Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

“Hisz’ ez a tánc már nem csak a mamádé…”

Sohasem felejtem el, hogy meg voltam szeppenve, mikor életemben előszőr találkoztam egy igazi sztárral. Ha jól emlékszem, nagyjából hétéves lehettem, és fanatikus Szandi rajongó voltam. Ő, és a Dallas című sorozat jelentették számomra a szórakoztatóipart: a Kicsi lány című lemeztől egészen a Bumeráng Party című albumig fejből tudtam minden dal szövegét, és nemrég fedeztem fel, hogy Szerelmes szívek című filmjének teljes forgatókönyvét vágom: bármikor válaszolni tudok a szereplők helyett a dialógusokban. Nem csoda hát, hogy pelyhes kisfiúként legvadabb álmaim egyike volt találkozni idolommal. És miután a sulinkban az a pletyka járta, hogy a szomszédos Békásmegyeren lakik – én ugyanis csillaghegyi gyerek vagyok -, egyszer fel is kerekedtem, hogy megtaláljam Őt, valahol a panel-rengetegben.

Az expedíciót a Veress Péter gimiben kezdtem – minden tisztességes Szandi fan tudta, hogy a „kicsi lány“ itt koptatja a padokat. Meglepően rövid nyomozás után kiderült, hogy a család a közeli Bebó Károly utcában lakik, ahová megérkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy nehezebben talánék olyasvalakit, aki nem tudja, melyik Szandi otthona. Mindenki, igen, minden boltos néni, kutyasétáltató bácsika, jétszótéren hintázó kislány és csigákat gyűjtő kisfiú tudta a címet. Minden bátorságomat összeszedtem hát, és bekopogtam az ominozus lakás ajtaján, amelyet kisvártatva egy Szandira erősen emlékeztető fiatal lány tépett fel: ő volt Viki, az énekesnő majdnem-híres nővére. És bár akkoriban még nem dübörgött a ma is oly népszerű táncsulija, ismertem őt jól: néhány Szandi koncerten háttérénekesnőként tündökölt, zöld pettyes ruhácskában. Célba értem!

„A Szandihoz jöttem.“ Jelentettem ki ellentmondást nemtűrő hangon, ő pedig ahhelyett, hogy kihajított volna, kedvesen rámmosolygott: „Szandi éppen zuhanyzik, de ha akarod, addig én adok neked autogrammot.“ mondta, és el is tűnt a panellakás vaskos vasajtaja mögött egy percre, majd megérkezett egy köteg fénymásolt papírral, amin saját arcképe tündökölt. „Parancsolj.“ nyújtotta át a kötvények és bankók értékével vetekedő papírosokat. Illedelmesen megköszöntem, majd elismételtem a jól begyakorolt belépő mondatomat: „Szandihoz jöttem.“ Ekkor megtörtént a csoda: a Sztár hófehér köntösben, svájci sapka helyett törülköző-turbánnal a fején odalibbent a bejárathoz, és gálánsan köszöntött, akár egy királynő. Elmondtam neki, hogy szerintem ő a világ legszebb, legtehetségesebb, és legokosabb embere, cserébe pedig néhány fényes, színes autogramkártyával lepett meg, amelyen a „Teenager L’amour“ című lemezének borítója volt. Mondanom sem kell, majdnem elaléltam.

Amikor már felnőttként, a Viva műsorvezetőjeként előszőr készítettem interjút Szandival, nem meséltem el neki ezt a kis kalandot… talán nem akartam ráijeszteni szegényre. És bár az utóbbi időben kissé elveszítettem szem elől egykori kedvencemet, bevallom: ma is „hármat dobban a szívem“, amikor magányos YouTube-party estéken felteszem az örökzöld slágereket, hogy „majdnem Monroe“ módjára ropjam az alkalmi parketten, a nappalinkban. „Dúdolom-dúdolom“ a dalokat, és közben eszembe jut, hogy bár azóta elérkezett az „új tavasz, új fiú, új szerelem“ az életemben, amikor megpillantom az ő „loko-loko-lokni“-it, a mai napig képtelen vagyok másra gondolni, mint hogy „I love you, baby“.

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Télikabátban, kacska kerekű bőröndöt kormányozva loholtam Barcelona egyik forgalmas sugárútján, és gépiesen mormoltam magamban: Mary Clarkson… Karlsen… Carlson. A hölgy nevét próbáltam felidézni, akivel fél óra múlva a Norwegian Jade nevű luxustengerjáró fedélzetén kellett vacsoráznom, hogy elinduljunk egy egyhetes, dél-tengeri hajóútra Monte Carlón, Firenzén, Pisán, Rómán, Nápolyon át egészen Palma de Mallorcáig. Hihetetlen, hogy az előző éjszaka még a londoni barátaimmal ünnepeltem, hogy a sors a zsebembe pottyantott egy jegyet. „Kétségbeesetten keresek utazópartnert mediterrán hajóútra. Mary.” Így kezdődött minden. Mindezt az „Ingyencuccok” rovatban olvastam egy újságban, ahol mások számára feleslegessé vált kistévét kerestem éppen. „Szia Mary, mikor utazunk?” – üzentem vissza postafordultával.

A következő néhány napban persze egyre többet e-maileztünk a kaliforniában élő hölggyel, akiről kiderült, még tavaly foglalta le az európai álomutazást, amikor még – ahogy ő fogalmazott – minden rendben volt a párjával. Talán érthetetlen a bizonyosság, de én a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy nem vénkisasszonnyal, férjhajhásszal, szélhámossal és nem is vérszomjas bűnözővel fogok elutazni a világ végére. Hanem egy összetört szívű asszonnyal. Már szinte láttam őt magam előtt: hűvös-elegáns, mint Bette Davis a Minden Éváról című filmben, és hatalmas karimájú kalapot visel majd, hogy megóvja márványfehér arcát a napsugaraktól.

Barcelona

A hajót lehetetlen lett volna eltéveszteni: óriás felhőként magasodott a kikötői épületek fölé, az orrán pedig csillogó, jádezöld festékkel csillogott a felirat: Norwegian Jade. Beviharzottam a recepcióra, véletlenül félrelöktem egy csíkos szatyorral álldogáló kislányt, majd lerogytam egy fotelre. Ekkor néztem körül először. Méteres, színes üvegekből készült hawaii virágok lógtak a fejem felett, a talpam alatt vörös, süppedős szőnyeg. Egy zongorista könnyedén játszott a hatalmas, fekete hangszeren, én pedig egy polgárpukkasztóan kényelmes, piros bársonyszékben ülve merengtem: hogy kerülök ide. Ebben a pillanatban egy csicsergő hang szólalt meg mögöttem: „Kristóf?” Megfordultam, és ott ült hallban ő: „a kislány”, akit az imént félretaszítottam. Egy negyvennégy éves nő, és úgy csillogott a szeme, mint a legfényesebb üveggolyók, piros pozsgás volt, mint egy ír néptáncos. Ő volt Mary Karlson. Valahogy nem volt több kérdésem: tudtam, hogy nekem pont itt, pont most, pont ezzel az asszonnyal kell lennem, és ebben a pillanatban nincs más dolgunk, mint hogy elmeséljük egymásnak, ki vagy mi elől menekülünk el egészen a Földközi-tenger közepéig…

Cote d’Azur

Az első közös esténken a Grand Pacific Dining Roomban vacsoráztunk – olyan volt, mintha a tervezői a Titanic díszleteit összenyitnánk a Gundel étteremmel: márványoszlopok tartják az art deco csillárokkal díszített mennyezetet, hatalmas, aranyszínű cirádák borítják a sötétvörös szőnyeget, a falakat pedig hajókeresztelőkről készült freskók fedik. „Imádom az ételeket, imádom a művészetet, és imádom a koktélokat!” – lelkendezett Mary, én pedig elemeltem a poharam, hogy koccinthassunk: nem kétséges, hogy tökéletes összhangban leszünk. „Ezért voltunk meg olyan jól Steve-vel is az utazásaink során” – fűzte hozzá. „Nem akarok tolakodó lenni – szakítottam félbe udvariasan –, de mégiscsak részben neki köszönhetem, hogy itt lehetek. Örülnék, ha tudnám, kinek is lehetek hálás…” „Steve és én… 25 éve ismerjük egymást. Nemcsak a szerelmem, de a családom is volt. Képzelj el egy olyan csodálatos férfit, aki azzal tölti a szabad idejét, hogy egy 97 éves bácsikának segít. Egy reggel ügyvédi felszólítást kapott. A bácsi, akiről gondoskodott, őt bízta meg, hogy kezelje a vagyonát. Nem akarta, hogy olyan emberekhez kerüljön, akik az életében semmit sem tettek érte. Steve azonban képtelen volt megtartani a sok tízezer dollárt, és maradéktalanul átutalta egy árvaház számára. Amikor pedig a bácsi családja megtudta, mi történt, egyszerűen megvádolták Steve-et hogy meghamisította az öregúr aláírását, és megfenyegették: ha nem szerzi vissza a pénzt a gyermekalapítványtól, tönkreteszik az életét.” Mary története egyszerre hangzott úgy, mint a legizgalmasabb Agatha Christie-regény és mint egy szívszorító vallomás egy gyóntatófülkében. Steve a halálos fenyegetések és a börtöntől való félelem következtében súlyos depresszióba esett, aztán napokra eltűnt. Végül egy kihalt ösvény mellett, egy erdőszélen találták meg az autóját. „Fejbe lőtte magát.” Mary hanglejtésén érezhető volt, hogy csak nemrégiben tanulta meg hangosan is kimondani ezt a mondatot. Szótlanul ültem előtte, aztán megfogtam a kezét. „Nagyon bátor vagy, hogy feladtad ezt a hirdetést.”

Monte Carlo

„A szerelem, mint magasságos, szentséges, mindent felülíró érzés csak a gondolatainkban lézetik. Ami összekö a társunkal, az az, hogy hiszünk abban, hogy összetartozunk. Amint megrendül a bizalmunk ebben, a lufi kipukkad, és minél nagyobb volt, annál nehezebb összeragasztani.” mesélt Mary Steve-vel való kapcsolatáról, miközben a híres kaszinó mellett sétáltunk. Megfogadta: nem hagyhatja el úgy a várost, hogy nem játszott. „Ha van Isten, nyerek.” mondta zavartan nevetve. Néhány perc elteltével vidáman szökdécselve rohant felém: „Nyerteeem!” „Nem hiszem el! Magasságos Grace Kelly!” – kiáltottam. Néhány perccel később pedig már egy tengerparti bisztróban ülve csilingeltek a pezsgőspoharaink. „A lehetetlenre!” – mondtam, ő pedig kijavított: „A minden lehetségesre!” „Monte Carlo lerombolta a sztereotípiákat, nem igaz, hogy senki sem hajlandó megszólalni angolul. Itt is értik azt, hogy champagne – kacsintottam rá. – Tényleg nem hiszel benne, hogy a sors kegyeltje vagy? Most nyertél egy vagyont!” „Ki mondta, hogy egy vagyont nyertem?” – mint egy rakoncátlan kislány, úgy mosolygott rám, aztán mélyen a zsebébe nyúlt, majd az orrom elé tolta ökölbe szorított kezét, és lassan kinyitotta. Három euró volt benne. „Még mindig a hitben hiszek.” mondta csendesen.

Róma

„Hogy lehetséges, hogy senki nem akar beleugrani?” – kérdeztem őszintén csodálkozva, mikor háttal a Trevi kútnak, egy érmét hajítottunk a szökőkútba, hogy ahogy a legenda tartja, még visszatérjünk Rómába az életünk során. „Miért akarna bárki belemászni egy klóros-koszos kútba?” – hitetlenkedett Mary, nekem pedig rá kellett döbbennem, hogy Amerikában még a kettővel korábbi generáció tagjai számára sem kultikus és kötelező kör a Dolce vita, amelyben az egykori svéd szexszimbólum, Anita Ekberg az éj leple alatt, hófehér ruhában pancsol a kút vizében. „Számomra ez olyan evidens, mint neked az, hogy pulykát eszel hálaadáskor . Tradíció” – és ezzel felhuppantam a szökőkút peremére, de mielőtt élvezhettem volna az édes életet, négyen rántottak vissza, és egy morcos rendőr is belefújt a sípjába. „Úgy látszik, titkon azért fel vannak készülve rá, hogy sokan érzik magukat Anita reinkarnációjának” – konstatáltam. Vigasztalásképp vodkában, dióban és rucolában megforgatott spagettivel búcsúztunk el a római vakációtól Mary-vel, és bár arra koccintottunk, hogy nem tartóztattak le, én legbelül mást ünnepeltem: észrevettem, hogy ahogy együtt utazunk, tapasztalunk, fekszünk és ébredünk, egyre kevesebbet beszél Steve-ről. A szomorú halállal kapcsolatos párbeszédeket fokozatosan váltják fel az édes életről szóló beszélgetések.

Nápoly

„Drága barátom, könyörülj meg rajtam! Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet! – lépett mellém egy kétségbeesett férfi, és elővett egy vadiúj iPadet. – 850 euró volt, mondj egy összeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!” Csábító ajánlat, gondoltam magamban, egy próbát megér: „250, se több, se kevesebb.” Hálálkodva a nyakamba borult. „Köszönöm testvérem, megmentettél egy családot!” – ezzel elővette a garancialevelet, a töltőt és persze magát a miniszámítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte, a kezembe adta, én pedig a táskám mélyére süllyesztettem. A kezébe nyomtam a pénzt, és a boldogságtól megrészegülten eltűnt az egyik szűk sikátorban. „Istenem, de csodálatos lesz ezen írni a cikkeimet! Látod, erre mondják a barátaim, hogy engem csak úgy megtalál a szerencse, anélkül, hogy keresném!” – lelkendeztem Mary-nek. Feltéptem a szatyrot. Egy kék kockás kartondoboz került elő „sale” felirattal. Az iPad sehol – a hűlt helyén viszont fehérlett egy nagy csomag tengeri só.

„Tudod, mi ebből a tanulság? – kérdeztem réveteg tekintettel. „Hogy nem kéne sötét alakoktól az utcán vásárolnod Nápolyban?” – kérdezett vissza Mary. Megráztam a fejem. „Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt.” Perceken át vinnyogva nevettünk. „Tudod, mit? Tegyük be a hajón a széfbe!” – kontrázott rá Mary. – Ez a kiló só sokkal többet ér, mint a nyakláncom!” „Látod, mondtam neked, hogy bevonzom a szerencsét: néha anyagi dolgokat kapok, néha pedig tapasztalatokat.” „Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?” kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. „A vörös fonalam mindig emlékeztet. Mikor úgy érzem, hogy a jégrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut, amiket tanulok.” ezzel pedig felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat… de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. „Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van.” nevetett Mary.

Szardínia partjainál

’70-es évek parti DJ Freddyvel, kizárólag 18 éven felülieknek – olvastam a programfüzet éjszakai ajánlatát. Mary csillogó szemmel nézett rám. „Azért, mert aki fiatalabb, az nem is ismeri ezeket a dalokat!” – nevetett, ahogy kinyílt a lift ajtaja, és elénk tárult a hajó legfelső emeletén elterülő diszkó. Mary szerint kereken hatan táncoltak, de én nem számoltam bele a nénit, aki minden tizenkettedik másodpercben kissé megemelte a bal kezét. „Mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni!” – mondtam, majd felhörpintettem az italomat, megragadtam Mary kezét, és a placc közepére rángattam. Ekkor a nénike lekapta a mikrofont az állványról: „Hölgyeim! Egyetlen ’70-es évek buli sem lehet teljes a Village People nélkül!” És ekkor megtörtént a lehetetlen: a félmeztelen, színes tollakba bújt indián, az aviátor napszemüveget viselő rendőr, a fehér matrózegyenruhát viselő tengerész és a talpig bőrszerkóban feszítő fiúcskák elfoglalták a színteret, és felcsendült a V.M.C.A. A felbőszült asszonyok számára ez olyan volt, mint bikának a vörös posztó: tökéletes harmóniában, mintha csak a nyugdíj mellé ingyen tánctanár járna, együtt roptuk a V.M.C.A. koreográfiáját. A teremben a rózsaszín lézerfényben tündökölve kavargott a fürdőhab, mintha csak valami Barbie-országból érkező hóvihar érte volna el a hajónk fedélzetét, mi pedig önfeledten ugrabugráltunk, teli torokból kántálva a refrént. „Tudod mit? Ha te nem lennél, most épp félálomban tévéznék a szobában. Tíz éve most táncolok először!” – kiáltotta Mary kivirulva, és egy látványos Travolta-mozdulattal koronázta meg a pillanatot. Véd és dacszövetségünk ezen az éjszakán vált igazán szorossá – már csak azért is, mert a mulató vendégei valószínűleg mind azt feltételezték, hogy egy furcsa szerelmes pár vagyunk. Ezt erősítette, hogy amikor a matrózruhás „village person” laza csípőmozdulatokkal közeledett felém, én pedig sarkon fordultam, mondván: megyek aludni, Mary azonnal a védelmemre kelt. Megfogta a kezem, és odaszólt a táncos fiúnak: „Velem!”. Elbúcsúztunk a hetvenesévektől, és és ismét 2010-ben találtuk magunkat, a Weather Girls ígérete ellenére pedig férfiak helyet lágy eső kezdett szitálni.

Palma de Mallorca

A város olyan volt, mintha egy bura alatt felépített mikrokozmosz lenne: olyan csend volt, hogy hallani lehetett, ahogy a Miró képeivel díszített kávézókban valaki kockacukrot dob az eszpresszójába. Bármilyen csodás és kellemes volt a sétánk, nem hagyott nyugodni, hogy a lovas kocsikat hajtó, fess, lobogó hajú Alejandrók és a sangriát kínáló locanták ellenére ez a város kétségbeesetten próbál karaktert találni magának. „Palma olyan, mint az ötödik született feleség”– mondtam Mary-nek. – Minden zavarba ejtően tökéletesnek tűnik, de a polírozott felszín alatt tele van titkokkal. Inkább raboljanak ki Nápolyban, minthogy itt haljak bele az unalomba.” „Most érzem először, hogy mennyivel fiatalabb vagy.” nézett rám elmélázva. „Városok-szerelmek… az embernek mindig két választása van a drámai helyzetekben: az egyik békét teremtene, a másik mégnagyobb háborút. És a kapcsolatokban fiatalon az utóbbit választjuk, csak hogy érezzük: élünk.” Ekkor az egyetlen olyan házból, amely nem úgy nézett ki, mintha egy Disney-hercegnős színezőből kopírozták volna, díszruhába bújt násznép szaladt ki, és kurjongatva dobálták a magasba a rózsaszirmokat a zsebükből. „Várjuk meg a menyasszonyt!” – súgtam Mary-nek. Alig egy perccel később kilépett a kapun az ifjú pár, akik nem is voltak olyan ifjúak. A fehér kosztümöt viselő asszony és az ősz, szakállas férfi biztosan túl voltak már az ötvenen, de gyermeki, őszinte boldogsággal a szemeikben integettek a színes szirmok záporában. Megható volt: mindketten arra számítottunk, hogy egy abroncsos szoknyát viselő habcsók és egy jól szabott öltönyt viselő hamvas barack libben majd ki a házasságkötő teremből. A napnyugtában, egy „aranykorában” lévő szerelmes pár arcán Palma de Mallorca végre megmutatta a saját arcát.

London

A Norwegian Jade szokatlanul simán siklott az utolsó kikötő felé. Visszamentem a kabinunkba, összeszedtem a maradék holmimat – egyedül a 250 eurós sómat hagytam ott és egy kis borravalót a lakájunknak, akitől búcsúzáskor megkérdeztem, mikor utazik haza. „Nekem ez a hazám, Sir” – mondta, és egy csepp szomorúság sem volt a hangjában. – Évente egy hónapot töltök a Fülöp-szigeteken, onnan származom. Nekem az a nyaralás, ez a hajó pedig az otthonom. A hét kabintársam pedig mind a testvérem.” Ebben a pillanatban a saját, hét lakótárssal megpakolt londoni albérletem igazi luxusvillának tetszett.

Ahogy a nap első sugarai előbújtak, Mary és én is kiléptünk az úszó, zenélő, színjátszó, mesélő varázsvilágunkból: naptól kipirult arccal, könnybe lábadt szemmel hagytuk ott a fedélzetet. „Nem akarok hazamenni” – ennyit mondott, amikor London karácsonyra feldíszített repterén elbúcsúztunk egymástól. Nekem sem volt sok kedvem visszaülni az egyetem padjába, és hat pulóverben vacogni. „Néha van egy perc pihenő, de aztán arról is kiderül, hogy a munka része volt – mondtam. – De a világ ájultató gyönyörűségei segítenek abban, hogy felismerjük a ragaszkodásunkat irántuk. Letépni a virágot, vagy lehajolni, megszagolni és továbbmenni nagy különbség. Most pedig menjünk haza – vagy oda, ami épp annak nevezhető.”

Az írás szerkesztett változata a Marie Claire magazinban jelent meg.

Később az általános isiben is szembesültem vele, hogy néhány osztálytársam egy hittanóra után lazán besózott egy csigát, vagy lefejezett egy szarvasbogarat, csak úgy viccből. Azt hiszem, még a tízet sem töltöttem be, amikor először fogalmaztam meg magamban: a vallás – anélkül, hogy valaki lelki fejlődésének eszközeként tekintene rá – épp olyan, mint a babaként ránkragadt becenevünk. Sokakban kamaszkorukig fel sem merül, hogy sosem adta áldását rá, hogy az egész utca Bömbinek, Mókinak vagy Pipinek hívja. Ahogy arra sem, hogy megkereszteljék, megszabadítsák az előbőrétől, vagy vasárnaponként istentiszteletre hordják, esetleg rendszeres palacsintapartikra a tiszteletes otthonába… megtörtént eset.

Én magam buddhista családban nőttem fel, a tibeti mantrák mormolása közben pedig már gyerekként is fél szemmel a magyar szöveget követtem, hogy megfejtsem a kódokat. A vallási hagyományainknak ugyanis – bár sokszor csupán berögzüléseknek tetszenek – mindig vannak spirituális gyökerei. A Biblia tanításai is metaforikus értelemben segítenek a hétköznapok során – hiszen nem fizikai értelemben építünk égigérő tornyokat, hanem büszkeségünk, egónk tör az égig. A Vörös-tenger kettéválása az izraeliták előtt nem egy természeti jelenséget vagy egy David Merlini trükkjeit megszégyenítő varázslatot kíván szemléltetni, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy – ha már Izraelben töltöm a nyugati kulturában zsidó húsvétként emlegetett Pészahot – utánajárjak, mit is ünneplünk valójában, a felszín alatt. Kutatás közben pedig valódi időkapura bukkantam…

A Pészah kozmikus időkapuja a Kos havának teliholdjakor nyílik meg, és egy olyan világba vezethet minket, ami 0% egót és 100% tiszta Fényt jelent. Ez az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy ráakadjunk a lelkünk mélyén feketéllő negativitásokra, amelyek megakadályoznak minket a lelki fejlődésünkben, és nem mellesleg abban, hogy helytálljunk a munkahelyünkön, megtartsuk a pasinkat, vagy épp rászánjuk magunkat arra a hónapok óta tervezett nyersdiétára/jógatanfolyamra/hastánckurzusra.

A Kos havának 15. napján a Fény elér, és felfed minden apró sötétséget. Mindannyiunk életében van valami – egy rossz szokás, egy működésképtelen kapcsolat vagy a karácsonyi úszógumi -, amelyről szentül hisszük: ettől lehetetlen megszabadulni. A Pészah üzenete nem  más, mint hogy – ahogy az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságot – a legrosszabb rémálmot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Tegnap este a kedvesem családjával, gyertyafényben ültük körül a Széder-tálat: egy furcsa tányért, amely olyasféle evilági, spirituális kapu, mint Harry Potter zsupszkulcsa vagy Neo piros kapszulája a Mátrixban. Maga a tányér, amin az ételeket elhelyezzük, a materiális világ. A rajta lévő pászka az elhivatottságot jelképezi, az égett csirkenyak  – amelyet vegánként igyekeztem tapintatosan odébbpasszolni – segít megszabadulni a negatívitástól, a tojással – amelynél ismét exkuzálnom kellett magam – feladjuk a bennünk tomboló részesülési vágyat, a keserű torma pedig a halál ízét kóstoltatja meg velünk. A legbizarrabb fogás, a zavaros lekvárra emlékeztető Haroset három gyökérből és hét gyümölcsből készül, és a spirituális munka iránti elkötelezettséget szimbolizálja, ha pedig még mindig nem volt elég a zöldségből, a petrezselymet sós vízbe mártva megédesítjük azokat az ítéleteket, melyek a következő évben ránk várnak. Végül pedig egy csodálatos hír az állandó fogyókúrázóknak: a saláta segít egyesíteni az erőinket, hogy eltávolítsuk a káoszt a világból.

Amikor a telihold fényében fürödve nyugovóra tértem, a hasamnál jobban már csak a fejem volt tele: azon merengtem, vajon átugorva a csibehúst és a tojást én is keresztülléphetek-e az időkapun, vagy kint rekedtem a többi vegával és azokkal, akik épp hímestojásokat festenek a közelgő húsvét alkalmából. És bár válasz nem érkezett sem Mózestól, sem a mellettem hortyogó páromtól, éjszaka furcsa álmot láttam, amely száz szónál is többet ért. A kabbala tanai szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolni a föld vonzásával. Azt hiszem, a Pészah, a húsvét, a ramadán, sőt a tiszteletesnél rendezett palacsintaparti is éppen erről szól: néhány órára, napra, hétre igyekszünk elszakadni attól a hittől, hogy a boldogságunk a csípőnk körméretéből, a mahagóni konyhabútorból vagy az új iPhone-applikációnkból fakad. Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian boldogabban élhessünk a Földön, világossá válik: hétköznapi vágyaink olyanok, mint a gravitáció. A földhöz láncolnak minket. Álmomban azonban félelem, ragaszkodás és fizikai szárnyak nélkül repültem a tenger felszínén remegő ezüsthíd felett. Ha csak egy éjszakára is, de kiléptem a mátrixból.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Our Fair Lady

Néhány héttel ezelőtt Sigourney Weaverrel készítettem interjút a Nők Lapja Évszakok számára, és miközben figyeltem a ma, hatvanévesen is sugárzóan gyönyörű asszonyt, kiszaladt a számon egy kurta-furcsa bók: „Honnan fakad ez a ragyogó szépség?” A színésznő mosolyogva így felelt: „Szép az, aki mer önmaga lenni.” Meglehetősen éles ellentét… még a fejemben cseng a kilencvenesévek elejének egyik első „nyugati” sampon reklámja, mely azt harsogta: „A szépség nekem midenekelőtt szép hajat jelent.” Az égigérőlábú szupermodell jobbra-balra dobálta a sörényét, miközben a kép sarkában grafikonok igazolták, hogy mennyivel kevesebb töredezett hajszála van, mint egy héttel ezelőtt – hála a jojobának és a proteineknek. Majd mindezt megfejelték a máig hódító „Ön is megérdemli!” szlogennel, én pedig már rohantam is az Azúrba megvenni a sampont, és – ha már ott vagyok – mellécsaptam a balzsamot és az extra vitalitást adó hajpakolást is. Hiszen a tévé is bemondta, hogy én ezt igenis megérdemlem. Ma, húsz év távlatából úgy gondolom, valóban megérdemeltem: aki ugyanis elhiszi, hogy egy kozmetikum ajándékozza meg mindazzal, amit az önértékelés hiánya kivett belőle, az bizony egy lépéssel sem jár előrébb a spirituális ösvényén, mint Hófehérke gonosz mostohája. A szépség égisze alatt ugyanis a kozmetikai cégek nap mint nap az orrunk alá tolják a mérgezett almát. És bár hosszasan és szenvedélyesen mesélhetnék arról, hogyan cseppentenek maró savakat csimpánzok szemébe, hogyan borotválnak le, és kínoznak nyulakat annak érdekében, hogy kiderüljön: fellép -e valamiféle allergia a „luxus krém” csodálatos ránceltávolító képességének mellékhatásaként, de tapasztalataim szerint amikor ezzel a meztelen igazsággal szembesül valaki, jobb szereti lehúnyni a szemét, mondván: „Hiszen mi vagyunk a teremtés koronái.”, „Inkább rajtuk teszteljék, mint embereken.” A valóságban azonban a szépségünk nem tégelyekből, vagy tubusokból fakad, hanem minden egyes olyan pillanatunkból, amikor képesek vagyunk felülemelkedni a külsőségeinken, és megszabadulunk a görcsös kényszertől, hogy megfeleljünk a társadalmunk elvárásainak. Elárulok egy hétpecsétes titkot. Egy igazságot, amit talán korunk szépségideáljainak tartott klónjai zártak el előlünk, de a kulcsot mi magunk dobtuk el, jó messzire. A szépség nem más, mint lelki esztétikum, és megszépít minden, ami jobb emberré tesz. Elég rápillantanunk egy képre Audrey Hepburnről azokból az évekből, amikor a Római vakációt forgatta, és azokból az esztendőkből, amikor UNICEF nagykövetként árva gyermekeket gondozott Afrikában. Givenchy ruhák és szipka nélkül, napfoltos orcákkal szebben ragyog, mint a Tiffany összes gyémántja.

Amikor valaki jól néz ki, így bókolunk neki: „Csak úgy ragyogsz!”. Ez koránt sem véletlen: ha valaki tündököl, az sosem egy új diétának, egy méregdrága kapszulának, és végkép nem a botoxnak, vagy a plasztikai műtétek sorának köszönhető, hanem annak, hogy a mindannyiunkban ott pislákloló „isteni szikra” lángra kapott. A szépséget ma is gyakran azonosítjuk a paradicsomi állapotokkal: Donna Karan Be Delicious nevű parfümje almaformájű üvegével Ádámot és Évát hívatott feltámasztani, míg a Született feleségek makulátlan háziasszonyai minden epizód elején kezükben tartják a tiltott gyümölcsöt a főcím során. Bár ez sem több, mint ügyes marketingfogás, az üzenet egyértelmű: a szépség valójában „bűn előtti” állapot. Minden egyes apró füllentés, minden gyűlölettel teli szó, és minden ítélkezéssel megmérgezett megjegyzés újabb ránc az ajkunk mellett, újabb karika a szemünk alatt, és újabb karmolásnyom a világunk érzékeny bőrén. A saját, szörnyeteg-karmunk nyoma. Az én titkos szépségreceptem tehát nem más, mint a munka: a sprituális és fizikai munka, amelynek köszönhetően az őszülő hajszálaink nem szürkének, hanem ezüstnek tetszenek majd, amely segít abban, hogy a kézfejünkön duzzadó erek skarlátbetűk helyett kitűntetéseknek hassanak, és amely a szemünk fáradt csillogását millió csillag ragyogására cseréli fel. Egy tucat nárcisz elültetése a kertünkben sokkal többet ér, mint egy 12 perc szolárium, és a tavaszi nagytakarítással legalább annyi kalóriát égetünk el, mint amennyit a hipoxy trainerben teperve. A különbség az, hogy az előbbiekkel a „közös jó” szépségbankjába rakjuk az értékeinket, az utóbbi esetekben viszont kizárólag a saját egónkat próbáljuk kielégíteni. Ez pedig nem, hogy a szépséghez nem elég, de a bölcsek által az esztétikumnál jóval többre tartott – boldogsághoz is édeskevés. Egész sor „szépség” adta el a lelkét annak érdekében, hogy egy teljes bolygó lakossága gondoljon rá úgy, mint a világ leggyönyörűbb, legkívánatosabb, legizgatóbb nőjére: Marilyn Monroe, Marlene Dietrich, vagy hogy a még ma is a természet rendjével küzdő ikonokat említsem, Katie „Jordan” Price, vagy Amanda Lepore. És bár nyilvánvalóan eltérő művészi értékeket képviselnek, ami igazán szorosan összeköti őket, az a tény, hogy mindannyian a populáris kultúra tragikus hősei. Lelkek, akiket a fizikai valóság végzetesen megbabonázott. És furcsa mód mégis ők, ezek a megerőszakolt, tönkretett, kihasznált és megvezetett kirakati babák a generációnk bálványai. És ez az a pont, amikor én azt mondom: ha már választani kell, én inkább a kétfogúakkal tartok…

Az írás a neszeszer.blog.hu oldalon jelent meg

Hűlt helye az angyalomnak…

Még ki sem világosodott, amikor a Budapest-London járaton ülve egy női hang kezdett ébresztgetni. “Jó reggelt!” – mosolygott rám egy pirospozsgás arc, szinte intim közelségből. A lány ocelotmintás leggingst és ehhez passzoló mellényt viselt, és olyan erős parfümillata volt, mintha egy parfüméria hivatásos terméktesztelője volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy egészen más a hivatása az én életemben.

“Te vagy Kristóf, igaz?” – szólt, én pedig még mindig félálomban kipréseltem magamból egy igent, ez pedig – mint utóbb kiderült – felért egy házassági szerződés aláírásával. Detti – mert ez volt a neve – belekezdett az első történetébe, majd a következőbe, majd a sokadikba… szakadatlanul beszélt és beszélt, én pedig eleinte igyekeztem követni őt, ám hamarosan már csak bágyadtan mosolyogtam, míg végül feladtam, és megkértem, hogy hagyjon aludni. Napok óta nem pihentem ki magam: minden éjszakát írással töltöttem a januári lapzárták miatt. Egy darabig gyakorlatilag halottnak tettettem magam, és azon méltatlankodtam magamban, miért nem hagy békén ez a vadidegen, majd álomba bosszankodtam magam. Mire felébredtem, már nem volt mellettem: az utasok szinte mind elhagyták a fedélzetet, így én is felkaptam a kabátomat, és kiléptem a gépből a szakadó hóesésbe.

Hatalmas csomagokkal préseltem át magam az ülések között a reptérről a városközpont felé tartó buszon, amikor ismét megpillantottam. “Kristóóóf!” – kiáltott a hátsó sorból, én pedig akárhogy forgattam is a szemem, hely híján nem volt más választásom, mint mellé ülni. Először arról kezdett panaszkodni, hogy nem ismer senkit Londonban, és hogy egyetlen barátjával sem sikerült kapcsolatba lépnie, akik itt élnek, majd előkerült a családi fotóalbum, és egymás után kezdte mutogatni a telefonjában lévő képeket. “Ez a vizslánk, Dorka. Itt én vigyáztam rá, mert a mamámék épp nyaralni voltak. Ez az unokahúgom. Nézd, milyen cuki pofát vág.” Még mindig képtelen voltam a szemébe mondani, hogy nem vagyok kíváncsi a képes élettörténetére, így türelmesen hallgattam, és azon kezdtem merengeni: mi dolgom lehet ezzel a furcsa idegennel. Ekkor – mintha csak válasz érkezett volna a kérdésemre odafentről – Detti megkért, hogy húzódjak félre, mert beszélni akar a buszsofőrrel: “Bepisilek, nem bírom!” – visított magas hangon, majd előrenyargalt. “Nem fog miattad megállni a busz, ebben biztos lehetsz” – mondtam neki szkeptikusan, ő azonban hajthatatlan volt. Néhány másodperccel később üdvözült arccal sietett vissza. “Mindjárt megáll” – mondta mosolyogva. “Ideadnád a kistáskám?” Meglepetten nyomtam a kezébe a retiküljét, a busz pedig valóban lefékezett egy faluszéli megállónál.

Detti gyors, apró léptekkel tipegett le a lépcsőkön, majd egy bokor felé vette az irányt, eltökélten dacolva a térdig érő hóval. A tragédia ekkor következett be: a busz csikorogva elindult a megállóból, én pedig tátott szájjal figyeltem, ahogy távolodunk a mindössze egyetlen kistáskával felszerelt, párducmintás blézeres, az angliai hómezőn rekedt női alaktól. Kétségbeesetten fordultam a mögöttem ülő – szintén magyar – lányok felé: mitévők legyünk, ők azonban megnyugtattak. “A sofőr biztosan azt mondta neki, hogy leszállhat, ha akar, de megvárni nem tudja” – mondták. Amikor megérkeztem a végállomásomra, a buszvezetőhöz léptem: “Excuse me, what happened to that girl who got off earlier?” – kérdeztem. “What girl?” – mondta türelmetlenül, majd kinyitotta az ajtót, és az órájára mutatott, hogy késésben van. A buszról leszállva, a kavargó hóesésben sétáltam a metró felé, és bizonygatni kezdtem magamnak: “A sofőr nyilván szólt neki, hogy majd intse le a következő buszt. Minden rendben van vele.” Hinnem kellett magamnak. Nem volt más választásom…

Egy hét telt el azóta, és nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lányra, aki minden lehetséges eszközzel azt üzente nekem, hogy ezalatt a rövidke idő alatt, amit együtt töltünk, gondoskodjak róla. Szüksége volt rám, én pedig ingerülten kizártam őt a világomból. Egy angyal volt, akit nekem küldött az ég, hogy rájöjjek: hiába ásom bele magam a kabbala bölcsességébe, és zagyválok a kollektív felelősségvállalásról, a mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben. Emlékeztetett arra, milyen óriási különbség van az önzés és a szeretet között. Van egy cédulám odafenn “segítségadás elmulasztása” felirattal. Titokban abban reménykedem, hogy talán eljut hozzá ez az üzenet, vagy hogy olvasva a soraimat valaki a fejéhez kap: “Ó, hiszen én jól ismerem ezt a lányt!”, és valahogyan tudtomra adja, hogy nem veszett el az én párducmintás szárnyakat viselő angyalom.

A bejegyzés a Life.hu számára készült. Olvasd el a rovatomat minden kedden az Origo honlapján.

85, és 55 kilósan. Alig pár hónap telt el a két fotó készítése között.

Egy kínai étteremben ülök, hajam kócos, kinyúlt póló van rajtam. Előttem egy tálcán tojásos pirított tészta, tavaszi tekercsek, rizspuding… és egy csomó más étel, amire csak rámutattam: “Ezt is!” Gyorsan, rágás nélkül nyelek, nem is érzem az ízeket: ha nyers tésztát vagy élesztőt tömnék magamba, az is kielégítene…

Tízévesen kezdtem kissé kikerekedni. Az étel mindig az első számú örömforrást jelentette számomra, ez pedig egészen odáig fajult, hogy egy hatalmas pizza a nap fénypontjává vált számomra. Sportolni gyűlöltem, a tornaórát még a mateknál is jobban utáltam. Persze az sem segített, hogy a mamám időnként viccesen “hurkának” vagy “daginak” becézett… Ilyenkor valahogy még éhesebb lettem. Talán tudat alatt úgy éreztem, hogy “fel kell nőnöm” a nevemhez. Sosem voltam kimondottan duci, de puhány, enyhén túlsúlyos fiúcska voltam, kis pocakkal. Ugyanakkor viszont elképesztően hiú voltam, és egyre inkább foglalkoztatott a hollywoodi “size zero” kultúra.

Pontosan emlékszem rá, mi inspirált arra, hogy mindenkinél vékonyabb legyek: a Charlie angyalai tengerparti jelenetében Demi Moore csupán egy apró bikinit visel. Alakja inkább emlékeztetett huszonnyolc év körüli jógatanár fiúra, mint egy formás nőre: szálkás lábak, finom tónusok a hason, karakteres, csapott váll… Pont olyan, amilyenre vágyom. Rákattantam a hollywoodi sztárdiétákra: rendszeresen vásároltam az egyik brit magazint, amelyben óriásira kinagyított úszógumik mellé rikító rózsaszínnel írták fel: “Oh, no!” Pontosan tudtam, hogy Nicole Kidman 900 kalórián él, hogy Posh Spice kizárólag epret és bébispenótot eszik. Mindezt összegyúrva megalkottam a saját diétámat: annyi kalóriát ettem, amennyit a testem egy nap alatt képes volt elégetni, ez pedig kizárólag fehérjéből állt. Emellett mindennap infraszaunáztam, így gyakorlatilag mínuszkalóriákon éltem.

Ha akkoriban békén hagynak, az anorexia talán múló hóbortként eltűnt volna az életemből, de az ismerősök képtelenek voltak nem észrevenni a változást. Nyilvánvalóan aggódtak értem… csak nem a megfelelő módon tették. A sok “Undorítóan sovány vagy!”, “Látni akarom, ahogy megeszel egy szelet tortát!” megtette a hatását: zabálni kezdtem a tudálékos, okoskodó kommentátorok kedvéért. Ekkor kezdődött a bulimiám. Lassan kiismertem a testem reakcióit: tudtam, miket kell ennem ahhoz, hogy könnyebben menjen a hányás, megtanultam halkan, öklendezés nélkül megszabadulni az ételtől, és persze mindenki előtt titokban tartottam az új szenvedélyemet. Ám az étkezési zavarból rövid idő alatt mentális zavar lett, és azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy másik bolygón élek. Az életem kizárólag a zabálás, a hányás és az ezt követő érzelmi mélyrepülés körül forgott.

Egy fekély kellett ahhoz, hogy észbe kapjak: vérző gyomorral szállítottak egy budapesti kórházba, gyomortükrözésre. Orvosi tanácsra elkezdtem pszichiáterhez járni, és szorongásoldókkal meg antidepresszánsokkal próbáltam elnyomni a betegségem egyre szaporodó tüneteit, a gyógyszereknek köszönhetően azonban tompa és hiperérzékeny lettem. A zabálási rohamok épp úgy rám törtek, mint korábban, de a tekintélyes mennyiségű idegnyugtatónak köszönhetően fizikailag képtelen voltam megszabadulni a hatalmas ételmennyiségtől, így ismét hízásnak indultam. A bulimiám hét és fél éve alatt a súlyom 54 és 84 kiló között ingadozott. “A bulimiám”… – mintha csak a kisállatomról beszélnék, igaz? Az étkezési zavar, kiszorítva a valós kapcsolatokat az életemből, az egyetlen “barátom” volt, akihez fordulhattam. És tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, kiharap belőlem egy darabot, mérgez és rombol, de nem érdekelt.

Csernus Imréhez egy barátom tanácsára fordultam, aki évtizedeken át szedett altatókat és idegnyugtatókat. Mára teljesen “tiszta”, és ezt Csernusnak köszönheti. Az első találkozásunkkor nagyjából két perc után sírva fakadtam, pedig még szinte hozzám se szólt. Talán háromszor jártam nála. Nem sokkal később az összes tablettámat a kukába dobtam – még az elvonási tünetek sem riasztottak el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Utolsó találkozásunkon Csernus arra kért, írjak egy levelet, amelyben megbocsátok mindazoknak, akikre legbelül haragszom, köztük magamnak is, és a levél megírása után bizonyítsam be önmagamnak, hogy – ahogy ő mondta – “nem csak lecsúszott popsztárokkal vagyok képes cseverészni a hülye műsoromban”. Soha többé nem mentem vissza hozzá – nem is találkoztunk azóta.

A valódi gyógyulási folyamat három éve kezdődött, amikor édesapám javaslatára Indiába utaztam, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől: az volt a cél, hogy lássam, milyen is a valódi szenvedés. Tudni akartam, milyen egy olyan országban élni, ahol a Teréz anya szeretetközpontokban haldokló gyerekeket, az utcán leprásokat kerülget az ember. Egy olyan világban, ahol az ételnek valódi értéke van. Tavalyi Izraelbe költözésem is rengeteget segített abban, hogy magamhoz térjek, vagyis egészen pontosan visszatérjek önmagamhoz. Ugyanis éveken át nem voltam önmagam. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a bulimiának “mandátuma” van, a pszichológusok szerint pedig a betegség rendszerint hét éven át tart. Talán van benne valami. És bár az elmúlt években a spirituális fejlődésemnek köszönhetően megtanultam jobban bánni önmagammal, a mai napig nem merem gyógyultnak nevezni magam, legfeljebb tünetmentesnek.

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Laopzóján olvashatod el.

A Tuti gimi – eredeti címén One Tree Hill - egy harmincévesen kamaszokat játszó lényekről tinikről szóló dráma,  a sztori pedig a család, a szerelem, a divat és a kosárlabda körül forog. 2003 óta fut Amerikában, ahol jelenleg a hetedik sikeres évadot vetítik. Az én karakterem, Mouth a kosármeccsek kommentátora, és nagy álma, hogy sportriporter legyen. A szerelmi élete nem túl szerencsés – alapvetően kissé lúzer figura -, viszont hatalmas szíve, és legalább akkora füle van…

A Beverly 90210 kispista a One Tree Hill drámáihoz képest…

A Skins egy kétszeres BAFTA-nyertes brit televíziós sorozat, melyben egy tinikből álló baráti társaság mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Sikerét főként annak köszönheti, hogy  olyan kényes témákba tenyerel bele, mint például a kábítószer-fogyasztás vagy a homoszexualitás. Maxxie egy meleg srác, akinek álma, hogy profi táncos legyen, és hogy kivetkőzzön vele született “ribanckodós” személyiségéből. Kedvenc jeleneteim egyikében az egész osztály előtt kér bocsánatot, amiért nem tud parancsolni a hormonjainak…

A Skins 18 év felettieknek csak kiskorú felügyelete mellett ajánlott…

Az animékkal mindig is jóban voltam, hiszen kamaszként nagy Sailor Moon rajongóként minden szünetben azt üvöltöttem a suli folyosóján: “Lunáris prizma, változtass át engem!”. Ez a szerelem munkám során is elmélyült, hiszen én írtam a Pokémon 3 – A Film című mozi magyar szövegét. Kedvencem saját karakterem azonban az Inu Yasha kis hőse, Shippou, aki kitsune-youkai, vagyis egy róka-szellem. Apjával élt, akihez egy nap egy szent ékkőszilánk került. E miatt támadtak rájuk a gonosz villám-fivérek, akik elvették a szilánkot, és megölték a kis róka apját. Shippou egyedül maradt, és meg akarta bosszulni apja halálát. Így keveredett a főszereplők, Inuyasha és Kagome és Miroku életébe, akik szintén szent ékkő szilánkokra vadásznak. Egyik támadása a Kitsune-bi (róka-tűz), amelyet elementáris erővel üvölt, ha bajba kerül. Ezt az apró momentumot a különféle anime találkozókon a közönség kérésére gyakran felelevenítem. Nevének jelentése hét ékszer, és számomra valóban aranyat ér… nagyon megszerettem őt.

Inu Yasha, és egy kis családi perpatvar…

Meglehetősen nehéz összeszedni valamennyi szinkronmunkámat, de a kedvenceimet könnyű felidézni: a Metropolis című Animében a gonosz Rock hangját kölcsönöztem, a Terry Fox igaz történetéről szóló moziban én voltam rákbeteg futóbajnok, Terry hangja, az Érbevágó című thriller-komédiában pedig a főszereplő, Zia magyarhangja voltam. Vicces visszagondolni a Táncoslábú kamaszlányok című Disney filmre is, amelyben egy kis latin macsó szólalt meg az én hangomon, de az is feledhetetlen élmény volt, hogy a Fiúk a Klubból tizenhatéves, HIV+ fiúprostituáltjaként, Hunterként végigkáromkodhattam a kultikus sorozatotot.