Merengések…

A szüleim veszekedésekor mindig eljött egy pont, amikor az anyukám azt kiabálta “Paraszt vagy!”, az apukám pedig ezt: “Haggyuk má’ ezt a süket dumát, Katám!” Ez volt az ő “signature” soruk a vita során. És én mindig épp olyan élvezettel kuncogtam a konfliktusok eme egy évtizedre prolongált manifesztációján, mintha Betty Boopot nézve csapnám össze a tenyeremet, mikor kimondja: “Boop-Oop-A-Doop”.

Fotó: Péterffy Petra

Hűlt helye az angyalomnak…

Még ki sem világosodott, amikor a Budapest-London járaton ülve egy női hang kezdett ébresztgetni. “Jó reggelt!” – mosolygott rám egy pirospozsgás arc, szinte intim közelségből. A lány ocelotmintás leggingst és ehhez passzoló mellényt viselt, és olyan erős parfümillata volt, mintha egy parfüméria hivatásos terméktesztelője volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy egészen más a hivatása az én életemben.

“Te vagy Kristóf, igaz?” – szólt, én pedig még mindig félálomban kipréseltem magamból egy igent, ez pedig – mint utóbb kiderült – felért egy házassági szerződés aláírásával. Detti – mert ez volt a neve – belekezdett az első történetébe, majd a következőbe, majd a sokadikba… szakadatlanul beszélt és beszélt, én pedig eleinte igyekeztem követni őt, ám hamarosan már csak bágyadtan mosolyogtam, míg végül feladtam, és megkértem, hogy hagyjon aludni. Napok óta nem pihentem ki magam: minden éjszakát írással töltöttem a januári lapzárták miatt. Egy darabig gyakorlatilag halottnak tettettem magam, és azon méltatlankodtam magamban, miért nem hagy békén ez a vadidegen, majd álomba bosszankodtam magam. Mire felébredtem, már nem volt mellettem: az utasok szinte mind elhagyták a fedélzetet, így én is felkaptam a kabátomat, és kiléptem a gépből a szakadó hóesésbe.

Hatalmas csomagokkal préseltem át magam az ülések között a reptérről a városközpont felé tartó buszon, amikor ismét megpillantottam. “Kristóóóf!” – kiáltott a hátsó sorból, én pedig akárhogy forgattam is a szemem, hely híján nem volt más választásom, mint mellé ülni. Először arról kezdett panaszkodni, hogy nem ismer senkit Londonban, és hogy egyetlen barátjával sem sikerült kapcsolatba lépnie, akik itt élnek, majd előkerült a családi fotóalbum, és egymás után kezdte mutogatni a telefonjában lévő képeket. “Ez a vizslánk, Dorka. Itt én vigyáztam rá, mert a mamámék épp nyaralni voltak. Ez az unokahúgom. Nézd, milyen cuki pofát vág.” Még mindig képtelen voltam a szemébe mondani, hogy nem vagyok kíváncsi a képes élettörténetére, így türelmesen hallgattam, és azon kezdtem merengeni: mi dolgom lehet ezzel a furcsa idegennel. Ekkor – mintha csak válasz érkezett volna a kérdésemre odafentről – Detti megkért, hogy húzódjak félre, mert beszélni akar a buszsofőrrel: “Bepisilek, nem bírom!” – visított magas hangon, majd előrenyargalt. “Nem fog miattad megállni a busz, ebben biztos lehetsz” – mondtam neki szkeptikusan, ő azonban hajthatatlan volt. Néhány másodperccel később üdvözült arccal sietett vissza. “Mindjárt megáll” – mondta mosolyogva. “Ideadnád a kistáskám?” Meglepetten nyomtam a kezébe a retiküljét, a busz pedig valóban lefékezett egy faluszéli megállónál.

Detti gyors, apró léptekkel tipegett le a lépcsőkön, majd egy bokor felé vette az irányt, eltökélten dacolva a térdig érő hóval. A tragédia ekkor következett be: a busz csikorogva elindult a megállóból, én pedig tátott szájjal figyeltem, ahogy távolodunk a mindössze egyetlen kistáskával felszerelt, párducmintás blézeres, az angliai hómezőn rekedt női alaktól. Kétségbeesetten fordultam a mögöttem ülő – szintén magyar – lányok felé: mitévők legyünk, ők azonban megnyugtattak. “A sofőr biztosan azt mondta neki, hogy leszállhat, ha akar, de megvárni nem tudja” – mondták. Amikor megérkeztem a végállomásomra, a buszvezetőhöz léptem: “Excuse me, what happened to that girl who got off earlier?” – kérdeztem. “What girl?” – mondta türelmetlenül, majd kinyitotta az ajtót, és az órájára mutatott, hogy késésben van. A buszról leszállva, a kavargó hóesésben sétáltam a metró felé, és bizonygatni kezdtem magamnak: “A sofőr nyilván szólt neki, hogy majd intse le a következő buszt. Minden rendben van vele.” Hinnem kellett magamnak. Nem volt más választásom…

Egy hét telt el azóta, és nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lányra, aki minden lehetséges eszközzel azt üzente nekem, hogy ezalatt a rövidke idő alatt, amit együtt töltünk, gondoskodjak róla. Szüksége volt rám, én pedig ingerülten kizártam őt a világomból. Egy angyal volt, akit nekem küldött az ég, hogy rájöjjek: hiába ásom bele magam a kabbala bölcsességébe, és zagyválok a kollektív felelősségvállalásról, a mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben. Emlékeztetett arra, milyen óriási különbség van az önzés és a szeretet között. Van egy cédulám odafenn “segítségadás elmulasztása” felirattal. Titokban abban reménykedem, hogy talán eljut hozzá ez az üzenet, vagy hogy olvasva a soraimat valaki a fejéhez kap: “Ó, hiszen én jól ismerem ezt a lányt!”, és valahogyan tudtomra adja, hogy nem veszett el az én párducmintás szárnyakat viselő angyalom.

A bejegyzés a Life.hu számára készült. Olvasd el a rovatomat minden kedden az Origo honlapján.

ELLE – Beauty&Beach… and me

Vérkereszt, vagy amit akartok

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor egy kora hajnali órában gyertyafénynél olvasgattam Sylvia Plath naplóját. A az álmosság és a könnyeim felváltva mardosták a szememet, és végtelenül fáradt voltam lelkileg és szellemileg egyaránt, de képtelen voltam letenni a könyvet. „Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek 
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. 
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.” A saját könyvem, ekkorra már betördelve várta, a nyomtatást. Több tucat barát és intrikus kérdezte tőlem: „Tulajdonképpen miért akarsz írni?”. Most választ adott valaki… helyettem. Egész életemben imádtam tanulni, mert ha valami befészkeli magát az agyamba, nem nyugszom addig a pillanatig, míg nem tudok meg róla mindent. Éppen ezért a kezdeti bíztató visszajelzések után amint tehettem, Londonba utaztam, hogy találkozzam Frieda Hughes-szal…

Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Frieda Hudges, az Wales-ben élő képzőművész és írónő azonban kétségtelenül többet cipel a vállán, mint a legtöbb ember ezen a világon. Közülük pedig a legnehezebbek azok, amelyektől ha akarna sem tudna megszabadulni: a szülei. Frieda a brit királyi család egykori udvari írójának, Ted Hughes-nak, és a legendás amerikai költőnőnek, Sylvia Plath-nek közös gyermeke. Egy olyan pár szerelmének gyümölcse, akiknek művészete, magánélete és halála egyszerre tölti el az őrülettől valő rettegéssel, és térdrogyasztó csodálattal az olvasókat. Drámai, útvesztőkkel és szakadékokkal teli pályájukról dokumentumfilmek, regények és hollywodi szuperprodukciók regélnek – és Frieda Hughes verseinek, festményeinek is ők a fő múzsái.

Párhuzamos univerzumok

Frieda édesanyja, Sylvia Plath már kislányként is jóval érzékenyebb és szellemileg is érettebb volt társainál. Egészen fiatal volt még, mikor novellájával megnyerte a Mademoiselle nevű női magazin díját, így egy hónapon át gyakornokként dolgozhatott egy “másik világban”: New Yorkban. Ám a divatbemutatók, fogadások és partik hamar rádöbbentették a különc és szorongó fiatal nőt: ő ide sem tartozik. Talán sehová sem. Hazautazását követően elbújt anyja házának pincéjébe, és egy levélben tudatta a családjával: el kellett utaznia… majd lenyelt egy maréknyi altatót. Napokkal később találták meg a szinte teljesen kihűlt testet, az orvosok pedig csodával határos módon megmentették az életét.

Ez pedig már Sylvia Plath, egyetlen regényének, az Üvegburának töténete: Esther Greenwood tizenkilencéves, és minden álma, hogy író legyen. Miután egy vidéki divatlap ösztöndíjának nyerteseként egy hónapot New Yorkban tölt, vágyai beteljesülni látszanak, ám ebben a féktelennek és erkölcstelennek tetsző világban minden korábbi álom kemény, fájdalmas földhözcsapódással ér véget. Amikor pedig visszautasítja őt a helyi Irodalmi Főiskola, végképp összeroppan. A szexuális frusztrációktól és mély depressziótól szenvedő lány minden erejével azon van, hogy legyűrje az őt felőrlő betegséget, majd lassan eljut a pontra, mikor megérti: számára a hallucinációk és a pokoljárás az élet, a művészet és a halál bölcsője egyaránt. Bár a párhuzam Esther és Sylvia kötött kétségbevonatatlan, ma, majd’ ötven évvel később bátran kimondhatjuk, hogy Plath – szinte látnokként – saját lányának történetét is megírta. Hiszen míg Sylvia az Üvegbura kiadásának évében belehalt „az életben maradás óriási munkájába”, Frieda Hughes, -akárcsak Esther Greenwood a könyvben – él, vagy talán méginkább túlél.

Frieda Hughes évtizedeken át rejtőzködött a világ elöl, akárcsak anyja egykor odalent a sötét pincében. „Megpróbáltam nem alkotni, és éreztem, hogy boldogtalanná válok. Megpróbáltam nem írni, és rájöttem: a lehetetlennel kísérlezetem. Még ha rosszúl írnék is, még ha senki sem volna kíváncsi rám, akkor is tennem kell a dolgomat.” Frieda pontosan tudja, hogy – úgy nőként, mint művészként – élete végéig anyjával fogják összemérni, ahogy azt is, hogy számtalan, számára vadidegen ember saját kis árvájaként gondol rá. A lányként, aki szinte még csecsemő volt, mikor anyja magára nyitotta a gázcsapot. A csöpp kishölgyként, akivel egy iskolatársa közölte, hogy a mamája öngyilkos lett, mert saját apjának nem volt merssze elmondani a szörnyű hírt.

Tisztelgés vagy halottébresztés?

2003-ban azonban Frieda világa ismét megremegett: mozikba került a film, amelyben az Oscar-díjas Gwyneth Paltrow és a “szőke James Bondként” elhíresült brit színész, Daniel Craig játsza Sylvia Plath-et és Ted Hughes-t. Egy, az egész világ előtt ismert történet elevenedett meg szélesvásznon, ez pedig óhatatlanul megosztotta a közvéleményt. Ám a film ellen kampányolók zászlóvivője maga Frieda Hughes volt, mondván: a szüleiről készült fércmű nem több, mint ízléstelen hullagyalázás. “Most már film is készül, annak, aki nem tudja elképzelni, 
milyen, mikor fejét a sütőbe dugja, 
és elárvulnak a gyerekei. (…) A filmesek összegyűjtötték a testrészeket. 
Akarják, hogy lássam. 
De az ízületeknél össze kell kötözni, 
és elrejteni a műanyag részeket felújított anyámban. 
A verseit akarják használni 
tű és cérna helyett, 
hogy hiteles legyen. 
Azt mondják, örülnöm kellene, hogy visszahozták nekem, 
ezért adjam oda a szavait, 
hogy beletömjék a szörny szájába: 
öngyilkos Sylvia-Baba, 
aki jár is és beszél is, és kérésre bármikor meghal, 
meghal, és meghal, 
és örökké meghalhat újra.”
 Frieda nem csak, hogy nem volt a producerek segítségére a forgatókönyv megírásakor, de egyenesen megtagadta a kérést, hogy a filmkészítők hozzáférhessenek anyja életművéhez.

Talán én is ezt teszem most: feltámasztom a halotti maszkot viselő, részben emberi szövetből, részben plasztikból és képzelőerőből összefércelt Sylvia-Babát? Talán ezért kellett napokon át hiába keresnem Frieda Hughes ügynökét, aki egy esős délelőttön végre válaszolt a számtalan telefonhívásomra, és határozott hangon azt mondta: „A művésznő egy ideig semmiféle témában nem ad interjút senkinek, semmilyen körülmények között.” Notting Hillben, a Portobello Road egyik sarkán álltam, és összeszorítottam az ajkaimat, ahogy kövér, londoni esőcseppek végiggurultak az arcomon. Azon merengtem, vajon miért mondhatott nemet. Ironikus módon Sylvia Plath sorai jutottak szembe: “Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. (…) Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után.”

Írni akartam erről. Korlátok nélkül. A napokban adtam fel a jelentkezési lapomat a londoni Goldsmith Egyetem „angol-amerikai irodalom és kreatív írás” kurzusára. A motivációs esszémben azt írtam, ez az én születésnapi levelem. „Sylvia Plath idén 72 éves lenne, én pedig 27 vagyok. Amikor őt olvasom, tükörbe nézek, úgy ézem, a saját lelkem beszél hozzám. Éppen így akarok írni én is: az olvasóm tükörképe akarok lenni, amely megszólítja őt. Nem akarok vakon választani, keserűen keresni a saját önkifejezási formámat, majd nem találva azt ismét elbújni a világ elől.” Ha pedig engem is visszautasít az „Irodalmi Főiskola”, újra elolvasom majd Az Üvegburát, és akkorra már végképp elbizonytalanít majd a kérdés: ki is valójában a könyv főhőse, Esther Greenwood. Sylvia Plath, Frieda Hughes, vagy talán éppen én… Steiner Kristóf

A cikkem teljes, szerkesztett változatát at ELLE magazin Beauty&Beach különszámában olvashatod el.

85, és 55 kilósan. Alig pár hónap telt el a két fotó készítése között.

Egy kínai étteremben ülök, hajam kócos, kinyúlt póló van rajtam. Előttem egy tálcán tojásos pirított tészta, tavaszi tekercsek, rizspuding… és egy csomó más étel, amire csak rámutattam: “Ezt is!” Gyorsan, rágás nélkül nyelek, nem is érzem az ízeket: ha nyers tésztát vagy élesztőt tömnék magamba, az is kielégítene…

Tízévesen kezdtem kissé kikerekedni. Az étel mindig az első számú örömforrást jelentette számomra, ez pedig egészen odáig fajult, hogy egy hatalmas pizza a nap fénypontjává vált számomra. Sportolni gyűlöltem, a tornaórát még a mateknál is jobban utáltam. Persze az sem segített, hogy a mamám időnként viccesen “hurkának” vagy “daginak” becézett… Ilyenkor valahogy még éhesebb lettem. Talán tudat alatt úgy éreztem, hogy “fel kell nőnöm” a nevemhez. Sosem voltam kimondottan duci, de puhány, enyhén túlsúlyos fiúcska voltam, kis pocakkal. Ugyanakkor viszont elképesztően hiú voltam, és egyre inkább foglalkoztatott a hollywoodi “size zero” kultúra.

Pontosan emlékszem rá, mi inspirált arra, hogy mindenkinél vékonyabb legyek: a Charlie angyalai tengerparti jelenetében Demi Moore csupán egy apró bikinit visel. Alakja inkább emlékeztetett huszonnyolc év körüli jógatanár fiúra, mint egy formás nőre: szálkás lábak, finom tónusok a hason, karakteres, csapott váll… Pont olyan, amilyenre vágyom. Rákattantam a hollywoodi sztárdiétákra: rendszeresen vásároltam az egyik brit magazint, amelyben óriásira kinagyított úszógumik mellé rikító rózsaszínnel írták fel: “Oh, no!” Pontosan tudtam, hogy Nicole Kidman 900 kalórián él, hogy Posh Spice kizárólag epret és bébispenótot eszik. Mindezt összegyúrva megalkottam a saját diétámat: annyi kalóriát ettem, amennyit a testem egy nap alatt képes volt elégetni, ez pedig kizárólag fehérjéből állt. Emellett mindennap infraszaunáztam, így gyakorlatilag mínuszkalóriákon éltem.

Ha akkoriban békén hagynak, az anorexia talán múló hóbortként eltűnt volna az életemből, de az ismerősök képtelenek voltak nem észrevenni a változást. Nyilvánvalóan aggódtak értem… csak nem a megfelelő módon tették. A sok “Undorítóan sovány vagy!”, “Látni akarom, ahogy megeszel egy szelet tortát!” megtette a hatását: zabálni kezdtem a tudálékos, okoskodó kommentátorok kedvéért. Ekkor kezdődött a bulimiám. Lassan kiismertem a testem reakcióit: tudtam, miket kell ennem ahhoz, hogy könnyebben menjen a hányás, megtanultam halkan, öklendezés nélkül megszabadulni az ételtől, és persze mindenki előtt titokban tartottam az új szenvedélyemet. Ám az étkezési zavarból rövid idő alatt mentális zavar lett, és azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy másik bolygón élek. Az életem kizárólag a zabálás, a hányás és az ezt követő érzelmi mélyrepülés körül forgott.

Egy fekély kellett ahhoz, hogy észbe kapjak: vérző gyomorral szállítottak egy budapesti kórházba, gyomortükrözésre. Orvosi tanácsra elkezdtem pszichiáterhez járni, és szorongásoldókkal meg antidepresszánsokkal próbáltam elnyomni a betegségem egyre szaporodó tüneteit, a gyógyszereknek köszönhetően azonban tompa és hiperérzékeny lettem. A zabálási rohamok épp úgy rám törtek, mint korábban, de a tekintélyes mennyiségű idegnyugtatónak köszönhetően fizikailag képtelen voltam megszabadulni a hatalmas ételmennyiségtől, így ismét hízásnak indultam. A bulimiám hét és fél éve alatt a súlyom 54 és 84 kiló között ingadozott. “A bulimiám”… – mintha csak a kisállatomról beszélnék, igaz? Az étkezési zavar, kiszorítva a valós kapcsolatokat az életemből, az egyetlen “barátom” volt, akihez fordulhattam. És tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, kiharap belőlem egy darabot, mérgez és rombol, de nem érdekelt.

Csernus Imréhez egy barátom tanácsára fordultam, aki évtizedeken át szedett altatókat és idegnyugtatókat. Mára teljesen “tiszta”, és ezt Csernusnak köszönheti. Az első találkozásunkkor nagyjából két perc után sírva fakadtam, pedig még szinte hozzám se szólt. Talán háromszor jártam nála. Nem sokkal később az összes tablettámat a kukába dobtam – még az elvonási tünetek sem riasztottak el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Utolsó találkozásunkon Csernus arra kért, írjak egy levelet, amelyben megbocsátok mindazoknak, akikre legbelül haragszom, köztük magamnak is, és a levél megírása után bizonyítsam be önmagamnak, hogy – ahogy ő mondta – “nem csak lecsúszott popsztárokkal vagyok képes cseverészni a hülye műsoromban”. Soha többé nem mentem vissza hozzá – nem is találkoztunk azóta.

A valódi gyógyulási folyamat három éve kezdődött, amikor édesapám javaslatára Indiába utaztam, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől: az volt a cél, hogy lássam, milyen is a valódi szenvedés. Tudni akartam, milyen egy olyan országban élni, ahol a Teréz anya szeretetközpontokban haldokló gyerekeket, az utcán leprásokat kerülget az ember. Egy olyan világban, ahol az ételnek valódi értéke van. Tavalyi Izraelbe költözésem is rengeteget segített abban, hogy magamhoz térjek, vagyis egészen pontosan visszatérjek önmagamhoz. Ugyanis éveken át nem voltam önmagam. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a bulimiának “mandátuma” van, a pszichológusok szerint pedig a betegség rendszerint hét éven át tart. Talán van benne valami. És bár az elmúlt években a spirituális fejlődésemnek köszönhetően megtanultam jobban bánni önmagammal, a mai napig nem merem gyógyultnak nevezni magam, legfeljebb tünetmentesnek.

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Laopzóján olvashatod el.

“Last night I dreamt I went to Manderley again…”

A szüleim imádták Básti Juli lemezét, a Hallgass kicsit című albumot, és számomra a válásuk után ezek a dalok egyfajta lenyomatai voltak  a családunk történetének. „Mint a füst körbe a lámpán csavarog, kékszínű árván…” Nem csoda hát, hogy végtelenül boldog voltam, amikor a Játékszínben Makk Károly rendezésében, Dőry Virág meseszép jelmezeiben együtt játszhattam egyik kedvenc színésznőmmel. A Manderley-ház asszonya című darab gonosz komornáját alakította, én pedig Keres Emil bácsi oldalán egy apró szerepben Robertet, a lakájt játszottam…

Sziklás tengerparton, rózsaliget közepén áll Manderley. Mindent elsöprő szerelem s halál lengi át az ősi kastélyt. A házba érkező ifjú, második feleség hamar megtanulja, hogy új otthonában az előző Mrs. De Winter titokzatos halála olyasmi, amiről senki sem beszél szívesen. Öngyilkosság, véletlen baleset vagy gyilkosság áldozata lett-e a gyönyörű Rebecca? A ház népe angol eleganciával kerüli, hogy erről szót ejtsen. Ez alól csak az előző feleség bizalmasa, a hűvös és távolságtartó Mrs. Danvers kivétel. Egy nem várt tengeri vihar partra veti a halott Rebecca vitorlását, és ahogy a holttest előkerül, újabb titkok kerülnek felszínre, amelyek mindenkiben l felelevenítik az egy éve történt rejtélyes halálesetet…

Olyankor is a színpad mellett álltam és figyeltem a színészeket amikor nem is volt jelenetem. A színházzal kapcsolatos legszebb emlékem is ehhez az időszakhoz kötődik: máig őrzök egy levelet és egy Sport szelet papírját, amely az öltözőmben várt aznap este, amikor előszőr ugrottam be a régi Robert helyett. „Egy kalappal a premieredhez! Bubik” Nem tértem magamhoz. Senki sem ismert a színházban, sokan köszönésre sem méltattak, sőt néhányan becsmérlőn mértek végig, mit keresek ott tizenhétévesen, diploma nélkül. Bubik István azonban nem csak hogy észrevett, de bátorított is, és még egy csokival is meglepett. Igazi tisztaszívű EMBER volt, csupa nagybetűvel.

Az éjszaka álmomban ismét Manderley-ben jártam.” mondja a főhősnő, Mrs. De Winter, én magam viszont nem sokat aludtam mára virradóra. Amilyen kísérteties Rebecca története, olyan rémisztő, hogy az egykori szereposztásból mára hárman eltávoztak közülünk. Isten nyugolsztalja őket, örökké szeretettel és tisztelettel gondolunk majd rájuk. És bár tudom, őrültségnek hangzik, sőt talán nem is illendő, nem is szabad leírni ilyesmit… de ez mégiscsak az én blogom, az én lelkem, az én szellemem.

Természetes, hogy mindannyiunknak hosszú, egészséges, és boldog életet kívánok, de nem bírok szabadulni a gondolattol, hogy vajon mikor jön el az én időm… Nem tudok nem gondolni rá, hogy talán én magam leszek Manderley következő halottja.

Love me in London…

Furcsa paradoxon, hogy egy ilyen nyüzsgő nagyváros számomra a béke és az magamrahangolódás szigete, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy ez volt az első olyan hely, ahová teljesen egyedül utaztam el, 18 évesen. Annyit tudtam csupán, hogy jegyem van Madonna koncertjére, de se szálláshelyem, se ismerőseim nem voltak itt, pénzem is csak annyi, amiből rendkívül élelmes módon vettem egy akkoriban oly divatos cowboy kalapot.   

A következő fontos londoni remete-kalandom akkor volt, mikor hét év után szakítottam Zsolttal, az ex párommal. Szerelmes lettem… Matanba. Nem tudtam mi lesz velem, velünk, de nem is akartam gondolni rá. “Majd holnap. Holnap új nap virrad.” mondtam, mint Scarlett az Elfújta a szélben… és ahogy ő visszament Tarára, én Londonba utaztam.

A következő néhány hónapban ismét alaposan megváltozik majd az életem. És bár eufórikus örömben úszom, hogy minden szabadúszó író legnagyobb inspirációjával, Carrie Bradshaw-val készíthetek interjút, valójában tudom: sokkal többről van itt szó, mint egy egyszerű munka útról, vagy mini szabiról. Mire holnap leülök beszélgetni SJP-vel, már pontosan fogom tudni, miről szól majd a Sex and the City következő epizódja. És most nem csak a filmről beszélek. London és én szövetségesek vagyunk: mellettem állt, amikor nem tudtam, hová menjek, amikor fogalmam sem volt, kihez tartozom, én pedig most – úgy döntöttem – hűséges leszek. Tartozom ennyivel a városnak… És önmagamnak, sőt Matannak is.

Szeptembertől a Goldsmith Egyetem tanulója leszek, ezzel a döntéssel pedig hosszú idő után először önmagamat helyezem előtérbe – még mielőtt bárki más döntene helyettem. Nem azért, metrt önző vagyok, hanem azért, mert tudom: úgy adhatok igazán sokat, ha megtanulok kapni. Nem követelőzni, nem többet akarni, hanem elfogadni, és befogadni… Azt, ami van.

Az pedig, hogy egyedül költözöm -e, épp olyan rejtély, mint hogy Scarlett visszaszerezte -e Rhett Butlert, vagy hogy Big és Carrie együtt maradnak -e az idők végezetéig…

“Forbidden Love”

Kedves Kristóf,

Steven Monjeza és Tiwonge Chimbalanga életük következő 14 évét egy malawii börtönben töltik majd, kényszermunkára ítélve.

Nem gyilkoltak. Nem loptak. Valójában nem is követtek el bűncselekményt.

Azért ítélték el őket, mert homoszexualisok.

Felkérem a felvilágosult férfiakat és nőket Malawiban – és szerte a világon -, hogy adják a nevüket az  emberi méltóság és az egyenlő jogok diadaláért.

Kérlek, hogy írd fel a neved a listára  az enyém mellé, ha te is hiszel a szerelem szabadságában!

http://www.raisingmalawi.org/FreedomToLove

Meg vagyok döbbenve, és rendkívül szomorúnak tartom a malawii bíróság döntését. Hiszek  benne, hogy egyenlő jogok illetnek minden embert, és ezt nem befolyásolhatják nemi, faji, vallási kérdések, ahogy a bőrszín és a szexuális irányultság sem.

Ezen a héten, Malawi óriásit lépett hátra. A világ tele van fájdalommal és szenvedéssel, éppen ezért  támogatnunk kell azt az alapvető emberi jogot, hogy szerethessünk, és szeretve lehessünk.

Nem fogok hátradőlni, és tétlenül nézni, hogy két embert 14 év kényszermunkára ítéltek egyszerűen azért, mert szeretik egymást. Remélem, ott lesz a neved az enyém mellett, és a barátaidat, rokonaidat is meggyőzöd, hogy támogassanak minket.

Szeretettel,
Madonna

Árnyak és köd

Pontosan tudom, hogy kizárólag rajtam áll a döntés: mikor érdemes harcolni egy kapcsolatért, és mikor jobb, ha egyszerűen csak megtanulom elengedni, mondván: szép volt, de most felrakom a legfelső polcra a közös életünk fényképalbumát. Ám ha a barátság több bánatot okoz, mint boldogságot, akkor is emlékeztetnem kell magam: kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb, és ő az elveszettedbb, még akkor is, ha ezt sem ő, sem én nem is veszük észre. Én ugyanis éppen azért szenvedek, mert még mindig tudom, mennyit jelentetünk egymásnak. Ilyenkor azt mondom magamnak: “Fogd fel úgy a dolgot, hogy ő most kómában van, te viszont éberen figyeled a szerelmeteket, és vigyázol a közös álmotokra, míg felébred.”

Sokszor csak egy rossz időszakot kell átvészelnetek, míg ő is magához tér a lázálomból, és rádöbben: nélküled nem ugyanaz, aki melletted volt. Azonban ha úgy döntesz, hogy klikkelsz a „kapcsolat törlése”gombra, fel kell készülnöd, hogy hiába került egyelen mozdulatba kigolyózni őt az életedből, a szívedben, a lelkedben még éveken át jelen lesz… talán örökké.

Egy “friend”-del kevesebb… de nyugi, a Hello Kitty-s MySpace hátteredet azért megtarthatod. Legalább ez is emlékeztet: „Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!”

Ezt a bejegyzést egy májusi Cosmo cikkem ihlette… és persze az élet.

“Akarsz beszélni róla?…”

Leo, a kölyökképű huszonéves férfi, az utóbbi időben elhidegült barátaitól, barátnőjétől, sőt imádott édesanyjától is. Depressziójának oka, hogy bár sokáig küzdött ellenne, lassan végre kezdi belátni: valójában a fiúkhoz vonzódik. Titokban az interneten próbál ismerkedni, de amikor eljönne a várva várt randevú ideje a montevideói éj lepje alatt, inkább sarkon fordul, és visszabújik a csigaházába. Mivel lelke mélyén még mindig problémaként tekint szexuális érdeklődésére, elkezd pszichológushoz járni, ám még az agyturkásznak sem mer beszélni valódi aggályairól. Ironikus módon akkor képes először felnőttként helytállni az életben, amikor végre nem önmagával van elfoglalva: találkozik egykori osztálytársnőjével, aki sokkal súlyosabb magánéleti problémákkal küzd…

A Leo’s Room mellőz bármiféle túlzást és exhibicionizmust, helyette elmeséli: az embernek először önmagát kell elfogadnia, ha azt akarja, hogy a világ is így tegyen vele. Enrique Buchichio uruguay-i rendező első nagyjátékfilmje a világpremierrel egy időben érkezik Magyarországra, ezt pedig a Labirintus csoportnak köszönhetjük: a lelkes ifjoncokból álló csapat felelős a mozi hazai forgalmazásáért! Köszi srácok!

Gondolkoztál már azon, kinek a kísértetét idzénéd meg, ha találkozhatnál a Ghost-béli Whoopi Goldberggel? Esetleg merészebb kalandra vágynál, mint Brüno, aki a meglepett médiumtól azt kérte: hadd elégítse ki orálisan a Milli Vanilli énekesét? Nos a britek ennél jóvak finomabbra vették a figurát: dobogós helyen végzett a könnyek hercegnője, Lady Diana és az ex-Beatle, békeaktiivista John Lennon is. A trónt azonban -számomra cseppet sem meglepő módon – Marilyn Monroe foglalja el…

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: tizenéves korom óta bálványozom Marilynt – “nálunk, melegégnél” szerintem ez valamiféle kozmikus génmanipuláció. Ahogy a világra jövünk, azt sírjuk: “Poopooppidoo!” Emlékszem, családi nyaraláson voltunk Barcelona mellett, amikor az első Monroe fotóalbumomat vásároltam. Minden alkalommal, ha megnézegettem, rituális kézmosás előzte meg a ceremóniát, nehogy foltot hagyjanak az ujjaim a szent képeken, a polcomon pedig – ciki vagy sem – két limitált szériás Marilyn Barbie baba is sorakozik, egyikük a legendás fehér ruhában, a másik pedig a pink “Material Girl” estélyiben…

A szexet egyes források szerint Marilyn Monroe találta fel, és ha e kijelentésben van is némi szarkazmus, tény, hogy a szőke istennő neve mára elválaszthatatlan a szótól. Korunk popkult ikonjainak – Britney Spears, Ditta VonTeese, Madonna, vagy Lady Gaga – imázsában is összetéveszthetetlenül ott ragyog valami „monroe-i”. Egyesek úgy vélik, buja, kerekded formái miatt lett a testiség szimbóluma, míg mások a naiv, gyermeki ártatlanságot tartották benne a legvonzóbbnak. Andy Warhol szerint azonban Monroe titka az volt, hogy személyiségében valódi ellentmondások ütköztek össze: egyszerre volt közönséges és finom, kihívó és sebezhető. Ironikus módon ugyanezért nem találta a helyét a férfiak mellett, és egyes feltételezések alapján ez vezetett ön(?)gyilkosságához is.

Előfordult, hogy néhány nyilatkozatom a szőke istennőről még a rajongóknál is kicsapta a biztosítékot – például mikor azt mondtam Marilyn Monroe-t kéne jelöltetnem miniszterelnöknek, hiszen egy halott esetében sokkal kevesebb lehetőség van arra, hogy hibázik. Nos, ezt nyilván még én sem gondoltam komolyan, a mostani voksomat azonban annál inkább. Én is szívesen adnék neki egy újabb esélyt, hogy végre megtalálja a boldogságot, és persze, hogy bebizonyíthassa: komoly színésznőként ámulatba ejt bárkit. Nem azt mondom, hogy túl sokan emlékeznek a Van, aki forrón szeretire, de azt igen, hogy túl kevesen ismerik a Kallódó emberek című filmet. Persze azon is elmerengtem, miért vágyom rá annyira, hogy Norma Jeane Dougherty – mert hogy ez volt a valósi neve – ismét egy naplementét nézhessen velem…

Édesanyám halála után nem sokkal Párizsban voltam egy kiállításon, amely Monroe utolsó Vogue-fotózásának képeit mutatta be. Már koránt sem volt fiatal és hamvas, sokkal inkább az élet által meggyötört, többszörösen elvált, nyugtatókon élő asszony képét mutatta. Kézfeje májfoltos, a műszempillája leesőben…  Bert Stern kamerája mindent lát. Az egyik kép, amely a fotózás szünetében édesen alvó Marilynt ábrázolta, a kómában fekvő Mamára emlékeztetett. Ott álltam előtte, és képtelen voltam abbahagyni a zokogást.

A kérdés költői. Kit akarok én feltámasztani valójában?…