheti egy turista a Nagy Almát garantáltan Carrie-mentesen. Az összeállítás címe ez volt: “Imádjuk őket, de ami sok, az sok!” Ám felesleges szarkazmus nélkül is tudjuk, hogy a cserfes csajos mozikat a helyükön kell kezelni. Aki megpróbálja összehasonlítani a Szex és New Yorkot Csehov Három nővérével, az finoman szólva rossz nyomon jár. Egy sokszínű világba sokféle érték fér bele: igenis lehet egyszerre Madonna-, Péterfy Bori- és Bartók Béla-track az IPodunkon, és ha időnként elengedjük magunkat, sokkal több energiánk marad a klasszikus értékek befogadására is. A Szex és New York tulajdonképpen egyfajta “tudatos naivitást” csempész a túl komoly vagy komolykodni próbáló világba, ez pedig számomra az egyik legfontosabb misszó – nem véletlen, hogy a blogom szlogenje “Deeply Superficial!”, azaz “Mélyen felszínes!”

Hollywood régi fénye
A Szex és New York-mozik amellett, hogy hűek maradtak a klasszikus sorozathoz, Hollywood aranykorának drámai szerelmesfilmjeit is megidézik, erre pedig különösen nagy szükségünk van egy olyan világban, ahol a független művészmozikat bezárás fenyegeti, a DVD-piac pedig haldoklik. Judy Garland Találkozz velem St. Louise-ben című filmje például Carrie történetének visszatérő motívuma: miközben a tragikus sorsú diva csillogó szemekkel énekli el a Have Yourself a Marry Little Christmas című dalt, egyszerre szorul össze és tárul ki a szívünk. Jövőre pedig – ha a pletykák igazak – kiderül, hogy mi is vár ránk a szivárvány túlsó oldalán: Carrie, Sam, Miranda és Charlotte története újabb fordulatot vesz, és a virtuóz stylist, Patricia Filed feledhetetlen ruhakölteményei is ismét hódítanak majd. Aki pedig élcelődve azt kérdi: “Ezek még hatvanévesen is szexi szingliket fognak játszani?”, annak üzenem: amíg az alkotók reményt és humort csempészhetnek millió szerelemről álmodó lélek életébe, addig a Szex és New Yorknak helye van a világunkban! Akár 100 éves koru(n)kban is!

Az írás a life.hu weboldalán jelent meg.

“Ez a dal csupa ölelés…”

A buddhizmus és a kabbala is egyetért abban, hogy ami igazán meghatározza énünket, hogy kik is vagyunk legbelül, az nem más, mint a vágy. Sőt: a kabbalisták szerint egyedi vágyaink alkotják saját identitásunk alapját is. Egy divattervező például mindent elsöprő kreativitásra, egy édesanya a gyermekei biztonságára, egy egy tudós a fizikai világ törvényeinek megértésére vágyik. A politikus hatalomra, és társadalmi elismerésről, míg egy gyermek általában a játék örömeiről és a szülei állandó közelségéről álmodozik.

Mire is vágyik a szívünk valójában? Hogy ezt megfejtsd, tegyél fel magadnak egy kérdést: tíz másodpercig gondolkodj azon, mire vágysz legjobban a legjobban az életben, majd írd le ezt a cikk alatt található hozzászólások közé. Miután ezzel megvagy, olvasd el a többiek vágyait, kívánságait: boldogság, lelki béke, bölcsesség, elégedettség, szeretet, hatalom, egészség, esetleg vagyon, és pénz. Ezt a kérdést emberek tízezreinek teheted fel világszerte, és várostól, országtól függetlenül a válaszok majdnem esetben teljesen ugyanazok lesznek. De vajon mi a közös ezekben a válaszokban?

Egy egységes és közös tulajdonsággal rendelkeznek: a felsoroltak közül egyiket sem mérhetjük meg, foghatjuk kézbe, vagy szagolhatjuk meg. Egyik sem fizikai, materiális dolog. Ámbár a pénzünket megszámolhatjuk, de mi az, amit igazán akarunk pénztől? A tényleges készpénzt, vagy amit a pénzzel megvásárolhatunk? Anyagi biztonságot, a szabadságot, önmegvalósítást …, amelyek ugyanúgy azok a „nem kézzel fogható” dolgok, amiket mindenki keres.  És valóban: hiába kapnánk készhez egy milliárd dollárt, ha egy sivatag kellős közepén élnénk, ahol a bankjegyek semmit sem érnek, soha nem kezdhetnénk semmit a zöldhasúval.

Yehuda Berg, a „Kabbala ereje” című könyv szerzője szerint hiába vágyakozunk a sikerre és a boldogságra, ha nem akarunk részt venni az ahhoz szükséges munkában. „Lehet, hogy vágyakozunk arra, hogy lefogyjunk, vagy arra, hogy leszokjunk a cigiről, de ez nem ér sokat, ha nem vagyunk hajlandóak megtenni a kihívásaink legyőzéséhez szükséges erőfeszítéseket.” mondja, majd hozzáteszi: lehet, hogy akár a nagyszerűségre is törekedünk, de nem akarjuk vállalni a kockázatot és a sebezhetőséget, ezért inkább kicsik maradunk és megrekedve. Hatalmas dolgokra vágyakozunk, viszont vágyakozunk-e a velük járó felelősségre is? „A hiány a valódi vágy serkentője. A valódi vágy pedig a kulcs ahhoz, hogy teljesítsük a küldetésünket ebben a világban.”

Kabbalisztikus szempontból az év egyik legfontosabb, legerőteljesebb napja az ezen a héten esedékes Skorpió-újhold. Két feladatod van: tanuld meg megbecsülni azt, amid van, és ne arra összpontosíts, amid nincs. A megbecsülés maga az áldás. A második: ha változtatni szeretnél az életeden, de úgy érzed, hiányzik a „lökés” ahhoz, hogy tegyél is érte valamit, keresd meg az alapproblémát. Vajon kibújsz-e a felelősség alól? Félsz a kudarctól? Lusta vagy? Ha az alapproblémával megküzdesz, valószínűleg rá fogsz jönni arra, hogy érdemes volt megtenni az erőfeszítést és vállalni a kockázatot.

ELLE – Beauty&Beach… and me

Vérkereszt, vagy amit akartok

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor egy kora hajnali órában gyertyafénynél olvasgattam Sylvia Plath naplóját. A az álmosság és a könnyeim felváltva mardosták a szememet, és végtelenül fáradt voltam lelkileg és szellemileg egyaránt, de képtelen voltam letenni a könyvet. „Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek 
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. 
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.” A saját könyvem, ekkorra már betördelve várta, a nyomtatást. Több tucat barát és intrikus kérdezte tőlem: „Tulajdonképpen miért akarsz írni?”. Most választ adott valaki… helyettem. Egész életemben imádtam tanulni, mert ha valami befészkeli magát az agyamba, nem nyugszom addig a pillanatig, míg nem tudok meg róla mindent. Éppen ezért a kezdeti bíztató visszajelzések után amint tehettem, Londonba utaztam, hogy találkozzam Frieda Hughes-szal…

Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Frieda Hudges, az Wales-ben élő képzőművész és írónő azonban kétségtelenül többet cipel a vállán, mint a legtöbb ember ezen a világon. Közülük pedig a legnehezebbek azok, amelyektől ha akarna sem tudna megszabadulni: a szülei. Frieda a brit királyi család egykori udvari írójának, Ted Hughes-nak, és a legendás amerikai költőnőnek, Sylvia Plath-nek közös gyermeke. Egy olyan pár szerelmének gyümölcse, akiknek művészete, magánélete és halála egyszerre tölti el az őrülettől valő rettegéssel, és térdrogyasztó csodálattal az olvasókat. Drámai, útvesztőkkel és szakadékokkal teli pályájukról dokumentumfilmek, regények és hollywodi szuperprodukciók regélnek – és Frieda Hughes verseinek, festményeinek is ők a fő múzsái.

Párhuzamos univerzumok

Frieda édesanyja, Sylvia Plath már kislányként is jóval érzékenyebb és szellemileg is érettebb volt társainál. Egészen fiatal volt még, mikor novellájával megnyerte a Mademoiselle nevű női magazin díját, így egy hónapon át gyakornokként dolgozhatott egy “másik világban”: New Yorkban. Ám a divatbemutatók, fogadások és partik hamar rádöbbentették a különc és szorongó fiatal nőt: ő ide sem tartozik. Talán sehová sem. Hazautazását követően elbújt anyja házának pincéjébe, és egy levélben tudatta a családjával: el kellett utaznia… majd lenyelt egy maréknyi altatót. Napokkal később találták meg a szinte teljesen kihűlt testet, az orvosok pedig csodával határos módon megmentették az életét.

Ez pedig már Sylvia Plath, egyetlen regényének, az Üvegburának töténete: Esther Greenwood tizenkilencéves, és minden álma, hogy író legyen. Miután egy vidéki divatlap ösztöndíjának nyerteseként egy hónapot New Yorkban tölt, vágyai beteljesülni látszanak, ám ebben a féktelennek és erkölcstelennek tetsző világban minden korábbi álom kemény, fájdalmas földhözcsapódással ér véget. Amikor pedig visszautasítja őt a helyi Irodalmi Főiskola, végképp összeroppan. A szexuális frusztrációktól és mély depressziótól szenvedő lány minden erejével azon van, hogy legyűrje az őt felőrlő betegséget, majd lassan eljut a pontra, mikor megérti: számára a hallucinációk és a pokoljárás az élet, a művészet és a halál bölcsője egyaránt. Bár a párhuzam Esther és Sylvia kötött kétségbevonatatlan, ma, majd’ ötven évvel később bátran kimondhatjuk, hogy Plath – szinte látnokként – saját lányának történetét is megírta. Hiszen míg Sylvia az Üvegbura kiadásának évében belehalt „az életben maradás óriási munkájába”, Frieda Hughes, -akárcsak Esther Greenwood a könyvben – él, vagy talán méginkább túlél.

Frieda Hughes évtizedeken át rejtőzködött a világ elöl, akárcsak anyja egykor odalent a sötét pincében. „Megpróbáltam nem alkotni, és éreztem, hogy boldogtalanná válok. Megpróbáltam nem írni, és rájöttem: a lehetetlennel kísérlezetem. Még ha rosszúl írnék is, még ha senki sem volna kíváncsi rám, akkor is tennem kell a dolgomat.” Frieda pontosan tudja, hogy – úgy nőként, mint művészként – élete végéig anyjával fogják összemérni, ahogy azt is, hogy számtalan, számára vadidegen ember saját kis árvájaként gondol rá. A lányként, aki szinte még csecsemő volt, mikor anyja magára nyitotta a gázcsapot. A csöpp kishölgyként, akivel egy iskolatársa közölte, hogy a mamája öngyilkos lett, mert saját apjának nem volt merssze elmondani a szörnyű hírt.

Tisztelgés vagy halottébresztés?

2003-ban azonban Frieda világa ismét megremegett: mozikba került a film, amelyben az Oscar-díjas Gwyneth Paltrow és a “szőke James Bondként” elhíresült brit színész, Daniel Craig játsza Sylvia Plath-et és Ted Hughes-t. Egy, az egész világ előtt ismert történet elevenedett meg szélesvásznon, ez pedig óhatatlanul megosztotta a közvéleményt. Ám a film ellen kampányolók zászlóvivője maga Frieda Hughes volt, mondván: a szüleiről készült fércmű nem több, mint ízléstelen hullagyalázás. “Most már film is készül, annak, aki nem tudja elképzelni, 
milyen, mikor fejét a sütőbe dugja, 
és elárvulnak a gyerekei. (…) A filmesek összegyűjtötték a testrészeket. 
Akarják, hogy lássam. 
De az ízületeknél össze kell kötözni, 
és elrejteni a műanyag részeket felújított anyámban. 
A verseit akarják használni 
tű és cérna helyett, 
hogy hiteles legyen. 
Azt mondják, örülnöm kellene, hogy visszahozták nekem, 
ezért adjam oda a szavait, 
hogy beletömjék a szörny szájába: 
öngyilkos Sylvia-Baba, 
aki jár is és beszél is, és kérésre bármikor meghal, 
meghal, és meghal, 
és örökké meghalhat újra.”
 Frieda nem csak, hogy nem volt a producerek segítségére a forgatókönyv megírásakor, de egyenesen megtagadta a kérést, hogy a filmkészítők hozzáférhessenek anyja életművéhez.

Talán én is ezt teszem most: feltámasztom a halotti maszkot viselő, részben emberi szövetből, részben plasztikból és képzelőerőből összefércelt Sylvia-Babát? Talán ezért kellett napokon át hiába keresnem Frieda Hughes ügynökét, aki egy esős délelőttön végre válaszolt a számtalan telefonhívásomra, és határozott hangon azt mondta: „A művésznő egy ideig semmiféle témában nem ad interjút senkinek, semmilyen körülmények között.” Notting Hillben, a Portobello Road egyik sarkán álltam, és összeszorítottam az ajkaimat, ahogy kövér, londoni esőcseppek végiggurultak az arcomon. Azon merengtem, vajon miért mondhatott nemet. Ironikus módon Sylvia Plath sorai jutottak szembe: “Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. (…) Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után.”

Írni akartam erről. Korlátok nélkül. A napokban adtam fel a jelentkezési lapomat a londoni Goldsmith Egyetem „angol-amerikai irodalom és kreatív írás” kurzusára. A motivációs esszémben azt írtam, ez az én születésnapi levelem. „Sylvia Plath idén 72 éves lenne, én pedig 27 vagyok. Amikor őt olvasom, tükörbe nézek, úgy ézem, a saját lelkem beszél hozzám. Éppen így akarok írni én is: az olvasóm tükörképe akarok lenni, amely megszólítja őt. Nem akarok vakon választani, keserűen keresni a saját önkifejezási formámat, majd nem találva azt ismét elbújni a világ elől.” Ha pedig engem is visszautasít az „Irodalmi Főiskola”, újra elolvasom majd Az Üvegburát, és akkorra már végképp elbizonytalanít majd a kérdés: ki is valójában a könyv főhőse, Esther Greenwood. Sylvia Plath, Frieda Hughes, vagy talán éppen én… Steiner Kristóf

A cikkem teljes, szerkesztett változatát at ELLE magazin Beauty&Beach különszámában olvashatod el.

“Ez nem pletyka, ez hálózati munka!”

Spirituális szempontból azonban a pletyka olyan, mint a drog: lehetséges, hogy aktuálisan óriási energialöketet kapunk tőle, ám hosszú távon kíméletlenül megbosszulja magát. Ha pletykálkodsz egy másik emberről, ítélkezel felette, a karma törvénye értelmében pedig amit kibocsátunk, az visszatér hozzánk. “Mások bajairól hallani olyan, mintha megfeledkezhetnénk a sajátjainkról. Ám a pletyka minket bánt végül, nem azt, akiről szól – minden visszaüt” – írja Yehuda Berg a Felhangoló – Napi útmutatók egy jobb élet felé című könyvében. “Másokról pletykálkodni olyan, mintha szándékosan akadályoznád a lelki fejlődésedet. A jóság iránti vágyad legnagyobb ellensége, ha ítélkezel és rossz színben tüntetsz fel másokat. Fékezd a nyelved, hogy féktelen lehessen a lelked.”

Bár a pletykálkodás a mindennapjaink részévé vált – akárcsak az evés vagy az ivás -, legalább annyira kell figyelnünk arra, hogy mi hagyja el a szánkat, mint hogy mi kerül bele. Hosszasan merengünk, hogy mit főzzünk vasárnap ebédre, vagy milyen koktélt rendeljünk a bárban, de fele ennyit sem gondolkozunk azon, hogyan beszélünk másokról. Éppen ezért Yehuda Berg szerint érdemes letesztelni, mennyire vagyunk pletykafüggők. “Próbáld ki, akár csak egyetlen nap erejéig: ne beszélj össze-vissza senkiről sem. Ha valaki megteszi helyetted, válts témát. Vess fel olyasmit, amit a pletyka szereplője kiemelkedően jól csinált, ami miatt pozitív fényben tüntetheted fel.”

Egy friss, reprezentatív kutatás szerint a világon a legtöbb pletykának egy majd’ harminc éve a reflektorfényben tündöklő sztár, Madonna van kitéve. A mélyen spirituális énekesnő korábban valódi pletykakirálynő volt: Madonnával az ágyban című dokumentumfilmjében például kikotyogta bátyja homoszexualitását, amellyel a sztár családja a díszbemutatón szembesült. Mostanra azonban mindez gyökeresen megváltozott: Madge kitiltotta otthonából a pletykalapokat, és mesekönyvet írt Mr. Peabody almái címen, amely a legkisebbeket is megtanítja a szavak erejére. A történetben egy kisváros imádott tanáráról azt suttogják a tanítványok, hogy mindennap iskolába menet almát lop, ám a mese végére kiderül: a férfi minden hónapban előre kifizeti a reggelit a zöldségesnek. És bár a pletykát terjesztő kisfiú bocsánatot kér a tanár úrtól, az azt feleli: “Tépj szét egy tollpárnát, és szórd szét a pelyheket a toronyablakból, majd szedd össze mindet.” A fiú kétségbeesetten így felel: “Hisz ez lehetetlen.” Mire Mr. Peabody csak annyit mond: “Sajnos így van. Minden egyes pihe egy-egy elejtett szó, amelyek már elrepültek a széllel, és messzire viszik a rossz híremet.”

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Lapozóján olvashatod el.