breaking news… szó szerint
A lent bemutatott fotón nem a Vészhelyzet egyik snapshotja látható, és nem is egy, Madonna Confessions turnéjának háttérvideójából kimerevített kép. Ez itt kérem nem más, mint az én “táncos törésem”, a jobb lábfejem ötödik középcsontján…
Csont nélkül…
Az egész úgy kezdődött, hogy egy napfényes decemberi reggelen úgy döntöttem, a tengerparton élveztem a karácsonyi kánikulát. Miután futottam néhány kilómétert a fövenyen, és lehűtöttem magam a habokban, a szokásos napüdvözletbe kezdtem – általában ezzel indítom a napot a reggeli edzés végén. A tengerparti homokban azonban a „lefelé néző kutya” ászana utáni ugrás kissé mellément, és a lábfejem egyszerűen kifordult a helyéről. Miután igen magas a fájdalomküszöböm, egy elegáns mozdulattal visszarántottam, és csináltam még két Surya Namascarat, majd kissé bicegve, de azért büszkén hazasétáltam. A lábfejem estére akkorára dagadt, mint a Kis hableány Ursulájának tokája, de még ez sem ingatott meg hitemben, miszerint semmi bajom, és majd elmúlik a duzzanat. Elvégre nem hagyhattam, hogy holmi kis húzódás tönkretegye a karácsonyt és a szilvesztert.
A következő néhány hétben mindent elkövettem, hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról: órákat töltöttem a Shuk HaKarmerlen az ünnepi vacsorához zöldségeket válogatva, nagyokat kirándultunk Yaffon, az arab óvárosban és még Jeruzsálembe is elmentem néhány baráttal, ahol egy ügyes kezű (vagy csak lusta) Dj-nek köszönhetően egész éjszaka Britney „The Singles Collection” válogatás lemeze szólt, így természetesen ropram egész éjjel. Másnap áhítatosan bejártam a Biblia Földjének Múzeumát, és mire visszaértem Tel Avivba, akkora volt a lábam, hogy nem tudtam lehúzni róla a skinny jeanst. Matan unszolására hívtunk egy dokit, aki rápillantott a lábamra, és felírt egy kis Diclofenac gélt – a következő napokban ezzel kezegettem a lábfejemet, és még mindig bizonyos voltam benne, hogy minden a legnagyobb rendben van. Eljött a szilveszter éjszaka, melyet egy Gossip Girl stílusú, Blair Waldorf-féle nálam alvós bulival ünnepeltünk, és egész éjjel táncoltunk Madonna elfelejtett, nyolcvanasévek-beli klasszikusaira. Ám miután elmúltak az ünnepek, a lelkesedésem is alább hagyott, és úgy döntöttem: ideje megtudtni, miért nem fér bele a lában Hamupipőke üvegcipellőjébe. Tegnap végül eljutottam a röngtenre, ahol kiderült: az ötödik lábközépcsontom gyakorlatilag kettétört, ma pedig haladéktalanul gipszbe bugyolálták a jobb lábamat. A legviccesebb az egészben az, hogy az orvosok egy része üvöltött mérgében, a másik pedig fulldokolt a röhögéstől, hogy szemrebbenés nélkül végigbuliztam és kirándultam két hetet, törött lábbal, amikor a „metatarsal fracture” – ahogy ezt a traumát nevezik – köztudottan az egyik legfájdalmasabb csonttörés.
Számomra a legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy emiatt tegnap nem jutottam el a kedvenc szórakozóhelyem Lady Gaga partijára, és hogy három héten át nem horhatok slim leg farmert. Vígasztal a tény, hogy még sosem volt eltörve semmim, így kiskorom óta irigyeltem azokat a gyerekeket, akik telerajzolhatják a gipszüket, és az, hogy a balesetemnek rendkívül menő neve van: a zsargon „dancer’s fracture”-ként, azaz „táncosok töréseként” emlegeti. Azt hiszem, ezt a kitüntetést igazán kiérdemeltem…
