Archívum: 'én én én'


Gyermek a melegeknek? – Világok harca az interneten

Írta jún 11 2011

Az egyik hazai hetilap a múlt héten “szenzációs hírrel” állt elő: Steiner Kristóf és párja, Matan számára egy közeli barátjuk szül gyereket. Éppúgy, ahogy én, valószínűleg a magazin szerkesztői sem sejtették, hogy ekkora lavinát indítunk útjára ezzel a kényes témával…

Éppen ezért, amikor felkeresett egy internetes magazin a “hír” valóságtartalmával kapcsolatban, örömmel és bizalommal meséltem nekik. Ám sajnos a weblap szerkesztői azt már szükségtelennek érezték, hogy szó szerint idézzenek tőlem, és a cikk végéről lemaradt a határozott kérésem, amelyben tisztelettel kértem az olvasókat, hogy aki olyan, számomra fontos döntésemről, mint a gyermekvállalás rövid újságcikkekből értesül, az emlékeztesse magát ítélkezés előtt: amit olvas, az minden esetben csupán a valóság egy apró szeletkéje.

“Egy gyermek érkezése egy családba nem egy projekt, egy x éves terv kell, hogy legyen, hanem egy áldás, az áldás pedig nem úgy érkezik, mint a vonatok: nincs menetrendje, és nem reklamálhat az ember, ha késésben van, vagy korán érkezik. Volt idő, amikor gőzerővel dolgoztunk az örökbefogadáson, de lelketlennek és fájdalmasnak éreztem, hogy napi hírlevélben értesítenek minket az örökbefogadással foglalkozó ügynökségek a várólistás gyerekekről, a baráti körünkön belül pedig valóban beszélgetünk már egy ideje az ennél természetesebb, spontánabb lehetőségekről. Az anya természetesen a mamája maradna a picinek, de mi nevelnénk. Időnként meglátogatna minket, amikor kedve tartja, viszont ott lenne a két papa, aki gondját viseli a gyereknek. Nem tudjuk, melyikünk lesz a biológiai apa, de számunkra ennek nincs jelentősége. Ha annak a gyermeknek az a karmája, hogy velünk kell felnőnie, az egy jelentéktelen részlet, hogy ki nemzi, de ez ebben a pillanatban nem prioritás az életünkben” - fejtettem ki az álláspontomat röviden a két lapnak, természetesen számos egyéb, az életemet épp meghatározó esemény mellett…

Mindkét magazinnak elmeséltem, Angliában most fejeztem be a Goldsmith Egyetem kultúraírói kurzusát, és hazai magazinoknak készítek interjúkat filmfesztiválokon, bemutatókon. Budapesten teljes erőbedobással dolgozunk a MusicPlus zenecsatorna beindításán, közben pedig írom a második, Lélekbonbon című könyvemet. Augusztusban úgy tűnik, egy dokumentumfilmet rendezek, amelyet Izraelben és Palesztinában forgatunk majd. Mostanra azonban meg kellett tanulnom, hogy mesélhetek én csillogó szemmel bármelyik újságírónak, az esetek nagy részében a szalagcímben úgyis az köt ki, aminek számukra bulvárértéke van. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen ennek is megvan a helye a világban, ha megvan az egyensúly. Ám talán épp annak köszönhetően, hogy a bulvármédia, a televízió és a legnagyobb közönséghez eljutó amerikai vígjátékok kategorikusan kizárják annak a lehetőségét, hogy az embereket más is érdekelheti, nem csupán a botrány, az egyensúly koránt nincs rendben…

Sokan mondják, és a saját bőrömön is érzem, hogy Magyarország még az átlagosnál is kevésbé elfogadó társadalom. Vélekedésem szerint az igazi baj, hogy sok magyarban nincs meg a kellő kivancsiság ahhoz, hogy utánanézzen: melegnek lenni talán több annál, mintsem hogy egy dobozba kerülhessünk a pedofilokkal, a nemi betegségekkel. A médián keresztül áradó fals kép mellett tehát egy természetes nyitottság es tanulási vágy hiánya az, ami megakadályozza, hogy értve legyünk. Ha körülnézek a közvetlen környezetemben, látok anyát, aki a férjét annak pszichológusával csalta, apát, aki minden harmadik pohár pálinka után a családra támad, és anyukát, aki szerint ha a családnak nincs pénze, a família nőtagjainak kötelességük vagyonos pasi után nézniük…

“Steiner buzeránsék jobban tennék, ha nem béranyában, hanem eutanáziában gondolkodnának. Továbbá ez egy keresztény alapokon fekvő ország. Mi több az egész kontinens az. Van egyfajta értékrend. Ha nem tetszik ki vagy közösítve és fogd be a pofád. Aki két fejjel születik, az is ki van közösítve a homokozóban, még ha szegény nem is tehet róla… Na hát a buzik is így születtek. Szar lehet nekik.” – szólított az egyik megjegyzés a fennt említett cikk alatt, én pedig úgy határoztam, hogy – bár sokak szerint “veszett fejsze nyele” beugrani a kommentelők oroszlánbarlangjába – megpróbálom elmagyarázni, hogyan is “üzemel” egy homoszexuális lelke… meglepő módon épp úgy, ahogy egy heteroszexuálisé. Nem vagyunk mások. Ilyen alapon az is “más”, aki citrom helyett tejjel issza a teáját, vagy aki tőlünk eltérő zenei ízléssel bír. Egyformák vagyunk: nem fogunk hazudni magunknak egy társadalom elvárásai miatt, de másokat felbősziteni sem akarunk. Emberek vagyunk, akik a bizonytalanságunkat gyakran ítélkezésbe burkoljuk, igyekszünk úgy élni, hogy ne ártsunk másoknak és saját magunknak, szeretnénk, és hiszünk benne, hogy mindannyian egy vérből valók vagyunk.

Egy másik hozzászóló így vélekedett: “Ez egy olyan kényes helyzet, amelyet viszont maguk a melegek sem azzal tudnak feloldani, hogy lépten-nyomon azt a képet erősítik meg magukról, amely elválasztja őket a társadalom többi tagjától.” Ám az én véleményem szerint a társadalom fogalma a felelős azért, hogy nem értjük egymást. Hamvas Béla szerint minden mesterséges embercsoport – országok, gyülekezetek, vallási csoportok, felekezetek, uniók – pont arról terelik el a figyelmet, ami valóban egységet teremtene: kirekesztetteket gyártunk velük. A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, és az határozza meg, hogy milyen emberek vagyunk, hogy mennyi felelősséget vállalunk abban, hogy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb hellyé tegyük, nem pedi az, hogy a puncit vagy a kukit tartjuk szexisebb szervnek.

“Tudod, mi folyik egy iskolában? Az én fiam tudod hányszor jött haza tépetten, véresen, csak azért, mert egy kínai fiú a barátja? Szerinted mit fog kapni egy ilyen környezetben felnövő gyermek?” – vetette fel a jogos kérdést egy másik kommentelő. Ám az én véleményem szerint az emberek mindig találnak okot arra, hogy kirekesszék, utálják egymást. Ha valaki nem meleg, csúfolhatják, mert vörös a haja. Ha azért sem, akkor mert viccesen nevet, vagy mert lassú a matekórán. A homoszexualitás nem genetikai mutáció vagy betegség, nem trend, és nem is tanulható viselkedésforma, hanem egy újabb csodálatos lehetőség Istentől, a Fénytől, az Univerzumtól – ki-ki válassza ki a neki tetszőt – arra, hogy mi, melegek szerethessünk, hogy ti heterók megértést tanusíthassatok, és hogy mindketten gyakorlhassuk a  megbocsátást. Hiszen aki tudatlanságból, vagy tapasztalatok hiányában bánt minket, annak útmutatásra és megbocsátásra van szüksége, nem pedig egy ökölre az arcába…

Félteértés ne essék: egyáltalán nem “görcsölök rá” a gyermekkérdésre: ha lesz, lesz, ha nem, nem, de ez nem változtat a tényen: tudom, hogy képes vagyok felnevelni egy embert, akinek igaz a szíve, tiszta a tekintete és a helyén van az értékrendje. És ez a páromra is igaz, akiért egyenesen rajonganak a gyerekek, akinek a karjában a leghisztisebb csecsemő is édesen alszik, és aki épp gyermekorvosnak készül. Természetesen sem megvilágosult  kabbalistának, sem a világbéke receptjét jól ismerő politikusnak nem képzelem magam: nem tudom, mit kell tenni az anyagyilkosokkal, azokkal, akik rágyújtanak egy házat egy családra, vagy azokkal, akik gyerekeket erőszakolnak meg. Azt tudom, hogy ezek a világunkban uralkodó káosz elemei, míg egy tiszta homoszexuális szerelem pedig – épp úgy, mint az önzetlenségre épülő kapcsolatok bármelyike – a világunkat összetartó szeretet egyik formája. Lehetünk  melegek, biszexuálisok, heteroszexuálisok, a lényeg az, hogy organikus, szeretteljes életet éljünk és biztosítsunk a szeretteink számára, sohasem behódolva mesterséges társadalmi normáknak, ránk erőltetett státuszszimbólumoknak és az amerikai álomnak.

Búcsúzóul pedig megosztok veletek két bejegyzést, amelyek számomra felértek két fényes reménysugárral: “Irigylem a higgadtságodat, amivel ezeket a kommenteket tudod kezelni. Csak hogy tudd: szerintem még mindig te vagy az egyik legértelmesebb ember a magyar közéletben. Remélem, egy napon gyereke(ke)t neveltek majd Matannal, mert biztos vagyok benne, hogy neked való: bár a heteró szülők nagyrésze ilyen türelmes és bölcs lenne. A legjobbakat: egy anya és két gyermeke.” És slusszpoénnak a másik, rendkívül szórakoztató megjegyzés: “Húsz éve a lakosság többsége még a fogmosást is ezoterikus izének tartotta. Majd ezt is elfogadják…”

Az írás a life.hu oldalon jelent meg

Tanulj te is repülni!

Írta ápr 21 2011

Sosem felejtem el, mikor kiskoromban a nyakamban viselt malát vagy a csuklómra tekert vörös fonalat nézegetve az ovistársam megkérdezte: mit jelentenek az amulettek? Amikor viszont röviden csak annyit feleltem neki: olyasmit, mint számodra az apró kereszt a nyakadban, kerekre nyílt szemekkel bámult rám. “Miért, az jelent valamit?”

Később az általános isiben is szembesültem vele, hogy néhány osztálytársam egy hittanóra után lazán besózott egy csigát, vagy lefejezett egy szarvasbogarat, csak úgy viccből. Azt hiszem, még a tízet sem töltöttem be, amikor először fogalmaztam meg magamban: a vallás – anélkül, hogy valaki lelki fejlődésének eszközeként tekintene rá – épp olyan, mint a babaként ránkragadt becenevünk. Sokakban kamaszkorukig fel sem merül, hogy sosem adta áldását rá, hogy az egész utca Bömbinek, Mókinak vagy Pipinek hívja. Ahogy arra sem, hogy megkereszteljék, megszabadítsák az előbőrétől, vagy vasárnaponként istentiszteletre hordják, esetleg rendszeres palacsintapartikra a tiszteletes otthonába… megtörtént eset.

Én magam buddhista családban nőttem fel, a tibeti mantrák mormolása közben pedig már gyerekként is fél szemmel a magyar szöveget követtem, hogy megfejtsem a kódokat. A vallási hagyományainknak ugyanis – bár sokszor csupán berögzüléseknek tetszenek – mindig vannak spirituális gyökerei. A Biblia tanításai is metaforikus értelemben segítenek a hétköznapok során – hiszen nem fizikai értelemben építünk égigérő tornyokat, hanem büszkeségünk, egónk tör az égig. A Vörös-tenger kettéválása az izraeliták előtt nem egy természeti jelenséget vagy egy David Merlini trükkjeit megszégyenítő varázslatot kíván szemléltetni, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy – ha már Izraelben töltöm a nyugati kulturában zsidó húsvétként emlegetett Pészahot – utánajárjak, mit is ünneplünk valójában, a felszín alatt. Kutatás közben pedig valódi időkapura bukkantam…

A Pészah kozmikus időkapuja a Kos havának teliholdjakor nyílik meg, és egy olyan világba vezethet minket, ami 0% egót és 100% tiszta Fényt jelent. Ez az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy ráakadjunk a lelkünk mélyén feketéllő negativitásokra, amelyek megakadályoznak minket a lelki fejlődésünkben, és nem mellesleg abban, hogy helytálljunk a munkahelyünkön, megtartsuk a pasinkat, vagy épp rászánjuk magunkat arra a hónapok óta tervezett nyersdiétára/jógatanfolyamra/hastánckurzusra.

A Kos havának 15. napján a Fény elér, és felfed minden apró sötétséget. Mindannyiunk életében van valami – egy rossz szokás, egy működésképtelen kapcsolat vagy a karácsonyi úszógumi -, amelyről szentül hisszük: ettől lehetetlen megszabadulni. A Pészah üzenete nem  más, mint hogy – ahogy az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságot – a legrosszabb rémálmot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Tegnap este a kedvesem családjával, gyertyafényben ültük körül a Széder-tálat: egy furcsa tányért, amely olyasféle evilági, spirituális kapu, mint Harry Potter zsupszkulcsa vagy Neo piros kapszulája a Mátrixban. Maga a tányér, amin az ételeket elhelyezzük, a materiális világ. A rajta lévő pászka az elhivatottságot jelképezi, az égett csirkenyak  – amelyet vegánként igyekeztem tapintatosan odébbpasszolni – segít megszabadulni a negatívitástól, a tojással – amelynél ismét exkuzálnom kellett magam – feladjuk a bennünk tomboló részesülési vágyat, a keserű torma pedig a halál ízét kóstoltatja meg velünk. A legbizarrabb fogás, a zavaros lekvárra emlékeztető Haroset három gyökérből és hét gyümölcsből készül, és a spirituális munka iránti elkötelezettséget szimbolizálja, ha pedig még mindig nem volt elég a zöldségből, a petrezselymet sós vízbe mártva megédesítjük azokat az ítéleteket, melyek a következő évben ránk várnak. Végül pedig egy csodálatos hír az állandó fogyókúrázóknak: a saláta segít egyesíteni az erőinket, hogy eltávolítsuk a káoszt a világból.

Amikor a telihold fényében fürödve nyugovóra tértem, a hasamnál jobban már csak a fejem volt tele: azon merengtem, vajon átugorva a csibehúst és a tojást én is keresztülléphetek-e az időkapun, vagy kint rekedtem a többi vegával és azokkal, akik épp hímestojásokat festenek a közelgő húsvét alkalmából. És bár válasz nem érkezett sem Mózestól, sem a mellettem hortyogó páromtól, éjszaka furcsa álmot láttam, amely száz szónál is többet ért. A kabbala tanai szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolni a föld vonzásával. Azt hiszem, a Pészah, a húsvét, a ramadán, sőt a tiszteletesnél rendezett palacsintaparti is éppen erről szól: néhány órára, napra, hétre igyekszünk elszakadni attól a hittől, hogy a boldogságunk a csípőnk körméretéből, a mahagóni konyhabútorból vagy az új iPhone-applikációnkból fakad. Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian boldogabban élhessünk a Földön, világossá válik: hétköznapi vágyaink olyanok, mint a gravitáció. A földhöz láncolnak minket. Álmomban azonban félelem, ragaszkodás és fizikai szárnyak nélkül repültem a tenger felszínén remegő ezüsthíd felett. Ha csak egy éjszakára is, de kiléptem a mátrixból.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Képesek a melegek szeretni?

Írta márc 22 2011

“Csináljon, amit csak akar, de csendben!”, “Azt hittem, ha már nem él itthon, legalább nem kell hallanunk róla!”, illetve “Forró vasrúddal szúrnám keresztül ezt a retkes köcsögöt!”. Néhány “finom” megjegyzés azok közül, amelyeket az elmúlt hetekben felröppent hírre, a házasságomra reagálva biggyesztettek embertársaim a különféle fórumok alá. És bár amikor erről beszélek, mindig előkerülnek a “Minek olvasod el?”, illetve az “Aki kiáll a sarokra, ne lepődjön meg, ha…” szentenciák, de azt hiszem, ez azért jóval túlmutat azon, amit érthetőnek, elfogadhatónak, vagy – ki merem mondani – emberinek nevezhetünk.

Két férfi szereti egymást. Két férfi, akik több mint négy évvel ezelőtt egy születésnapi ünnepségen egymásra néztek, elvesztek egymás tekintetében, és azóta együtt utaznak a világ háborgó tengerein keresztül. Mint minden kapcsolat, az övék is időnként romantikus csónakázásnak, vadvízi evezésnek tetszik, de egy biztos: az egymás és a világ felfedezésébe fektetett energiájuk épp annyit ér, mint bármelyik heteroszexuális páré. Sem többet, sem kevesebbet. Az egyikük orvos: hat éven át hajnalban kelt, és sokak számára lehetetlennek tűnő vizsgákon adott számot a tudásáról egy őt bíráló bizottság előtt, csak azért, hogy egy napon felnőhessen a hivatásához, a küldetéséhez: embereket gyógyíthasson. A másikuk egy vándorló lélek, aki végigjárta az emberi vágyak három lépcsőfokát: először csupán anyagi javakra vágyott, majd hírnévre és elismerésre, manapság pedig a spirituális felemelkedés vezérli.

Tette mindezt a kamerák kereszttüzében. Eleinte exhibicionizmus és a tömegből való kítűnni vágyás vezérelte, majd mikor felfedezte, hogy az élő tévéműsorok, az őt körülvevő stylistok, sofőrök és fodrászok vagy autogramot kérő tinik hada ellenére többre értékeli a piacon kenyeret árusító nénit, a kertben rózsákat ültető asszonyt, vagy a saját, alig-alig látogatott blogjába verseket pötyögő egyetemistát a milliárdokat érő, medencés villában élő médiamoguloknál, ráeszmélt: az ismertsége felelősséggel jár. A felelősség pedig azt jelenti, hogy a közötte és a közönsége között kiásott alagutat meg kell töltenie fénnyel. Bár azóta megírt egy könyvet, órákat körmölt a Kabbala Központ tanfolyamain, egyetlen kisbőrönddel körbeutazta a világot, a szőkített tincseit ősz hajszálakra cserélte, és még ma is előfordul, hogy széttárja a karját, felnéz a ragyogó napkorongra, és felteszi a kérdést: “Mit kell tennem?”
Mit kell tennem ahhoz, hogy a szülőföldemen élő lelkek, akikre testvéremként, barátomként, gyermekeimként és szüleimként tekintek, megértsék: nem kiváltságokért könyörgünk, hanem egyenlő jogokat követelünk.

Mit kell tennem, hogy a családom – az emberiség – épp olyan szeretettel fogadjon engem és a szerelmemet, mint a kutyáim, a macskám, akik sosem néznek ránk kérdőn: “Miért vagytok mindketten férfiak?”, vagy a tenger vize, amely épp úgy hűsít minket is, a szellő, amely épp úgy ölel át bennünket, mint bármely heteroszexuális szerelmespárt? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne kelljen éveken át bolyonganunk a bürokrácia útvesztőiben ahhoz, hogy hivatalosan is összeköthessük az életünket, és akkor még nem is szóltam arról az akár évtizedeket is kitöltő kilincselésről, amely az örökbefogadással járhat, hiszen a kultúránkban elfogadott általános vélemény szerint egy árva gyermek jobb helyen van egy zsúfolt nevelőotthonban, mint egy szerető családban. Hiszen “Képesek a buzik szeretni?”, hiszen “Torzszülötteket nevelnek majd!”, hiszen “Miattuk hal majd ki az emberiség!”.

Szerencsére a nap – vagy talán inkább a Teremtő, Isten, Allah vagy a Buddha – fénye mindig választ ad a kérdésemre, hogy mit is kell tennem: folytatnom kell. Írnom kell. Beszélnem kell. Publikálnom kell, mosolyognom, sírnom, nevetnem, kiabálnom kell. Mert ha mások, akik nálam bátrabbak és bölcsebbek voltak nem tették volna meg, ma nem lehetne afro-amerikai elnöke az Egyesült Államoknak, a zsidók csendesen bújkálva ünnepelnék a Szombatot, és a nők a mai napig a konyha és a mosószoba rabjai lennének.

Mert a Földünk népességét és a lények boldogságát nem a melegek házasságjoga veszélyezteti, hanem a gyűlölet, az ítélkezés, a kegyetlenség és az ebből születő káosz, amely háborúkba, járványokba torkollik, lelki, testi betegségeket és halált hoz, amelyek bosszúszomjat szítanak, és újabb harchoz vezetnek egészen addig, míg mi, egymás testvérei, egymés lelkének darabjai kerékbe törjük, megkínozzuk és élve eltemetjük egymást. És miért? Mert az egyikünk más formájú szentélyben imádkozik, vagy mert sötétebb a bőrszíne, esetleg mert szebb autója, több felesége, nagyobb orra van. Vagy épp egy azonos neműt csókol álomba éjszakánként.

A célunk egy és ugyanaz. Szeretni akarunk! Szeretve akarunk lenni! Kérlek titeket, kedves, jó, bölcs, érző szívű emberek, nyissátok ki a szíveteket!

-