Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között.

Candy-mandala by Simon Jose

A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

“Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról –, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.”

Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium híres dráma tagozatán érettségizett, és ezzel készen is állt arra, hogy saját életét is valódi drámává változtassa: dolgozott színészként, Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekóstolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: egy generáció nőtt fel élő, délutáni talkshowján, filmes műsorába pedig számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg filmkritikái az Exit magazinban. Londonba költözése után az írás vette át a főszerepet az életében: a Cosmopolitan, Elle, Marie Claire, és a Nők Lapja kiadványaiban jelentek meg írásai, a HVG online, a Magyar Narancs és a Prizma folyóirat közölte cikkeit, a legendás PEP! magazin vezető szerkesztőjeként is dolgozott.

Első könyve, a Gumimatrac a Gangeszen 2009-ben jelent meg. Elvégezte a londini Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, jelenleg Tel Avivban él férjével, aki gyermekorvosként szakodosik. Angol nyelven ír a tel avivi Time Out magazinnak, és innen látja el a Music Plus televízió főszerkesztői teendőit is. 2008 óta vegán életmódot folytat, mentorként tevékenykedik a Kabbala Központ magyarországi tanfolyamain, és állandó támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.

Dedikálás: 2011. október 27. · 17:00 – 19:00, az Ulpius-ház új könyvesboltjában, a Batthyány téren, a Vásárcsarnok, I. emeletén. A helyszínen 20% kedvezménnyel vehetitek majd meg a könyvet, és minden (helyben) vásárló egy ehető “lélekbonbont” is kap ajándékba a SugarShop jóvoltából. Sajtóbemutató: 2011. október 25. 10:30, SugarShop, Budapest, Paulay Ede Utca 48. RSVP: pr@ulpiushaz.hu Beszélgetőtárs: Esze Dóra

Szeptember 25…

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Az emberek gyakran kérdezik tőlem: van-e példaképem. Ilyenkor hosszasan merengek, hogy naivan a Kisherceget említsem meg, vagy puszta polgárpukkasztásból ejtsem ki Paris Hilton nevét, de az igazság az, hogy ha igazán figyelünk, minden élő emberben találhatunk olyan vonást, amely inspirálhat minket – ha másért nem, azért, hogy tudjuk: ilyenek biztosan nem szeretnénk lenni.

Madonna megmondja

Akárhogy is, egy dolog biztos: a spirituális mentoraink felgyorsítják a fejlődési folyamatunkat. Ha megismerve őket leszámolunk a büszkeséggel, alázatossá válunk és útmutatást kérünk, azzal utat nyitunk a csodák sorozatának. Yehuda Berg, a Kabbala Központ egyik vezetője szerint nem számít, hogy hivatalosan vagy nem hivatalosan tanítanak minket a mestereink. “Mindegy, hogy egy osztályteremben ülünk-e, vagy egyszerűen felfigyelünk valamiféle azonos rezgésre, miközben egy idegennel beszélünk. A legfontosabb dolog az, hogy nyitottak legyünk a tudásunk növelésére” – véli Yehuda.

Bár én magam buddhista családban nőttem fel, így alig hároméves voltam, amikor először találkoztam Őszentségével, a Dalai Lámával, majd huszonöt évvel később már saját kabbalatanárom lett Tel Avivban, nekem is volt egy személyes múzsám, aki gyermekkoromtól fogva inspirált. Nevét elég megemlíteni egy baráti vacsorán, és bármelyik békés összeröffenés szenvedélyes vitába torkollik majd. Lesz, aki kardoskodik, hogy ő korunk legnagyobb művésze, lesz, aki azt mondja, hogy egy tehenészlánynak is több kisugárzása van, és persze olyan is akad, aki ragaszkodik hozzá, hogy belőle semmiféle hatást nem vált ki – ő a látens rajongó. Hazugság volna azt állítanom, hogy ő nem hatott rám, amikor elkezdtem a kabbalával foglalkozni – bár a szüleim kiskoromban meséltek már nekem az évezredes miszticizmusról. Ami azonban elindított az ösvényen, az az volt, hogy hiába volt élő tévéműsorom és szerepeltem magazinok címlapján, egyre rosszabbul éreztem magam. A “kishercegi” énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit szinte nem is ismertem.

Néhány nappal ezelőtt az én múzsám egy amerikai tévéshow vendége volt, ahol az elmúlt hónapok tiniöngyilkosság-hulláma kapcsán arról beszélt: észre kell vennünk, hogy szinte függünk a rosszindulattól és a pletykáktól. Amerika a szabadság országa és a bátrak hazája volt, most pedig gyerekek végeznek magukkal azért, mert a társadalom azt érezteti velük: nem illenek a megszokott képbe. “A lányom sulijában van egy srác, akit sokan piszkálnak amiatt, hogy talán meleg, pusztán azért, mert gyakran visel lilát, ezért volt egy nagy beszélgetésem a tizennégy éves lányommal és a tízéves fiammal. Azt mondtam nekik, hogy akik bíráskodnak, azok valójában félnek attól, amit nem ismernek. Pontosan tudom, milyen érzés kirekesztettnek lenni: kamaszkoromban nem voltam sem menő, sem intellektuális. Magányos voltam, amíg a meleg balett-tanárom a szárnyai alá vett, és bemutatott a művészeknek, akik bebizonyították, hogy igenis rendben van, ha más vagyok, mint a többiek.” Ő ismét ki merte mondani: nincs jogunk senkit megítélni a bőrszíne, a vallása vagy a szexuális hovatartozása alapján. Sajnos olyan társadalomban élünk, ahol az internet, a pletykák és a magazinok kimondottan támogatják a rosszindulatot. Próbáld ki egyetlen napra: ne mondj rosszat senkiről és semmiről, és tartsd magad távol a pletykáktól.

Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja. Az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Ma már az a célom, hogy az alagutat, amelyet irritáló exhibicionizmussal ástam ki magam és a közönségem között, egy nap sikerüljön megtöltenem fénnyel. Jézus, Gandhi, John Lennon… minden korban voltak, akik hitték: az országhatárok, a vallások és a társadalmi osztályok elmosódnak majd, egy lélekként élünk, és közös nyelvünk a béke lesz. Ahogy Gumimatrac a Gangeszen című könyvemben is írtam: “Ez sokak számára gyomorforgatóan gejl, másoknak irreális utópia lehet, én azonban büszkén hiszek benne, hogy egy napon senki sem fogja ismerni a gyűlölet szó jelentését.” A piros zsinór a csuklómon arra emlékeztet: az út vége, a cél sosem Smaragd város, hanem a saját farmunk. A lényegünk, esszenciánk, valódi természetünk mindig bennünk van, mi mégis a “szivárványon túl” keressük a célt.

A bejegyzés az Origo új magazinja, a Life.hu számára készült.