Édes Anna… és mégédesebb Jake!

A Szerelem és más drogok nem átlagos, romatikus film, és nem szokványos, könnyes dráma. A Szerelmes Shakespeare producerének legújabb filmje ugyanis minden olyan műfajt magába olvaszt, amiért szeretünk kinyitni egy könyvet, beülni a moziba, csóválni a fejünket a híradót nézve, vagy ráklikkelni egy 18-as karikás linkle a neten…

Jamie Randall gyógyszerügynökként tevékenykedik, ez azonban leginkább eszköz számára, hogy a lehető legtöbb csinos recepcióst, asszisztenst, titkárnőt és doktornőt döntse ágynak. Egy rutin-flört során azonban feltűnik egy gyönyörű hippilány, és bár előbb kerül közel a melleihez, mint a lelkéhez, Meggie Mardock mégis megfogja valamivel a dögös womanizert. Ő ugyanis nem más, mint a srác női változatban: nem hisztizik, ha szex után nem hívják pár napig, a „szeretlek” helyén űr tátong a szótárában, és a hideg is kirázza a „kapcsolat” szó hallatán. Amikor azonban kiderül, hogy a lány végzetes betegséggel küszködik, Jamie világa a feje tetejére áll, azt pedig már Leonard Cohan is megénekelte, hogy a szerelemre bizony nincs orvosság…

Anne Hathaway egyszer és mindenkorra leszámol a hercegnős imázzsal: a filmben látjuk őt füvet szívni, egy sötét sikátorban szexelni, egy kétségbeesett, részeg jelenetben pedig egyenesen Oscar-gyanús alakítást nyújt. Igazi lelki Viagra!

A filmhez kapcsolódó, londoni bemutatón készült interjúimat Anne Hathaway-jel és Jake Gyllenhaallal a januári Cosmopolitan és a január 15-én megjelenő Marie Claire magazinokban olvashatod el.

Te quiero mi vida…

Ezt a belső vívósást orvosolva vettem elő ismét a Vicky, Cristina, Barcelona című filmet. Hosszú éveken át kizárólag azért értékeltem Woody-t, mert az Árnyékok és köd című filmben összehozta Madonnát John Malkovitch-csal, így megszületett az a filmes csók, amelyben a férfi a feminin, a nő pedig a maszkulin energiákat képviselte. Aztán sokáig hidegen hagyott a szexuális frusztrációkkal küzdő New York-i entellektüel önimádata. Woody Allen egyedülálló tehetség, ez nem kétséges, de kicsit olyan, mint egy brutális, kék-penészes sajt: csak mértékkel, és ritkán fogyasztható, apró falatokban. Ezért aztán sokan üdvözölték a hírt, hogy a rendezőlegenda Füles című mozija készítésekor úgy határozott: mostantól nem (feltétlenül) tűnik fel saját filmjeiben. Aki „kiváltotta” őt, nem más, mint Scarlett Johansson: bár az alacsony, kopaszodó, szemüveges férfiban és a platinaszőke, igéző szemű hollywoodi dívában első látásra nem sok közös vonás akad, Woody mégsem Monroe, hanem önmaga folytatását látja legújabb múzsájában…

Vicky és Cristina (Rebecca Hall és Scarlett Johansson) két huszonéves New York-i hajadon, akik úgy döntenek, bohém és forró nyarat töltenek el Barcelonában. A konzervatív, klasszikus értékeket valló Vicky „hedonizálása” a spanyol borok, és a gitármuzsika élvezetében merül ki, míg a szabadelvű, buja Cristina nyitott mindenre… és mindenkire. Juan Antonio (Javier Bardem) egy botrányos házasságról és közepes tehetségéről ismert festő, aki egy bárban gyakorlatilag felkínálja magát a két fiatal nőnek, az ártatlan nyaralás pedig ettől a perctől kezdve mindkettejük életét megváltoztatja. Amikor pedig megjelenik Maria Elena (Penélope Cruz), a festőművész szenvedélyes és szuicidhajlamú ex-felesége, kiderül: a szenvedély éppen olyan, mint a spanyol közlekedés: nincsenek szabályok.

Gaudí szecessziója, szofisztikált spanyol dallamocskák és romantikus kis sikátorok teszik felejthetetlenné barcelonai utazásunkat, miközben felismerjük: mindünkben ott lakozik egy prűd Vicky, egy útkereső Cristina, és egy drámai Maria Elena, és ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, nem mi követjük az előre kijelölt utat, hanem magunk tapossuk ki az ösvényeinket. Javier Bardem – akire legtöbben talán a Nem vénnek való vidék pszichopata gyilkosaként emlékeznek – kitűnően vezet rá minket arra, amivel a világirodalom számtalan regényében szembesülhettünk már: mindig a maszkulin erő dönt – de a feminin energiák akarata szerint.

Egyre gyakrabban érzem magam a blogom korlátai közé szorítva, és egyelőre nem találok megoldást a problémámra. Ha elindítanék egy blogot, amelyet álnéven írok, megalkuvó lennék, és elismerném, hogy az ismertségem felszínességre kötelez, ezzel pedig elveszíteném a kapcsolatot azokkal, akikhez valójában szólni akarok. Ugyanakkor van egy hang a fejemben, ami azt mondja, ez a kis önkontrol még jót is tesz, hiszen fontos, hogy az embernek legyenek titkai. Hálás lennék a véleményekért és a tanácsokért. Hogyan legyek a blogomban egyszerre deep és superficial?

Hm, mi lenne, ha belekortyolnék Johnny vizébe?…

Bár Londonban gyakorlatilag minden hétre jut egy zajos díszbemutató, az Alice Csodaországban premierje még a brit fővárost is alaposan felforgatta. Tim Burton és a Disney kollaborációja lázban tartja a gyerekeket, és a szülőket is, az irodalmárok és filmguruk alig várják, hogy ítéletet hirdethessenek, a divattervezők és a papír-írószer boltok pedig új inspirációs és bevételi forrásként tekintenek rá. A világpremier napján apró teáscsészék, takaros kis szendvicsek, gigantikus virágok és csöppnyi „egyél meg” sütik színes rengetegében beszélgethettünk az alkotókkal. A teljesség igénye nélkül, ott volt Mia Wasikowska, Helena Bonham Carter, Tim Burton, Johnny Depp, Anne Hathaway és Danny Elfman is. Az alkotókkal készült beszélgetést és a teljes kritikát az EXIT magazin ma megjelenő számában olvashatjátok, de annyit elárulok, hogy Anne Hathaway egy pillanatra igencsak zavarba hozott. Álljon itt a beszélgetés “vágatlan változata”…

- Miss Hathaway, neveletlen hercegnőként keztél, ma pedig királynőt játszol a filmben. Azonban rengeteg egykori Disney-tündérkének nem jött össze a dolog… gondoljunk csak Lindsay Lohanre, aki nagyon szerette volna megkapni Alice szerepét. Mit tanácsolnál a rehaben sínylődő ex-gyerekszínészeknek?

-Nos… nem vagyok benne biztos, hogy tudok tanácsot adni, mert én egyszerűen csak szerencsés voltam. Mindig olyan szerepeket kaptam, amik előre vittek, nem pedig visszavetettek.

- Na azért ezt nem esszük meg… Nem lehet, hogy köze van a tehetséghez is, vagy egy bizonyos viselkedésmódhoz?

- Nekem úgy tűnik, te elég jól “ismered” őket, szerinted mit csináltak másként, mint én? Te mit tanácsolnál nekik?

- Khm… Anne, komolyan az én véleményemre vagy kíváncsi?

- Természetesen! Mindannyian! (Tim Burton élénken bólogat, a teremben síri csend lesz.)

- Nos… téged sosem láttalak bugyi nélkül kiszállni autókból, fehér porral az orrod alatt, vagy részegen botladozni egy asztal tetején. (Hangos kacaj tör ki.)

- És azt kell mondanom, nagyon boldog vagyok, hogy nem láttál, illetve remélem, hogy nem is fogsz soha.

Nos, aznap este sem láttam, pedig az Alice-partik szó szerint ellepték a várost. A filmnek már a bemutató napján kultusza volt, ez pedig érthető: végre egy film, ahol a 3D animáció pedig ezúttal nem arról szól, hogy a közönség hülyén kaszabolja a levegőt, mert „jönnek a dínók”, hanem még vízió-szerűbbé, még inkább szürreálissá varázsolja az élményt – éppen úgy, ahogy azt Lewis Carrol megálmodta. A színészválasztás minden karakter esetében teli találat. Mia Wasikowska tökéletes Alice – a tekintete egyszerre zavarba ejtően komoly és naivan kislányos. Johnny Depp Bolond Kalaposa olyan, mintha valóban a zárt osztályról szabadult volna. Helena Bonham Carter Szív Királynőként Arany balladák legmegátalkodottabb gonosz hárpiáit juttatta eszembe, a legnagyobb meglepetés azonban a Subidut és Subidam ot alakító Matt Lucas, akit ezidáig kizárólag az Angolkák című komédiasorozatból ismerhettünk, a duci gettóhercegnő Vicky Polardként. A rendező és Danny Elfman zeneszerző együttműködése tizenhárom filmet foglal magába – ennek köszönhetjük, hogy már a mozi első pár másodperce után „timburtonös” hangulatba kerülünk – akár lehunyt szemmel is. Az egyetlen érthetetlen kompromisszum Avril Lavigne tökéletesen jelentéktelen dala, de szerencsére ez csupán a stáblista alatt csendül fel, amikor mi már messze járunk… még ha ülve maradunk, amíg az összes popcornt feltakarítják a sorok közül, akkor is. A mozijegy ugyanis nem csak egy belépő egy filmvetítésre, hanem menetjegy is, mely egészen Csodaországig repít minket… és aki egyszer ide látogat, biztosan visszatér.

Love is in the air…

A szikrázó napsütésben világítanak a hófoltos csúcsok. Az álmosan elnyúló völgyben ezüstfolyamként futnak a hegyi patakok. Ez a festői táj lesz egy nyáron át Ennis (Heath Ledger) és Jack (Jake Gyllenhaal) otthona. A két fiú pásztornak jelentkezett, hogy legyen némi pénzük megalapozni a jövőt, melyről minden “tisztes polgár” álmodik. A kimondatlan törvények uralta világban nem lehet más célja egy férfinak, ha a jövőről sző terveket. És mégis. A szűkszavú, önnön korlátai közé rekedt mezőgazdász és a szabad szellemű rodeócowboy egy fagyos reggelen egymás karjaiban ébred. A történteket magyarázhatja az alkoholmámor, a külvilágtól való elzártság, de mindkettejük lelkében ott a bűntudattal vegyes gondolat, hogy ezek talán mind hamis ideológiák. Szembenézni magunkkal a legnehezebb feladat. Annyi érv szól amellett, hogy hazudjunk a világnak és önmagunknak, hogy végül az utolsó, ami tetteinket motiválja, a saját boldogságunk megtalálása. A négy év, ami levélváltás és találkozás nélkül múlik el épp elég, hogy a két férfi felépítse maga körül az életet, mely megfelel az elvárásoknak. Ennis elveszi a hallgatag Almát, Jack pedig Laureent, a rodeódívát. Mikorra pedig otthonukat gyerekzsivaj tölti be, talán már késő szembenézni az igazsággal: az a nyár, ott a hegyekben az igaz szerelem nyara volt.

Annie Proulx Pulitzer-díjas novellája szívet, szemet gyönyörködtető köntöst kapott Ang Lee rendezőtől. A színészek visszafogott természetességgel brillíroznak, az andalító zene romantikus fénybe öltözteti a fakó texasi kisvárosokat. A Túl a barátságon nem két cowboyról vagy a homoszexualitásról, hanem mindannyiunkról szól: ne fosszuk meg magunkat a gyönyörűségtől, hiszen létezésünk egyetlen célja a boldogság.

Hiányzol, Heath…

“Jingle all the way…”

A téli időszak minden esztendőben bővelkedik az ünnepi filmekben, és mivel megszállott karácsonyfan vagyok, nagy részüket feszült izgalommal és zenélő plüssrénszarvassal a hónom alatt vártam. Persze sokszor csalódnom kellett. Az olyan rémségek, mint a Freddy sorozat hosszúságával vetekedő Télapu-saga majdnem tönkretették a X-mas hangulatomat, ezért néhány éve, az ünnep közeledtével kétségbeesetten írtam a Mikulásnak egy igazi karácsonyi filmért. Ám a fehér szakállú helyett valahogy Jude Law-hoz került a levelem, ami abból a szempontból kínos, hogy megtudta: őt kértem karácsonyra, viszont csodás is, mert a Holiday megmentette a mozirajongók karácsonyát.

Amanda (Cameron Diaz) és Iris (Kate Winslet) két külön világban élnek, úgy átvitt, mint szó szerinti értelemben. Valamiben azonban egyformák: mindketten utolsó pondrónak, gerinctelen senkiknek tartják a pasikat. A két megcsalt nő az interneten kötött véd- és dacszövetség értelmében a karácsonyi ünnepekre helyet cserélnek, így Amanda a ködös Angliába röppen, míg Iris az angyalok városában, Los Angelesben sütkérezhet. Ahogy a szeretet ünnepe közeledik, a pasigyűlölet alábbhagy, sőt, úgy tűnik: életük legemlékezetesebb karácsonyát köszönhetik a csalódásnak…

Karácsonykor felnagyítva látjuk a saját hibáinkat. Ahogy közeledik a szilveszter, az “évi rendes önvizsgálat” során egyre világosabbá válik: ha keserűek vagyunk, kétségbeesetten keressük a bologságot, ám a boldogságkeresésben gyakran méginkább megkeseredünk, míg végül a kétségbeesés vad romantikája is unalmas, silány, hétköznapi szürkeséggé válik. Tévedés azt hinni, hogy a Holiday csajoknak való nyálas románcocska: egy olyan utazásról szól, ahova nem viszünk magunkkal semmit. Sem csomagokat, sem múltbeli sérelmeinket. Helyette kitárjuk a szívünket, és esélyt adunk annak, hogy az ismeretlen egy felejthetetlen ajándékkal lepjen meg. A film arra tanít minket, hogy merjünk a saját életünk főhősei lenni. Az Egyszerűen bonyolult rendezőasszonya klasszikus vígjátékot alkotott, melyben a színészek lubickolnak a szerepükben, és éppen ez az, ami a film sava-borsát adja. Amellett persze, hogy csodás karácsonyi dallamok csendülnek fel, és hogy – azért írom le, mert tudom, nem csak nekem fontos szempont – Jude Law a vastag kabát és a rengeteg téli ruha ellenére is elképesztően szexi.

A szélben repkedő nejlonzacskót ismét felénk sodorta egy fuvallat: a csinosra nyírt sövények mögött, a fehérre mázolt ablaktáblák takarásában valami készül… és biztosan nem Kate Winslet 34. szülinapi zsúrja.

“Kate and Leo sitting on a tree, K-I-S-S-I-N-G!”

Sam Mendes legújabb filmjével ismét az amerikai álom elbukását tűzi ki zászlajára. Az Amerikai szépség után újra átlagos, hétköznapi emberek lelkében vájkálva tárja elénk mindazt, amivel olyan nehéz szembesülni: a társas magányt.

Frank (Leonardo DiCaprio) és April (Kate Winslet) olyanok, mintha a Született feleségek egyik epizódjából léptek volna ki: klasszikus értékeket valló, kissé unalmas pár, akik kertvárosi mintaházikójukban közepesen boldog életet élnek. De nem volt ez mindig így: a Wheeler házaspár valamikor lázadó, szinte anarchista nézeteket vallott, és mereven utasították el a konvenciók nyújtotta kényelmet. Sok év telt el az óta, és egyszer csak azon kapják magukat, hogy megszelídült életüket élve valaki mássá változtak át. Olyasvalakikké, akiket egykor lenéztek, megvetettek. Álmukat vesztett bábukká. April úgy dönt, felkavarja az állóvizet, és újra írják önmaguk történetét: ezúttal Párizsban. Ám a szakadék már nem csak régi és új önmaguk között áthidalhatatlan, de ők ketten is egyre nehezebben értik meg egymást. Ha egyáltalán van még mit megérteni a másikon…

Richard Yates Revolutionary Road című regénye a hatvanas években valóságos orvtámadás volt a pillecukorral borított, mogyoróvajjal megkent amerikai álomháztartások ellen. A történet főhőseinek szerepében Leo és Kate játékossága, szomorúsága, őszintesége és fájdalma olyan élménnyel ajándékoz meg minket, ami kitart újabb tíz évig, míg a Titanic túlélői újra együtt dolgoznak majd.

A gyönyörű, és szupertehetséges színésznő ezen a héten kezdte el betolteni a 35. életévét. Mazal Tov, Kate, daaarlin’!

Emlékszem, kisiskolás koromban a Föld napja volt a kedvenc ünnepem: kimentünk a suli melletti kis erdőbe, fát  ültettünk, leveleket préseltünk és festettünk ki temperával. Gyermekként még nem fogtam fel, mit is jelent valójában az ózon lyuk, vagy a globális felmelegedés, izraelben azonban minden zuhanyzáskor ott motoszkál az agyamban: az ország utolsó ivóvizének utolsó csepjjeit haszáljuk. Ijesztő: míg néhány éve csupán választot életmód volt a környezettudatosság, a már a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, milyen értékes egyetlen csepp tiszta víz, vagy egy apró, zöld falevél.

Az elmúlt években rengeteg olyan film készült, amely a bolygó már-már visszafordíthatatlan állapotára hívja fel a figyelmünket. A változáshoz olyasvalakire van szükség, aki nem csak az eszünkre, de a szívünkre is hat. És jelentem, megérkezett: lánctalpakon… hogy a következő generáció is ugyanezen a bolygón álmodhasson.

Az emberiségnek nem volt sok választása: el kellett hagynia szeretett Föld bolygóját. A szemét hegyek és a légszennyezettség hatására egyetlen virág, fa, vagy fűszál sem maradt életben. A lim-lomok eltakarítására kifejlesztett WALL-E évszázadok óta épít felhőkarcoló méretű szemétkupacokat az itt felejtett hulladékokból. Ám a sok munka mellett és a magányos esztendők alatt egészen megszerette ezt a kis elátkozott bolygót. Amikor egy kozmikus villanás kíséretében becsapódik a kietlen vidékre EVA, a kutatórobot, WALL-E úgy dönt, megismerteti az androidlányt az ő saját kis világával: a páratlan kilátással, amelyet a naplementében csillogó szemétkupacok nyújtanak, és szerelmet vall egy egy apró növénnyel, amelyről nem is sejti, mekkora értéket képvisel. EVA szó szerint bekebelezi a zöldséget, és már úton is van az űr felé, hogy elújságolja a messzi cyber világban élő, egykori Föld lakóknak: van remény. Az ezt követő űrutazás során nem csak azzal szembesülünk, hogy az emberi faj örök csecsemő-korba ragadva tengeti hamburger-zabáló életét, de az is kiderül, hogy nem mindenkinek érdeke visszatérni az anyabolygóra.  Vajon sikerül -e WALL-E-nak és EVA-nak megmenteni a Földet és azokat az embereket, akiknek szemében még mindig ott csillog a remény?

Szinte hihetetlen, hogy egy egész estét film alatt mindössze néhény mondatot hallunk, (hiszen a kis robotok afféle elektromos zümmögésekkel kommunikálnak) mégsincsen semmiféle hiányérzetünk. Persze ahogy a Kisherceg Rókája is mondta: “A beszéd csupán a félreértések forrása.” Nem tudom, mostanában hogyan is zajlik a Föld Napja a Kiserdei Általános Iskolában, ahol kilenc éves koromig koptattam a padot, de egy biztos: a szokásos kertészkedés és gesztenyebaba-faragás mellett ideje beiktatni egy kis mozizást is a kis lurkóknak. Bizonyos vagyok benne, hogy WALL-E kalandjai után mindannyian rájönnek majd: ha tenni akarunk valamit, most azonnal kell cselekednünk… hiszen a valóság még az aimált jövőképnél is kegyetlenebb:

A földet rothadó haltetemek borítják, mérgező gáz terjeng a levegőben, az emberek halálos, fertőző kórban szenvednek. Kisgyermekek hevernek az utcákon kábítószermámorban, miközben anyjuk prostituáltként próbál megélni. Egy hely, ami a térképen Mwanza néven szerepel, a valóságban azonban úgy hívják: pokol. Fájdalom, keserűség, harag, tehetetlenség, bűntudat. Ezek az érzések kavarognak bennem, amikor Hubert Sauper osztrák rendező többszörösen díjnyertes dokumentumfilmjére, a Darwin rémálmára gondolok. Végül elmossa gondolataimat egy mind fölött álló érzelem: a félelem. Félelem az önbeteljesítő jóslattól, amely így hangzik: új világ fog felemészteni bennünket, melyet mi magunk teremtettünk. És megérdemeljük.

Egy hatalmas tó, amely mögött lankás dombok emelkednek ki a földből. A szikrázó napsütésben tisztán látszanak a messze nyúló, burjánzó rizsföldek. Koromfekete szemű, megfoghatatlan szépségű lakóinak dalaiban még így él Mwanza, a Viktória-tó melletti város, ahol történetünk játszódik: “Tanzánia, Tanzánia! Szeretlek teljes szívemből!” A dalt még ma is éneklik, ám a táj alaposan megváltozott. A hatvanas években telepítették be a nílusi sügér nevű halat, amely hamarosan posványos, bűzös pocsolyává változtatta az egykor gazdag, változatos élővilággal rendelkező tavat. A ragadozó felfalta az összes, ott élő halfajt, ezzel ökológiai katasztrófát előidézve. A hatalmas kopoltyúsoktól hemzsegő tó egyszeriben új hivatást adott Mwanza lakóinak kezébe: ettől kezdve az egész város élete a halászatra épült. Ma tonnaszámra pakolják hatalmas teherszállítógépekbe az ott feldolgozott halfilét, mi pedig Európában megterített asztalnál, egy finom fehérbor kíséretében fogyasztjuk el azt, legnagyobb gondunk pedig az, hogy a bor hőmérséklete nem megfelelő. Eközben a két világ közt röpködő gépek rakodóterét már tele is pakolják, hogy induljon vissza a Viktória-tóhoz új rakományával, amely az éhbérért dolgozó tanzániaiak szerint élelmiszer, gyógyszer és életmentő segélycsomag, a tények azonban nem ilyen rózsaszínűek. A ládák fegyvereket rejtenek, amelyek a véres háborúkat látják el, még nagyobb nyomorba döntve ezzel Afrikát és lakosait. A forgatócsoportnak hála, akik hol rakodómunkásnak, hol üzletembereknek álcázva magukat bejutottak a halcsontvázakból épült labirintus legtitkosabb sikátoraiba is, megismerkedhetünk azzal a hellyel, ahol az emberek egyetlen reménye egy háború, amely felforgatja az egész világot…

Ha teheted, szerezd be A PEP! Youth kiadását, és olvasd el Kiss Imola aktivistákról szóló cikkét. Ahogy akkor is megírtuk, szomorú, hogy a gyerekkori világmegváltó terveink után a gyakorlati megvalósítás arra redukálódik, hogy mielőtt felhörpintjük a lattét a kávézóban, elmormolunk egy ajjajt a tízéves afrikai kisfiúkért, akik szedték a kávébabot. Persze ivás után már olyan szájfénnyel glancoljuk ki az ajkainkat, aminek megszületésért egerek és patkányok százai hullottak el. Gondold át, hogy szükséged van –e a száznegyvenkettedik pár cipődre, mielőtt annyi pénzt költenél rá, amennyiből egy afrikai család élelmezése egy egész évre biztosítva lenne, de akár az adó 1 %-ának felajánlása is nagy segítség lehet. Az afrikai ubuntu filozófia szerint egy egyén csak a többi emberen való segítésen keresztül válhat emberivé. Higyj benne te is: „Azért vagyok, mert vagyunk.”

Madonna szívszaggató filmje a világ egyik legszegényebb országáról

“Na jó, de, mit tehetnék én?” – a szokásos költői kérdés gyakorlatias válaszai

-Vásárolj olyan termékeket, amelyek a méltányos kereskedelem elve szerint készülnek, azaz megrendelői nem zsákmányolják ki a ruhádat varró/kávédat ültető/bútorodat farigcsáló munkásokat. A Mc Donald’s kávéja és az IKEA számos terméke ilyen, és a Zara egyes tervezői is a Fair Trade elhívatott zászlóvivői.

-Amikor csak teheted, válassz zöldséget, gyümölcsöt, vagy gabonából készült fogást hús helyett. A nagyüzeni állattartás rengeteg vizet, és energiát emészt fel. Ha tejterméket, tojást vásárolsz, válasz a “szabadon nevelt jószág” emblémát. A tanyagazdaságok nem zsúfolják össze az állatokat, és nem etetik őket vegyszerekkel tömött tápszerekkel.

-A fizetésed, vagy a zsebpénzed tíz százalékát ajánld fel egy jótékonysági szervezet javára. Mindegy, hogy százezrekről, vagy csak párszáz forintról van szó, a lényeg, hogy te is megoszd, amit kaptál az élettől.

-Ha megérett benned a tenniakarás, ne habozz, és jelentkezz önkéntesnek egy segélyszervezetnél. Afrikában, Ázsiában, de akár Magyarországon is segíthetsz ételosztáson, beteg gyerekek ápolásában, vagy tanításában. Amellett, hogy te is jobbá teszed a világot, életre szóló élményt szerezel magadnak.

Bár már sorozatosan csurrannak-csöppennek a Szex és New York mozifilm második részének spoilerjei, én még az elsővel sem teltem be. Carrey Bradshow tudja, milyen a jó film, és nem fél megmutatni… DVD-n sem. A szex és New York mozifilm számokban: négy elválaszthatatlan barátnő, egy tucat habos esküvői ruha, negyvennyolc pár  álomszép cipő, és egy feledtehetetlen ötvenedik születésnap. No és persze és majd’ 56 millió dollár a filmpremier hétvégéjén.

Like a virgin… Nooot!

Amikor 2007 őszén a pletykalapok közkincsé tették SJP fotóját, amint rokokó krémesnek öltözve készül oltár elé állni, milliónyi Szex és New York rajongó kapott a szívéhez: a hír igaz. Miss Bradshaw visszatér! A következő néhány hónapban luxusautók reklámjaitól parfümériák plakátjain át egészen ékszerüzletek kirakatáig mindenhol Carrie, Charlotte, Miranda és Samantha mosolygott ránk, a Time Out magazin címlapján pedig ragasztószalaggal betapasztott szájjal tűntek fel. A címlapon ez olvasható: „Imádjuk őket, de ez mégiscsak sok! – 1965 tipp, hogyan élvezd a te New Yorkodat, garantáltan  Carrie-mentesen.” Aztán amikor pár héttel ezelőtt a négy lány megjelent a londoni filmpremieren – Kim Cattrall vörös lepelben, Kristin Davis rózsaszín hálóingecskében, Cynthia Nixon Hollywood aranykorát idéző nagyestélyiben, SJP pedig egy ananásszal a fején – minden szkepticizmus szertefoszlott. A világ ott hever Manolo Blahnik cipőkbe bújtatott lábaik előtt.

Nem fogom elmesélni a sztorit, mert nem szoktam pletykálni a barátnőimről…  de azért egy-két apró titkot felfedek. Carrie legújabb könyvének témája már nem a szingli élet útvesztőibe, hanem az igaz szerelem fészkébe kalauzol el minket, amely azonban cseppet sem olyan nyugodt és békés, mint hitte. Charlotte igaz zsidóként tovább gyarapítja egyre népesebb családját, Miranda rájön, hogy a házas élet nem ok arra, hogy egy életre elfelejtse a gyantázást, Samantha pedig Los Angelesben megismerkedik egy chicco latinoval, aki komoly válaszút elé állítja az utóbbi időben szinte apácaként élő szex istennőt.

A filmben az a legcsodálatosabb – Persze csak Carrie Eiffel-torony alakú kistáskája, és Judy Garland dala után -, hogy nem próbál sziporkázóbb, kacifántosabb lenni, mint a sorozat hat évadának bármely epizódja, ugyanakkor egy hajszállal sem kapunk kevesebbet semmiből a megszokottnál. Pontosan ott, és pontosan úgy folytatódik a film, ahol a széria véget ért. Sőt, a nagy kérdés sem változott: vajon Carrie és Big szerelme beteljesedhet –e, vagy ez is csak tünékeny látomás volt, mint annakidején Samantha orgazmusának elveszítése, Miranda afférja a szexi sportorvos szomszéddal, Charlotte vaginájának szörnyű depressziója. És ahogy azt minden királynő tudja, “The show must go on!” – jövőre tehát ismét elragadtatjuk magunkat a moziban!

„Ez vajon jó film lesz?” – na ez az a kérdés, amelyet a Kétely “soon-to-be” nézői sosem tennének fel maguknak. A „Meryl Streep”-kód a kollektív tudattalanban egyenlő a „világ legjobb színésznője” kóddal, Philip Seymour Hoffman pedig olyan zseniálisan irritáló, hogy folyton többet és többet akarunk belőle.

Isteni színjáték…

Oké, talán van egy kis kérdőjel is a fülünk tövében, mégpedig a vörös hajú tündérke, Amy Addams kapcsán, akit sokan – sajnos – a Kegyetlen játékok 2. című, elképesztően bárgyú sequelből ismernek. Ez főként annak köszönhető, hogy Magyarországon David Copperfieldet megszégyenítő illuzionistának kell lennünk, hogy megszerezzük a Junebug című mozit, amelyért a Bűbáj színésznője Oscar-jelölést is kapott.

Mármint az elsőt! Merthogy James nővér karakterének megformálásáért is nominálták – így 2009-ben a másik két főszereplővel együtt gyakorolhatta az „idén sem én nyertem” mosolyt. Pedig mindhárman megérdemelték volna! A Kétely John Patrick Shaney saját színpadi drámájának filmes adaptációja, amelyet ő maga rendezett. A hatvanas években játszódó történet középpontjában egy liberális elveket valló lelkész, Brendan Flynn atya áll, aki meglepően bensőséges viszonyt ápol egy afroamerikai diákkal. A vallási iskola rettegett igazgatónője és egy ifjú, naiv apáca – James nővér – együtt vág neki a lehetetlennek: ki akarják deríteni, mi folyik a zárt ajtók mögött a pap és kedvenc diákja között. De vajon van mit kideríteni?

A társadalmi sztereotípiákra épülő történetet a színészek játéka emeli egyéni szintre. Az apró részletek pedig – az atya hosszú, sárgás körme, az állandóan tomboló szélvihar és a tranzisztoros rádió recsegése – lassan, egyenletesen vonják be a filmet csillogó, titokzatos aranyfüsttel. Mestermű!

Ez a bejegyzés egy új rovat, a saját dvd ajánlóm első hajtása, amelybe már  az EXIT magazin hasábjain megjelent, korábbi írásaim kerülnek majd. Ugyanakkor ez egy “titkos üzenet” a filmkatalógus.hu olvasóinak, akikkel ma interaktív csevelybe bonyolódtam, és személyemet illetően elfogta őket… a Kétely. :-)