Akárhogy is – akár tudod, mi van velem, akár nem, meg akartam írni neked ezt a levelet, mert úgy érzem, hogy mégsincs rendben minden kettőnk között. Az utóbbi időben rengeteget álmodom veled, és soha nem vagy velem kedves. Szépen kérlek, Mama, találkozzunk, és beszéljük át a dolgokat. Én nem akarok rád haragudni, nem is tudok, de nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy tökéletesen tisztázottnak látom az életünket, a halálodat, és az én, nélküled töltött éveimet. Ezt az ötöt. Az első karácsony rettenetes volt. Miután a karjaim között haltál meg, és abban a csodálatos ajándékban részesülhettem, hogy veled lehettem földi életed utolsó három napján, azt hittem, hogy az elengedésben “spiller” vagyok, ahogy te mondanád. Aztán miután láttalak fénnyé változni, és a szobatársnénid azzal viccelődött, hogy Szent Péter beléd fog szeretni, valami történt. Valahogy egy pillanat alatt elfelejtettük, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk, hogy átélhettük veled a csodát életedben és halálodban. Szerelmed, tanítód Papát okolta a halálodért, én pedig hónapokon át tartó tagadásban éltem. Persze együtt éltem az elveszítésed szomorúságával, de valahogy nem tudatosult bennem igazán mélyen, hogy mivel is jár az, ha nekem soha többé nem lesz Mamám, ebben az életemben legalábbis. A halálod utáni év volt az az esztendő, amikor minden megváltozott…

A levelet elolvashatod Life.hu honlapján. Békés, boldog, szerelmes, ítélet és gyűlölettől mentes, áldott ünnepeket kívánok.

Télikabátban, kacska kerekű bőröndöt kormányozva loholtam Barcelona egyik forgalmas sugárútján, és gépiesen mormoltam magamban: Mary Clarkson… Karlsen… Carlson. A hölgy nevét próbáltam felidézni, akivel fél óra múlva a Norwegian Jade nevű luxustengerjáró fedélzetén kellett vacsoráznom, hogy elinduljunk egy egyhetes, dél-tengeri hajóútra Monte Carlón, Firenzén, Pisán, Rómán, Nápolyon át egészen Palma de Mallorcáig. Hihetetlen, hogy az előző éjszaka még a londoni barátaimmal ünnepeltem, hogy a sors a zsebembe pottyantott egy jegyet. „Kétségbeesetten keresek utazópartnert mediterrán hajóútra. Mary.” Így kezdődött minden. Mindezt az „Ingyencuccok” rovatban olvastam egy újságban, ahol mások számára feleslegessé vált kistévét kerestem éppen. „Szia Mary, mikor utazunk?” – üzentem vissza postafordultával.

A következő néhány napban persze egyre többet e-maileztünk a kaliforniában élő hölggyel, akiről kiderült, még tavaly foglalta le az európai álomutazást, amikor még – ahogy ő fogalmazott – minden rendben volt a párjával. Talán érthetetlen a bizonyosság, de én a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy nem vénkisasszonnyal, férjhajhásszal, szélhámossal és nem is vérszomjas bűnözővel fogok elutazni a világ végére. Hanem egy összetört szívű asszonnyal. Már szinte láttam őt magam előtt: hűvös-elegáns, mint Bette Davis a Minden Éváról című filmben, és hatalmas karimájú kalapot visel majd, hogy megóvja márványfehér arcát a napsugaraktól.

Barcelona

A hajót lehetetlen lett volna eltéveszteni: óriás felhőként magasodott a kikötői épületek fölé, az orrán pedig csillogó, jádezöld festékkel csillogott a felirat: Norwegian Jade. Beviharzottam a recepcióra, véletlenül félrelöktem egy csíkos szatyorral álldogáló kislányt, majd lerogytam egy fotelre. Ekkor néztem körül először. Méteres, színes üvegekből készült hawaii virágok lógtak a fejem felett, a talpam alatt vörös, süppedős szőnyeg. Egy zongorista könnyedén játszott a hatalmas, fekete hangszeren, én pedig egy polgárpukkasztóan kényelmes, piros bársonyszékben ülve merengtem: hogy kerülök ide. Ebben a pillanatban egy csicsergő hang szólalt meg mögöttem: „Kristóf?” Megfordultam, és ott ült hallban ő: „a kislány”, akit az imént félretaszítottam. Egy negyvennégy éves nő, és úgy csillogott a szeme, mint a legfényesebb üveggolyók, piros pozsgás volt, mint egy ír néptáncos. Ő volt Mary Karlson. Valahogy nem volt több kérdésem: tudtam, hogy nekem pont itt, pont most, pont ezzel az asszonnyal kell lennem, és ebben a pillanatban nincs más dolgunk, mint hogy elmeséljük egymásnak, ki vagy mi elől menekülünk el egészen a Földközi-tenger közepéig…

Cote d’Azur

Az első közös esténken a Grand Pacific Dining Roomban vacsoráztunk – olyan volt, mintha a tervezői a Titanic díszleteit összenyitnánk a Gundel étteremmel: márványoszlopok tartják az art deco csillárokkal díszített mennyezetet, hatalmas, aranyszínű cirádák borítják a sötétvörös szőnyeget, a falakat pedig hajókeresztelőkről készült freskók fedik. „Imádom az ételeket, imádom a művészetet, és imádom a koktélokat!” – lelkendezett Mary, én pedig elemeltem a poharam, hogy koccinthassunk: nem kétséges, hogy tökéletes összhangban leszünk. „Ezért voltunk meg olyan jól Steve-vel is az utazásaink során” – fűzte hozzá. „Nem akarok tolakodó lenni – szakítottam félbe udvariasan –, de mégiscsak részben neki köszönhetem, hogy itt lehetek. Örülnék, ha tudnám, kinek is lehetek hálás…” „Steve és én… 25 éve ismerjük egymást. Nemcsak a szerelmem, de a családom is volt. Képzelj el egy olyan csodálatos férfit, aki azzal tölti a szabad idejét, hogy egy 97 éves bácsikának segít. Egy reggel ügyvédi felszólítást kapott. A bácsi, akiről gondoskodott, őt bízta meg, hogy kezelje a vagyonát. Nem akarta, hogy olyan emberekhez kerüljön, akik az életében semmit sem tettek érte. Steve azonban képtelen volt megtartani a sok tízezer dollárt, és maradéktalanul átutalta egy árvaház számára. Amikor pedig a bácsi családja megtudta, mi történt, egyszerűen megvádolták Steve-et hogy meghamisította az öregúr aláírását, és megfenyegették: ha nem szerzi vissza a pénzt a gyermekalapítványtól, tönkreteszik az életét.” Mary története egyszerre hangzott úgy, mint a legizgalmasabb Agatha Christie-regény és mint egy szívszorító vallomás egy gyóntatófülkében. Steve a halálos fenyegetések és a börtöntől való félelem következtében súlyos depresszióba esett, aztán napokra eltűnt. Végül egy kihalt ösvény mellett, egy erdőszélen találták meg az autóját. „Fejbe lőtte magát.” Mary hanglejtésén érezhető volt, hogy csak nemrégiben tanulta meg hangosan is kimondani ezt a mondatot. Szótlanul ültem előtte, aztán megfogtam a kezét. „Nagyon bátor vagy, hogy feladtad ezt a hirdetést.”

Monte Carlo

„A szerelem, mint magasságos, szentséges, mindent felülíró érzés csak a gondolatainkban lézetik. Ami összekö a társunkal, az az, hogy hiszünk abban, hogy összetartozunk. Amint megrendül a bizalmunk ebben, a lufi kipukkad, és minél nagyobb volt, annál nehezebb összeragasztani.” mesélt Mary Steve-vel való kapcsolatáról, miközben a híres kaszinó mellett sétáltunk. Megfogadta: nem hagyhatja el úgy a várost, hogy nem játszott. „Ha van Isten, nyerek.” mondta zavartan nevetve. Néhány perc elteltével vidáman szökdécselve rohant felém: „Nyerteeem!” „Nem hiszem el! Magasságos Grace Kelly!” – kiáltottam. Néhány perccel később pedig már egy tengerparti bisztróban ülve csilingeltek a pezsgőspoharaink. „A lehetetlenre!” – mondtam, ő pedig kijavított: „A minden lehetségesre!” „Monte Carlo lerombolta a sztereotípiákat, nem igaz, hogy senki sem hajlandó megszólalni angolul. Itt is értik azt, hogy champagne – kacsintottam rá. – Tényleg nem hiszel benne, hogy a sors kegyeltje vagy? Most nyertél egy vagyont!” „Ki mondta, hogy egy vagyont nyertem?” – mint egy rakoncátlan kislány, úgy mosolygott rám, aztán mélyen a zsebébe nyúlt, majd az orrom elé tolta ökölbe szorított kezét, és lassan kinyitotta. Három euró volt benne. „Még mindig a hitben hiszek.” mondta csendesen.

Róma

„Hogy lehetséges, hogy senki nem akar beleugrani?” – kérdeztem őszintén csodálkozva, mikor háttal a Trevi kútnak, egy érmét hajítottunk a szökőkútba, hogy ahogy a legenda tartja, még visszatérjünk Rómába az életünk során. „Miért akarna bárki belemászni egy klóros-koszos kútba?” – hitetlenkedett Mary, nekem pedig rá kellett döbbennem, hogy Amerikában még a kettővel korábbi generáció tagjai számára sem kultikus és kötelező kör a Dolce vita, amelyben az egykori svéd szexszimbólum, Anita Ekberg az éj leple alatt, hófehér ruhában pancsol a kút vizében. „Számomra ez olyan evidens, mint neked az, hogy pulykát eszel hálaadáskor . Tradíció” – és ezzel felhuppantam a szökőkút peremére, de mielőtt élvezhettem volna az édes életet, négyen rántottak vissza, és egy morcos rendőr is belefújt a sípjába. „Úgy látszik, titkon azért fel vannak készülve rá, hogy sokan érzik magukat Anita reinkarnációjának” – konstatáltam. Vigasztalásképp vodkában, dióban és rucolában megforgatott spagettivel búcsúztunk el a római vakációtól Mary-vel, és bár arra koccintottunk, hogy nem tartóztattak le, én legbelül mást ünnepeltem: észrevettem, hogy ahogy együtt utazunk, tapasztalunk, fekszünk és ébredünk, egyre kevesebbet beszél Steve-ről. A szomorú halállal kapcsolatos párbeszédeket fokozatosan váltják fel az édes életről szóló beszélgetések.

Nápoly

„Drága barátom, könyörülj meg rajtam! Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet! – lépett mellém egy kétségbeesett férfi, és elővett egy vadiúj iPadet. – 850 euró volt, mondj egy összeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!” Csábító ajánlat, gondoltam magamban, egy próbát megér: „250, se több, se kevesebb.” Hálálkodva a nyakamba borult. „Köszönöm testvérem, megmentettél egy családot!” – ezzel elővette a garancialevelet, a töltőt és persze magát a miniszámítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte, a kezembe adta, én pedig a táskám mélyére süllyesztettem. A kezébe nyomtam a pénzt, és a boldogságtól megrészegülten eltűnt az egyik szűk sikátorban. „Istenem, de csodálatos lesz ezen írni a cikkeimet! Látod, erre mondják a barátaim, hogy engem csak úgy megtalál a szerencse, anélkül, hogy keresném!” – lelkendeztem Mary-nek. Feltéptem a szatyrot. Egy kék kockás kartondoboz került elő „sale” felirattal. Az iPad sehol – a hűlt helyén viszont fehérlett egy nagy csomag tengeri só.

„Tudod, mi ebből a tanulság? – kérdeztem réveteg tekintettel. „Hogy nem kéne sötét alakoktól az utcán vásárolnod Nápolyban?” – kérdezett vissza Mary. Megráztam a fejem. „Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt.” Perceken át vinnyogva nevettünk. „Tudod, mit? Tegyük be a hajón a széfbe!” – kontrázott rá Mary. – Ez a kiló só sokkal többet ér, mint a nyakláncom!” „Látod, mondtam neked, hogy bevonzom a szerencsét: néha anyagi dolgokat kapok, néha pedig tapasztalatokat.” „Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?” kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. „A vörös fonalam mindig emlékeztet. Mikor úgy érzem, hogy a jégrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut, amiket tanulok.” ezzel pedig felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat… de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. „Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van.” nevetett Mary.

Szardínia partjainál

’70-es évek parti DJ Freddyvel, kizárólag 18 éven felülieknek – olvastam a programfüzet éjszakai ajánlatát. Mary csillogó szemmel nézett rám. „Azért, mert aki fiatalabb, az nem is ismeri ezeket a dalokat!” – nevetett, ahogy kinyílt a lift ajtaja, és elénk tárult a hajó legfelső emeletén elterülő diszkó. Mary szerint kereken hatan táncoltak, de én nem számoltam bele a nénit, aki minden tizenkettedik másodpercben kissé megemelte a bal kezét. „Mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni!” – mondtam, majd felhörpintettem az italomat, megragadtam Mary kezét, és a placc közepére rángattam. Ekkor a nénike lekapta a mikrofont az állványról: „Hölgyeim! Egyetlen ’70-es évek buli sem lehet teljes a Village People nélkül!” És ekkor megtörtént a lehetetlen: a félmeztelen, színes tollakba bújt indián, az aviátor napszemüveget viselő rendőr, a fehér matrózegyenruhát viselő tengerész és a talpig bőrszerkóban feszítő fiúcskák elfoglalták a színteret, és felcsendült a V.M.C.A. A felbőszült asszonyok számára ez olyan volt, mint bikának a vörös posztó: tökéletes harmóniában, mintha csak a nyugdíj mellé ingyen tánctanár járna, együtt roptuk a V.M.C.A. koreográfiáját. A teremben a rózsaszín lézerfényben tündökölve kavargott a fürdőhab, mintha csak valami Barbie-országból érkező hóvihar érte volna el a hajónk fedélzetét, mi pedig önfeledten ugrabugráltunk, teli torokból kántálva a refrént. „Tudod mit? Ha te nem lennél, most épp félálomban tévéznék a szobában. Tíz éve most táncolok először!” – kiáltotta Mary kivirulva, és egy látványos Travolta-mozdulattal koronázta meg a pillanatot. Véd és dacszövetségünk ezen az éjszakán vált igazán szorossá – már csak azért is, mert a mulató vendégei valószínűleg mind azt feltételezték, hogy egy furcsa szerelmes pár vagyunk. Ezt erősítette, hogy amikor a matrózruhás „village person” laza csípőmozdulatokkal közeledett felém, én pedig sarkon fordultam, mondván: megyek aludni, Mary azonnal a védelmemre kelt. Megfogta a kezem, és odaszólt a táncos fiúnak: „Velem!”. Elbúcsúztunk a hetvenesévektől, és és ismét 2010-ben találtuk magunkat, a Weather Girls ígérete ellenére pedig férfiak helyet lágy eső kezdett szitálni.

Palma de Mallorca

A város olyan volt, mintha egy bura alatt felépített mikrokozmosz lenne: olyan csend volt, hogy hallani lehetett, ahogy a Miró képeivel díszített kávézókban valaki kockacukrot dob az eszpresszójába. Bármilyen csodás és kellemes volt a sétánk, nem hagyott nyugodni, hogy a lovas kocsikat hajtó, fess, lobogó hajú Alejandrók és a sangriát kínáló locanták ellenére ez a város kétségbeesetten próbál karaktert találni magának. „Palma olyan, mint az ötödik született feleség”– mondtam Mary-nek. – Minden zavarba ejtően tökéletesnek tűnik, de a polírozott felszín alatt tele van titkokkal. Inkább raboljanak ki Nápolyban, minthogy itt haljak bele az unalomba.” „Most érzem először, hogy mennyivel fiatalabb vagy.” nézett rám elmélázva. „Városok-szerelmek… az embernek mindig két választása van a drámai helyzetekben: az egyik békét teremtene, a másik mégnagyobb háborút. És a kapcsolatokban fiatalon az utóbbit választjuk, csak hogy érezzük: élünk.” Ekkor az egyetlen olyan házból, amely nem úgy nézett ki, mintha egy Disney-hercegnős színezőből kopírozták volna, díszruhába bújt násznép szaladt ki, és kurjongatva dobálták a magasba a rózsaszirmokat a zsebükből. „Várjuk meg a menyasszonyt!” – súgtam Mary-nek. Alig egy perccel később kilépett a kapun az ifjú pár, akik nem is voltak olyan ifjúak. A fehér kosztümöt viselő asszony és az ősz, szakállas férfi biztosan túl voltak már az ötvenen, de gyermeki, őszinte boldogsággal a szemeikben integettek a színes szirmok záporában. Megható volt: mindketten arra számítottunk, hogy egy abroncsos szoknyát viselő habcsók és egy jól szabott öltönyt viselő hamvas barack libben majd ki a házasságkötő teremből. A napnyugtában, egy „aranykorában” lévő szerelmes pár arcán Palma de Mallorca végre megmutatta a saját arcát.

London

A Norwegian Jade szokatlanul simán siklott az utolsó kikötő felé. Visszamentem a kabinunkba, összeszedtem a maradék holmimat – egyedül a 250 eurós sómat hagytam ott és egy kis borravalót a lakájunknak, akitől búcsúzáskor megkérdeztem, mikor utazik haza. „Nekem ez a hazám, Sir” – mondta, és egy csepp szomorúság sem volt a hangjában. – Évente egy hónapot töltök a Fülöp-szigeteken, onnan származom. Nekem az a nyaralás, ez a hajó pedig az otthonom. A hét kabintársam pedig mind a testvérem.” Ebben a pillanatban a saját, hét lakótárssal megpakolt londoni albérletem igazi luxusvillának tetszett.

Ahogy a nap első sugarai előbújtak, Mary és én is kiléptünk az úszó, zenélő, színjátszó, mesélő varázsvilágunkból: naptól kipirult arccal, könnybe lábadt szemmel hagytuk ott a fedélzetet. „Nem akarok hazamenni” – ennyit mondott, amikor London karácsonyra feldíszített repterén elbúcsúztunk egymástól. Nekem sem volt sok kedvem visszaülni az egyetem padjába, és hat pulóverben vacogni. „Néha van egy perc pihenő, de aztán arról is kiderül, hogy a munka része volt – mondtam. – De a világ ájultató gyönyörűségei segítenek abban, hogy felismerjük a ragaszkodásunkat irántuk. Letépni a virágot, vagy lehajolni, megszagolni és továbbmenni nagy különbség. Most pedig menjünk haza – vagy oda, ami épp annak nevezhető.”

Az írás szerkesztett változata a Marie Claire magazinban jelent meg.

Hűlt helye az angyalomnak…

Még ki sem világosodott, amikor a Budapest-London járaton ülve egy női hang kezdett ébresztgetni. “Jó reggelt!” – mosolygott rám egy pirospozsgás arc, szinte intim közelségből. A lány ocelotmintás leggingst és ehhez passzoló mellényt viselt, és olyan erős parfümillata volt, mintha egy parfüméria hivatásos terméktesztelője volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy egészen más a hivatása az én életemben.

“Te vagy Kristóf, igaz?” – szólt, én pedig még mindig félálomban kipréseltem magamból egy igent, ez pedig – mint utóbb kiderült – felért egy házassági szerződés aláírásával. Detti – mert ez volt a neve – belekezdett az első történetébe, majd a következőbe, majd a sokadikba… szakadatlanul beszélt és beszélt, én pedig eleinte igyekeztem követni őt, ám hamarosan már csak bágyadtan mosolyogtam, míg végül feladtam, és megkértem, hogy hagyjon aludni. Napok óta nem pihentem ki magam: minden éjszakát írással töltöttem a januári lapzárták miatt. Egy darabig gyakorlatilag halottnak tettettem magam, és azon méltatlankodtam magamban, miért nem hagy békén ez a vadidegen, majd álomba bosszankodtam magam. Mire felébredtem, már nem volt mellettem: az utasok szinte mind elhagyták a fedélzetet, így én is felkaptam a kabátomat, és kiléptem a gépből a szakadó hóesésbe.

Hatalmas csomagokkal préseltem át magam az ülések között a reptérről a városközpont felé tartó buszon, amikor ismét megpillantottam. “Kristóóóf!” – kiáltott a hátsó sorból, én pedig akárhogy forgattam is a szemem, hely híján nem volt más választásom, mint mellé ülni. Először arról kezdett panaszkodni, hogy nem ismer senkit Londonban, és hogy egyetlen barátjával sem sikerült kapcsolatba lépnie, akik itt élnek, majd előkerült a családi fotóalbum, és egymás után kezdte mutogatni a telefonjában lévő képeket. “Ez a vizslánk, Dorka. Itt én vigyáztam rá, mert a mamámék épp nyaralni voltak. Ez az unokahúgom. Nézd, milyen cuki pofát vág.” Még mindig képtelen voltam a szemébe mondani, hogy nem vagyok kíváncsi a képes élettörténetére, így türelmesen hallgattam, és azon kezdtem merengeni: mi dolgom lehet ezzel a furcsa idegennel. Ekkor – mintha csak válasz érkezett volna a kérdésemre odafentről – Detti megkért, hogy húzódjak félre, mert beszélni akar a buszsofőrrel: “Bepisilek, nem bírom!” – visított magas hangon, majd előrenyargalt. “Nem fog miattad megállni a busz, ebben biztos lehetsz” – mondtam neki szkeptikusan, ő azonban hajthatatlan volt. Néhány másodperccel később üdvözült arccal sietett vissza. “Mindjárt megáll” – mondta mosolyogva. “Ideadnád a kistáskám?” Meglepetten nyomtam a kezébe a retiküljét, a busz pedig valóban lefékezett egy faluszéli megállónál.

Detti gyors, apró léptekkel tipegett le a lépcsőkön, majd egy bokor felé vette az irányt, eltökélten dacolva a térdig érő hóval. A tragédia ekkor következett be: a busz csikorogva elindult a megállóból, én pedig tátott szájjal figyeltem, ahogy távolodunk a mindössze egyetlen kistáskával felszerelt, párducmintás blézeres, az angliai hómezőn rekedt női alaktól. Kétségbeesetten fordultam a mögöttem ülő – szintén magyar – lányok felé: mitévők legyünk, ők azonban megnyugtattak. “A sofőr biztosan azt mondta neki, hogy leszállhat, ha akar, de megvárni nem tudja” – mondták. Amikor megérkeztem a végállomásomra, a buszvezetőhöz léptem: “Excuse me, what happened to that girl who got off earlier?” – kérdeztem. “What girl?” – mondta türelmetlenül, majd kinyitotta az ajtót, és az órájára mutatott, hogy késésben van. A buszról leszállva, a kavargó hóesésben sétáltam a metró felé, és bizonygatni kezdtem magamnak: “A sofőr nyilván szólt neki, hogy majd intse le a következő buszt. Minden rendben van vele.” Hinnem kellett magamnak. Nem volt más választásom…

Egy hét telt el azóta, és nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lányra, aki minden lehetséges eszközzel azt üzente nekem, hogy ezalatt a rövidke idő alatt, amit együtt töltünk, gondoskodjak róla. Szüksége volt rám, én pedig ingerülten kizártam őt a világomból. Egy angyal volt, akit nekem küldött az ég, hogy rájöjjek: hiába ásom bele magam a kabbala bölcsességébe, és zagyválok a kollektív felelősségvállalásról, a mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben. Emlékeztetett arra, milyen óriási különbség van az önzés és a szeretet között. Van egy cédulám odafenn “segítségadás elmulasztása” felirattal. Titokban abban reménykedem, hogy talán eljut hozzá ez az üzenet, vagy hogy olvasva a soraimat valaki a fejéhez kap: “Ó, hiszen én jól ismerem ezt a lányt!”, és valahogyan tudtomra adja, hogy nem veszett el az én párducmintás szárnyakat viselő angyalom.

A bejegyzés a Life.hu számára készült. Olvasd el a rovatomat minden kedden az Origo honlapján.

Vissza a jövőbe… nem csak próbababáknak!

Emlékszel a nyolcvanas évek klasszikus vígjátékára, a Próbababára?Kim Cattrall – a Szex és New York Samanthája – egyiptomi hercegnőként arra vágyott: bárcsak teret és időt átugorva megvalósíthatná legvadabb álmait. A jó hír, hogy neked nem kell egy New York-i áruház kirakatában, bábuként kikötnöd ahhoz, hogy valódi időutazáson vegyél részt. Számomra a világ egyik legizgalmasabb meditációja ugyanis arra tanít, hogyan változtathatod meg a múltadat néhány perc alatt, átírva ezzel a jelent, sőt a jövőt is. Misztikusan hangzik? Pedig nincs szükséged másra, mint egy csendes szobára, türelemre és persze némi önkritikára…

Tel Avivban volt egy személyes tanárom, David Zakin, aki arra tanított: a kabbalisták szerint az előttünk álló egy hét nem más, mint a következő egy év leképezése, kicsiben. Szeptember 8-án napnyugtával ugyanis beköszönt a Rosh Hashanah, azaz az “Év Feje”, ez pedig nem más, mint számadás az előző esztendő pozitív és negatív tetteiről. Éppen ezért a hátralévő néhány napban nemcsak arra kell figyelnünk, hogy úgy bánjunk az emberekkel, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, de komoly önvizsgálatra is szükségünk lesz. David azt tanácsolta nekem: “Gondold át, kik azok, akiket megbántottál az elmúlt esztendőben, melyek azok a helyzetek, amelyekben ma már másként viselkednél, és anélkül, hogy szégyenkeznél vagy ostoroznád magad, válaszolj magadnak: ha lehetőséged lenne kijavítani a múlt tévedéseit, hogyan reagálnál az adott nehézségekre.” Ezután be is pattanhatsz az időgépbe!

A meditáció során egyetlen cél kell, hogy lebegjen a szemed előtt: pontosan felidézni az adott helyzetet, párbeszédet vagy konfliktust, és eltökélni, hogy ezúttal nem leszel reaktív. Nem hagyod majd, hogy bárki kiborítson, felbosszantson, elszomorítson, és te végképp nem teszed ugyanezt másokkal. Most pedig – mikor már lélekben szemben állsz az egykori problémával – képzeld magad a másik fél helyébe. Gondolj bele, számára milyen fájdalmat és kárt okozhatott, hogy nem sikerült barátokként, lelki társakként elválnotok. Itt a lehetőség arra, hogy megváltoztasd mindezt: gondolatban folytass párbeszédet az illetővel, és minden egyes mondatodból sugározzon a szeretet, a megértés. Nyerd el a bocsánatát, és gondoskodj róla, hogy az időutazás után benned se maradjon semmilyen tüske. Lassan nyisd ki a szemed, és láss csodát: könnyedebbnek, tisztábbnak és valahogy fényesebbnek érzed majd magad és az életed. Péntek este pedig – ahogy feljönnek a csillagok az égre – fogadd meg, hogy jövő ilyenkor sokkal kevesebbszer kell majd a “múltba utaznod”, hiszen úgy alakítod majd az évet, hogy ne legyen mit megbánnod.

Mindannyiunknak vannak hátsó szándékaink, ám ahelyett, hogy lemondanánk ezekről, évtizedeket töltünk azzal, hogy megtanuljuk elrejteni őket. Ezáltal valódi énünk helyett álarcot viselő énünkkel kötnek barátságot, üzleti kapcsolatot az ismerőseink, sőt szerelmeink is gyakran “hamis énünkbe” szeretnek bele. Ez a hét – a Rosh Hashanah hete – arról szól, hogy megtanuljunk a szívünk mélyéről adni, szólni, létezni. Legyünk igazak és igaziak: ismerjük fel a tehetségünket és a gyengéinket, királyságunk és szemétdombunk valóságát is. Nem könnyű feladat, de csak úgy tudod alaposan kitakarítani a házadat, ha tudod, mi rejtőzik a bútorok alatt. Boldog új esztendőt mindenkinek!

“Last night I dreamt I went to Manderley again…”

A szüleim imádták Básti Juli lemezét, a Hallgass kicsit című albumot, és számomra a válásuk után ezek a dalok egyfajta lenyomatai voltak  a családunk történetének. „Mint a füst körbe a lámpán csavarog, kékszínű árván…” Nem csoda hát, hogy végtelenül boldog voltam, amikor a Játékszínben Makk Károly rendezésében, Dőry Virág meseszép jelmezeiben együtt játszhattam egyik kedvenc színésznőmmel. A Manderley-ház asszonya című darab gonosz komornáját alakította, én pedig Keres Emil bácsi oldalán egy apró szerepben Robertet, a lakájt játszottam…

Sziklás tengerparton, rózsaliget közepén áll Manderley. Mindent elsöprő szerelem s halál lengi át az ősi kastélyt. A házba érkező ifjú, második feleség hamar megtanulja, hogy új otthonában az előző Mrs. De Winter titokzatos halála olyasmi, amiről senki sem beszél szívesen. Öngyilkosság, véletlen baleset vagy gyilkosság áldozata lett-e a gyönyörű Rebecca? A ház népe angol eleganciával kerüli, hogy erről szót ejtsen. Ez alól csak az előző feleség bizalmasa, a hűvös és távolságtartó Mrs. Danvers kivétel. Egy nem várt tengeri vihar partra veti a halott Rebecca vitorlását, és ahogy a holttest előkerül, újabb titkok kerülnek felszínre, amelyek mindenkiben l felelevenítik az egy éve történt rejtélyes halálesetet…

Olyankor is a színpad mellett álltam és figyeltem a színészeket amikor nem is volt jelenetem. A színházzal kapcsolatos legszebb emlékem is ehhez az időszakhoz kötődik: máig őrzök egy levelet és egy Sport szelet papírját, amely az öltözőmben várt aznap este, amikor előszőr ugrottam be a régi Robert helyett. „Egy kalappal a premieredhez! Bubik” Nem tértem magamhoz. Senki sem ismert a színházban, sokan köszönésre sem méltattak, sőt néhányan becsmérlőn mértek végig, mit keresek ott tizenhétévesen, diploma nélkül. Bubik István azonban nem csak hogy észrevett, de bátorított is, és még egy csokival is meglepett. Igazi tisztaszívű EMBER volt, csupa nagybetűvel.

Az éjszaka álmomban ismét Manderley-ben jártam.” mondja a főhősnő, Mrs. De Winter, én magam viszont nem sokat aludtam mára virradóra. Amilyen kísérteties Rebecca története, olyan rémisztő, hogy az egykori szereposztásból mára hárman eltávoztak közülünk. Isten nyugolsztalja őket, örökké szeretettel és tisztelettel gondolunk majd rájuk. És bár tudom, őrültségnek hangzik, sőt talán nem is illendő, nem is szabad leírni ilyesmit… de ez mégiscsak az én blogom, az én lelkem, az én szellemem.

Természetes, hogy mindannyiunknak hosszú, egészséges, és boldog életet kívánok, de nem bírok szabadulni a gondolattol, hogy vajon mikor jön el az én időm… Nem tudok nem gondolni rá, hogy talán én magam leszek Manderley következő halottja.

Love me in London…

Furcsa paradoxon, hogy egy ilyen nyüzsgő nagyváros számomra a béke és az magamrahangolódás szigete, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy ez volt az első olyan hely, ahová teljesen egyedül utaztam el, 18 évesen. Annyit tudtam csupán, hogy jegyem van Madonna koncertjére, de se szálláshelyem, se ismerőseim nem voltak itt, pénzem is csak annyi, amiből rendkívül élelmes módon vettem egy akkoriban oly divatos cowboy kalapot.   

A következő fontos londoni remete-kalandom akkor volt, mikor hét év után szakítottam Zsolttal, az ex párommal. Szerelmes lettem… Matanba. Nem tudtam mi lesz velem, velünk, de nem is akartam gondolni rá. “Majd holnap. Holnap új nap virrad.” mondtam, mint Scarlett az Elfújta a szélben… és ahogy ő visszament Tarára, én Londonba utaztam.

A következő néhány hónapban ismét alaposan megváltozik majd az életem. És bár eufórikus örömben úszom, hogy minden szabadúszó író legnagyobb inspirációjával, Carrie Bradshaw-val készíthetek interjút, valójában tudom: sokkal többről van itt szó, mint egy egyszerű munka útról, vagy mini szabiról. Mire holnap leülök beszélgetni SJP-vel, már pontosan fogom tudni, miről szól majd a Sex and the City következő epizódja. És most nem csak a filmről beszélek. London és én szövetségesek vagyunk: mellettem állt, amikor nem tudtam, hová menjek, amikor fogalmam sem volt, kihez tartozom, én pedig most – úgy döntöttem – hűséges leszek. Tartozom ennyivel a városnak… És önmagamnak, sőt Matannak is.

Szeptembertől a Goldsmith Egyetem tanulója leszek, ezzel a döntéssel pedig hosszú idő után először önmagamat helyezem előtérbe – még mielőtt bárki más döntene helyettem. Nem azért, metrt önző vagyok, hanem azért, mert tudom: úgy adhatok igazán sokat, ha megtanulok kapni. Nem követelőzni, nem többet akarni, hanem elfogadni, és befogadni… Azt, ami van.

Az pedig, hogy egyedül költözöm -e, épp olyan rejtély, mint hogy Scarlett visszaszerezte -e Rhett Butlert, vagy hogy Big és Carrie együtt maradnak -e az idők végezetéig…

Árnyak és köd

Pontosan tudom, hogy kizárólag rajtam áll a döntés: mikor érdemes harcolni egy kapcsolatért, és mikor jobb, ha egyszerűen csak megtanulom elengedni, mondván: szép volt, de most felrakom a legfelső polcra a közös életünk fényképalbumát. Ám ha a barátság több bánatot okoz, mint boldogságot, akkor is emlékeztetnem kell magam: kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb, és ő az elveszettedbb, még akkor is, ha ezt sem ő, sem én nem is veszük észre. Én ugyanis éppen azért szenvedek, mert még mindig tudom, mennyit jelentetünk egymásnak. Ilyenkor azt mondom magamnak: “Fogd fel úgy a dolgot, hogy ő most kómában van, te viszont éberen figyeled a szerelmeteket, és vigyázol a közös álmotokra, míg felébred.”

Sokszor csak egy rossz időszakot kell átvészelnetek, míg ő is magához tér a lázálomból, és rádöbben: nélküled nem ugyanaz, aki melletted volt. Azonban ha úgy döntesz, hogy klikkelsz a „kapcsolat törlése”gombra, fel kell készülnöd, hogy hiába került egyelen mozdulatba kigolyózni őt az életedből, a szívedben, a lelkedben még éveken át jelen lesz… talán örökké.

Egy “friend”-del kevesebb… de nyugi, a Hello Kitty-s MySpace hátteredet azért megtarthatod. Legalább ez is emlékeztet: „Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!”

Ezt a bejegyzést egy májusi Cosmo cikkem ihlette… és persze az élet.

Bevallom, picit irigylem, hiszen szeptember közepéig a főváros felé sem néz. Elárulja, merre jár, mit csinál?

Nem járok semerre sem, épp ez a jó benne. Van egy kis házunk egy pici faluban. Oda elbújunk a feleségemmel. Sokat alszom, néha írok, bámulom a felhőket és a kutyákat.

A nyár rengeteg művész számára sokkal inkább számít az év végeének, mint a december. A tanárok, diákok is ebbe a kategóriába tartoznak. Önnek melyik hónappal kezdődik az év?

Számomra is szeptemberrel, amikor indul az egyetem.

„Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek” című könyvében szívbemarkolóan és pontosan taglalja a felnőttek és a gyermekek világának találkozását. Miért pont ezt a témát választotta akkor?

Egyszer nyilvános interjún azt kérdezték Örkénytől: “Mondana nekünk valamit arról a titokzatos valamiről, amit ihletnek nevezünk? Mitől függ egy művész ihlete?” Mire Örkény: “Az előlegtől. Minél nagyobb az előleg, annál nagyobb az ihlet.” Komolyra fordítva a szót: úgy vagyok vele, mint annakidején Lengyel Menyhért. A riporternő azt kérdezte tőle, hogy: “Mester, hogyan alkotta meg a Csodálatos Mandarin fantasztikus szimbolikájú történetét?” A 90 éve felett járó mester őszintén elcsodálkozott, majd helyre harapva a protézisét, azt válaszolta: “Hát úgy, ahogy a többi művemet: eszembe jutott…”.

A könyv igazi iránytűként szolgálhat kétségbeesett szülőknek, tanároknak, akik képtelenek kezelni az osztályukat, de huszonévesként is afféle érzelmi térképet jelent a felnőtté válás nehézségeivel kapcsolatban. Ott vannak azonban a gyerekeknek, akik most mennek iskolába és most ismerkednek meg az új elvárásokkal. Új nehézségekkel kell megbirkózniuk, és a könyv még nem nekik való – már csak azért sem, mert nem tudnak olvasni. Őket hogyan készítsük fel, hogyan „vértezzük fel”?

Mire? Az Életre? Ez nem lehet tanult, tudatos folyamat. A szülőknek természetesen kellene élniük. Egy fontos: értse meg a gyerek, hogy az életben kudarcok is vannak, nem csak sikerek. Nem tragédia, ha az ember néha elesik. De keljen fel! Azt hiszem, erre nem igen tanítjuk meg a gyerekeket. Éppen ezért minden elesést tragédiaként élnek meg.

Ma nagyik nem sütnek palacsintát és nem kötnek pulóvert, az anyuka nem főz otthon, az apuka nem jön haza hatkor és olvas újságot a kanapén, és ami a legfontosabb: a legtöbb családban a gyerek a családfő. Ez egy természetes folyamat, amivel meg kell barátkoznunk, vagy probléma, amit meg kell oldanunk?

Ez sajnos komoly probléma, mégpedig a modern élet klasszikus problémája. Többek között ettől esnek szét a családok, és ettől lesz kicsit hülye némelyik gyerek. Mert a másik gyerek baromságai jobban hatnak rá, mint a felnőttek okosságai. Arra azonban nem tudok válaszolni, hogy ezt a társadalmi trendet hogyan lehet megoldani – ha egyáltalán meg lehet oldani.

A főszerkesztőm mesélte, hogy egyszer olvasott egy felejthetetlen írást öntől George Bernard Shaw „Hogyan kell verni a gyereket?” című tanulmányával kapcsolatban. Akárhogy kutattam, nem akadtam rá, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy mivel fogta meg őt ennyire … Mesélne egy kicsit erről?

Valóban nagyon figyelemfelkeltő tanulmány. Shaw ugyanis azt írja, hogy csak őszinte indulatból szabad megütni a gyereket, de olyankor „megengedett”. Hidegvérrel azonban soha! Az olyan mondatok, mint a „Na, majd hazamegyünk, és akkor megkapod a magadét!”, csupán rombolnak, sosem építenek.

Az iskolai körmös és elfenekelés helyett később jött az intő, mostanában pedig egyre több helyen divat, hogy egyszerűen kizárják az iskolából néhány napra a rendetlenkedőt, aminek tulajdonképpen még örül is. A legtöbb alsó tagozatos iskolában pedig most már jogszabály-ellenes a buktatás. Jó ez az irány?

Nem. Már Káin története is erre figyelmeztet: az érzelmi elutasításnál, a kiközösítésnél nincs károsítóbb élmény. Ennél még a fizikai fenyítés is „barátságosabb”.

Ajánlana néhány olyan könyvet, amely a gyerekek számára útravalóként szolgálhat az ilyen nehézségek során?

Janikovszky Éva könyvei, később a Kisherceg, és a Csudálatos Mary igazi mérföldkő lehet a gyerek életében, hiszen mindhárom a felnőtt és a gyermeki világ határainak összeolvadásáról mesél. És nagyszerűen.

Pár napja beszélgettem egy barátommal, és szóba került a nemi identitás kérdése gyermekkorban. Vannak szülők, akik egyenesen pánikrohamot kapnak, ha hatéves fiuk a Barbie babákat nézegeti szívesebben a játékbolt polcain, mint a kisautókat és repülőmodelleket. Ilyenkor mi a „teendő”… ha van egyáltalán?

Nincs semmiféle teendő, és elzavarni sem kell a gyereket a fiús játékok felé. Ha van a szülőknek fölösleges pénzük, vegyenek neki Barbie babákat, akár többet is. Van egy mondás: több szerető mindig kevesebb, mint egy.

Klisé, de igaz: a gyerekfilmek és a rajzfilmek egyre erőszakosabbak, agresszívabbak. A srácokat és kislányokat ma már nem lehet lekötni Mazsolával és Tádéval, helyette lövöldöző robotok és böfögő-fingó, „vicces” tehenek és csirkék vették át a hatalmat. Hagyjuk, vagy ne hagyjuk, hogy a gyerekek azt nézzék, ami a tévéből „folyik”?

Nem lehet nem hagyni. Ugyan mivel lehetne megakadályozni, hogy a tiltott gyümölcs édesebb legyen? Semmivel. Inkább beszélgessenek a tévében látott műsorokról, az sokkal többet ér.

Önnek mi a legszebb gyerekkori emléke? Egy élmény, egy érzés, egy illat vagy egy ölelés… bármi.

Mikor megláttam az első orosz katonát, és nem kellett többé rettegni. 10 éves voltam.

A beszélgetés a Liwett magazin számára készült, 2009-ben.

Makeup, not war!

1. “Helló, Dunken vagyok, és meleg.”

Emlékeztek még a Blue zenekarra? Az ugrabugra fiúcsapat évekkel ezelőtt eltűnt a hasonló produkciók álltal bejáratott süllyesztőben. Ám amikor már mindenki azt hitte, hogy a New Kids On The Block és az East 17 tagjaival együtt elhízva focit néznek egy texasi kocsmában, kiderült: az álomsrácok visszatérnek. Ennek a hihetetlenül izgalmas sajtóhírnek előfutáraként Dunken James, a team egyik legszebbszemű fiúcskája coming outolt egy jót. “Titkos életet éltem. Egy ponton túl meg kellett kérdeznem magamtól: ki a fene vagyok én valójában?” Mi vár még ránk? Vanilla Ice bejelenti, hogy terhes? MC Hammer lesz az új Naomi Campbell? Persze a szívünk mélyén büszkék vagyunk James-re… hisztérikus tinilányok vérengző hada tépheti ízekre a posztereket ezekben a percekben… cserébe viszont cuki kamaszsrácok kezdik majd gyűjteni a Blue plakátokat. És arra is van tippünk, mivel ragasztják majd fel a falra…

2. We (still) love Brad

Mindig is szerettük Brad Pittet, de korábban csak a szépsége miatt. Aztán bejött a képbe az is, hogy tehetséges, most pedig egyenesen szentté avathatjuk. A világ legszexisebb férfija ugyanis teljes vállszélességgel kiállt értünk – ami az ő esetében tényleg elég széles. Mikor egy újságíró megkérdezte Pittet, miért nem házasodik össze Angelina Jolie-val, azt felelte: “Összeházasodunk, ha mindenkinek joga lesz az esküvőhöz, akik szeretik egymást.” Brad tehát nem csak mélységesen elítéli, hogy Kalifornia államban eltörölték az azonosneműek házasságát engedélyező törvényt, de hangot is ad a véleményének. Ezzel egyidőben az Advocate nevű legendás gay magazin címlapján egy horrorisztikus módon kiszinezett Obamát láthatunk. A kép alatt ez olvasható: “Ő volt a legnagyobb reményünk, és most csalódnunk kell benne?” Nos… a választ rátok bízom.

3. Barack a kobakunkra

Nem szeretek politizálni, de ezt nem hagyhatom szó nélkül: a napokban olvastam egy interjút Barack Obamával, az Amerikai Egyesült Államok elnökével. A kezdetektől drukkoltam az afro-amerikai jelöltnek, és nagyon szimpatikusnak találtam – nem csak a kitűnően szabott öltönyei miatt. Azonban egy világ omlott össze bennem. A Reader’s Digestnek adott nyilatkozatában Obama a következőt mondja: „Nem támogatom a homoszexuálisok házasságát. Az esküvő egy férfi és egy nő Isten előtt tett fogadalma.” Obama elfelejtette, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még hasonlóan vélekedtek a feketék integrálódásáról? Az elnök szerint „egy melegnek joga van meglátogatni beteg élettársát a kórházban, de nem illethetik ugyanolyan jogok, mint a heteroszexuális házasokat.” Búúú!

4. Mikamanó, mesélj nekünk!

Mika, a hiperaktív, sipítozó hangon éneklő cukorfalat végre hivatalosan is coming outolt. A bongyori énekes egy gay magazin hasábjain mesélte el, hogy ha már be kell kategorizálnia magát, leginkább biszexuálisként emlegethetjük őt, hiszen mindkét nemmel élvezi a szexet és a szerelmet. Mindemellett hozzátette, egyáltalán nem szereti az ehhez hasonló pecséteket és skatulyákat, éppen ezért nem beszélt korábban „másságáról”. Mika dalai az élet apró örömeiről szólnak, és videóiban azt üzeni: ha felvállalod önmagad, sokkal boldogabb ember leszel, mintha társadalmi konvenciók és sztereotípiák madárkalitkájában ismételgeted a szavakat, amiket egy prűd társadalom próbál betanítani neked. Slim boy, you are beauftiful!

5. Fu_k you very much

“B@szódjatok meg nagyon-nagyon.” – dalolja Lilly Allen a homofóbia ellen kampányolva, és ehhez a nemes ügyhöz magyar művészek is csatlakoztak. A youtube egyik sztárjává vált videóban Molnár Piroska, Schell Judit, Csányi Sándor, Jordán Adél, és sok más érzőszívű közszereplő tátogja a provokatív dalszöveget. Őszintén kíváncsiak vagyunk, az ellentábor hogyan reagál majd a dologra: vajon bojkottálják a színházakat? Vagy a zenét? Vagy a művészetet úgy általában? Bár van egy olyan érzésem, hogy azok, akiknek a magasművészet a Sing Sing Halál a májra című dalának “Járj inkább lánnyal” című homofób átirata, azok számára eddig sem a színház volt Thalia – a művészetek istennője – oltára. Azt hiszem sokmillió ember nevében köszönhetem meg az összes művésznek, hogy olyan emberek szemét is felnyitják, akik egy más generációhoz, vagy kultúrkörhöz tartoznak, így ritkábban szembesülnek a melegeket ért attrocitásokkal. Bless you very very much.

6. Micsoda férfi ez a nő!

Chez Bono, Cher ex lánya mostmár végérvényesen fiú lett – sajnos ezzel párhuzamban felszedett néhány kilót, nagyjából ötvenet. A meg nem értett gyermek évtizedek óta leszbikus, nemrégiben azonban nemváltoztató operáción esett át, és mostanra eltűntek a mellei is. Cher a hírek szerint még mindig kesereg, hogy a kislánya nem masnis Hello Kitty-kkel játszott, de most elérkezett az idő, hogy az újdonsült férfiállat végképp betegye a kaput a mamának. Chez ugyanis könyvet írt, amelyben nem csak a leszbicizmus útvesztőibe kalauzol el minket, de az operációt is részletesen elmeséli, és persze az is kiderül, hogyan képzeli el a jövőt így, alfahímként. Egy jótanács, Chez boy… ha nem fogysz le sürgősen 20-30 kilót, a barmicvódat se éled meg…

7. Atom agy

Tom Cruise-ról eddig is tudtuk, hogy egy majom, de most az is kiderült, hogy egy hülye majom. A pöttöm kis színész(szerűség) kollégái szerint a forgatásokon rendszeresen homofób megjegyzéseket tesz, csak úgy random. „Elmegyünk fagyizni? Tudok egy helyet, ahová nem jár sok meleg.” Ilyesmi. Stílusos, ugye? Érdekes, hogy a közelmúltban számos híresség hagyta egy a szcientológia egyházat, amiért a vallási csoport nem tolerálja a homoszexualitást, tehát nem túl nehéz kitalálni, honnan is kapja a negatív hullámokat Tom Cat. Talán nem szép tőlem, de elmerengtem azon, mi lenne akkor, ha Suri Cruise, a színész és felesége, Katie Holmes kislánya bejelentené egy szép napon, hogy bemutatja élete párját, Mary-t. Vagy Klotildot. Vajon Tomifiú a családból is kitagadná a saját gyermekét, vagy csak a dianetika központból tiltaná ki örökre?…

8. Férfi magazin – MÁSképp

A GQ magazin elméletileg heteroszexuális alfahímek magazinja – volt. Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban jelentetnek meg félmeztelen, már-már homo erotikus fotókat sztárokról – mindannyiunk nagy örömére. Idén egy jólsikerült címlap Zac Effront, a High School Musical sztárját ábrázolja, feszes kis atlétában fekve egy kocsi tetején, vagy éppen megfeszítve izmait egy oszlopon csüngve. A magazin álláspontja szerint ők továbbra sem gay lap, de egyszerűen jobban megy az eladás, ha a melegeket is megcélozzák egy-egy szösszenettel. Kíváncsian várjuk, a Magyarországon is megjelenő férfi magazinok mikor zárkóznak fel ehhez a trendhez: biztos vagyok benne, hogy mindannyian örvendeznénk, ha egy-egy hazai celebritás is feltűnne hasonló köntösben – vagyis éppen, hogy köntös nélkül.

9. Kérsz egy nyalást?

Bár Magyarországon kevés helyen kapható, szinte mindenki tudja, hogy a Ben and Jerry’s a világ egyik legcsodálatosabb fagyija – az én személyes kedvencem a Chunky Monkey, és nem, nem a banán miatt. Az amerikai életérzést megtestesítő jégkrém most a melegházasság mellett kampányol világszerte, ennek szellemében pedig piacra dobták a Hubby Hubby – azaz Férj Férj nevű jégkrémet. A mogyoróvaj fagyi, csokoládébamártott perecdarabkákkal nem csak szuperfinom és csábító, de a doboza is megér egy misét: két öltönybe bújtatott srác szerelmesen tekint egymásra, mögöttük pedig szivárványlobogó híredeti az igét: nekünk is jogunk van a családi bodogsághoz! Kiváncsi vagyok, a hazai Leo mikor követ el hasonlóan hősies tettet… persze a kérdés költői. Én már azzal is elégedett lennék, ha egy-egy fagyizóban kitennének egy kis táblát: „gyűlöletmentes övezet”.

10. George és a meztelen igazság

George Clooney legújabb filmjének bemutatója alkalmából tiszteletét tette a Velence Filmfesztiválon, ahová legújabb barátnőjét is elvitte. A hölgy egy olasz színésznő, Elisabetta Canalis, akire sokan féltékenyek, de leginkább egy itáliai újságíró férfi, aki a dajtótájékoztatón kisgatyára vetkőzött a sármos színész előtt. „George, kérlek, tégy magadévá!” kiáltotta a zsúfolt teremben. Szerencsére Clooney-nak volt annyi humorérzéke, hogy a következő újságírónak a következő kérdést tette fel: „Maga is megszabadulna a ruháitól, kérem?” A hölgy nem volt ilyen bevállalós, ez pedig arra enged következtetni: a Girls Just Wanna Have Fun elavult jelmondat, ma már nálunk, srácoknál van a party power! Ezt szívesen bebizonyítanánk George-nak is, igaz?

11. Halál és hűtlenség

Tragikus és szomorú: Stephen Gately, a Bozyone énekese nincs többé. Ami azonban még ennél is rettenetesebb: a fiatal fiúnak azért kellett meghalnia, mert a párja épp a hálószobában fetrengett egy másik sráccal. Félreértés ne essék: nem szólok bele a fiúk szexulás életébe, és ha haza akarnak vinni egy cuki srácot, hát lelkük rajta. Viszont az, hogy a pasi tizenkét koktél után magárahagyta a szerelmét egy kis kaland kedvéért, már nekem is sok. Stephen a kanapén feküdt, és majd’ összehányta magát, ez az ember pedig képes volt a partykiddel szobára menni. Az énekesre másnap, a rendőrségi jegyzőkönyv szerint pizsamában, a kanapé előtt kuporogva talált rá a férj szeretője. Őszintén sajnálom Stephent, és nem csak a haláláért, hanem azért is, hogy társas magányban kellett élnie a “kedvesével”…

12. Egy legendás nyalóka

A közelmúltban elhúnyt Marlon Brando nemzedékének legszexisebb színésze volt, és – bár számos felesége és barátnője volt – azt beszélik, bizony nem vetette meg a jóképű hímpéldányokat sem. Ez most bebizonyosodott: hagyatékából előkerül egy fotó, ahol Mr. Brando egy méretes hímtaggal az ajkai között pózol. A színész ugyan korábbi önéletrajzában már megemlítette, hogy „a homoszexualitást manapság már úgy felkapták, hogy semmi megdöbbentő nincs benne”, azért ez a képecske sokaknál kiverte… a biztosítékot. Ha lehet, inkább ne hívjátok fel a nagyi figyelmét a botrányos fotóra, tekintve, hogy valószínűleg szűzlány kora óta dédelgetett álma volt, hogy Marlon Brando egy napon hasonló örömökben részesíti őt.

…és amit a legjobban várunk 2010-ben: Homoszex és New York

Ahogy az angolok mondják, a Szex és New York mozifilm már itt van a sarkon! Hamarosan újra elragattathatjuk magunkata mozikban, a hírek szerint ráadásul a második rész annyira gay, hogy nyuodtan nevezhetnénk Homosex and the city-nek is. Charlotte esküvőszervezője, Anthony, és Carrie Elton John hasonmás barátja Stan nem csak, hogy egymásba szeretnek, de örökre összekötik az életüket. A pletykák úgy szólnak, hogy az álomesküvőn Liza Minelli és Barbra Streisand is fellépnek majd, és – ha hinni lehet a spoilereknek – a dívák Beyonce Single ladies című dalát fogják elénekelni. Amíg szívrepesve várjuk a folytatást, kénytelenek vagyunk megelégedni a közepes utánérzéssel, a Rúzs és New Yorkkal, de sebaj… minél inkább kiéheztetjük magunkat, annál jobban esik majd az újévi lencsefőzelék, nem igaz? Persze hús, zsír, és rántás nélkül… Healthy New Year, y’all!

Tükör? Kép?

Ezt a furcsa “Jekyll és Hyde” állapotot legegyszerűbben a horoszkópommal tudnám megmagyarázni. A Vízöntő–Halak-jegy határán születtem, ami a nemmindennapiságomat, a kreativitásomat, a „meg akarom váltani a világot” érzésemet és a fokozott érzékenységemet jelöli. Emellett Oroszlán az aszcendensem, ami pedig a „ki, ha én nem?” típusú szereplési vágyat és a tüzességet mutatja. A személyiségünknek és mindennek, ami velünk történik, mindig van ezoterikus magyarázata, ezért semmi sem lehet véletlen. Ebben biztos vagyok, és nem is értem azokat, akik másként vélekednek… Ők valószínűleg félnek. Sokkal könnyebb szimplán gondolkodni és élni, kockát rajzolni tájkép helyett, és nem észrevenni az élet összefüggéseit, mert úgy kevésbé fájdalmas.

Amióta az eszemet tudom, “fájdalmasan működöm”. Kétéves koromtól buddhista szellemiségben neveltek a szüleim, ki is lógtam a sorból, mert másként gondolkodtam, mint a környezetemben lévő gyerekek. Emlékszem, egy napon az óvodástársaim megkérdezték, mi az a piros zsinór a csuklómon, amit egy buddhista beavatáson kötöttek a kezemre. Próbáltam ovisnyelven elmagyarázni azt, amiről pontosan tudtam, hogy micsoda valójában. Valami olyasmit mondtam, hogy egy szerencsehozó madzag, ami nem úgy működik, hogy becsukott szemmel azt kívánom, legyen például egy Mézga család könyvem, és az meglesz, mire hazamegyek, hanem úgy, hogy közben tennem is kell azért, hogy az álmom megvalósuljon. Például: gyűjtenem kell rá a perselyemben, és fel kell ismernem azokat a lehetőségeket, amelyek elvezetnek a célhoz. Szóval, már egészen kis koromban sem gondolkodtam vonalasan, hanem kerestem az összefüggéseket. Minden velem történt eseményt perselybe dobtam, mert úgy érzem, ezek egytől egyig alakítanak, és összességében meghatároznak engem, ahogyan azt is, miként változik az életem. Spirituális tanítóutamon az élethelyzetek szobrász érintéseiként formáltak engem… Ebből a szempontból mindegy, hogy botrányos ügyeimről van-e szó, vagy arról, hogy órákat meditálok egy nap. Ez az úgynevezett „gyűjtögetés” torkollott most egy könyv formát öltött önrevízióba, amelyből – ahogy a címe is mutatja – kiderül, hogy Steiner Kristóf egy „Gumimatrac a Gangeszen”. Abszolút tudok azonosulni ezzel a tárggyal, ami annyi mással együtt hánykolódik az életet szimbolizáló Szent Folyón, amiről mindenkinek a lelki megtisztulás jut először eszébe. Holott ugyanez a folyó bizonyos szakaszán raftingpályává válik, máshol pedig kolerával szennyezett a vize. De ezek a tényezők nem befolyásolják a hömpölygését csakúgy, mint az sem, hogy csónakok, mécsesek, holttestek, koszorúk, vagy egy rózsaszín gumimatrac úszik rajta.  Most valahogy sokkal könnyebb vagyok. Írás közben megjártam lelkem poklait, és újra átéltem életem súlyos fejezeteit. Rengeteget sírtam. Olyan módon találkoztam magammal, ahogyan talán keveseknek adatik meg, és ez nagyon sokat segített a fájdalmaim feldolgozásában… mint például a Mama halála. Mi elválaszthatatlanok vagyunk, és nagyon szoros a kötődésünk, ami számomra egyfajta terhet is jelentett nem csak az élete során, de a halálát követően is. Talán túlságosan igyekeztem Neki megfelelni, és ha nem sikerült, rosszul éreztem magam. Miután pedig elment, mindenről Ő jutott eszembe. Párizsban voltam egy kiállításon nem sokkal a halálát követően, ahol láttam egy fotósorozatot, ami Merilyn Monroe-ról készült akkor, amikor már nem fiatal és hamvas, hanem az élet által meggyötört nő volt, a kézfeje májfoltos, a műszempillája leesőben. Kómában fekvő Édesanyámra emlékeztetett ez a kép, amely előtt csak álltam és zokogtam… Nem tudtam elszakadni, még egy rá emlékeztető fotótól sem, nemhogy Tőle. Mostanában, a könyv megírása után már érzem, hogy képes vagyok én meghozni a saját döntéseimet, úgy, hogy közben nem Neki próbálok megfelelni. És bár a kötelék még ugyanúgy megvan közöttünk, már ki tudom oldani, ha úgy érzem, arra van szükségem. Hiszem, hogy a felelősségünk százszázalékos az életünk és a halálunk alakulásában. Csak látszólag történhetnek az események véletlenszerűen és egyik percről a másikra. De valójában ez nem így van, hiszen egyetlen fa sem nő ki hirtelen a földből, annak a magját előbb elültette valaki.

Néhány nap múlva utazom vissza Te Avivba, és bevallom, bár csodálatos volt itthon lenni néhány hetet, már nagyon hiányzik a fehér város. Izraelben valahogy nagyon közel van az Ég. Amikor először kiszálltam a repülőből, olyan érzésem volt, hogy meg tudom érinteni a felhőket. Magyarországon ez nem így van. Távol van az Égbolt. Izrael iszonyatosan intenzív, és nagyon közelről érinti azt, aki ott van. Éppen ezért sokakat megőrjít az az ország. Rengeteg bolond járkál az utakon, és sok a fiatal hontalan, aki nem találja a helyét és a hajlékát sem. Rendkívül nehéz kezelni az energiák intenzitását, de ha sikerül, akkor ez tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember kiemelje magát egy nehéz helyzetből és megtalálja az útját. És ha nem sikerül? Akkor tönkretesz. Izrael a végletek színhelye. Nekem nagyon sok pozitív változást hozott az életemben a kiköltözés. A könyv ezekből csupán egy. Kiköltözésem után úgy vizsgáltam át magam, mint amikor az ember kullancsot keres a testén: tüzetesen és izgalommal. Eközben rádöbbentem, hogy a húsevés nem lehet az emberi élet természetes velejárója, mert erőszak eredménye. Arra is rájöttem, hogy nem jó, ha csak akkor érzem jól magam, amikor iszom, mert úgy nem tudok a saját lelkemből táplálkozni és töltődni. És azt is megtapasztaltam, hogy szabad időbeosztással is lehet alkotómunkát végezni, nem kellenek ehhez korlátokkal teli szerződések. Úgy érzem, az energiáim most már a mögöttes tartalmaktól, nem pedig mesterségesen generálva működnek. És ezt Nektek, a közönségemnek is köszönhetem, hiszen az elmúlt hetekben többszáz levelet és mailt küldtetek nekem a Gumimatrac a Gengeszen elolvasása után, és hosszasan beszélgethettünk a könyvbemutatókon, a dedikálásokon. Ti segítetettetek nekem abban, hogy a kezembe merjem venni a saját könyvemet, és a ti kezetekbe adhassam. Nagyon boldog vagyok, hogy vagyunk egymásnak.

A beszélgetést köszönöm Tímeának, és az Ideálnak. Fotó: velvet.hu.