A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

Candy-mandala by Simon Jose

A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

“Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról –, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.”

Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium híres dráma tagozatán érettségizett, és ezzel készen is állt arra, hogy saját életét is valódi drámává változtassa: dolgozott színészként, Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekóstolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: egy generáció nőtt fel élő, délutáni talkshowján, filmes műsorába pedig számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg filmkritikái az Exit magazinban. Londonba költözése után az írás vette át a főszerepet az életében: a Cosmopolitan, Elle, Marie Claire, és a Nők Lapja kiadványaiban jelentek meg írásai, a HVG online, a Magyar Narancs és a Prizma folyóirat közölte cikkeit, a legendás PEP! magazin vezető szerkesztőjeként is dolgozott.

Első könyve, a Gumimatrac a Gangeszen 2009-ben jelent meg. Elvégezte a londini Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, jelenleg Tel Avivban él férjével, aki gyermekorvosként szakodosik. Angol nyelven ír a tel avivi Time Out magazinnak, és innen látja el a Music Plus televízió főszerkesztői teendőit is. 2008 óta vegán életmódot folytat, mentorként tevékenykedik a Kabbala Központ magyarországi tanfolyamain, és állandó támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.

Dedikálás: 2011. október 27. · 17:00 – 19:00, az Ulpius-ház új könyvesboltjában, a Batthyány téren, a Vásárcsarnok, I. emeletén. A helyszínen 20% kedvezménnyel vehetitek majd meg a könyvet, és minden (helyben) vásárló egy ehető “lélekbonbont” is kap ajándékba a SugarShop jóvoltából. Sajtóbemutató: 2011. október 25. 10:30, SugarShop, Budapest, Paulay Ede Utca 48. RSVP: pr@ulpiushaz.hu Beszélgetőtárs: Esze Dóra

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Madonna megmondja

Akárhogy is, egy dolog biztos: a spirituális mentoraink felgyorsítják a fejlődési folyamatunkat. Ha megismerve őket leszámolunk a büszkeséggel, alázatossá válunk és útmutatást kérünk, azzal utat nyitunk a csodák sorozatának. Yehuda Berg, a Kabbala Központ egyik vezetője szerint nem számít, hogy hivatalosan vagy nem hivatalosan tanítanak minket a mestereink. “Mindegy, hogy egy osztályteremben ülünk-e, vagy egyszerűen felfigyelünk valamiféle azonos rezgésre, miközben egy idegennel beszélünk. A legfontosabb dolog az, hogy nyitottak legyünk a tudásunk növelésére” – véli Yehuda.

Bár én magam buddhista családban nőttem fel, így alig hároméves voltam, amikor először találkoztam Őszentségével, a Dalai Lámával, majd huszonöt évvel később már saját kabbalatanárom lett Tel Avivban, nekem is volt egy személyes múzsám, aki gyermekkoromtól fogva inspirált. Nevét elég megemlíteni egy baráti vacsorán, és bármelyik békés összeröffenés szenvedélyes vitába torkollik majd. Lesz, aki kardoskodik, hogy ő korunk legnagyobb művésze, lesz, aki azt mondja, hogy egy tehenészlánynak is több kisugárzása van, és persze olyan is akad, aki ragaszkodik hozzá, hogy belőle semmiféle hatást nem vált ki – ő a látens rajongó. Hazugság volna azt állítanom, hogy ő nem hatott rám, amikor elkezdtem a kabbalával foglalkozni – bár a szüleim kiskoromban meséltek már nekem az évezredes miszticizmusról. Ami azonban elindított az ösvényen, az az volt, hogy hiába volt élő tévéműsorom és szerepeltem magazinok címlapján, egyre rosszabbul éreztem magam. A “kishercegi” énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit szinte nem is ismertem.

Néhány nappal ezelőtt az én múzsám egy amerikai tévéshow vendége volt, ahol az elmúlt hónapok tiniöngyilkosság-hulláma kapcsán arról beszélt: észre kell vennünk, hogy szinte függünk a rosszindulattól és a pletykáktól. Amerika a szabadság országa és a bátrak hazája volt, most pedig gyerekek végeznek magukkal azért, mert a társadalom azt érezteti velük: nem illenek a megszokott képbe. “A lányom sulijában van egy srác, akit sokan piszkálnak amiatt, hogy talán meleg, pusztán azért, mert gyakran visel lilát, ezért volt egy nagy beszélgetésem a tizennégy éves lányommal és a tízéves fiammal. Azt mondtam nekik, hogy akik bíráskodnak, azok valójában félnek attól, amit nem ismernek. Pontosan tudom, milyen érzés kirekesztettnek lenni: kamaszkoromban nem voltam sem menő, sem intellektuális. Magányos voltam, amíg a meleg balett-tanárom a szárnyai alá vett, és bemutatott a művészeknek, akik bebizonyították, hogy igenis rendben van, ha más vagyok, mint a többiek.” Ő ismét ki merte mondani: nincs jogunk senkit megítélni a bőrszíne, a vallása vagy a szexuális hovatartozása alapján. Sajnos olyan társadalomban élünk, ahol az internet, a pletykák és a magazinok kimondottan támogatják a rosszindulatot. Próbáld ki egyetlen napra: ne mondj rosszat senkiről és semmiről, és tartsd magad távol a pletykáktól.

Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja. Az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Ma már az a célom, hogy az alagutat, amelyet irritáló exhibicionizmussal ástam ki magam és a közönségem között, egy nap sikerüljön megtöltenem fénnyel. Jézus, Gandhi, John Lennon… minden korban voltak, akik hitték: az országhatárok, a vallások és a társadalmi osztályok elmosódnak majd, egy lélekként élünk, és közös nyelvünk a béke lesz. Ahogy Gumimatrac a Gangeszen című könyvemben is írtam: “Ez sokak számára gyomorforgatóan gejl, másoknak irreális utópia lehet, én azonban büszkén hiszek benne, hogy egy napon senki sem fogja ismerni a gyűlölet szó jelentését.” A piros zsinór a csuklómon arra emlékeztet: az út vége, a cél sosem Smaragd város, hanem a saját farmunk. A lényegünk, esszenciánk, valódi természetünk mindig bennünk van, mi mégis a “szivárványon túl” keressük a célt.

A bejegyzés az Origo új magazinja, a Life.hu számára készült.

ELLE – Beauty&Beach… and me

Vérkereszt, vagy amit akartok

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor egy kora hajnali órában gyertyafénynél olvasgattam Sylvia Plath naplóját. A az álmosság és a könnyeim felváltva mardosták a szememet, és végtelenül fáradt voltam lelkileg és szellemileg egyaránt, de képtelen voltam letenni a könyvet. „Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek 
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. 
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.” A saját könyvem, ekkorra már betördelve várta, a nyomtatást. Több tucat barát és intrikus kérdezte tőlem: „Tulajdonképpen miért akarsz írni?”. Most választ adott valaki… helyettem. Egész életemben imádtam tanulni, mert ha valami befészkeli magát az agyamba, nem nyugszom addig a pillanatig, míg nem tudok meg róla mindent. Éppen ezért a kezdeti bíztató visszajelzések után amint tehettem, Londonba utaztam, hogy találkozzam Frieda Hughes-szal…

Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Frieda Hudges, az Wales-ben élő képzőművész és írónő azonban kétségtelenül többet cipel a vállán, mint a legtöbb ember ezen a világon. Közülük pedig a legnehezebbek azok, amelyektől ha akarna sem tudna megszabadulni: a szülei. Frieda a brit királyi család egykori udvari írójának, Ted Hughes-nak, és a legendás amerikai költőnőnek, Sylvia Plath-nek közös gyermeke. Egy olyan pár szerelmének gyümölcse, akiknek művészete, magánélete és halála egyszerre tölti el az őrülettől valő rettegéssel, és térdrogyasztó csodálattal az olvasókat. Drámai, útvesztőkkel és szakadékokkal teli pályájukról dokumentumfilmek, regények és hollywodi szuperprodukciók regélnek – és Frieda Hughes verseinek, festményeinek is ők a fő múzsái.

Párhuzamos univerzumok

Frieda édesanyja, Sylvia Plath már kislányként is jóval érzékenyebb és szellemileg is érettebb volt társainál. Egészen fiatal volt még, mikor novellájával megnyerte a Mademoiselle nevű női magazin díját, így egy hónapon át gyakornokként dolgozhatott egy “másik világban”: New Yorkban. Ám a divatbemutatók, fogadások és partik hamar rádöbbentették a különc és szorongó fiatal nőt: ő ide sem tartozik. Talán sehová sem. Hazautazását követően elbújt anyja házának pincéjébe, és egy levélben tudatta a családjával: el kellett utaznia… majd lenyelt egy maréknyi altatót. Napokkal később találták meg a szinte teljesen kihűlt testet, az orvosok pedig csodával határos módon megmentették az életét.

Ez pedig már Sylvia Plath, egyetlen regényének, az Üvegburának töténete: Esther Greenwood tizenkilencéves, és minden álma, hogy író legyen. Miután egy vidéki divatlap ösztöndíjának nyerteseként egy hónapot New Yorkban tölt, vágyai beteljesülni látszanak, ám ebben a féktelennek és erkölcstelennek tetsző világban minden korábbi álom kemény, fájdalmas földhözcsapódással ér véget. Amikor pedig visszautasítja őt a helyi Irodalmi Főiskola, végképp összeroppan. A szexuális frusztrációktól és mély depressziótól szenvedő lány minden erejével azon van, hogy legyűrje az őt felőrlő betegséget, majd lassan eljut a pontra, mikor megérti: számára a hallucinációk és a pokoljárás az élet, a művészet és a halál bölcsője egyaránt. Bár a párhuzam Esther és Sylvia kötött kétségbevonatatlan, ma, majd’ ötven évvel később bátran kimondhatjuk, hogy Plath – szinte látnokként – saját lányának történetét is megírta. Hiszen míg Sylvia az Üvegbura kiadásának évében belehalt „az életben maradás óriási munkájába”, Frieda Hughes, -akárcsak Esther Greenwood a könyvben – él, vagy talán méginkább túlél.

Frieda Hughes évtizedeken át rejtőzködött a világ elöl, akárcsak anyja egykor odalent a sötét pincében. „Megpróbáltam nem alkotni, és éreztem, hogy boldogtalanná válok. Megpróbáltam nem írni, és rájöttem: a lehetetlennel kísérlezetem. Még ha rosszúl írnék is, még ha senki sem volna kíváncsi rám, akkor is tennem kell a dolgomat.” Frieda pontosan tudja, hogy – úgy nőként, mint művészként – élete végéig anyjával fogják összemérni, ahogy azt is, hogy számtalan, számára vadidegen ember saját kis árvájaként gondol rá. A lányként, aki szinte még csecsemő volt, mikor anyja magára nyitotta a gázcsapot. A csöpp kishölgyként, akivel egy iskolatársa közölte, hogy a mamája öngyilkos lett, mert saját apjának nem volt merssze elmondani a szörnyű hírt.

Tisztelgés vagy halottébresztés?

2003-ban azonban Frieda világa ismét megremegett: mozikba került a film, amelyben az Oscar-díjas Gwyneth Paltrow és a “szőke James Bondként” elhíresült brit színész, Daniel Craig játsza Sylvia Plath-et és Ted Hughes-t. Egy, az egész világ előtt ismert történet elevenedett meg szélesvásznon, ez pedig óhatatlanul megosztotta a közvéleményt. Ám a film ellen kampányolók zászlóvivője maga Frieda Hughes volt, mondván: a szüleiről készült fércmű nem több, mint ízléstelen hullagyalázás. “Most már film is készül, annak, aki nem tudja elképzelni, 
milyen, mikor fejét a sütőbe dugja, 
és elárvulnak a gyerekei. (…) A filmesek összegyűjtötték a testrészeket. 
Akarják, hogy lássam. 
De az ízületeknél össze kell kötözni, 
és elrejteni a műanyag részeket felújított anyámban. 
A verseit akarják használni 
tű és cérna helyett, 
hogy hiteles legyen. 
Azt mondják, örülnöm kellene, hogy visszahozták nekem, 
ezért adjam oda a szavait, 
hogy beletömjék a szörny szájába: 
öngyilkos Sylvia-Baba, 
aki jár is és beszél is, és kérésre bármikor meghal, 
meghal, és meghal, 
és örökké meghalhat újra.”
 Frieda nem csak, hogy nem volt a producerek segítségére a forgatókönyv megírásakor, de egyenesen megtagadta a kérést, hogy a filmkészítők hozzáférhessenek anyja életművéhez.

Talán én is ezt teszem most: feltámasztom a halotti maszkot viselő, részben emberi szövetből, részben plasztikból és képzelőerőből összefércelt Sylvia-Babát? Talán ezért kellett napokon át hiába keresnem Frieda Hughes ügynökét, aki egy esős délelőttön végre válaszolt a számtalan telefonhívásomra, és határozott hangon azt mondta: „A művésznő egy ideig semmiféle témában nem ad interjút senkinek, semmilyen körülmények között.” Notting Hillben, a Portobello Road egyik sarkán álltam, és összeszorítottam az ajkaimat, ahogy kövér, londoni esőcseppek végiggurultak az arcomon. Azon merengtem, vajon miért mondhatott nemet. Ironikus módon Sylvia Plath sorai jutottak szembe: “Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. (…) Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után.”

Írni akartam erről. Korlátok nélkül. A napokban adtam fel a jelentkezési lapomat a londoni Goldsmith Egyetem „angol-amerikai irodalom és kreatív írás” kurzusára. A motivációs esszémben azt írtam, ez az én születésnapi levelem. „Sylvia Plath idén 72 éves lenne, én pedig 27 vagyok. Amikor őt olvasom, tükörbe nézek, úgy ézem, a saját lelkem beszél hozzám. Éppen így akarok írni én is: az olvasóm tükörképe akarok lenni, amely megszólítja őt. Nem akarok vakon választani, keserűen keresni a saját önkifejezási formámat, majd nem találva azt ismét elbújni a világ elől.” Ha pedig engem is visszautasít az „Irodalmi Főiskola”, újra elolvasom majd Az Üvegburát, és akkorra már végképp elbizonytalanít majd a kérdés: ki is valójában a könyv főhőse, Esther Greenwood. Sylvia Plath, Frieda Hughes, vagy talán éppen én… Steiner Kristóf

A cikkem teljes, szerkesztett változatát at ELLE magazin Beauty&Beach különszámában olvashatod el.

85, és 55 kilósan. Alig pár hónap telt el a két fotó készítése között.

Egy kínai étteremben ülök, hajam kócos, kinyúlt póló van rajtam. Előttem egy tálcán tojásos pirított tészta, tavaszi tekercsek, rizspuding… és egy csomó más étel, amire csak rámutattam: “Ezt is!” Gyorsan, rágás nélkül nyelek, nem is érzem az ízeket: ha nyers tésztát vagy élesztőt tömnék magamba, az is kielégítene…

Tízévesen kezdtem kissé kikerekedni. Az étel mindig az első számú örömforrást jelentette számomra, ez pedig egészen odáig fajult, hogy egy hatalmas pizza a nap fénypontjává vált számomra. Sportolni gyűlöltem, a tornaórát még a mateknál is jobban utáltam. Persze az sem segített, hogy a mamám időnként viccesen “hurkának” vagy “daginak” becézett… Ilyenkor valahogy még éhesebb lettem. Talán tudat alatt úgy éreztem, hogy “fel kell nőnöm” a nevemhez. Sosem voltam kimondottan duci, de puhány, enyhén túlsúlyos fiúcska voltam, kis pocakkal. Ugyanakkor viszont elképesztően hiú voltam, és egyre inkább foglalkoztatott a hollywoodi “size zero” kultúra.

Pontosan emlékszem rá, mi inspirált arra, hogy mindenkinél vékonyabb legyek: a Charlie angyalai tengerparti jelenetében Demi Moore csupán egy apró bikinit visel. Alakja inkább emlékeztetett huszonnyolc év körüli jógatanár fiúra, mint egy formás nőre: szálkás lábak, finom tónusok a hason, karakteres, csapott váll… Pont olyan, amilyenre vágyom. Rákattantam a hollywoodi sztárdiétákra: rendszeresen vásároltam az egyik brit magazint, amelyben óriásira kinagyított úszógumik mellé rikító rózsaszínnel írták fel: “Oh, no!” Pontosan tudtam, hogy Nicole Kidman 900 kalórián él, hogy Posh Spice kizárólag epret és bébispenótot eszik. Mindezt összegyúrva megalkottam a saját diétámat: annyi kalóriát ettem, amennyit a testem egy nap alatt képes volt elégetni, ez pedig kizárólag fehérjéből állt. Emellett mindennap infraszaunáztam, így gyakorlatilag mínuszkalóriákon éltem.

Ha akkoriban békén hagynak, az anorexia talán múló hóbortként eltűnt volna az életemből, de az ismerősök képtelenek voltak nem észrevenni a változást. Nyilvánvalóan aggódtak értem… csak nem a megfelelő módon tették. A sok “Undorítóan sovány vagy!”, “Látni akarom, ahogy megeszel egy szelet tortát!” megtette a hatását: zabálni kezdtem a tudálékos, okoskodó kommentátorok kedvéért. Ekkor kezdődött a bulimiám. Lassan kiismertem a testem reakcióit: tudtam, miket kell ennem ahhoz, hogy könnyebben menjen a hányás, megtanultam halkan, öklendezés nélkül megszabadulni az ételtől, és persze mindenki előtt titokban tartottam az új szenvedélyemet. Ám az étkezési zavarból rövid idő alatt mentális zavar lett, és azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy másik bolygón élek. Az életem kizárólag a zabálás, a hányás és az ezt követő érzelmi mélyrepülés körül forgott.

Egy fekély kellett ahhoz, hogy észbe kapjak: vérző gyomorral szállítottak egy budapesti kórházba, gyomortükrözésre. Orvosi tanácsra elkezdtem pszichiáterhez járni, és szorongásoldókkal meg antidepresszánsokkal próbáltam elnyomni a betegségem egyre szaporodó tüneteit, a gyógyszereknek köszönhetően azonban tompa és hiperérzékeny lettem. A zabálási rohamok épp úgy rám törtek, mint korábban, de a tekintélyes mennyiségű idegnyugtatónak köszönhetően fizikailag képtelen voltam megszabadulni a hatalmas ételmennyiségtől, így ismét hízásnak indultam. A bulimiám hét és fél éve alatt a súlyom 54 és 84 kiló között ingadozott. “A bulimiám”… – mintha csak a kisállatomról beszélnék, igaz? Az étkezési zavar, kiszorítva a valós kapcsolatokat az életemből, az egyetlen “barátom” volt, akihez fordulhattam. És tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, kiharap belőlem egy darabot, mérgez és rombol, de nem érdekelt.

Csernus Imréhez egy barátom tanácsára fordultam, aki évtizedeken át szedett altatókat és idegnyugtatókat. Mára teljesen “tiszta”, és ezt Csernusnak köszönheti. Az első találkozásunkkor nagyjából két perc után sírva fakadtam, pedig még szinte hozzám se szólt. Talán háromszor jártam nála. Nem sokkal később az összes tablettámat a kukába dobtam – még az elvonási tünetek sem riasztottak el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Utolsó találkozásunkon Csernus arra kért, írjak egy levelet, amelyben megbocsátok mindazoknak, akikre legbelül haragszom, köztük magamnak is, és a levél megírása után bizonyítsam be önmagamnak, hogy – ahogy ő mondta – “nem csak lecsúszott popsztárokkal vagyok képes cseverészni a hülye műsoromban”. Soha többé nem mentem vissza hozzá – nem is találkoztunk azóta.

A valódi gyógyulási folyamat három éve kezdődött, amikor édesapám javaslatára Indiába utaztam, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől: az volt a cél, hogy lássam, milyen is a valódi szenvedés. Tudni akartam, milyen egy olyan országban élni, ahol a Teréz anya szeretetközpontokban haldokló gyerekeket, az utcán leprásokat kerülget az ember. Egy olyan világban, ahol az ételnek valódi értéke van. Tavalyi Izraelbe költözésem is rengeteget segített abban, hogy magamhoz térjek, vagyis egészen pontosan visszatérjek önmagamhoz. Ugyanis éveken át nem voltam önmagam. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a bulimiának “mandátuma” van, a pszichológusok szerint pedig a betegség rendszerint hét éven át tart. Talán van benne valami. És bár az elmúlt években a spirituális fejlődésemnek köszönhetően megtanultam jobban bánni önmagammal, a mai napig nem merem gyógyultnak nevezni magam, legfeljebb tünetmentesnek.

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Laopzóján olvashatod el.

Könyvelő nők. Muhaha.

A hírességek szerzői neve alatt megjelenő köteteket általában olyan, hosszabb-rövidebb ideig márkanévként is működő celebritások jegyzik, akikről a médiafogyasztók a tabloid- és/vagy bulvárkultúra jóvoltából eleve sokat hallanak, de valamilyen okból még többet szeretnének. A bulvársajó a kukkolás, leskelődés és nem utolsósorban a pletyka gyakorlata által felfedhető igazság szimulákrumaként építi fel azt a popkulturális kerettörténetet, ami háttérként szolgál az önéletrajzi hangvételű kötetek számára, melyekből a szerzői ígéret szerint az olvasó „jobban” vagy „tényleg” megismeri a sztár „valódi lényét”. Vagyis a celeb-önéletrajzok rendszerint egy olyan önleleplező és minden esetben az őszinte énkimondás retorikai stratégiáit működtető poétikai pozícióból íródnak, amelynek jelentőségét és létokát épp a hazugnak és csalárdnak bélyegzett bulvár-kontextus adja.

Az önéletírás, a lejeune-i értelemben vett önéletrajzi paktum keretében már eleve irányítja az olvasást. Még inkább determinált befogadói stratégiáknak kedvez, ha a szerző egy olyan populáris kultúrából ismerni vélt személy, amilyenek például a sztár vagy celeb néven illetett hírességek. Az úgynevezett laikus olvasókra igényt tartó komoly piaci szegmens egyre szélesebb területet kanyarint ki magának a könyvfogyasztásból, amit az úgynevezett szakértő vagy ’művelt’ olvasói bázis korántsem néz jó szemmel. Az efféle bulvárkönyvek kemény bírálói nem csak a pongyola stílusban, legtöbbször ghostwriterek által megírt ostoba történeteket tartják szemétre valónak, de azt is kikérik maguknak, hogy a média által tegnap felkapott, jelentéktelen kis senkik ’önéletrajzai’ ott díszelegjenek Hemingway, Thomas Mann vagy éppen Karinthy mellett.

A normatív ízlés alternatíváinak egyre szélesebb körű előretörése megágyazott a celebkönyv műfajának, amit az élelmesebb kiadók mindegyike beépített a repertoárjába, a financiális túlélés biztosítékaként. A legtöbb esetben tollbamondott szövegekről vagy interjúgyűjteményekről van szó. A szerző és a szöveg főszereplője ugyanazt a nevet viseli, de mégsem identikusak, hiszen a referencialitás szintjén egy szellemíró működik, aki bent kísért a szövegben. Mondhatni bábozik egy nagyon ismert marionettel.

Steiner Kristóf könyve több szempontból is formabontónak számít ebben a műfajban. A tételezett szerző maga ragad tollat, hogy egy nagyon is szórakoztató, ízléses, gazdag képi világgal megáldott szöveget építsen saját életének első 27 évéről. Ha pedig bárki kételkedne abban, hogy huszonhét év sommája elegendő alapot szolgáltathat egy önéletrajz számára, annak akár a hetvenes évek rocklegendáinak korán lezárult életműveivel is érvelhetnénk – ám nem fogunk, elkerülendő a hasonlítgatások kényes terepét.

Ahogyan a szövegből is kitűnik, Steiner Kristóf születése és zsenge ifjúkora összefonódik a magyarországi populáris kultúra felszíni rétegeinek rendszerváltás körüli valódi virágkorával. A saját identitását a populáris kultúra termékeként meghatározó Steiner – oximoronnal élve – abszolút tudatos celeb, aki a kezdetektől fogva egyszerűen és kizárólag csak hírnévre és ismertségre vágyva építette fel identitását (l. a szerző honlapját – a szerk.). A megvilágosodás és a hedonizmus kettőségében élő szülők gyermekeként cseperedő, sztárságra és hírnévre áhító kisfiú bizonytalan etnikai (katolikus szellemben nevelt, ám feltehetően zsidó) és határozott szexuális (meleg) identitással, komoly étkezési zavarokkal és az anya elvesztésének fájdalmával terhelt története akkor is széles olvasótáborra számíthatna, ha fiktív történetként egy „igazi író” és nem egy „celeb” jegyezné. Így azonban méltó lehet arra, hogy Boy George Spencer Brighttal (Take It Like a Man, 1995) vagy Antony Kiedis Larry Slomannel (Scar Tissue, 2004) „közösen” írott, egy-egy populáris kulturális korszakot is felvázoló sztáréletrajza mellé kerüljön.

A Gumimatrac a Gangeszen a sztárkönyvek tipikusnak mondható, „ismerd meg, ki vagyok valójában” célján túl az egyik első olyan generációs szöveg, amelyik a rendszerváltozás időszakának dekadens, útkereső és értékrendszerüket tekintve bizonytalan fiataljainak gyermekeiről szól, akiknek mindennapi életét a McDonald’s-menük és az étkezési zavarok közötti megosztottság, a zenecsatornák, kapcsolattartó portálok és pletykalapok által szimulált valósághorizont és a szexualitáshoz fűződő sajátos viszony építi fel. Ez a világ, amely a fiatal magyar bulvárból sarjadzott és onnan meríti mindennapi energiáit, az írástudók magaskulturális elkötelezettsége okán sok érdeklődére eddig nem számíthatott, holott éppen ez jelenti az úgynevezett „mai fiatalok” kulturális kontextusát.

Hatkor kelek. Ez sokaknak ijesztően hangzik, de mára rendszeressé vált, hogy – mivel Matan, a szerelmem soon-to-be doki lévén hétkor már a kórházban menti az életeket, én kipattanok az ágyból, és amit csak lehet, azt belesűrítem a reggelbe. Nemrég hallottam, hogy a Dalai Láma négy órán át készülődik reggelente… no persze nem a séróját lövi be, vagy válogat a ruhái között, hanem ilyen hosszan meditál, jógázik és köszönti a napot, mielőtt belevágna. Akárcsak Indiában, a Gangesz parton, itt, a hosszú-hosszú kilométereken át futó, fehér-homokú tengerparton is már kora hajnalban kezdődik az élet – igaz sokak számára még véget sem ért. A fövenyen andalgó szerelmespárok, a vizipipázó és sörözgető tinik felbecsülhetetlen értéken osztoznak: a tengerparti napfelkeltén. Bár ez itt mindennapos, mégis minden reggel új ámulatba ejt. Az én napom is itt indul: a kutyákkal a partra érkezünk, ahol Chopa – Sporty Spice – azonnal a vízbe veti magát, míg Özge – Posh Spice – arisztokratikusan remeg a homokon ülve, és arra gondol “Miféle víz ez? Kérek egy Eviant.” A partszakasz olyan bizarr welnness lehetőséget is tartogat, mint a különféle koreográfiák és társastáncok tanulása, de ezt főként a nyugdíjasok veszik igénybe. Én inkább Tracy Anderson edzéstervénél maradok: ezt – egy téli pihenő, és négy kiló plusz után – minden reggel elvégzem. Már a címe is kecsegtető: “How to stay sexy forever?”. A partszakasz két szabadtéri, ingyenes „edzőtermet” kínál: a színes játszótárre emlékeztető kondigépek szinte éjjel-nappal használatban vannak. Mindig akad, aki a hulló csillagok alatt szeretné levezetni a hétköznapi élet feszültségeit… már ha egyáltalán ebben a városban létezik ilyesmi.

Most épp az erkélyünkön ülök, és Rachel Bluwstein lakásának ablakát bámulom. Ne ijedjen meg senki, nem lettem kukkoló… Rachel ugyanis a legnagyobb héber nyelvű költőnő volt az ezerkilencszázas években. Csodálatos szerelmes verseit is ebben a lakásban írta. Általában kora délutánig itt ülök, és egy csésze – vegán lévén szigorúan mandulatejes – cappucinot szürcsölgetve megírom az aznapi újságcikkeimet. Legyen Cosmo, HBO Sztár, Exit, Wellness, Life&Style írás, vagy akár feljegyzések a saját könyvemhez, a “szomszédasszony” mindig ihltetet ad. Rachel élete nagyrészét jótékonysági munkával töltötte háborús árvákat ápoló otthonokban , Izrael és Palesztina területén. Talán egy nap írok neki, hogy mennyit segít nekem… és ki tudja, egy napon még egy következő könyvvé is duzzadhat a levél.

Bár sokan úgy képzelik, hogy Tel Avivban mindenki katonaruhában flangál, valójában a Fehér Város valódi divat metropolisz. Aki rendszeresen böngészi a streetstyle honlapokat, tudja, hogy a luxusboltokkal övezett Ha Medina téren a világ összes nagy divatháza képviselteti magát, a városban főként a vintage üzletek hódítanak. A Bograshov utcai tarkabarka butikokban a régi, klasszikus Ray Ban napszemüvegektől a Lindsay Lohan-féle, szándékosan kinyúlt és fakó, együtteses pólókig minden megtalálható. A Dizengoff térre érve pedig vigyáznom kell a számkra, ha magyarul beszélek: az itteni kirakodóvásáron gyakran magyar nénikék és bácsikák árusítják a családi ereklyéket, képeslapokat, és régi szemüvegkereteket. Ez a kedvenc placcom a városban. Itt áll a Kabbala Központ, a kedvenc mozim, és a “szép kis mosodám”, ahová munka után megérkezem egy nagy halom ruhával. A Dizi egyszerre vegetáriánus étterem, kávézó, önkiszogáló mosoda, és DVD kölcsönző. Míg megy a mosás, isteni saláták közül válogathatok, estére pedig kiválaszthatok egy jó kis mozit… bár én a magam részéről a fiss, ropogós Vogue-ot szoktam lapozgatni a napos teraszon.

Izrael igazi kulináris olvasztótégely: a réges-régi zsidó ételkülönlegességek mellett az arab konyha csodálatos ízeinek és az Európából érkező askenázik konyhájának is virágzó kultúrája van – pizza, tészta, fondü, és kürtős kalács is van, minden mennyiségben. A kávé pedig egyenesen lenyűgöző – a mai napig nem sikerült felfedeznem, hogyan képesek ilyen, itáliai élményeket megszégyenítő selymes habot készíteni a kapucsínóhoz. A Shuk Ha Karmel a város ételpiaca. Mivel én jobban szeretek otthon sütni-főzni, mint étterembe járni, itt szerzem be a friss zöldségeket, gyümölcsöket, magvakat, datolya-mézet, az olivabogyót… és néha egy-egy nyakláncot, gyűrűt, vagy karkötőt is. Frissen facsart gránátalma dzsúsz, ropogós kenyér és sült hagyma mesés illata keveredik a levegőben, az árusok pedig egymást túlharsogva kiáltozzák: „Mangó, mangó!”, „Spice, spice!”, vagy épp „Yeled, bo le po!”, azaz „Hé, fiú, gyere ide!”

Ami Indiában a Tantra, az Izraelben a Kabbala. A Demi Moore, Ashton Kutcher, Donna Karen és persze Madonna álltal rendseresen látogatott Kabbala Központba első alkalommal a beachről érkezve, apró shortban, és még hidrogénszőkén, ujjatlan pólóban toppantam be – de itt senki sem ítélkezik külsőségek alapján. Ma már mentorként segtítem az angolul tanuló “elsősöket”, és gazdagabb lettem egy csodálatos tanárral-baráttal, Daviddal. A Központ könyvesboltja és könyvtára mindenki számára nyitva áll, és bárki elbeszélgethet a tanárokkal asztrológiáról, számmisztikáról vagy lélekvándorlásról, az otthoni barátok pedig biztosan örülnének egy hamisítatlan vörös fonal-karkötőnek, amely a kabbalisták szerint megvéd az irigy és ítélkező tekintetektől – ráadásul még menő is.

A kultúra és az éjszakai élet Tel Avivban kéz a kézben járnak: a színházi előadásoktól a koncertekig minden esemény késő este, fél kilenc, kilenc körül kezdődik, és a gyakran a galériák is éjszakába nyúlóan tartanak nyitva. Így mire vége a kulturális feltöltődésnek, már indulhatok is táncolni. Pár napja voltam egy Madonna VS. Kylie Minogue partin, az Evita bárban minden héten tombol a ’90-es évek láz, a Laika néven hódító minimál-design bárban pedig  indie és elektro zenére mulat a csőnacis, ropilábú tinigeneráció. Mivel egy ideje nem iszom alkoholt -azt hiszem, a legutóbbi Budapesti látogatásom alatt megittam a következő egy évre szóló pia adagomat – buliba menet rendszerint megállok egy pohár energia-bombára. A Ben Gurion utca sarkán álldogáló kis bódéról, a Tamaráról fürtökben lógnak a friss gyümölcsök és zöldségek. A pultos fiú, Naor Kapulnik egy jóképű művészsrác, aki Izrael egyik leghíresebb színtévesztő művésze, így egy frissen préselt gránátalmalé mellé akár néhány virtuóz tollvonást is kérek tőle a szalvétámra…

Sokan kérdezik, hogy Tel Aviv veszélyes hely -e. Nos, a válaszom: igen. Megfog, és ne ereszt el. Gyakran mondogatom, hogy aki itt nem találja meg a lelki békéjét, annak a világ bármely más pontján mégnehezebb dolga lesz a “vadászattal”. Izraelben ugyanis jelen van a materiális, nyugati világ pörgése, és a keleti világ spiritualitása is. Indiában csodálatos másfél hónapot töltöttem, el ugyen, de ha egy párnán ülve meditálsz, lehunyt szemmel, nem nehéz nyugodtnak és emelkedettnek maradni. A kérdés, hogy mihez kezdesz majd, amikor kinyitod a szemed. Yehuda Berg szerint a spirituális fejlődés nem azt jelenti: elmenekülünk az életben fermerülő problémák elől. Nem is azt, hogy egy gyertya meggyújtásától csupa boldog és emelkedett gondolatunk támad majd. Azt jelenti, hogy felismerjük: az életünk nem hömpölyöghet tovább a saját, megszokott medrében, és úszni kezdünk, ha kell, az árral szemben is. Nekem szükségem volt arra, hogy a vízbe vessem magam – a “régi életemben” kicsit úgy éreztem magam, mint egy kísértetekkel teli lakatlan szigeten. Örökké Magyarország lesz a hazám, de az otthonomat nem vehetik körül határok. Az én “bölcsőm és majdan sírom is” az összes hegység, sivatag, tenger, tó és erdő… az egész világ.

A bejegyzés részleteket tartalmaz a Wellness magazin májusi számában megjelent cikkemből.

Hoolie Scene… vagy Kristóf és Özge Tükörországban?

Az Indiába utazásom előtti éjszaka érkeztem meg Argentínából, a Rettegés Foka felvételéről. Hetvenkét óra ébrenlét, négy csont nélkül teljesített bátorságpróba, és három kiló argentin steak után úgy éreztem magam, mint egy Lindsay Lohan film stáblistáját nézve: ez azért sok(k) volt, de vicces visszagondolni rá. Megérkeztem Budapestre érve becsuktam magam mögött az ajtót, és arra gondoltam: huszonnégy órán belül a mesés keleten leszek, ahol a madarak szépen szóló dharmát zengenek, és bollywoodi dívák elefántok hátán éneklik a Chori-Chori című dalt. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom, a vonal túlsó végén pedig műsorvezetőtársam, Kisó hüppögött: „Azonnal találkoznunk kell! Szörnyűség történt!” – közölte. „Magánéleti vagy szakmai válság?” „Mindkettő!” „A te magánéletedet érinti vagy az enyémet?” „Mindkettőt!” – zokogott, én pedig már úton is voltam a Morrison’s Pubba, ahol több órás lelkizésre számítottam…

Abban a pillanatban, ahogy beléptem az ajtón, “Nyuszi barátai, rokonai és üzletfelei”-nek véggeláthatatlan tömege kiáltotta, hogy „Hepi börszdéjj!” Döbbenetes élmény volt, és gay ikonhoz illően azon nyomban el is sírtam magam. A manapság csak net-celebként emlegetett Hoolie Scene és barátai szerveztek nekem Super Sweet 25 szülinapi bulit. Hoolie, amióta az eszemet tudom, nagy tisztelőm és pályám hű követője. Sokan úgy gondolják, szemérmetlenül majmol, akad, aki szerint két egyforma, mocskos kis buzernyákok vagyunk, és bevallom, egy időben engem is kezdett kicsit az Egyedülálló nő megosztaná című filmre emlékeztetni, hogy a frizurámtól a kutyámon át a piercingemig mindent magáévá tesz bő féléves késéssel. Ám időközben rájöttem, hogy megtisztelő, ha valaki idolra talál bennem… és különben is, valószínűleg az egóm mondatja velem, hogy mindez rólam szól. Hoolie éppen úgy önmagát keresi, és igyekszik megvalósítani az álmait, mint bármelyikünk, és bár mindannyian más-más úton próbálkozunk, ezek az ösvények néha hasonlíthatnak. Ami pedig a netes majomkodást illeti, egy szavam sem lehet: tizennyolc évesen én is ugyanilyen online páva lettem volna, ha akkoriban még nem a Commodore 64 meg a Tetrisz jelenti a popkult hightech csúcsát. A meglepetésparti akkor kulminált, amikor négy félmeztelen táncosfiú rángatott fel a színpadra, és egy tizenhatéves kislányka tank topban és latexben eltátogta Madonna Hung Up című dalát. Ezt később a HOT! magazin úgy aposztrofálta, hogy „Szexbotrány – Steiner meztelen fiúkkal vonaglott!”. Ennek egyébként kimondottan örültem, hiszen éreztem, hogy az utolsókat rúgja a „Kristóf, a botrányhercegnő” imázs, és ez egy szép tiara volt a plasztik éra trimmelt hajkoronáján. Az ajándékaim is hűen tükrözték mindezt: a kedvencem a Csajmagazinok képes történelme című nagykódex és egy Swarovsky kristályokkal kirakott, puncit villantó, rajzolt Paris Hilton voltak. Az éjszaka további részét a lakásomon a klasszikus Felelsz vagy mersz? játékkal töltöttük, amelynek az lett a vége, hogy hajnaltájt Julie London dallamaira többen sírva fakadtak, néhányan szenvedélyesen csókolózni kezdtek, páran pedig sértődötten távoztak. Napfelkeltekor mindenkitől érzékeny búcsút vettem, és megígértem magamnak: Indiában senkivel sem játszom majd ilyet…

Pár nappal később, már Benáreszben voltam, ahol az aranyszínű napkorong olyan fényesen ragyogott a Gangesz felett, amilyennek még sosem láttam korábban. A hinduk mezitláb, nevetve, beszélgetve mosakodtak a gát lépcsőin, a levegőben pedig millió illat keveredett, amelyek végül egyetlen eggyé álltak össze: az otthon illatává. A következő másfél hónapban sem a Dolce telefonomra, sem a MAC púderemre nem gondoltam többé. Kora hajnalban jógázni jártam egy helyi jógihoz, esténként indiai táncelőadások varázslata repített minket az évszázadokkal ezelőtti, mesés keletre, és meglátogattunk egy Teréz anya szeretetközpontot is, ahová adományokkal és felajánlásokkal érkeztünk, de sokkal gazdagabban léptünk ki az ajtón. A haldoklók arcán ragyogó mosoly ült, és olyan betegségekkel szembesültem, amelyeket Európában még csak elképzelni sem tudtam, de az elfekvőben mindenkinek megnyugvás és remény csillogott a szemében.

Három év telt el azóta. Azt szoktam mondani, hogy amikor megérkeztem Indiába, akkor indultam el az utamon. Mint egy rab, aki ledobta a láncait, mint a bohóc, aki évtizedek óta egymásra halmozott maszkjait sorra mossa le, végre megmozdult bennem a lélek. Pénteken pedig – mint Alice, aki már felnőttként visszatért Csodaországba – ismét lezuhanok majd a fehér nyuszi üregébe… pontosabban a Glam tánctermébe. Kíváncsi és izgatott vagyok, milyen lesz találkozni a régi barátokkal, szerelmekkel, és persze a régi démonaimmal, a titoktartás jegyében ugyanis sem a programról, sem a vendéglistáról nem tudok semmit sem… vajon Te ott leszel? Az ajtó mindenesetre mindenki előtt nyitva áll… és még bájitalt sem kell innod, hogy átférj rajta.

A szöveg részleteket tartalmaz a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. A meglepetés szülinap március 12-én, 22.00-kor kezdődik. A Glam Budapest theme party-jának dress code-ja: öltözz te is sztárnak…

Persze furdalt a kíváncsiság, hogy a tekintélyes mennyiségű póthajat, és ocelotmintás műkörmöt viselő hölgy miféle „enerdzsit” nyer a szilikonvölgyből, de megkérdezni nem mertem. Mi lesz velem, ha válaszol? – gondoltam. Helyette inkább beleástam magam a celebponyvák rejtelmeibe, hogy kiderítsem, mely hírességek tartották „celebritási kötelességüknek”, hogy  tollat ragadjanak – rajtam kívül.  Bár a kultúrsznobok előszeretettel hőzöngenek rajta, ha egy színésznő szakácskönvet ír, vagy ha egy filmsztár papírra veti az élete regényét, a legnagyobbak is szerettek teret engedni grafomán énjüknek, sőt , olyan is akadt közöttük, aki végül egy könyv szerzőjeként maradt köztudatban eredeti pályájának fénye pedig idővel elhalványult. Hiába, a szó elszáll, az írás megmarad…

Süssünk ki egy jó sztorit!

Biztosan a te mamád konyhájában is ott foszladozik Vízváry Mariska szakácskönyve. Minden idők egyik legmagasabb példányszámban eladott konyhai eszköze számtalan kétségbeesett háziasszonyt mentett ki a bajból, legyen szó fogyókúráról, hízókúráról, befőzésről, vagy csak egy szimpla tökfőzelékről. Kevesen tudják, hogy Mariska valójában színésznő volt, a főzés csupán a hobbija volt, amely később szenvedélyévé vált. Stahl Juditot éveken át televíziós műsorvezetőként ismertük, amikor egyszercsak megcsillogtatta főzőtudományat, ma pedig már szinte nem is emlékszünk arra, hogy egykor ő olvasta fel nekünk az esti híreket, vagy bolondot csinált a magyar sztárok krémjéből Miczukó nevű, japán riporerként. És bár eleinte akadt, aki húzta a száját, az isteni falatok elfogyaztása után egészen biztosan senki sem kéri majd a szakácskönyv helyett a panaszkönyvet.

Botrányok a könyvespolcon

Szakácskönyvet írni persze – hogy stílszerűk legyünk – más tészta, mint valódi regényt. Ám hogy elhessegessük a hiedelmet, mely szerint Kelemen Anna a „mindent kitálalok” műfaj úttörője, elárulom: a legendás német színésznő, Marlene Dietrich is szégyenérzet és pironkodás nélkül mesél Tiétek az életem című önéletrajzi regényében. “Azért határoztam el, hogy megírom e könyvet ,hogy a saját személyem körüli félreértéseket tisztázzam, s hogy ezentúl ne találgassák, mi a valóság és mi hazugság.” áll az előszóban. Ha tehát az egyik első igazi szőke szexistennő felemelkedésére és csillogására vagy kíváncsi, és jobban érdekel Hamingway, Jean Gabin, Piaf, és Orson Welles magánélete, mint Kásás Tamásé, inkább ezzel a könyvvel kezdd a sztár-önéletrajzok böngészését.

Segítség, író lettem!

A Szex és New York vehemens Samanthája még ennél ismesszebbre ment: önsegítő könyvben tálalt ki szexuális életéről, és a nemiséghez kapcsolódó elementáris erőkről. Szexuális intelligencia című könyve kettős funkciót tölthet be a könyvespolcodon: intellektuális óráidban  olvashatod,  szexuális hangulatban pedig legeltetheted a szemed a képeken. Kim ugyanis a fotók nagyrészén erősen hiányos öltözetben pózol. Második irodalmi műve, a Légy igazi nő afféle tinilányoknak szóló útmutató, hogyan is verekedjék át magukat az élet útvesztőin. Cattral maga egyébként tizenhatévesen hagyta ott a szülői házat, hogy színésznő lehessen, és máig három váláson van túl… biztos, hogy tőle akarod megtanulni a femninin enrgiák helyes használatát? Köszi, de akkor már inkább gyereknevelési tippek Britney mamájától.

Nem ér a nevem!

Azok a sztárok, akik szemérmesebbek magánéletüket illetően, szívesen bújnak egy alteregó bőrébe saját regényeikben. Nicole Richie például Chloé nevű inkarnációját tette meg The Truth About Diamonds – Az igazság a gyémántokról – című hollywoodi sztorijának főhősnőjévé. Chloé a történetben egy vagyonos lány legjobb barátnője, aki csupán arról híres, hogy híres – ugye milyen nehéz kitalálni kiről is van szó? Richie első regényét egyébként még a vérestollú kritikusok is nagyra értékelték, a New York Post magazin szerint például „szinte sokkoló, hogy milyen szórakoztató”. Naomi Campbellnek és Katie „Jordan” Price-nak már nem volt ekkora sikere. Bár a két hölgy a modellvilág két külön szféráját képviseli – Naomi az elegáns és csillogó divatmodellt, míg Jordan a „mocskos” glam dívát, történetük nagyon hasonló. Az Hattyú és az Angyal című regények szerzői egyaránt titkos társírók, akik tulajdonképpen a hírességgel konzultálva egymagukban alkotnak. „Nem fogok a számítógép felett görnyedni.” mondja Jordan. „Én csak kitalálok egy ütős alapsztorit.” Ez aztán az írói véna…

Celebmese

Gyerekkönyvet írni kockázatos vállakozás, hiszen a legkisebbek a legőszintébb kritikusok. Emma Thompson azonban telibetalált: Tündéri Lonkáról szóló leporellós mesekönyvei olyan gyönyörűek és szórakoztatóak, hogy egy fiatal mama valószínűleg legalább annyia élvezi a flitteres-tükrős, dombornyomott oldalak lapozgatását, mint a mini manók. Madonna ennél messzebbre ment: A Spiritualitás Gyermekeknek Alapítvány zászlaja alatt ősi zsidó tanításokat dolgozott át gyermekek számára is közérthetővé. Az Angol Rózsák hazánkban is megjelent első kötete után az alapítvány egész sorozatot dobott piacra az öt jóbarátnő történetéről, akik – csak úgy, mint a Spice Girls tagjai – mind különbözőek, így minden kislány megtalálhatja, kivel azonosul legkönnyebben. Persze akad, aki idegenkedik tőle, hogy ötéves gyermeke kabbalisztikus tanításokat hallgasson elalvás előtt, ám a történetek nem vallási dogmákra épülnek: Madonna meséi bájosak, és őszinteségre, nyíltságra és elfogadásra tanítják a legifjabb generációt.

Ahogy a nagy könyvben meg van írva

Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a legszerencsésebb, ha egy sztár arról ír, amihez a legjobban ért. Victoria Beckham a divatszakma nagyasszonyaként sokak számára máig vérlázító jövőkép, pedig Posh illuszris divatházakkal kollaborál, és olyan divatikonok viselik kreációit, mint Claudia Schiffer, vagy Madonna. A That Extra Half Inch című couture-kódex szépségápolásról, az öltözködés alapszabályairól, kiegészítők használatáról szól, és nem nélkülözi az önirónikus megjegyzéseket sem. Plusz jópont, hogy a könyvben szereplő modellek koránt sem botsáska alkatúak. „A világért sem szeretném, hogy az olvasóim azt higyjék, csak azért, mert én sovány vagyok, kötelező nullás méretre fogyniuk.” kommentálta a képeket Posh. Paris Hilton könyvének, az Egy örökösnő vallomásainak szintén az önirónia a legfőbb erénye. A botrányairól elhíresült cicababa egyfajta kézikönyvet nyújt át olvasóinak, amelyben leírja, hogyan lehet bárki – korra, nemre és társadalmi rangra való tekintet nélkül – örökösnő. A könyv egyik első mondata: „Szüless a megfelelő családba!” Ezek után magára vessen, aki komolyan veszi a Hilton lány rózsaszín Bibliáját.

A cikkem teljes, szerkesztett változatát a Cosmopolitan 2009, novemberi számában találod meg.