W/E

A világtörténelem egyik legromantikusabb, és legtanulságosabb szerelmi története kétség kívül VIII Edward és Wallis Simpson románca volt. Anglia királya beleszeretett egy kétszeresen elvált, botrányokkal foltozott-életű amerikai nőbe, és amikor a kormány nyomására választania kellett a trón és a szerelem között, az utóbbi mellett döntött. Tudván, hogy nem csak a koronáról, de a jóhíréről, a családja támogatásáról, a népe szeretetéről, és az otthonáról is le kell mondania. A napokban olvastam az egykori uralkodó önéletrajzát, amelyben azt írja: „képtelen lettem volna elviselni a koronám súlyát az asszony támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok“. És bár sokan nem gondolnak rá, de valójában Mrs. Simpson éppen annyit áldozott fel a szerelemért, mint az uralkodó: egy életre meggyűlölte őt az arisztokrácia, a britek pedig kikiáltották közellenségnek. Edward és Wallis évtizedeken át éltek egy párizsi szállodában – a királyi palota helyett -, viszont kaptak valamit a sorstól, amit egyetlen kékvérű sem mondhat magáénak: megnyerték a küzdéshez való jogot. Olyan nehézségeket invitáltak a közös életükbe, amelyeknek a leküzdéséből színtiszta boldogság született.

Mindannyian, nap mint nap feláldozunk valamit a közös boldogság oltárán, amikor pedig csökönyösen ragaszkodunk a saját „külön bejáratú“ boldogságunkhoz, valahogy végül mindig rosszabbúl érezzük magunkat, mint ha a nehezebb utat, a változás, a változtatás útját választottuk volna. Az esküvője napját szinte mindenki élete legboldogabb napjaként emlegeti, pedig – ha jobban belegondolunk – ez az a nap, amikor önként, dalolva adtuk fel a „szabadságunk“ egy hatalmas szeletét. Egymás, a szeretteink, és az Ég színe előtt megfogadjuk, hogy hűségesek leszünk halálunk napjáig és mégtovább, és hogy támogatjuk a párunkat jóban-rosszban. Senki sem mondja azt a menyegzőjén: „Igen, akarlak, de kompromisszumra tőlem ne számíts.“ Egyetlen feledhetetlen napon tisztán látjuk, milyen földöntúli boldogsággal ajándékoz meg, ha képesek vagyunk feladni az önző érdekeinket, és őszinte, szívünk mélyéről fakadó áldozatot hozunk. Amikor pedig teljesült a csoda, és lelki társakként állunk szemben a világ viharaival, valahogy tovatűnik ez a lelkesedés, és minden olyan pillanat, amikor le kell mondanunk valamiről fájdalmas lelki örlődéssel jár. „Miért én hozzak áldozatot? Miért nem ő?“ És közben észre se vesszük, hogy minden olyan pillanat, amikor lehetőségünk van a lemondásra, valójában ajándék a sorstól. Nem csak példát mutathatunk a kedvesünknek, de kezébe adhatjuk a lehetőséget, hogy saját jószántából adja át azt, amit oly elszántan, ellentmondást nem tűrő hangon követeltünk.

„Bárcsak engem is szeretne valaki annyira, hogy még a királyságáról is lemondjon értem.“ sóhajtozhatnánk, de nézzünk csak körül a saját „birodalmunkban“. Alig akad olyan nő, aki ne mondhatná el magáról, hogy a kedvese feláldozott érte valamit. Egy élő fociközvetít egy romantikus vacsora kedvéért, vagy egy sört a haverokkal a családi béke kedvéért, sőt, talán a „mama pici fia“ státuszt is a szülők akarata ellenére történő házasság kedvéért. A napokban olvastam, hogy brit és amerikai bulvárlapok élvezettel csámcsognak a tényen, hogy Guy Ritchie a legnemesebb szervét is hajlandó volt megcsonkítani Madonna kérésére, amikor (volt) felesége elmagyarázta neki a körülmetélés spirituális jelentőségét. Ami engem illet, én cseppet sem találom nevetségesnek, ha egy szerelmes férfi bízva egy ősi bölcsesség fizikai világunkban való manifesztálódásában kés alá fekszik. Épp ellenkezőleg: bátor és romantikus, bölcs döntésnek látom. Bármily furcsán hangzanak ezek az „áldozatok“ egy kívülálló számára, valójában mind a szerelem gyümölcsei. Egy ideális kapcsolat – véleményem szerint – nem két állat ösztöneinek összecsapásairól, két kőkemény ego állandó párharcáról szól, hanem – csúnya szóval élve – arról, hogy mindkét fél hajlandó „papucsként“ viselkedni a másikért. Melegíteni a lábát, ha fázik, megóvni attól, hogy belelépjen az élet tüskéibe.

Ha pedig mindketten képesek vagyunk önzetlenül óvni a másik lépteit, többé nem kell felhánytorgatnunk: „Annyi áldozatot hoztam érted.“ Helyette azt mondhatjuk majd: „Köszönöm, hogy egy életen át gyakorolhatom melletted a lemondás művészetét.“

Amikor megpróbáltuk meghatározni, miféle közönségnek szánjuk a MusicPlus zenetévét, hamar furcsa következtetésre jutottunk: a mi “embereink” mér régen leszoktak a tévézésről. És bár ez elsőre elkeserítőnek tetszett, hamar ráébresztett arra is: nincs annál szebb feladat, mint visszacsempészni a televízió, egy-egy tévéműsor nyújtotta élvezetet olyan “érző lények” életébe, akik már azt hitték, nekik egészen biztosan terem gyümölcs a dobozban. Pedig ha megfelelő magocskákat ültetünk el, még az élet fája is kinőhet a televízióból. Ha pedig te is szeretnéd, hogy az igazán inspiráló műsorokat ne csak online, hanem a régen a sarokba tolt tévédben is nézhesd, szavazz a MusicPlusra a HotBird Awards-on, az évente megrendezésre kerülő nemzetközi díjátadón, mésrészt pedig írj, és telefonálj, faxolj és sms-ezz a kábelszolgáltatódnak, hogy márpedig te bizony szívesebben néznél minket kiskorú leányanyák helyett. Megmutatom, mit nyersz vele…

Flash

Klikkelj a műsor címére, és készülj fel rá, hogy nem bírsz majd elmozdulni a monitor elől: a YouTube csatornánkon minden héten megnézheted a Flash-t, amely Istenes Bence műsora – egy szokatlan helyszíneken szokatlan kérdéseket felvető nagyinterjú, amelyben korunk legnevesebb médiahőseit faggatja a házigazda. Ebben a műsorban lehetőség nyílik arra, hogy ezeket a népszerű művészeket még közelebb hozhassuk és megtudhassunk róluk olyan dolgokat, amikről eddig nem igazán meséltek. Mint például azt, hogyan viseli Fluor családja hogy ekkora körülötte a felhajtás vagy azt, hogy mi inspirálja Odettet az alkotásban vagy mitől őrült meg Soeri i&Poolek? Mindezt pedig megfűszerezi Istenes Bence őszinte kíváncsisága és az extrém helyszínek hangulata. Ne lepődj meg ha legközelebb egy Flash forgatásba ütközöl a metrón vagy akár a Szabadság híd tetején.

Szeress minket Facebookon, Twitteren, és kövesd az élő adást a neten, amíg megérkezik a honlapunk. 

That’s all…

„Mikor is van a házassági évfordulóm? Holnap, vagy jövő kedden?” Károly, 43

„Ne felejtsd el elküldeni annak János, vagy József nevű fazonnak, amit megígértünk, hogy elküldjük neki!” István, 32

„Szólnál az IT-s srácnak, hogy valami gond van a telefonvonalunkkal?” Piroska, 29

„Valami komoly baj lehet a szerelmi életeddel. Mostanában minden reggel józan vagy.” Iván, 36

„Készen állok a holnapi prezentációra?” Kristóf, 30

„Egy óra múlva itt vagyok. Bár lehet, hogy most nem csak melíroztatok, Matthew McConeghy-szőke leszek idén nyáron.” János, 42

„Pénteken munka után egy óra alatt szeretném letudni a következő negyedévet.” Kata, 27

„Ha benézel az irodámba, és látod, hogy csorog a nyálam az asztalra, tegyél meg nekem egy szívességet, és ébressz fel, kérlek.” Krisztián, 40

„Miért van az, hogy téged minden üzleti ügyben csak a pénz motivál?” Annamária, 50

„Szóval igazából nem is volt szükség a power pointra, amit elkészítettél. De ne búsulj, biztos rengeteg új dolgot tanultál, miközben összeállítottad.” András, 27

„Ez nem light kóla! És egyébként is totál eltúloztad a jégmennyiséget!” Janka, 30

„Tudom, hogy szabadnapos vagy, de muszáj lesz bejönnöd! A pasik úgy is utálják a szülinapokat, majd buliztok egy másik napon!” Mónika, 44

„Tudja valaki, mit kéne csinálnom ma?” Máté, 38

„Ugyanmár, a te korodban nekem sem volt betegbiztosításom! Semmi szükséged rá, egészséges vagy és fiatal.” Kinga, 48

„Jól látom, hogy lepattogott a körömlakkod? Ezt nem engedhetjük meg magunknak!” Klára, 34

„Nem értettem egy szót se a mailedből, úgyhogy inkább csak kitöröltem.” Cili, 29

„El sem hiszem, hogy ezt mondom, de… jó munka!” Zsigmond, 39

„Mindenképpen be kell fejezned ezt, mielőtt lelépnél. Persze ne érezd úgy, hogy túlóráznod kell, vagy ilyesmi…” Barnabás, 35

„Milyen jével írják azt, hogy prezentácijó?” Éva, 25

„Jövőhéten nyaralni megyek, és nem akarom elkapni a nyavalyádat. Úgyhogy vettem neked egy maszkot, légyszives viseld ezt az irodában, amíg elmúlik a köhögésed.” Erik, 40

„Tudod melyik a bal, és melyik a jobb oldal? Komolyan kérdezem. Mert ha gondjaid vannak vele, elküldhetünk egy tréningre!” Szilveszter, 52

„Én megengedhetem magamnak a hibákat a mailjeimben, mert zseni vagyok. Aki nem az, annak az a minimum, hogy képes helyesen íni.” Olívia, 33

„Jó hétvégét, szurkolok neked… talán végre megdönt egy cuki kis bika.” Alexa, 31

„Ha egy mail igazán fontos, ne a bejövő postafiokomra küldd. Ott sosem fogom elolvasni.” Géza, 42

„Szerintem ez a tej megromlott. Megkóstolnád?” Szandra, 26

„Tudom, hogy azt mondtam, minden hónapban bónuszt kapsz, ha túlteljesíted a feladataidat, de ez a negyedik ilyen szuper hónapod egyhuzamban, ezért kénytelen leszek visszavonni ezt az ígéretet.” Zsóka, 41

„Elgondolkoztam, hogy beszállok ebbe a Fészbukba.” György, 61

„Hosszas mérlegelés után arra jutottam, hogy megengedem a leggings viselését az irodában, péntekenként.” Kamilla, 33

„Tegnap este volt egy zseniális ötletem, hogyan menthetjük meg a céget a csődtől, de elfelejtettem.” Egon, 37

„Légyszives ne ülj le az ebédeddel! Ez konyha, nem pedig étterem!” Anna, 28

„Van egy háromkötetes bibliám: az Így szerezz pasit, az Így tartsd meg a szerelmet és az Így lépj túl a szakáításon. Ha akarod kölcsöndadom őket, én rengeteget köszönhetek nekik.” Mária, 36

„Valalki elmondaná, hogy a sales osztály deal memojának disztribúciója emailben vagy brain stormingon történik -e, please?” Kati, 27

„Ha legközelebb valaki behozza a göthös, nem szobatiszta, vagy egyszerűen csak mocskos lábú gyerekét az épületbe, annak a fizetéséből levonom a padlószőnyeg fertőtlenítését.” Zénó, 50

„Légyszives hívd fel azt a dögös vöröset, hogy övé a pozíció, és írj egy sms-t a harwardos pasasnak, hogy az állás be van töltve.” Gergely, 34

„Addig senki sem hagyja el ezt a tárgyalót, amíg nem derül ki, ki locsolta túl az orchideámat az irodámban!” Ingrid, 26

„Arra gondoltam, hogy az idei céges partira szervezhetnénk valami külföldi fellépőt. Szerinted el tudod érni Kylie Minoque-ot?” Zsuzsa, 31

„Légyszives tedd fel töltőre a StrawBerry-met.” Vali, 41

„Kétféle ember létezik: aki elhivatott a munkájában, aki hanyagul dolgozik, és aki egyáltalán nem dolgozik.” Endre, 51

„Kérlek hozz nekem egy cézársalátát kenyérkockák, csirke, és majonéz nélkül.” Piri, 27

„Ebbe az irodába dolgozni járunk, nem szórakozni. Ha valaki beszélgetni, netevtni, vagy vigyorogni szeretne munka közben, az menjen pultoslánynak!” Adrienn, 30

„Azért hatékonytalan a munka a szerkesztőségben, mert egyesek nem hagyják dolgozni ketteseket.” Beáta, 40

Pure perfection!

Mire eljutottam a szállodámhoz – a csinos kis freskókkal, aranyszínű kárpitokkal és a Tintorettókat idéző, lélegzetelállító dekorációkkal ékes Violino D’Orohoz, amit a szallodak.hu oldalon foglaltam, belefutottam az orrát magasan hordó kurátor asszonyba, aki tetőtől talpig Diort viselt, bohém fotósokba, akik „poénból regisztráltak“, és persze hozzám hasonló szabadúszó riporterekbe és írókba is. Ami pedig mindannyiunkat összeköt: ki sem kell mondanunk a „nevet“, akkor is tudjuk, miért, azaz kiért van itt a másik. Tanui lehettünk a filmtörténeti pillanatnak, mikor egy női rendező elegánsan tökön ragadja Hollywoodot – fejet hajtva tisztelegtünk őfelsége előtt, aki immáron nem csak a pop, hanem a mozi királynője is. Az exkluzív Madonna-sztorit (és a csodás szállás ajánlatokat) ezen a blogon találod meg.

Work it, Sig!

Ám amikor krémszínű ceruzaszoknyában, és puffosujjú blúzában belépett a helyiségbe, a harcos amazon helyett egy egyszerre méltóságos és szerény nő állt előttünk. Nem sokkal később már a szálloda egyik elegáns lakosztályában ültünk egymás mellett, de a zavarom még mindig nem múlt el terjesen. „Érthetetlen…” gondoltam magamban. „Számtalan ünnepelt, csodálatos művésszel beszélgettem már a munkám során, és mégis: Sigourney Weaver neve egyszerre váltott ki belőlem tiszteletet, és egyfajta infantilis félelmet. A tény pedig, hogy a 103-as szobában beszélgetünk – amelyről Indiai tartózkodásom alatt megtanultam, hogy a mentők hívószáma – igazán nem sokat javított az állapotomon.

Kitalálom… Nyolcacik utas-rajongó vagy, igaz?

Ennyire egyértemű?

(nevet) Sokéves tapasztalat. Ne aggódj, már hozzászoktam… te pedig egy percen belül megszokod majd a jelenlétemet. Mindig az ilyen helyzetekből sűlnek ki a legizgalmasabb beszélgetések.

Egy évtizedek óta tartó töretlen karrier során elég sok érdekes emberrel találkozhattál. Mit gondolsz, az életed nagy találkozásai magánemberként, vagy a munkád során történtek meg?

Valahol a kettő között: amikor például sci-fi, vagy képregényfesztiválok vendége vagyok, a strébernek csúfolt gyűjtők mindig olyan szeretettel és érdeklődéssel fogadnak, amit egyetlen vörös szőnyegen sem élek át. Az új filmem, a Paul éppen nekik készült: egyfajta kikacsintás ez részemről az űrlénymániás rajongóknak.

A finaléban elhangzik egy klassszikus mondat az Alien 2-ből, amikor Blythe Danner (Gwyneth Paltrow mamája) megtámad: „Hagyod őt békén, te szuka!” A „műértő” közönség percekig horkolva nevetett rajta.

Ó igen, ez kihagyhatatlan vicc volt! Az eredeti filmben ezzel a mondattal szereltem le egy vérengző szörnyet, most pedig engem tettek vele ártalmatlanná. Általában nem szeretem az ilyesfajta öntömjénezést, de amikor olvastam a forgatókönyvet, kicsit becsiccsentettem, és nagyon jót mulattam rajta.

Akkor neked érdemes pezsgőt küldeni a forgatókönyvek mellé…

(nevet) Fergetegesen viccesnek találtam a történetet: egy dohányzó földönkívüli túszul ejt két igazi vesztest, akikel életre szóló barátságot kötnek egy utazás során… én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy begyűjtsem az UFO fiút a labornak, tudományos kísérletekre. Imádok gonosz szerepeket játszani… ráadásul egy álomszép estélyi ruhát is viselhettem a filmben. Ezzel megyőztek! (nevet)

Mit gondolsz, miért akarnak az emberek olyannira UFO-kat látni? Mi az, ami annyira érdekli őket?

Sokan azt hiszik, hogy ez nem több, mint egyszerű kíváncsiság, ám szerintem az emberi lélek szeretetre, összetartozásra szomjazik, és jó érzés volna tudni, hogy ehhez a kollektív tudathoz földönkívüli létformák is hozzátartoznak. Az ember akármi után kutat is, valójában mindenütt szeretet keres.

A kabbala is éppen ezt tanítja. Hiszel abban, hogy a csodákra vagyunk képesek, ha valljuk, hogy mind egy lélek vagyunk?

Abszolút… ezt pedig időnként óriási ajándéknak élem meg, máskor súlyos felelősségként, hiszen ha így van, minden tettünkre és szavunkra oda kell figyelnünk, mert másokra is hatással vannak. Van egy egyetemi tanár ismerősöm, aki annyit beszélt nekem erről a filozófiáról, hogy bűntudatom támad, akárhányszor találkozom vele. (nevet)

Találkoztál már valamilyen megmagyarázhatatlan jelenséggel? Angyallal, szellemmel, földönkívülivel…

Nem, még sajnos nem, de őszintén hiszek másfajta anyagi testben élő életek létezésében, és nagyon remélem, hogy megérem azt, amikor felfedezzünk: valóban van civilizáció más bolygókon is.

Ne viccelj, hogy ne érnéd meg? Ragyogsz, fiatal vagy, és rengeteget foglalkoztatnak Hollywoodban. Azt olvastam, hogy a szerepedet – egy kegyetlen titkosügynököt – eredetileg férfinek szánták az alkotók, ám amikor eszükbe jutott, hogy nő is megformálhatná, azonnal rád gondoltak

Biztosan azért, mert 181 centi magas vagyok. (nevet)

És még döb rajtad az a dögös tűsarkú. Mit gondolsz, hogyan lettél az „erős nő” karakterének szinonímája?

Talán úgy, hogy a karriarem korai szakasza egyebesett azzal az időszakkal, amikor a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelme végre eredményeket is mutatott: egy olyan világot testesítettem meg a  filmjeimben, ahol természetes, hogy egy nő épp olyan hatalmas, mint egy férfi, és hogy bármire képes, amit elhatározott.

Hogy érzed, magad uralod az életedet? A magánéletben is ilyen erős és magabiztos vagy?

Majd meglátod, milyen erős vagyok, mikor ezért a kérdésért fenékbe billentelek. (nevet)

Nem egy komédiában bizonyítottad már, hogy fergetes a humorod. Vissza tudsz emlékezni, mikor volt utoljárra, hogy alig kaptál levegőt a nevetésrtől?

Velem folyton ez történik! Imádom az angol humort. Anyai ágról brit vér csörgedezik az ereimben, és a fanyar, ironikus poénok mondhatni a véremben vannak. A világ egyik legnagyobb baja, hogy az emberek túl komolyan veszik magukat. És ez különösen jellemző Amerikára.

Ráadásul sokszor éppen azok érnek célba, akik nem görcsölnek rá a sikerre: az Avatar fenomenális sikere is ezt bizonyítja. Egyikötök sem számított arra, hogy meghódítjátok a világot, igaz?

Legvadabb álmainkban sem. Életünk egyik legcsodásabb éjszakája volt, amikor megtudtuk, hogy a Film Akadémia kilenc Oscarra jelölte a mozit. Ugyanakkor pedig néha úgy érzi az ember, hogy most aztán valami igazán lenyűgözőt alkotott, de a zajos siker elmarad. Ha valamit megtanultam Hollywoodban az az, hogy a sikert sosem szabad biztosra venni.

Bevallom, picit bánt, hogy teljesen kimaradtál a legújabb Alien film alapjainak lefektetéséből. Áldásodat adtad rá, hogy ki játssza majd a te szerepedet?

A szívemben áldásomat adtam, de máshol nem tudtam… hiszen senkit sem érdekelt az én véleményem. (kissé keserűen nevet)

Talán nem is baj. Nagy, hollywoodi szuperprodukciókban érzed inkább otthon magad, vagy az olyan kamaradrámákban, mint a Berlini Filmfesztiválon is zajos sikert aratott Hósüti?

Nehéz erre válaszolni, mert minden filmforgatás annyira más és más. Általában az az ügy a szívem csücske, amin éppen dolgozom. Most éppen a Goya-díjas rendezővel, Rodrigo Cortéssel forgatok Spanyolországban, a partnerem pedig Robert DeNiro… azt hiszem, igazán van okom szeretni a munkámat.

Ráadásul folyton új kihívásokat keresel: többször is dalra fakadtál már, és producerként is dolgozol. Van még olyan üveghegy, amit megmásznál?

Óriási örömmel rendeznék filmet… valami azt súgja, hogy elég jó lennék benne.

Ha beindul a dolog, ne feledd: Magyarország mostanában a legmenőbb forgatási helyszín. Az elmúlt évi igazi hollywoodi-sáskajárás volt nálunk.

Ó, Budapest! Már ezer éve vágyódom oda! Úgy hallottam, gyönyörű építészetileg.

Mit jelent számodra a szépség?

Korokat, embereket… mindent, ami természetes. Egy nő például lehet butácska, vagy IQ bajnok, húsz, vagy hatvanéves, ha mer önmaga lenni, biztosan élete végéig sugárzóan gyönyörű lesz.

Az írás a Nők Lapja Évszakok magazinban jelent meg. Ide kattintva megnézheted az interjú után készült közös fotónkat.

Jake pazar pontossággal toppan be az ajtón, igaz, a vak is láthatta rajta, hogy rohant: kissé megizzadt gyapjúpulóverében, és mosolyogva törölgeti a homlokát. „Bocsáss meg… egy perc és összekapom magam.” mondja, és a vállamra teszi a kezét,  majd leül mellém, és egy húzásra felhajt egy nagy pohár vizet. A közvetlensége, a gyönyöző izzadság a homlokán, és a hollywoodi filmsztárra koránt sem emlékeztető lazaság egy csapásra elfeledteti velem a flancos szállodát, és az „vörös szőnyeges” formalitást: úgy érzem magam, mintha egy haverommal találkoznék egy kellemesen lepukkant, kelet-londoni pubban.

Látom, inkább a lépcsőt választod a lift helyett. Annie (Hathaway) elárulta, hogy a sok meztelenség miatt megszállottan diétázott a forgatás előtt. Te is ilyen feszült voltál, hogy a legjobb formádat mutasd?

Nem titok, hogy Perzsia hercege főszerepéért rengeteget edzettem. Nagyon megterhelő fizikai munka volt. Most viszont inkább az volt a célom, hogy visszaépítsem az izmaimat, és ezért komoly fogyókúrába kezdtem. Nem akartam, hogy a nézők azt lássák, hogy egy hatalmas izompacsirta rámászik erre a törékeny lányra. Visszatetsző lett volna.

Annyi filmmel a hátad mögött még mindig nehezdre esik levetni a ruháidat?

Nos, igen… kissé kényelmetlen.  De ezen már akkor megtanultam felülemelkedni, amikor meghallgatásokra jártam, és észrevettem, hogy ahogy egyre kevesebb jelentkező áll sorba előttem, egyre idegesebb leszek. Elhangzik a mondat: „Oké, le a köntösökkel, kamera forog!”, és tudjuk, hogy itt a showtime. Nyelek egy nagyot, és fejest ugrom… nincs más választásom, meg kell tennem. Rengeteget könnyített a dolgomon, hogy Annie lazán kezelte ezeket a helyzeteket. Felajánlottam neki, hogy ha szeretné, eltakarom a melleit a kezeimmel, vagy hogy úgy helyezkedek, hogy ne legyen szem előtt, amit nem akar láttatni. Ezt rengeteg korábbi partnerem kérte már tőlem. Ő pedig azt mondta: „Te csak koncentrálj magadra. Nem kell megóvnod engem, rendben vagyok.”.

Üdítő, hogy – bár rendkívül nagy hangsúlytkap a mozitokban a szex -, épp olyan mókás, mint amilyen szenvedélyes, ettől pedig a rengeteg szexjelenet ellenére sem válik olcsóvá a film. Épp elenkezőleg: bájos, és életszagú.

Szinte komikus, hogy a filmekben mennyire komolyan veszik a szexjeleneteket. Persze tudom, hogy az intimitás komoly dolog, de ahogy a valóságban is gyakran mókás helyzetek állnak elő, a vásznon sem kellene életidegennek lennie egy szeretkezésnek. Merjünk már nevetni saját magunkon! Gyűlöltem, amikor korábbi filmjeimben természetellenes pózokat kellett felvennem, csak azért, hogy szexisebbnek tetsszen a jelenet.

Csodálatos a kettőtök közötti kémia, olyanok vagytok, mintha ezer éve ismernétek egymást…

Annie egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akarja ezt a filmet. Mi viszont biztosak voltunk benne, hogy nélküle képtelenek lennénk megvalóstani az elképzeléseinket. Jól ismertem őt, hiszen a Túl a barátságon című filmben is házaspárt alaktottunk, és tudtam jól, hogy számára mindennél fontosabb, hogy bízhasson a partnerében. Sohasem volt semmiféle szemforgatás, vagy rosszindulat kettőnk közt, egymás védelmezői és cinkosai lettünk a forgatás során. Nagyon szeretjük egymást… még ha néha ugratom is azzal, hogy úgy öltözködik, mint egy kamaszfiú. (nevet)

Nagyon tetszett, ahogy felvette a kesztyűt a bevadult újságírókkal szemben, amikor a sajtótájékoztatón sarokba szorítottak, és faggatózni kezdtek a Taylor Swifttel való, feltételezett kapcsolatodról. Meglepett, hogy milyen vehemensen kelt a védelmedre?

Köszönöm, hogy megemlítetted. Mélységesen felháborította, ahogy bántak velem. Figyelj csak, te megdöbbentően kedves újságíró vagy, kezdek gyanakodni, hogy hamarosan kimutatod a fogad fehérét… (nevet)

Na jó, akkor kérdezek egykevésbé udvariasat, de csak a kedvedért… Tudom, hogy meglehetősen direkt kérdés, de kikerülhetetlen: a film harmadik főszereplője az a bizonyos kis kék gyógyszer. Mennyire ástad bele megad a kutatómunkába ahhoz a jelenethez, amikor a karaktered a Viagra mellékhatásaitól szenved?

Ó, Istenem… láttam a szemeden, hogy vannak titkos tartalékaid. (nevet) Nos… nem. Nem próbáltam a Viagrát. De szerencsére tudom, milyen is az az érzés, amit a gyógyszer nyújt… segédesztközök és serkentők nélkül is.

Mit szóltak a szüleid a csupasz valósághoz? Nem volt kellemetlen számukra óriásvásznon nézni a kisfiuk fenekét?

…sőt, nem is csak a fenekét. Nagyon, nagyon büszke vagyok a… filmre.

Egy pillanatig azt hittem, hogy a fenekedre…

(nevet) Hiszem, hogy a párbeszédek, a történet, a játékunk épp olyan hangsúlyosak, mint a szex. Az édesapámmal érkeztem a los angelesi premierre, és a film után sokkal többet beszélgettünk az érzelmekről, mint arról a néhány – szülői szemmel nézve nyilvánvalóan – kellemetlen percről…

Ha már szóbakerült a család… néhány hete egy meztelen fotó került fel egy hasonmásodról a Perez Hilton celeb-blogger pletykahonlapjára…

Na várj egy percet… miféle fotó? Ezt tőled hallom először.

Nyugodj meg, néhány nappal később bebizonyosodott, hogy nem te vagy rajta: egy férfit ábrázol, a szeretkezés után éppen felveszi az alsónadrágját. Kíváncsi lettem, fel kellett -e hívnod a családodat és a barátaidat, hogy megnyugtasd  őket…

Nem, sajnos nem hívtam fel senkit, mert nem tudtam róla… de azt hiszem, kellett volna. (nevet) Mindenesetre nem én vagyok… remélem!

Annyi film, dal és regény címében szerepelt már a „szerelem” szó? Mit gondolsz, miért van az, hogy még mindig annyira vonzó a közönség számára?

Talán azért, mert egyszerre csábító, és rémisztő. Nagyon nehéz teljes átéléssel, őszintén kimondani a „szeretlek” szót. A szerelem éppen annyira ijesztő, mint amennyire csodálatos, ha pedig egész életedben csupán játékként gondoltál rá, mégjobban megrémülsz, mikor egyszer csak rádöbbensz: ez az, most valóban megtörténik. Ez már nem csak a játék része.

Fel tudod idézni, hogy mikor voltál először szerelmes?

Tisztán emlékszem rá… egy gyermektáborban történt, és a lányt Emily Simonnak hívták. Nyolc évesek voltunk.

Hittél benne, hogy örökké tart?

Igen, igen, éreztem, hogy ez… ez az igaz, hogy Emily a nagy ő. Nagyon intenzív érezelmi vihar volt. (nevet)

Megcsókoltad?

Naná, abszolút! Megcsokoltam Emily Simont. De nem árulhatom el, hogy nyelves csók volt -e, vagy szájrapuszi… egy alsótagozatosnak is lehetnek titkai! Egyébként is, mára megházasodott, és Manhattenben él… néha még ma is váltunk egy-egy mailt…

Szegényt ez után az interjú után rengeteg idegen jelöli majd be a Facebookon. Mi az, ami miatt bele tudsz szeretni egy lányba?

Azt hiszem, a méltóság egy nő legvonzóbb erénye. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet szétszort, vagy bohókás… de kell, hogy legyen benne egyfajta báj, kecsesség. A másik tulajdonság, ami elbűvöl egy lányban, az erő.

Ki az, aki számodra megtestesíti ezt a nőt?

Tudom, hogy ez kissé… furcsán hangzik majd, de… számomra az édesanyám a legcsodálatosabb nő a Földön. Minden áldott nap bizonyítja nekem és a családunknak, hogy milyen elképesztő ereje van, és mindezt eleganciával és könnyedséggel teszi. Csak egy példa: ő egy másik vetítésen látta a filmet, és egyetlen szót sem szólt a szexjelenetekről, csak megölelt, és azt mondta: „Olyan boldog vagyok, hogy ilyen sokat mosolyogtál!”. Évek óta azt kéri tőlem, hogy mosolyogjak többet a vásznon.

Úgy tűnik, nagyon fontos számodra a család. Tudom, hogy meglehetősen nemzetközi família vagytok. Mennyire tartod lényegesnek, hogy kutasd az őseid gyökereit?

Világ életemben ugyanannyira vallottam magam svédnek, orosznak, és lengyelnek, mint amerikainak. Sokszor eszembejut, hogy milyen jó volna bejárni ezeket az országokat. Mélyen magamban hordozom a nemzetiségek karakterisztikáit, a véremben vannak. Talán egy napon a elindulok a nagyvilágbam és felfedezem, ki is vagyok valójában…

A film egyik jelenetében azt mondod: ha egy párhuzamos univerzumban lehetőséged nyílna erőfeszítések nélkül élni, akkor is a kűzdelmet választanád. A valóságban is így véled? Jobb, ha véres verejtékkel dolgozunk, mintha az eredmények az ölünkbe hullanak?

Hm… nehéz válaszolni. Amikor elvállalok egy filmszerepet, mindig arra gondolok, mennyire dolgoztat majd meg a karakter, és mennyire kényszeríti a nézőket arra, hogy elgondolkodjanak. Ezt a filmet sem vállaltam volna el soha, ha egy egyszerű romantikus vígjáték volna. A filmnek azon részei, amikor Annie a Parkinson-kórral küzd lelkileg nagyon megterhelőek voltak, és sokszor egy egész napon át vettünk fel egyetlen jelenetet. Ugyanakkor tudom, hogy ezért éri meg dolgozni. A könnyekért, amiket a forgatáson sírtunk, és amiket a közönség ejt majd, ahogy beleélik magukat a történetébe.

Minden mondatodról lerí, hogy tanulmányoztad a keleti vallásokat, és hogy nagyon spirituális ember vagy. Hogyan hat a Buddhizmus a mindennapjaidra?

A legfontosabb, amit kaptam a Buddhizmustól, hogy megtanultam elengedni. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez. Megértettem, hogy ha minden tőlem telhetőt megtettem egy emberért, kapcsolatért, egy filmért, akkor képesnek kell lennem tenni egy lépést hátra, és útjára engedni a dolgot. Bízom a karma törvényében, és ha abban, hogy az fog kisülni belőle, ami leginkább a fejlődésemet, a javamat szolgálja. Még akkor is, ha ez néha fájdalmas.

Az interjú a Marie Claire magazinban jelent meg

Kedves Olvasók! A hét elején a magyar divatipar képviselőit, szerkesztőket, stylistokat, tervezőket és pár barátomat kértem meg arra, hogy meséljenek Nektek a kedvenc könyvélményükről, hiszen olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni.

Stílusos műveltnek és tájékozottnak lenni, mind a világ ügyeiben, mind az emberi érzések rengetegében – stílusos tudni és szüntelenül tanulni, stílusos meg nem alkudni mindazzal, amit az élet biztosít számunkra. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy párizsi burzsoá palota lakójával cseverésztek, az egyiptomi Királyok völgyének régészeivel találkoztak (és részt vehettek az ásatáson), valamint ott lehettek az ezerötszázas évek háborúiban?

A könyvek ablakot nyitnak egy olyan padlásszobának palatetejére, melybe még a legtörtetőbb, legrafináltabb emberek is felronthatnak, társaikat a hátuk mögé túrva, azonban perspektívájuk szüntelen szélesítése nélkül megrekednek, fennragadnak poros börtönükben.

A könyvek szárnyakat és el nem vehető látásmódot adnak, az emberi lény origójából ki nem téphető emlékeket – árnyalatokat a humánus lét bonyolultságához. Történhet bármi, ezek az élmények maradnak és gazdagítanak. A kalandregények szórakoztatnak, a korrajzok ismertetnek, a szépirodalmi alkotások tanítanak, a lírai művek betekintést engednek egy olyan érzékeny emberi lélek fókuszába, melynek megismerésére a mindennapokban nincs lehetőségünk.

Éppen ezért szeretnék minden kedves Olvasót arra kérni, hogy a nyáron vegyen a kezébe egy alkotást – a közel húsz könyvajánlat talán segít a választásban. Ebből a szelekcióból ma ízelítőként két hosszabb gondolatot szeretnék Veletek megosztani: Steiner Kristóf és az én személyes kedvencemet.

A főfogással a jövő hét elején várlak benneteket, a desszerttel a végén.

Jó szórakozást!
Az’Allürista

STEINER KRISTÓF – szabadúszó újságíró
MARGARET MITCHELL: ELFÚJTA A SZÉL

Hosszasan elmerengtem, mikor Az Allűrista levele megérkezett a postafiókomba: melyik legyen az a könyv, amit tiszta szívemből ajánlhatok, ugyanakkor agyafurt, stílusos, szórakoztató, és mindenekelőtt értelme is van. Yehuda Berg kabbalista köteteitől Victoria Beckham „That Extra Half Inch” című divatbibliájáig sokféle opció fordult meg a fejemben, és persze az ego-trip is beindult: melyik az a könyv, amellyel,szívesen azonosulok itt, az All-űrutazásom során. Éppen ezért arra a regényre esett a választásom, amelyet gyakorlatilag csecsemőkorom óra ízlelgetek: a mamám mutatta be nekem, hollywood aranykora iránti rajongásom során szerettem bele igazán, a limitált szériás Scarlett O’Hara Barbie babám megvásárlásakor hivatalosan is belebolondultam, és ma, közel a harminchoz azt hiszem, igazán kezdem megérteni, merről is fúj a szél…

Katie Scarlett O’Hara nem kevesebb, mint a népszerűkultúra első Madonnája – hiszen kompromisszumot nem ismerve viszi keresztül az akaratát mindenen, Vivienne Westwoodja – hiszen bebizonyítja, hogy egy díva egy zöld bársonyfüggönybe tekerve is díva, de elsősorban talán saját magunk 1800-as években élő inkarnációja. Az egész életében két férfi között örlődő asszony épp úgy kergeti az illúzióját, mint bármelyikünk: piedesztálra emelünk egy nem létező szerelmet, és addig locsolgatjuk a könnyeinkkel, míg végül elrohadnak a gyökerei. Közben pedig észre sem vesszük, hogy kényszeresen épített boldogság-díszlet helyén állt valamikor a valódi világunk, amely éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha pedig szerencsénk van, mindeközben ott figyel egy Rhet Buttler is – egy valóságos szerelem, amely talán nem olyan habos-babos, mint a fodros alsószoknyák, de egy biztos: mellette „Soha többé nem fogunk éhezni!”

Margater Mitchell harmincas években született sztorija, az Eljfújta a szél sokkal több, mint minden szappanoperák és telenovellák ősanyja. Akkoriban, amikor a feministák nadrágkosztümökben kezdtek szaladgálni, és tudatosan eltaszították maguktól az írógépet, mondván: a „nő” és a „titkárnő” fogalma többé nem lehet egy és ugyanaz, egy cukormázba bújtatott időzített bomba landolt a könyvesboltok polcain. Főhősnője egy lány, aki abroncsos szoknyában és fűzőben libben be egy kerti mulatságra, ám két kötettel, néhány férjjel, és egy az egész világot lángba borító háborúval később minden sallangot levetkezve mondja ki azt, ami miatt a legkeservesebb tragédia után is érdemes feltápászkodnunk: „Holnap új nap virrad.”

DÁVID MÁTÉ – ügyeletes nagypofájú, Az’Allűr
OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON

A regény adaptációja a Bárkában

Éppen önmagamat kerestem, hétköznaponként nagyjából reggel félhéttől nyolcig, aztán kettőtől este tizenegyig, amikor az egyik nagyon kedves barátom a kezembe nyomta a könyvet. Az első hatvan oldal után a szereplők iránt érzett szánalmat felváltotta az oldalakat faló izgalom, majd a rangsorolás és azonosulás a szereplőkkel.
Az Iskola a határon egy olyan fejlődési regény, mely arra keresi a választ, hogyan is tarthatnánk meg önmagunkat, hogyan is őrizhetnénk meg személyiségünk igazi velejét a felszínes látszat világban – melynek aktuális szkénéjét egy határközeli katonai iskola adja meg, 1923-ban, ahová egy fészeknyi tizenéves újonc érkezik. Az ő miniatűr társadalomba való beilleszkedését követheti végig az olvasó, az örök lázadás, a szűnő lázadás és a megaláztatások mezején. Mindannyian beleszorulnak egy a gyermeki világ és a felnőttkor közötti intervallumba, egy magasabb létbe.

A könyv a szemmel láthatóakon túl szól azokról a megszentelt pillanatokról, melyeket bizonyos élethelyzetekben, személyek jelenlétekor érezhet az ember – mikor a földi, kézzel fogható racionális lét találkozik az érzékeléssel föl nem fogható, irracionális transzcendenciával, melyet szavakkal leírni egészen pontosan nem is lehet, azonban talán nem is kell. Aki fontos számunkra az tudja mit érzünk, néma gyereknek igenis érti az anyja a szavát, a látszatokból értő embereknek pedig oda kell sózni. „És amúgy, dögöljenek meg”.

Az Iskola a határon egy lenyűgöző történet, mély sztoikus gondolatokkal átszőve (Ottlik Kosztolányit és Márait vallotta mesterének), mint például nem szabad görcsölni a dolgokon, az élet úgyis megadja az igazán szükséges, oxigénszerű tartalmakat.

Különös olvasmány ez, mely minden egyes olvasatra újabb és mélyebb jelentéstartalmakkal bővül, középpontjában az ember megőrzése áll, legyen annak satuja egy katonai alreál, vagy a társadalom.

Kedvenc mondatom, mely a regénybeli alteregóm, az örök lázadó és megőrző, Medve Gábor mondd ki: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Az írások az-allur.blogspot.com oldalon jelentek meg.

“A Boys in the Sand sikere egyszeri és megismételhetetlen volt”

A Boys in the Sand mai szemmel nézve elsősorban a hetvenes évek kultúrtörténeti lenyomata: a diszkó korszak, a Star Wars láz, és a Stephan King regényeinek tündöklése mind-mind ott pereg filmen, miközben a szőke, napbarnított Casey sellőfiúként feltűnik a tenger habjaiban, mágiával életre hívja álmai férfiát a háza medencéjében, vagy titokban kémkedik a kertben dolgozó, telefonszerelő után. Bár a főszereplő szoborszerű teste, és Kent (vagy talán még inkább Barbie-t) idéző, szélfútta, szőke haja már egyfajta előfutára a hamarosan beköszöntő „megszállott maximalizmus” korszakának, az évtized közepén végleg leköszönő naiv báj is jelen van: Donovan csokoládébarna felsőtestéhez, és lábaihoz képest feneke hófehéren világít. Mai szemmel nézve olyan ez, mint a fiatal Madonna buja hónaljszőrzete, sőt, szinte mint az egyiptomi fáraók piramisaiból előásott múmiák: távoli korok egzotikuma, amelyet ma egyesek csodálattal, mások értetlen undorral szemlélnek.

A rendező határozott célja az volt, hogy olyan módon mutassa be a homoszexuális aktus szépségét, amely az identitáskereső ál-hetero és biszexuálisokat meggyőzi arról, hogy a meleg szerelem nem természetellenes, és semmi esetre sem gusztustalan. A tudatosan használt klisék – a fehér fövenyen történő szeretkezés, vagy a szex munkásruhát viselő szerelővel – meglepő módon úgy működnek a filmben, mint a modern orvostudomány vakcinái: amikor a doktor csekély mennyiségű vírust fecskendez a makulátlan bőr alá, az emberi test még egészségesebb, ellenállóbb lesz. A banális és kiszámítható elemek éppen így emelik a filmet a korábbi „beteg”, deviáns gay filmek fölé. Ezektől az „előregyártott” puzzle-darabkáktól eltekintve a Boys olyan természetes frissességgel mutatja be férfi-férfi aktust, mintha Rómeót és Júliát látnánk a csalogány szavára ébredni. A szkeptikus – értsd, homofób, vagy öngyűlölő – néző talán „agyban” még emlékszik rá, hogy a szeretők a társadalmi sztereotípiák kapcsán „nem illenek össze”. Ám miközben figyeli őket, valahogy eltűnnek a nyárspolgárok szappanszagú szexualitásával övezett határok, és promiszkuitás, szabadosság helyett valódi szabadságra asszociál. Ezt erősíti, hogy a jelenetek – lévén az AIDS-korszak előtti időkben járunk – mind bareback, azaz óvszer nélkül történő összeolvadások.

A „mocsok és bölcsesség” elvét követve Poole az utolsó felvonásra tartogatta a valódi hardcore-elemeket. A romantikus, „kék lagúna” jelenetben Casey egyfajta szexuális eljegyzést szimbolizáló karperecet húz partnere, Peter Fisk farkára. A szakállas, sötét hajú „vadember”  így mintegy lemossa magáról az „alfa hím” skarlátbetűt, ennek csúcspontjaként pedig a szőke – a társadalmi berögződések tekintetében sokkal lányosabb – Donovan igazi férfiként teszi magáévá Fisket. A második, medencés jelenetben Marilyn Monroe utolsó, befejezetlen filmje, a Something’s Got to Give (Valamit adni kell, 1962) elevenedik meg, a tragikusan elhunyt szexistennő helyett azonban a tipikus latin macsó, Danny DiCioccio emelkedik ki a víztükörből, a pár pedig mindent megtesz, amit a Monroe-rajongók a „rough cut”-ot nézve  kristálytisztán láttak kibontakozni lelki szemeik előtt, ám az eredeti filmből – nyilvánvaló műfaji korlátok miatt – ki kellett maradnia. Az fináléban a bajszos, robusztus ezermestert, Tommy Moore-t az ablakból szemlélő Donovan végre eltávolodik a szentimentalizmustól, remek dramaturgiai fogásként azonban mindezt csupán gondolatban teszi, így a film utolsó képkockájáig megőrzi „tisztaságát”. Miközben könnyedén beleül egy hatalmas, koromfekete dildóba, és popperst szippantva Moore-ról fantáziál, nem is sejti, hogy az afroamerikai álmot megtestesítő férfi valóban úton van a lakása felé. Casey elélvez, majd nyílik az ajtó, és belép rajta Tommy – teljes fizikai valójában, majd bezárja az ajtót maga mögött. A filmmel együtt Donovan ártatlanságának kora is véget ért.

A Boys in the Sand sikere egyszeri és megismételhetetlen volt: a nyolcvanas években készült folytatás csúfos bukást szenvedett, Cal Culver pedig – mert hogy ez Casey Donovan valódi neve – off-Broadway darabokban lépett fel, és Casa Donovan néven meleg-barát panziót nyitott Floridában. A férfi az utóbbi hónapokban azzal került ismét címlapokra, hogy előkerült egy dokumentum, mely szerint titkos viszonyt folytatott az „igazi Supermannel”, Christopher Reeve-vel. A posztumusz-bulvárbotrány a legkevésbé sem volt elegáns húzás a sajtó részéről, hiszen ma már a feltételezett románc egyik szereplője sem lehet közöttünk. Culver 43 évesen hunyt el  AIDS-ben. A Boys in the Sand 2003-ban megkapta a minden idők legjobb meleg-filmjének járó GayVN díjat, Cal Culvert pedig egykori élettársa, a Disney-sztár Tom Tryon múzsájaként és legfőbb inspirációjaként emlegette – halála napjáig.

Az írás a Prizma – Filmtörténeti folyóiratban jelent meg.

Akad olyan barátnőm, aki egy kapcsolat konfliktushelyzetében azon mereng, mit tenne most Samantha, és olyan ismerősöm is van, aki csak azért vesz magának méregdrága cipőket, mert Carrie is megteheti. Amikor a Szex és New York pilotadását készítették az alkotók, senki sem sejtette, hogy néhény év múltán minden nő azt figyeli majd: milyen kiegészítőket és ruhákat visel a négy főhősnő. Azt sem gondolták volna, hogy társasjátékok kvízkérdései feszegetik majd: melyik hölgy szeretkezett egy mocskosszájú pasival, vagy hogy volt feltűzve Charlotte haja az esküvője napján. A négy New York-i szingli a szomszédunk lett – mindegy, hogy Manhattanben, Budapesten, vagy épp az északi-sarkon élünk.

Te melyikük vagy?
Amikor egy évvel ezelőtt Londonban készíthettem interjút a film szereplőivel és alkotóival, a franchise atyja, Michael Patrick King elárulta: hat nő dolgozott az egyes epizódok szövegkönyvén, és mindannyian a saját életükből merítettek Carrie és örök szerelme, Big szövevényes kapcsolatának dramatizálásakor. Mr. Big és Miss Bradshaw kapcsolata mindannyiunk kapcsolata. Bárki felfedezheti magát a két karakterben, és a fejéhez kaphat: “Istenem, ugyanezeket a hibákat követem el!” – és persze éppen ezért szurkolunk nekik annyira.

A Szex és New York álompárjának boldogsága egy picit mindannyiunké, örök boldogságra márpedig mindannyian szomjazunk. Éppen ezért sokan a szívükhöz kaptak, amikor Kim Cattrall a napokban bejelentette: mindannyian készen állnak a folytatásra. A nagy kérdés még mindig nem változott: vajon Carrie és Big szerelme beteljesedhet-e, vagy ez is csak tünékeny látomás volt, mint annak idején Samantha orgazmusának elveszítése, Miranda afférja a szexi sportorvos szomszéddal, Charlotte vaginájának szörnyű depressziója. Ahogy azt a Queen is megénekelte: “The show must go on!”

Kultúrsznobok kíméljenek!
A fanyalgók, a szkeptikusok és a kultúrsznobok ellenkampánya ellenére az első Szex és New York-mozifilm négy elválaszthatatlan barátnő, egy tucat habos-babos esküvői ruha, negyvennyolc pár  meseszép cipő és egy felejthetetlen ötvenedik születésnap mellett 56 millió dollár bevételt is jelentett a filmpremier hétvégéjén. A hölgyek ott pózoltak minden magazin címlapján, egy neves New York-i programújság pedig különkiadást jelentetett meg, amelyben majd’ 2000 tippet kínálnak arra, hogyan is élvezheti egy turista a Nagy Almát garantáltan Carrie-mentesen. Az összeállítás címe ez volt: “Imádjuk őket, de ami sok, az sok!” Ám felesleges szarkazmus nélkül is tudjuk, hogy a cserfes csajos mozikat a helyükön kell kezelni. Aki megpróbálja összehasonlítani a Szex és New Yorkot Csehov Három nővérével, az finoman szólva rossz nyomon jár. Egy sokszínű világba sokféle érték fér bele: igenis lehet egyszerre Madonna-, Péterfy Bori- és Bartók Béla-track az IPodunkon, és ha időnként elengedjük magunkat, sokkal több energiánk marad a klasszikus értékek befogadására is. A Szex és New York tulajdonképpen egyfajta “tudatos naivitást” csempész a túl komoly vagy komolykodni próbáló világba, ez pedig számomra az egyik legfontosabb misszó – nem véletlen, hogy a blogom szlogenje “Deeply Superficial!”, azaz “Mélyen felszínes!”

Hollywood régi fénye
A Szex és New York-mozik amellett, hogy hűek maradtak a klasszikus sorozathoz, Hollywood aranykorának drámai szerelmesfilmjeit is megidézik, erre pedig különösen nagy szükségünk van egy olyan világban, ahol a független művészmozikat bezárás fenyegeti, a DVD-piac pedig haldoklik. Judy Garland Találkozz velem St. Louise-ben című filmje például Carrie történetének visszatérő motívuma: miközben a tragikus sorsú diva csillogó szemekkel énekli el a Have Yourself a Marry Little Christmas című dalt, egyszerre szorul össze és tárul ki a szívünk. Jövőre pedig – ha a pletykák igazak – kiderül, hogy mi is vár ránk a szivárvány túlsó oldalán: Carrie, Sam, Miranda és Charlotte története újabb fordulatot vesz, és a virtuóz stylist, Patricia Filed feledhetetlen ruhakölteményei is ismét hódítanak majd. Aki pedig élcelődve azt kérdi: “Ezek még hatvanévesen is szexi szingliket fognak játszani?”, annak üzenem: amíg az alkotók reményt és humort csempészhetnek millió szerelemről álmodó lélek életébe, addig a Szex és New Yorknak helye van a világunkban! Akár 100 éves koru(n)kban is!

Az írás a life.hu weboldalán jelent meg.

Dilemma a mozikban… és az életben

A Universal Studios a londoni Soho egyik sokcsillagos szállodájába trombitálta össze sajtólistájáról a legszerencsésebbeket: a hotel privát vetítőtermében karamelszínű borfotelekből nézhettük végig az Apolló 13 zseniális rendezőjének új filmjét, a Dilemmát. Két gyerekkori haver történetét, akik mindent elmondanak egymásnak… azaz csak majdnem mindent. Amikor ugyanis Vince karaktere rajtakapja enyhén túlsúlyos legjobb barátja feleségét egy fiatal, kitetovált csődörrel, roppant kínos helyzetbe kerül. El kell döntenie: hűséges lesz a haverhoz, és kertelés nélkül elmondja, hogy a kedvese a háta mögött nem túl kedves hozzá, vagy – mivel nem akarja, hogy a lány árulóként gondoljon rá – nem rondít bele a látszólagos családi idillbe…

Barátság = bizalom

„Azt hiszem, egy igaz barátság épp olyan fontos, mint egy szerelmi kapcsolat.” kezdi Vince, aki az alkalomra fekete inget húzott, épp úgy, mint kollégája. Ahogy félszavakból megértik egymást, sőt befejezik egymás mondatait, gyanussá válik: mintha a két férfi a valóságban is vérszerződést kötöttek volna. „Nem titok, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Vince nem csak főhőse, de producere is a filmnek, én pedig már akkor tudtam, hogy engem választott a másik főszerepre, amikor még senki más.” nevet Kevin. A haverok tehát nem csak a vásznon, de a való életben is bebizonyították: legyen szó a forgatások utáni, éjszakai kocsmázásról Chicagoban, vagy egy millió dolláros szerződésről, biztosan számíthatnak egymásra. De vajon a barátnőikhez is ilyen hűségesek? Mrs Kevin James, azaz a fülöpszigeteki modell, Steffiana de la Cruz, és Vince Vaughn asszony, azaz Kyla Weber ingatlanügynök úgy tűnik, megütötték a főnyereményt: a két sráccal beszélgetve világossá válik: lehetsz hollywoodi szupersztár, tiéd lehet a világ legmegértőbb haverja, ha nem tiszteled meg a nagy Ő-t a lojalitással, közös életetek hosszú évek alatt felépített vára egy pillanat töredéke alatt omolhat össze.

A szerelem szabályai

A film sztárjai is egyet kell, hogy értsenek velem abban, hogy nagyon kevés olyan férfi marad harminc felett, aki még sosem csalt meg egyetlen lányt sem: mind tudjuk, hogy a hollywoodi partik világa egyébként sem a hűségről és önzetlenségről híres. Ám azok után, hogy néhány évvel ezelőtt több százezer dollárra perelt egy bulvárlapot, amiért az címlapon hozta le: megcsalta Jennifer Anistont, nem merek rákérdezni: vajon a „jóbarátnővel” való liézonja az őszinteségre épült -e. „Mára olyan fontos szerepet kapott az életemben a szerelem, hogy gyakorlatilag bárhová megyek, bármit teszek, mindenüt kürülvesz.” mondja. Nos, itt volt az ideje: a színész kislánya, Locklyn épp karácsony előtt született meg. Kevin James szerint onnan tudhatod, hogy a kapcsolatod jó irányba halad, hogy már nem érzed úgy, mintha tojáshéjon sétálgatnál a párod közelében. „Olyan ez, mint a vezetés: az első időszakban lassan haladsz a külső sávban, ám hamarosan feloldódsz, leengeded a napfénytetőt, és elkezded élvezni a dogot anélkül, hogy a szabályokon gondolkodnál.” Ezzel Vince is egyetért: „Amikor már nem azon aggódsz, hogy szerethető vagy -e, hanem képes vagy önmagad lenni, akkor kezdődik a közös utazás.”

Az igazság mindig megtalál

Mosolyogva léptem ki a nyüzsgő utcára a szállodából: bevallom, nem volt rossz karnyújtásnyira ülni Vince Vaughntól… persze ezt nem reklámozom majd, mikor a párom rákérdez, milyen volt a sajtóesemény. Vagy mégis el kellene mondanom?… A telefonomért nyúltam, hogy szóljak neki: egy Oxford Circus-i kávézóban írok, ott várom őt. Amikor néhány perc mulva belépett az ajtón, felragyogott az arcom. A film egyik mondata jutott eszembe: „Őszinteség. Nem menekülhetsz el előle, mert az igazság mindig megtalál majd.” A szemébe néztem, és csak annyit mondtam: „Tudod… Vince Vaughn nem rossz pasi… de tuti nem cserélnélek el.” Igaza lehet Carl Gustav Jungnak: a szerelem csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre…

Az  írás a Life.hu weboldalán jelent meg.