Te quiero mi vida…

Ezt a belső vívósást orvosolva vettem elő ismét a Vicky, Cristina, Barcelona című filmet. Hosszú éveken át kizárólag azért értékeltem Woody-t, mert az Árnyékok és köd című filmben összehozta Madonnát John Malkovitch-csal, így megszületett az a filmes csók, amelyben a férfi a feminin, a nő pedig a maszkulin energiákat képviselte. Aztán sokáig hidegen hagyott a szexuális frusztrációkkal küzdő New York-i entellektüel önimádata. Woody Allen egyedülálló tehetség, ez nem kétséges, de kicsit olyan, mint egy brutális, kék-penészes sajt: csak mértékkel, és ritkán fogyasztható, apró falatokban. Ezért aztán sokan üdvözölték a hírt, hogy a rendezőlegenda Füles című mozija készítésekor úgy határozott: mostantól nem (feltétlenül) tűnik fel saját filmjeiben. Aki „kiváltotta” őt, nem más, mint Scarlett Johansson: bár az alacsony, kopaszodó, szemüveges férfiban és a platinaszőke, igéző szemű hollywoodi dívában első látásra nem sok közös vonás akad, Woody mégsem Monroe, hanem önmaga folytatását látja legújabb múzsájában…

Vicky és Cristina (Rebecca Hall és Scarlett Johansson) két huszonéves New York-i hajadon, akik úgy döntenek, bohém és forró nyarat töltenek el Barcelonában. A konzervatív, klasszikus értékeket valló Vicky „hedonizálása” a spanyol borok, és a gitármuzsika élvezetében merül ki, míg a szabadelvű, buja Cristina nyitott mindenre… és mindenkire. Juan Antonio (Javier Bardem) egy botrányos házasságról és közepes tehetségéről ismert festő, aki egy bárban gyakorlatilag felkínálja magát a két fiatal nőnek, az ártatlan nyaralás pedig ettől a perctől kezdve mindkettejük életét megváltoztatja. Amikor pedig megjelenik Maria Elena (Penélope Cruz), a festőművész szenvedélyes és szuicidhajlamú ex-felesége, kiderül: a szenvedély éppen olyan, mint a spanyol közlekedés: nincsenek szabályok.

Gaudí szecessziója, szofisztikált spanyol dallamocskák és romantikus kis sikátorok teszik felejthetetlenné barcelonai utazásunkat, miközben felismerjük: mindünkben ott lakozik egy prűd Vicky, egy útkereső Cristina, és egy drámai Maria Elena, és ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, nem mi követjük az előre kijelölt utat, hanem magunk tapossuk ki az ösvényeinket. Javier Bardem – akire legtöbben talán a Nem vénnek való vidék pszichopata gyilkosaként emlékeznek – kitűnően vezet rá minket arra, amivel a világirodalom számtalan regényében szembesülhettünk már: mindig a maszkulin erő dönt – de a feminin energiák akarata szerint.

Egyre gyakrabban érzem magam a blogom korlátai közé szorítva, és egyelőre nem találok megoldást a problémámra. Ha elindítanék egy blogot, amelyet álnéven írok, megalkuvó lennék, és elismerném, hogy az ismertségem felszínességre kötelez, ezzel pedig elveszíteném a kapcsolatot azokkal, akikhez valójában szólni akarok. Ugyanakkor van egy hang a fejemben, ami azt mondja, ez a kis önkontrol még jót is tesz, hiszen fontos, hogy az embernek legyenek titkai. Hálás lennék a véleményekért és a tanácsokért. Hogyan legyek a blogomban egyszerre deep és superficial?

Love is in the air…

A szikrázó napsütésben világítanak a hófoltos csúcsok. Az álmosan elnyúló völgyben ezüstfolyamként futnak a hegyi patakok. Ez a festői táj lesz egy nyáron át Ennis (Heath Ledger) és Jack (Jake Gyllenhaal) otthona. A két fiú pásztornak jelentkezett, hogy legyen némi pénzük megalapozni a jövőt, melyről minden “tisztes polgár” álmodik. A kimondatlan törvények uralta világban nem lehet más célja egy férfinak, ha a jövőről sző terveket. És mégis. A szűkszavú, önnön korlátai közé rekedt mezőgazdász és a szabad szellemű rodeócowboy egy fagyos reggelen egymás karjaiban ébred. A történteket magyarázhatja az alkoholmámor, a külvilágtól való elzártság, de mindkettejük lelkében ott a bűntudattal vegyes gondolat, hogy ezek talán mind hamis ideológiák. Szembenézni magunkkal a legnehezebb feladat. Annyi érv szól amellett, hogy hazudjunk a világnak és önmagunknak, hogy végül az utolsó, ami tetteinket motiválja, a saját boldogságunk megtalálása. A négy év, ami levélváltás és találkozás nélkül múlik el épp elég, hogy a két férfi felépítse maga körül az életet, mely megfelel az elvárásoknak. Ennis elveszi a hallgatag Almát, Jack pedig Laureent, a rodeódívát. Mikorra pedig otthonukat gyerekzsivaj tölti be, talán már késő szembenézni az igazsággal: az a nyár, ott a hegyekben az igaz szerelem nyara volt.

Annie Proulx Pulitzer-díjas novellája szívet, szemet gyönyörködtető köntöst kapott Ang Lee rendezőtől. A színészek visszafogott természetességgel brillíroznak, az andalító zene romantikus fénybe öltözteti a fakó texasi kisvárosokat. A Túl a barátságon nem két cowboyról vagy a homoszexualitásról, hanem mindannyiunkról szól: ne fosszuk meg magunkat a gyönyörűségtől, hiszen létezésünk egyetlen célja a boldogság.

Hiányzol, Heath…

“Jingle all the way…”

A téli időszak minden esztendőben bővelkedik az ünnepi filmekben, és mivel megszállott karácsonyfan vagyok, nagy részüket feszült izgalommal és zenélő plüssrénszarvassal a hónom alatt vártam. Persze sokszor csalódnom kellett. Az olyan rémségek, mint a Freddy sorozat hosszúságával vetekedő Télapu-saga majdnem tönkretették a X-mas hangulatomat, ezért néhány éve, az ünnep közeledtével kétségbeesetten írtam a Mikulásnak egy igazi karácsonyi filmért. Ám a fehér szakállú helyett valahogy Jude Law-hoz került a levelem, ami abból a szempontból kínos, hogy megtudta: őt kértem karácsonyra, viszont csodás is, mert a Holiday megmentette a mozirajongók karácsonyát.

Amanda (Cameron Diaz) és Iris (Kate Winslet) két külön világban élnek, úgy átvitt, mint szó szerinti értelemben. Valamiben azonban egyformák: mindketten utolsó pondrónak, gerinctelen senkiknek tartják a pasikat. A két megcsalt nő az interneten kötött véd- és dacszövetség értelmében a karácsonyi ünnepekre helyet cserélnek, így Amanda a ködös Angliába röppen, míg Iris az angyalok városában, Los Angelesben sütkérezhet. Ahogy a szeretet ünnepe közeledik, a pasigyűlölet alábbhagy, sőt, úgy tűnik: életük legemlékezetesebb karácsonyát köszönhetik a csalódásnak…

Karácsonykor felnagyítva látjuk a saját hibáinkat. Ahogy közeledik a szilveszter, az “évi rendes önvizsgálat” során egyre világosabbá válik: ha keserűek vagyunk, kétségbeesetten keressük a bologságot, ám a boldogságkeresésben gyakran méginkább megkeseredünk, míg végül a kétségbeesés vad romantikája is unalmas, silány, hétköznapi szürkeséggé válik. Tévedés azt hinni, hogy a Holiday csajoknak való nyálas románcocska: egy olyan utazásról szól, ahova nem viszünk magunkkal semmit. Sem csomagokat, sem múltbeli sérelmeinket. Helyette kitárjuk a szívünket, és esélyt adunk annak, hogy az ismeretlen egy felejthetetlen ajándékkal lepjen meg. A film arra tanít minket, hogy merjünk a saját életünk főhősei lenni. Az Egyszerűen bonyolult rendezőasszonya klasszikus vígjátékot alkotott, melyben a színészek lubickolnak a szerepükben, és éppen ez az, ami a film sava-borsát adja. Amellett persze, hogy csodás karácsonyi dallamok csendülnek fel, és hogy – azért írom le, mert tudom, nem csak nekem fontos szempont – Jude Law a vastag kabát és a rengeteg téli ruha ellenére is elképesztően szexi.

Have Yourself a Merry Carrie Christmas

Először is felejtsd el a szomorú dalokat! Hallottál róla, hogy hányan követtek el öngyilkosságot a Szomorú vasárnap című dalra? Nos Elvis Presley Blue Christmas című dalát hallgatni szociális öngyilkosság! Hangolódj rá az ünnepre a kedvenc lemezeiddel, még a vidám karácsonyi dalokat is tedd félre pár napra. Ha már kitomboltad magad a Girls Aloud Jumpjára, a Jinngle Bellsnek is több hely marad a szívedben.

Semmiképpen se engedd, hogy a barátnőd, vagy a szomszédod versenyt csináljon a karácsonyból. Ismered azokat a perszónákat, akik áthívnak megnézni a feldíszített fájukat csak azért, hogy bebizonyítsák: a tiéd úgy sem lesz ilyen szép, és ők akarják a társasház leghatalmasabb koszorúját akasztani az ajtóra? Ahelyett, hogy felvenndéd velük a harcot, nevess rajtuk. Megemlítheted, hogy mivel idén nem költöttél új, akvamarin színű díszekre, égszínkék csomagolópapírral és türkiz masnikkal, januárban biztosan megveszed a monogrammos Gucci Bardot táskát…

Egy szingli számára a karácsonyi parti olyan, mint Micimackónak a Nyuszi háza: lehet, hogy bent kidőzsölöd magad, de hidd el, nem jössz ki belőle jól. Pár éve megtanultam a leckét: ha valamelyik kollégám egész évben teljesen jelentéktelennek tűnt, de most a csillagszóró fényében kicsit emlékeztet David Beckhamre, akkor a koktélcseresznye vette át az uralmat az agyam felett. Nagyon könnyű megállapítani, hogy mikor kell lelépnünk a céges buliból: amikor a sokadik ital után hírtelen úgy érzed, hogy ma valahogy elképesztően dögös vagy tánc közben, ideje a távozás mezejére lépned.

Tudom, hogy nehezebb, mint felbontani egy pezsgőt sikítás nélkül, de ne veszekedj. Senkivel. Karácsonykor mindannyiunknak ki vannak hegyezve az idegei, és a szokásos apró-cseprő ügyek a barátnőkkel, a rokonokkal igazi égszakadás-földinduláshoz vezethetnek. Emlékezz rá, ha belemész a vitába, vagy kiélezed a konfliktust, végül te leszel, aki bosszús és zsémbes lesz szenteste. Ha már egyedül maradtál, legalább attól kíméld meg magad, hogy még a szeretteidre is zsörtölődve gondolj amellett, hogy sajnálod magad. Amikor eldurranna az agyad, gondolj arra, hogy ha veszel egy mély lélegzetet és elszámolsz tízig, az a legnagyobb karácsonyi ajándék önmagad számára. A jelszó: „békés karácsonyt”.

Ne élj abban a tévhitben, hogy nincs hová menned. Ha végképp lehetetlennek tűnik otthon, egymagadban ünnepelni, fizess be egy wellness szálló karácsonyára. Kényestesd magad finom masszázzsal és egy pohárpezsgővel a jacuzziban. Arra azonban vigyázz, hogy – Bridget Jones szavaival élve – itt könnyedén belefuthatsz „önelégült házasokba”, ha tehát úgy érzed, hogy nem vagy képes feldolgozni egy turbékoló szerelmespár, vagy egy összetartó család már-már botrányos boldogságát, kétszer is gondold meg a vakációt. Millió hely van, ahová mehetsz! Délután meglátogathatod a barátokat, és a rokonokat, ha pedig vannak szinglik a haveri körben, együtt is tölthetitek a szentestét.

És a legfotnosabb tanács: alább az elvárásokkal! Nem kell ahhoz karácsonynak lenni, hogy depresszióba zuhanj, mint ahogy ahhoz sem, hogy eufórikus boldogságban ússz. Ez a hét betűs szó valójában épp olyan napot jelöl, mint az összes többi. Semmi szükséged gigantikus fenyőre, és arra, hogy órákat tölts a házi bejgli kelesztésével és tekergetésével. A legendás szívtipró, Cary Grant egyszer azt mondta: „Semmi másra nem vágyom karácsonyra, csak még egy filmre Audrey Hepburnnel!” A gyönyörű színésznő nem véletlenül a Szeretet Angyalai, karitatív alapítvány arca. Vehetsz a kedvenc virágboltodban egy hatalmas, ünnepi csokrot, meggyújthatsz egy finom, vanilia illatú gyertyát, és századszor és végignézheted My Fair Lady-t, vagy a Római vakációt. Kinek kell ennél “csudijobb” karácsony?

A teljes cikkemet a Cosmopolitan 2009 decemberi számában találod meg. Békés, áldott, boldog karácsonyt mindenkinek!

Sky fits heaven…

Én: Wow… te aztán komolyan veszed a „kisérleti film” kifejezést. Mi ez az egész tulajdonképpen?

Ő: Ez egy hardcore art house film. Nincs dialógus, se jelenetek, vagyis semmi, ami egy normális filmben igen. Viszont csomó minden van benne, ami más moziból hiányzik. Egyszerűen csak belevittem egy erőteljes meditatív vonalat a filmezésbe.

Én: Egy neves múzeum három kiállítótermét tölti meg a filmed. Kicsit sem érzed magad képzőművésznek?

Ő: Nem, semmiképp sem. Én itt egy nagyon új fiú vagyok. Ez a munka egy afféle intermediális objektum, ami azt jelenti, hogy se nem műtárgy, se nem film. A művészeti ágak között lebeg.

Én: Érdekes, hogy míg Európa-szerte megvesznek érted, nálunk csak most kezded bontogatni a szárnyaidat. Mi ennek az oka?

Ő: Amikor megnyertem a Berlini Filmfesztivál legjobb elsőfilmesének járó díját a Rengeteg című filmemmel, Európában tényleg beindult a karrierem. Tény, hogy Magyarország kevésbé figyelnek oda rám… nem tudom miért. Nem én alakítottam így, hidd el.

Én: Biztos csodálatos érzés független filmesként bármit megvalósítani, ami eszedbe jut, de nem vágysz rá, hogy leforgass egy hollywoodi csilli-villi szuperprodukciót?

Ő: Folyamatban van egy afféle „igazi film” megszületése is, ami európai koprodukció. Most azonban még a Tejúttal vannak terveim. A New Yorki Modern Művészetek Múzeuma bekérte az installációt, így úgy tűnik, a tengerentúlon is bemutatják a filmemet.

A Főnix Rendje ugyanis az első olyan Harry Potter – történet, amelyben már nyoma sincs a kisded kalandoknak, sőt sokan egyenesen megbélyegezték a sötét és rémisztő jelzővel. Ennek ellenére –  vagy tán éppen ezért a varázslótanonc megpróbáltatásainak ötödik felvonása a sorozat eddigi legsikeresebb darabja. Ebben pedig a nézők, az alkotók, és a kritikusok is egyetértenek – a habot a varázstortára pedig a mozi kasszáinak csengése tette fel. Még maga J. K. Rowling, Harry Potter „édesanyja” is úgy vélte: ez a film áll a legközelebb ahhoz a mesés, borzongató, titokzatos és csodálatos világhoz, amelyet a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Iskola megálmodásakor papírra vetett.

Harry Potter árván maradt varázsló, akinek különleges képességeit éveken át próbálta titokban tartani zsarnok nagybácsija és hárpia nagynénje. A csendes kisváros életét alaposan felforgatták az elmúlt öt esztendő eseményei: Harryből világhírű varázsló lett, a házba beköltözött egy hóbagoly, és házimanók sipítoznak a lépcsőfordulóban. Ez a nyár azonban még a kamasz Potter számára is meglepetéseket tartogat: a muglik – vagyis a varázstalan emberek világát dementorok támadják meg. Sötét, csuklyás lények, akik kiszívják a boldogságot. Amikor a szünidő végeztével Harry ötödéves hallgatóként tér vissza a Roxfortba, megdöbbenve tapasztalja, hogy a varázslótársadalom nem hisz az előző évben lezajlott találkozásában Voldemorttal, a gonosz varázslóval, akinek kezéhez számtalan ártatlan varázsló vére tapad. Cornelius Caramel, a Mágiaügyi Minisztérium feje új Sötét varázslatok kivédése tanárt nevez ki, akinek az egyik legfőbb feladata Dumbledore professzor – a Roxfort igazgatója – és a diákok szemmel tartása. Ez a pozíció azonban évek óta el van átkozva – ezt Harry, és barátai, Hermione és Ron saját bőrükön tapasztalták meg. Ráadásul a varázsló-vizsgák is elkezdődnek, az RBF, azaz Rendes Bűbájos Fokozat megszerzése majd’ akkora nehézséggel jár egyesek számára, mint felvenni a harcot Voldemort nagyúrral…

A Harry Potter és a Főnix Rendje minden idők hatodik legnagyobb bevételt elért filmbemutatója: a film nyitóhétvégéjének bevétele világviszonylatban 333 millió dollárnak felelt meg. Pedig nem indult ilyen varázslatosan az ötödik Potter-sztori. A korábbi epizódnak – a Tűz Serlegének rendezője ugyanis bokros teendőire hivatkozva nem vállalta a kihívást, Jean-Pierre Jeunet pedig – a Feltámad a halál és az Amélie csodálatos életének rendezője – mereven elzárkózott a lehetőségtől. David Yates – aki végül levezényelte a kasszasikert – úgy véli, egy korábbi televíziós munkája, a Sex Traffic kapcsán eshetett rá a stúdió vezetőinek választása. Felismerték: feszült és érzelmes filmeket rendez, politikai háttértörténettel, a Harry Potter és a Főnix rendje pedig éppen ilyen.

Az új rendező felkutatása azonban nem az egyetlen akadály volt, amellyel az alkotóknak szembe kellett nézniük. A kamaszszereplők ugyanis valóságos felnőtté értek, és rossz nyelvek szerint egyszerűen alkalmatlanná váltak a varázslógyerekek karaktereinek megformálására. Ráadásul Daniel Radcliffe és Emma Watson éppen iskolai záróvizsgáik kellős közepén tartottak, amikor megkezdődött a forgatás. „Egyetlen rész forgatása körül sem volt ilyen hisztéria.” – mesélte később Radcliffe. „A sajtó időről időre azzal riogatta a rajongókat, hogy nem vállaltuk el a szerepeket és új színészek után néznek. Ráadásul folyamatosan próbáltak minket összeboronálni Emmával, amin persze mi csak nevettünk – de az aktuális párjaink nem találták annyira viccesnek.” Az új szereplők vásznon való megjelenése persze legalább akkora feszültséget okozott a regény elkötelezett híveiben, mint a jól ismert karakterek feltámadása. Bellatrix Lestrange, az őrült halálfaló boszorkány személyéről például legendák keringtek – a legabszurdabb feltételezés szerint Elisabeth Hurley kapta volna a szerepet. Amikor kiderült, hogy Tim Burton, a Karácsonyi lidércnyomás rendezőjének felesége, Helena Bonham Carter testesíti majd meg a karaktert, mindenki tudta: új ikon van születőben. A borzas hajú, fekete szemű színésznő ugyanis karriere során számtalanszor alakított hasonlóan sötét, „gótikus” karaktert.

Joan Rowling – akit mapanság csupán a világ leggazdagabb asszonyaként emlegetünk, pedig sokkal találóbb volna a világ legkretívabb asszonya – olyan szupertitkos információkhoz juttatta hozzá a produkciót, amelyek azelőtt még sosem láthattak napvilágot. Az egyik jelenetben megjelenő falvédő megalkotásához például szükség volt Sirius Black – Harry keresztapjának – családfájára, erre az írónő több ezer évre visszavezethető, generációkat felvonultató térképet faxszolt át a díszlettervezőnek. Ám legmeglepőbb díszletelem a filmben minden bizonnyal Dolores Umbridge, az új professzor mozgó macskákkal ékesített porcelán gyűjteménye. „Több, mint huszonnégy órán át fotóztuk a cicákat… ez bizony nehezebb vállalkozás volt, mint a többi 1399 vizuális effektus – pedig  olyan kihívásoknak kellett eleget tennünk, mint a félelmetes erdő, a Tiltott Rengeteg életre hívása.” – mesélte a Yates.

Boldog volnék, ha a Mamám, aki megszerettette velem a Harryről szóló könyveket, még közöttünk lehetne, hogy lássa a legújabb Potter filmeket. Ám ahogy a varázslótanonc a történetben, én is életre tudom hívni az édesanyámat, ha nagyon akarom. Ezért aztán neki is kikészítek majd egy pohárnyi jéghideg sütőtöklét és egy nagy doboz Bagoly Berti féle minden izű drazsét, amikor leülök megnézni a Harry Potter és a Főnix Rendjét – ki tudja hányadik alkalommal, de épp olyan izgalommal, mintha először látnám. Ki tudja, talán egy apró bűbájnak köszönhetően ezúttal másképp alakul a történet vége…

Erre a kritikámra különösen szívesen gondolok vissza. Az HBO Sztár magazin számára írtam, amikor a repülőm éppen az Iguazu vízesés felé tartott, a Celeb vagyok, ments ki innen forgatására.

A szélben repkedő nejlonzacskót ismét felénk sodorta egy fuvallat: a csinosra nyírt sövények mögött, a fehérre mázolt ablaktáblák takarásában valami készül… és biztosan nem Kate Winslet 34. szülinapi zsúrja.

“Kate and Leo sitting on a tree, K-I-S-S-I-N-G!”

Sam Mendes legújabb filmjével ismét az amerikai álom elbukását tűzi ki zászlajára. Az Amerikai szépség után újra átlagos, hétköznapi emberek lelkében vájkálva tárja elénk mindazt, amivel olyan nehéz szembesülni: a társas magányt.

Frank (Leonardo DiCaprio) és April (Kate Winslet) olyanok, mintha a Született feleségek egyik epizódjából léptek volna ki: klasszikus értékeket valló, kissé unalmas pár, akik kertvárosi mintaházikójukban közepesen boldog életet élnek. De nem volt ez mindig így: a Wheeler házaspár valamikor lázadó, szinte anarchista nézeteket vallott, és mereven utasították el a konvenciók nyújtotta kényelmet. Sok év telt el az óta, és egyszer csak azon kapják magukat, hogy megszelídült életüket élve valaki mássá változtak át. Olyasvalakikké, akiket egykor lenéztek, megvetettek. Álmukat vesztett bábukká. April úgy dönt, felkavarja az állóvizet, és újra írják önmaguk történetét: ezúttal Párizsban. Ám a szakadék már nem csak régi és új önmaguk között áthidalhatatlan, de ők ketten is egyre nehezebben értik meg egymást. Ha egyáltalán van még mit megérteni a másikon…

Richard Yates Revolutionary Road című regénye a hatvanas években valóságos orvtámadás volt a pillecukorral borított, mogyoróvajjal megkent amerikai álomháztartások ellen. A történet főhőseinek szerepében Leo és Kate játékossága, szomorúsága, őszintesége és fájdalma olyan élménnyel ajándékoz meg minket, ami kitart újabb tíz évig, míg a Titanic túlélői újra együtt dolgoznak majd.

A gyönyörű, és szupertehetséges színésznő ezen a héten kezdte el betolteni a 35. életévét. Mazal Tov, Kate, daaarlin’!

Emlékszem, kisiskolás koromban a Föld napja volt a kedvenc ünnepem: kimentünk a suli melletti kis erdőbe, fát  ültettünk, leveleket préseltünk és festettünk ki temperával. Gyermekként még nem fogtam fel, mit is jelent valójában az ózon lyuk, vagy a globális felmelegedés, izraelben azonban minden zuhanyzáskor ott motoszkál az agyamban: az ország utolsó ivóvizének utolsó csepjjeit haszáljuk. Ijesztő: míg néhány éve csupán választot életmód volt a környezettudatosság, a már a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, milyen értékes egyetlen csepp tiszta víz, vagy egy apró, zöld falevél.

Az elmúlt években rengeteg olyan film készült, amely a bolygó már-már visszafordíthatatlan állapotára hívja fel a figyelmünket. A változáshoz olyasvalakire van szükség, aki nem csak az eszünkre, de a szívünkre is hat. És jelentem, megérkezett: lánctalpakon… hogy a következő generáció is ugyanezen a bolygón álmodhasson.

Az emberiségnek nem volt sok választása: el kellett hagynia szeretett Föld bolygóját. A szemét hegyek és a légszennyezettség hatására egyetlen virág, fa, vagy fűszál sem maradt életben. A lim-lomok eltakarítására kifejlesztett WALL-E évszázadok óta épít felhőkarcoló méretű szemétkupacokat az itt felejtett hulladékokból. Ám a sok munka mellett és a magányos esztendők alatt egészen megszerette ezt a kis elátkozott bolygót. Amikor egy kozmikus villanás kíséretében becsapódik a kietlen vidékre EVA, a kutatórobot, WALL-E úgy dönt, megismerteti az androidlányt az ő saját kis világával: a páratlan kilátással, amelyet a naplementében csillogó szemétkupacok nyújtanak, és szerelmet vall egy egy apró növénnyel, amelyről nem is sejti, mekkora értéket képvisel. EVA szó szerint bekebelezi a zöldséget, és már úton is van az űr felé, hogy elújságolja a messzi cyber világban élő, egykori Föld lakóknak: van remény. Az ezt követő űrutazás során nem csak azzal szembesülünk, hogy az emberi faj örök csecsemő-korba ragadva tengeti hamburger-zabáló életét, de az is kiderül, hogy nem mindenkinek érdeke visszatérni az anyabolygóra.  Vajon sikerül -e WALL-E-nak és EVA-nak megmenteni a Földet és azokat az embereket, akiknek szemében még mindig ott csillog a remény?

Szinte hihetetlen, hogy egy egész estét film alatt mindössze néhény mondatot hallunk, (hiszen a kis robotok afféle elektromos zümmögésekkel kommunikálnak) mégsincsen semmiféle hiányérzetünk. Persze ahogy a Kisherceg Rókája is mondta: “A beszéd csupán a félreértések forrása.” Nem tudom, mostanában hogyan is zajlik a Föld Napja a Kiserdei Általános Iskolában, ahol kilenc éves koromig koptattam a padot, de egy biztos: a szokásos kertészkedés és gesztenyebaba-faragás mellett ideje beiktatni egy kis mozizást is a kis lurkóknak. Bizonyos vagyok benne, hogy WALL-E kalandjai után mindannyian rájönnek majd: ha tenni akarunk valamit, most azonnal kell cselekednünk… hiszen a valóság még az aimált jövőképnél is kegyetlenebb:

A földet rothadó haltetemek borítják, mérgező gáz terjeng a levegőben, az emberek halálos, fertőző kórban szenvednek. Kisgyermekek hevernek az utcákon kábítószermámorban, miközben anyjuk prostituáltként próbál megélni. Egy hely, ami a térképen Mwanza néven szerepel, a valóságban azonban úgy hívják: pokol. Fájdalom, keserűség, harag, tehetetlenség, bűntudat. Ezek az érzések kavarognak bennem, amikor Hubert Sauper osztrák rendező többszörösen díjnyertes dokumentumfilmjére, a Darwin rémálmára gondolok. Végül elmossa gondolataimat egy mind fölött álló érzelem: a félelem. Félelem az önbeteljesítő jóslattól, amely így hangzik: új világ fog felemészteni bennünket, melyet mi magunk teremtettünk. És megérdemeljük.

Egy hatalmas tó, amely mögött lankás dombok emelkednek ki a földből. A szikrázó napsütésben tisztán látszanak a messze nyúló, burjánzó rizsföldek. Koromfekete szemű, megfoghatatlan szépségű lakóinak dalaiban még így él Mwanza, a Viktória-tó melletti város, ahol történetünk játszódik: “Tanzánia, Tanzánia! Szeretlek teljes szívemből!” A dalt még ma is éneklik, ám a táj alaposan megváltozott. A hatvanas években telepítették be a nílusi sügér nevű halat, amely hamarosan posványos, bűzös pocsolyává változtatta az egykor gazdag, változatos élővilággal rendelkező tavat. A ragadozó felfalta az összes, ott élő halfajt, ezzel ökológiai katasztrófát előidézve. A hatalmas kopoltyúsoktól hemzsegő tó egyszeriben új hivatást adott Mwanza lakóinak kezébe: ettől kezdve az egész város élete a halászatra épült. Ma tonnaszámra pakolják hatalmas teherszállítógépekbe az ott feldolgozott halfilét, mi pedig Európában megterített asztalnál, egy finom fehérbor kíséretében fogyasztjuk el azt, legnagyobb gondunk pedig az, hogy a bor hőmérséklete nem megfelelő. Eközben a két világ közt röpködő gépek rakodóterét már tele is pakolják, hogy induljon vissza a Viktória-tóhoz új rakományával, amely az éhbérért dolgozó tanzániaiak szerint élelmiszer, gyógyszer és életmentő segélycsomag, a tények azonban nem ilyen rózsaszínűek. A ládák fegyvereket rejtenek, amelyek a véres háborúkat látják el, még nagyobb nyomorba döntve ezzel Afrikát és lakosait. A forgatócsoportnak hála, akik hol rakodómunkásnak, hol üzletembereknek álcázva magukat bejutottak a halcsontvázakból épült labirintus legtitkosabb sikátoraiba is, megismerkedhetünk azzal a hellyel, ahol az emberek egyetlen reménye egy háború, amely felforgatja az egész világot…

Ha teheted, szerezd be A PEP! Youth kiadását, és olvasd el Kiss Imola aktivistákról szóló cikkét. Ahogy akkor is megírtuk, szomorú, hogy a gyerekkori világmegváltó terveink után a gyakorlati megvalósítás arra redukálódik, hogy mielőtt felhörpintjük a lattét a kávézóban, elmormolunk egy ajjajt a tízéves afrikai kisfiúkért, akik szedték a kávébabot. Persze ivás után már olyan szájfénnyel glancoljuk ki az ajkainkat, aminek megszületésért egerek és patkányok százai hullottak el. Gondold át, hogy szükséged van –e a száznegyvenkettedik pár cipődre, mielőtt annyi pénzt költenél rá, amennyiből egy afrikai család élelmezése egy egész évre biztosítva lenne, de akár az adó 1 %-ának felajánlása is nagy segítség lehet. Az afrikai ubuntu filozófia szerint egy egyén csak a többi emberen való segítésen keresztül válhat emberivé. Higyj benne te is: „Azért vagyok, mert vagyunk.”

Madonna szívszaggató filmje a világ egyik legszegényebb országáról

“Na jó, de, mit tehetnék én?” – a szokásos költői kérdés gyakorlatias válaszai

-Vásárolj olyan termékeket, amelyek a méltányos kereskedelem elve szerint készülnek, azaz megrendelői nem zsákmányolják ki a ruhádat varró/kávédat ültető/bútorodat farigcsáló munkásokat. A Mc Donald’s kávéja és az IKEA számos terméke ilyen, és a Zara egyes tervezői is a Fair Trade elhívatott zászlóvivői.

-Amikor csak teheted, válassz zöldséget, gyümölcsöt, vagy gabonából készült fogást hús helyett. A nagyüzeni állattartás rengeteg vizet, és energiát emészt fel. Ha tejterméket, tojást vásárolsz, válasz a “szabadon nevelt jószág” emblémát. A tanyagazdaságok nem zsúfolják össze az állatokat, és nem etetik őket vegyszerekkel tömött tápszerekkel.

-A fizetésed, vagy a zsebpénzed tíz százalékát ajánld fel egy jótékonysági szervezet javára. Mindegy, hogy százezrekről, vagy csak párszáz forintról van szó, a lényeg, hogy te is megoszd, amit kaptál az élettől.

-Ha megérett benned a tenniakarás, ne habozz, és jelentkezz önkéntesnek egy segélyszervezetnél. Afrikában, Ázsiában, de akár Magyarországon is segíthetsz ételosztáson, beteg gyerekek ápolásában, vagy tanításában. Amellett, hogy te is jobbá teszed a világot, életre szóló élményt szerezel magadnak.

Bár már sorozatosan csurrannak-csöppennek a Szex és New York mozifilm második részének spoilerjei, én még az elsővel sem teltem be. Carrey Bradshow tudja, milyen a jó film, és nem fél megmutatni… DVD-n sem. A szex és New York mozifilm számokban: négy elválaszthatatlan barátnő, egy tucat habos esküvői ruha, negyvennyolc pár  álomszép cipő, és egy feledtehetetlen ötvenedik születésnap. No és persze és majd’ 56 millió dollár a filmpremier hétvégéjén.

Like a virgin… Nooot!

Amikor 2007 őszén a pletykalapok közkincsé tették SJP fotóját, amint rokokó krémesnek öltözve készül oltár elé állni, milliónyi Szex és New York rajongó kapott a szívéhez: a hír igaz. Miss Bradshaw visszatér! A következő néhány hónapban luxusautók reklámjaitól parfümériák plakátjain át egészen ékszerüzletek kirakatáig mindenhol Carrie, Charlotte, Miranda és Samantha mosolygott ránk, a Time Out magazin címlapján pedig ragasztószalaggal betapasztott szájjal tűntek fel. A címlapon ez olvasható: „Imádjuk őket, de ez mégiscsak sok! – 1965 tipp, hogyan élvezd a te New Yorkodat, garantáltan  Carrie-mentesen.” Aztán amikor pár héttel ezelőtt a négy lány megjelent a londoni filmpremieren – Kim Cattrall vörös lepelben, Kristin Davis rózsaszín hálóingecskében, Cynthia Nixon Hollywood aranykorát idéző nagyestélyiben, SJP pedig egy ananásszal a fején – minden szkepticizmus szertefoszlott. A világ ott hever Manolo Blahnik cipőkbe bújtatott lábaik előtt.

Nem fogom elmesélni a sztorit, mert nem szoktam pletykálni a barátnőimről…  de azért egy-két apró titkot felfedek. Carrie legújabb könyvének témája már nem a szingli élet útvesztőibe, hanem az igaz szerelem fészkébe kalauzol el minket, amely azonban cseppet sem olyan nyugodt és békés, mint hitte. Charlotte igaz zsidóként tovább gyarapítja egyre népesebb családját, Miranda rájön, hogy a házas élet nem ok arra, hogy egy életre elfelejtse a gyantázást, Samantha pedig Los Angelesben megismerkedik egy chicco latinoval, aki komoly válaszút elé állítja az utóbbi időben szinte apácaként élő szex istennőt.

A filmben az a legcsodálatosabb – Persze csak Carrie Eiffel-torony alakú kistáskája, és Judy Garland dala után -, hogy nem próbál sziporkázóbb, kacifántosabb lenni, mint a sorozat hat évadának bármely epizódja, ugyanakkor egy hajszállal sem kapunk kevesebbet semmiből a megszokottnál. Pontosan ott, és pontosan úgy folytatódik a film, ahol a széria véget ért. Sőt, a nagy kérdés sem változott: vajon Carrie és Big szerelme beteljesedhet –e, vagy ez is csak tünékeny látomás volt, mint annakidején Samantha orgazmusának elveszítése, Miranda afférja a szexi sportorvos szomszéddal, Charlotte vaginájának szörnyű depressziója. És ahogy azt minden királynő tudja, “The show must go on!” – jövőre tehát ismét elragadtatjuk magunkat a moziban!

„Ez vajon jó film lesz?” – na ez az a kérdés, amelyet a Kétely “soon-to-be” nézői sosem tennének fel maguknak. A „Meryl Streep”-kód a kollektív tudattalanban egyenlő a „világ legjobb színésznője” kóddal, Philip Seymour Hoffman pedig olyan zseniálisan irritáló, hogy folyton többet és többet akarunk belőle.

Isteni színjáték…

Oké, talán van egy kis kérdőjel is a fülünk tövében, mégpedig a vörös hajú tündérke, Amy Addams kapcsán, akit sokan – sajnos – a Kegyetlen játékok 2. című, elképesztően bárgyú sequelből ismernek. Ez főként annak köszönhető, hogy Magyarországon David Copperfieldet megszégyenítő illuzionistának kell lennünk, hogy megszerezzük a Junebug című mozit, amelyért a Bűbáj színésznője Oscar-jelölést is kapott.

Mármint az elsőt! Merthogy James nővér karakterének megformálásáért is nominálták – így 2009-ben a másik két főszereplővel együtt gyakorolhatta az „idén sem én nyertem” mosolyt. Pedig mindhárman megérdemelték volna! A Kétely John Patrick Shaney saját színpadi drámájának filmes adaptációja, amelyet ő maga rendezett. A hatvanas években játszódó történet középpontjában egy liberális elveket valló lelkész, Brendan Flynn atya áll, aki meglepően bensőséges viszonyt ápol egy afroamerikai diákkal. A vallási iskola rettegett igazgatónője és egy ifjú, naiv apáca – James nővér – együtt vág neki a lehetetlennek: ki akarják deríteni, mi folyik a zárt ajtók mögött a pap és kedvenc diákja között. De vajon van mit kideríteni?

A társadalmi sztereotípiákra épülő történetet a színészek játéka emeli egyéni szintre. Az apró részletek pedig – az atya hosszú, sárgás körme, az állandóan tomboló szélvihar és a tranzisztoros rádió recsegése – lassan, egyenletesen vonják be a filmet csillogó, titokzatos aranyfüsttel. Mestermű!

Ez a bejegyzés egy új rovat, a saját dvd ajánlóm első hajtása, amelybe már  az EXIT magazin hasábjain megjelent, korábbi írásaim kerülnek majd. Ugyanakkor ez egy “titkos üzenet” a filmkatalógus.hu olvasóinak, akikkel ma interaktív csevelybe bonyolódtam, és személyemet illetően elfogta őket… a Kétely. :-)