Archívum: 'fotó'


Ledőltem a Díványra!

Írta márc 20 2014

Drága jóbarát, míg a steinerkristof.com egy napon új életre kel, és feltámadik, mint hamvából a főnix a Harry Potterben, kövesd írásaimat a Díványon és a Facebook oldalamon! Angol nyelven továbbra is blogolok a WhiteCityBoy blogon – az ehhez kapcsolódó Facebook oldalamat itt találod. De van ám még tovább is!

Magyarul ugyanis – a nyomtatott lapok mellett – az Index.hu populáris kult potrálján folytatom az írást: vegán receptekről, könnyű spiritualitásról, filmekről, dalokról, utazásról, életről-halálról mesélek, ahogy azt már tőlem megszokhattad.

IDE KATTINTVA MINDIG MEGTALÁLOD AZ INDEX / DÍVÁNY ROVATOM LEGFRISSEBB, ÉS ARCHIV CIKKEIT IS.

IDE KATTINTVA AZ INDEX “Nesze!szer” BLOGON VASÁRNAPONKÉNT MEGJELENŐ ÚTJEZŐIMET OLVASHATOD.

EZEK ITT PEDIG KORÁBBI CIKKEK TŐLEM ÉS RÓLAM AZ ORIGO / LIFE.HU-N 

ITT KÖVETHETSZ FACEBOOKON – ÍGY NEM MARADSZ LE A NYOMTATOTT SAJTÓBAN MEGJELENT ÍRÁSAIMRÓL. 

Mazal Tov, Palesztína!

Írta nov 30 2012

Ma reggel Matan bátyja, Noam átugrott hozzánk egy kávéra, és miközben a friss eper és a ropogós bagett illata betöltötte a levegőt, a szomszédos művészpiacról pedig a Kék Duna Keringő dallamfoszlányai szűrődtek be, a háborúról és a békéről beszélgettünk.

A kedvesem bátyja pilóta – ez pedig azt jelenti, hogy számtalanszor repült már Gáza felett -, és miután elolvasta az írásaimat a nyolc napon át tartó oda-vissza lövöldözésről, azt mondta: “Igazad van, de azért tudnod kell: akárhogy is ragozzuk, és akárkinek a hibája is, és akármennyire is próbáljuk elkerülni, ártatlan emberek is meghalnak odaát – és valóban, köztük gyerekek is. És mivel ez is a valóság része, fontos, hogy erről is tudjon a világ. Mondhatjuk azt, hogy ‘nincs más lehetőségünk’, ezzel együtt a felelősséget vállalnunk kell.” Noam elmesélte, hogy sokszor órákat várnak, mielőtt tüzet nyitnak, hogy bizonyos legyen: csaka célpont sérül meg, senki más, majd könnybelábadt szemmel folytatta. “Nekem a mostani háborúban nem kellett megölnöm senkit, de ezt csupán annak köszönhetem, hog szerencsés voltam. Viszont azok, akik öltek, épp ilyen emberek, mint én, és iszonyúan megviseli, tönkreteszi őket, amikor terrorista likvidálása, egy rakéta raktár, vagy egy csempészalagút lebombázása civil áldozatokkal jár.”

Noam szerint a megegyezés a Palesztínokkal már évtizedek óta 90%-ban “kész”, és a maradék 10%-on megy a vita. Ám mivel Netanyau erősen nacionalista kormányt vezet, kevés az esély arra, hogy az ő érája alatt kiegyezés szülessen, nem beszélve arról, hogy nyilvánvaló: a Gázát irányító Hamasznak esze ágában sincsen alkudozni, ők vért, zsidó vért akarnak. A Cisz-Jordániai palesztín vezetés viszont a békés megoldások híve – ezért a tényt, hogy tegnap este Palesztína közelebb került ahhoz, hogy valódi ország legyen, mindannyian örömmel fogadtuk. Elsősorban azért, mert talán egy lépéssel közelebb kerültünk a békéhez – és ahhoz, hogy ne keljen sem ölni, sem pedig meghalni a háborúban. És persze azért is, mert szépen lassan eljutunk oda, hogy ha nem áll jól a palesztínok szénája, nem lehet majd Izraelt hibáztatni mindenért.

Az a 138 állam, amely támogatta szavazatával a Pelsztín Nemzeti Hatóságokat, biztosan tudja, mekkora felelősséget vállalt. Palesztínának ugyanis most kutya kötelessége lesz megvédenie a népét a Hamasz terroristáitól, munkahelyeket, infrastruktúrát, oktatást és otthonokat biztosítani a rászorulóknak. És persze az is feladatuk lesz, hogy gondoskodjanak róla: egyetlen rakéta se zuhanjon Izraelre Gázából. Ha pedig az – akár még éveken át elhúzódó – határ-viták Izraellel fontosabbak, mint a fent felsorolt kötelességek, akkor Palesztína még sajnos nincs kész arra, hogy államként funkcionáljon. De legyünk pozitívak. Emberséggel, felelősségvállalással- és a 138 őket támogató állam segítségével, akiktől remélem nem csak egy kurta “igen”-re, hanem folyamatos támogatásra számíthatnak – menni fog.

Mazal Tov, Palesztína.

Mind kiválasztottak vagyunk!

Írta nov 27 2012

“Itt az ideje, hogy felmérjük, hány zsidó ül a parlamentben és a kormányban!” csattant fel Gyöngyösi Márton,  jobbikos képviselő tegnap a Parlamentben.  Úgy fest, Magyarországon néhányan (ismét) eljelejtették, amit Teréz Anya tanított: “Ha mindenki tisztán tartaná a saját portáját, az egész világ tiszta lenne.” Ám hibásokat keresni a mocsokért mindig sokkal könnyebb… Hajónaplók című könyvemből idézek.

“A világunkban évezredek óra dúl a harc, és a téma mindig ugyanaz: „te más vagy mint mi, mi jobbak vagyunk”. Ennek a rendkívül irritáló és egoista gondokodásmódnak az áldozatai vagyunk mindannyian, akik este bekapcsoljuk a híreket, és komolyan elhisszük, hogy objektív képet alkothatunk a világról az ott látott képek alapján. „A zsidók bombázzák Palesztínát.” modja valaki, nekem pedig csörög a mobilom, és a Gázai övezetben élő közeli barátaim hívnak, hogy ne aggódjak értük, mert lent vannak az óvóhelyen, és minden oké. Hát azt kell mondjam, hogy nem. Semmi sem oké.

A kabbala szerint kiválasztottnak lenni nem azt jelenti, hogy a zsidók jobbak volnának az arabknál, keresztényeknél, vagy akár a Justin Bieber rajongóknál. A kabbala szerint senkinél sem vagyunk jobbak, de lehetünk önmagunk legjobb változatai. Aki a változás útját választja, kitör a fogságból, kettéválasztja a káosz tengerét, és megtalálja az ígéret földjét a szívében. A bibliai időkben az izraelitáknak sikerült mindez, és ezért a mai leszármazottaik mind felelősséggel tartoznak azért, hogy az emberiség eszébe vési –e végre: a csodák nem maguktól történnek, hanem mi valósítjuk meg őket azzal, hogy képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, elfogadni, és tudatában annak, hogy sosem látjuk a teljes képet, küzdünk az élet édes nehézségeivel. Mindannyian egy olyan nemzedék leszármazottjai vagyunk, amelynek tagjai hittek a csodákban. Mind ugyanazt az isteni szikrát hordozzuk magunkban, de a saját ítélkezésünk eltakarja előlünk az embertársaink tökéletességét.

Kiskoromban ünnepi pillanatként éltem meg, mikor kiraktam a matróz-zakóm gallérjára a piros-fehér-zöld kokárdát. Az elmúlt évek eseményei azonban olyan mélyen megváltoztatták bennem e három szín feltüntetésének jelentését. A vadnacionalizmus annyira megtépázta a magyarságtudatomat, hogy végül arra az álláspontra kellett jutnom: a világ polgára vagyok, mint minden ember, állat, virág és kavics, és ennél több “hovatartozásra” nincs is szükségem. Hiszen itt mind egyek vagyunk. Néhány éve Budapesten sétálva egy kislány rámkiáltott: “Kristóf, én vettem le a kendőt!” Eszembe jutott, hogy pár hónapja egy tinilány a tanácsomat kérte: a muzulmán mamája ragaszkodik hozzá, hogy viselje a kendőt, ő viszont nem érzi szükségét, hiszen a spiritualitást nem a külsőségek határozzák meg. Amikor felimertem a lányt, spontán magamhoz öleltem.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy mindegy, ennek a kislánynak a szülei Szaud-Arábiából, Törökországból vagy Óz birodalmából valók, én épp olyan honfitársamnak érzem őt, mint bárki mást, aki bátran, másokat szeretve, tisztelve és elfogadva keresi a saját ösvényeit. Zsidó-arab-cigány-magyar-meleg-lábfetisiszta-képregénygyűjtő… kit érdekel? Mind egyre megy. Mind kiválasztottak vagyunk. ”