A londoni divathéten naponta akár tucatnyi bemutató is lezajlik, de csupán néhány olyan akad, amelyre bejutni olyan nehéz, mintha a Végtelen történet Nagy Rejtély kapuján akarna valaki áthatolni. A Burberry ezen kevesek közé tartozik.

A Daily Telegraph videója a showról

Éppen ezért, amikor a februári Fashion Week során először kaptam meghívót a nagy eseményre, meggyőződésem volt, hogy tévedés szerencsés áldozata lettem. Gyorsfutárral érkezett az arany színben csillogó, acélból készült kártya, amelyet lakótársam a reggelitől könyékig zsírszalonnás kézzel vett át a postástól, majd tele szájjal így szólt: “Ez a Christopher Bailey nem szarozik.” Kelet-londoni, török, arab és indiai boltokkal és büfékkel övezett kis otthonomból rövid metrózás után egy másik világban találtam magam: az őszi-téli bemutatón ott volt Kirsten Stewart, Mary-Kate Olsen, Claire Danes, és Twiggyvel, az egykori szupermodellel a show után jól kibeszéltük a híres kockákkal ékesített új kollekciót. Miután pedig Hollywood egyik legmenőbb stylistja, Rachel Zoe – aki Demi Moore és Nicole Richie stílustanácsadója – váratlanul azt mondta: “Imádom, ahogy kinézel!”, szinte biztos voltam benne, hogy ez az élmény felülmúlhatatlan lesz.

Nos, tévedtem. Ebben a szezonban ugyanis a meghívó krémszínű lakkban pompázott, és mostanra végre felfogtam: az invitálás egészen biztosan tényleg nekem szól. A vörös szőnyegre lépve egy “régi ismerőst” pillantottam meg: Sarah Jessica Parkerrel a Szex és New York mozifilm második része alkalmából készíthettem interjút, éppen itt Londonban, és mivel a beszélgetésünk meglehetősen emlékezetesre sikerült (alaposan kibeszéltünk a sorozat hímjeit és azoknak pozitív-negatív tulajdonságait), azon nyomban odaszóltam neki: “Még mindig utálom Mr. Biget!”, ő pedig nevetve üdvözölt. A vendégek között volt az angol modell és tévés személyiség, Alexa Chung, a teniszsztár, Serena Williams, és a brit botrányhősnő, Pixie Geldof is, ám számomra a zseniális fotós, Madonna egyik kedvenc művésze, Mario Testino volt az esemény legfontosabb vendége. Az utolsó pillanatban, hatalmas szőrmével a vállán tipegett be a szőnyegen Anna Wintour, az amerikai Vogue főszerkesztője, akiről az Ördög Pradat visel című bestseller és film főszereplőjét mintázta az írónő. Bundájával ismét megüzente az állatvédőknek: “Mindenki másképp viseli a szőrt… akad, aki a hátán.”

A divatbemutató tükörszerű kifutón zajlott, és a Burberry hírhedt, gyilkos cipői ebben a szezonban is szedték az áldozataikat: négy modell botlott el a show közben, közülük egy elegánsan a kezébe kapta a cipellőit, ezzel hatalmas tapsot kiváltva a közönségből. Olyan manöken is akadt azonban, aki nem kezelte a helyzetet ennyire könnyedén: az óriásplakátokról is ismert, rövid, barna hajú lány a kifutón tett utolsó lépései közben vágódott el – pedig már csak néhány méter volt hátra. A drámai helyzetet fokozta, hogy a szupermagas sarkok miatt még felállni is csak az első sorban ülők segítségével volt képes. Ha a modellek nem is, a ruhák osztatlan sikert arattak: szegecses bőrdzsekit viselő vadócok, a Sex Pistols korszakot idéző mellényekben vonuló punkok, és az egyszerre luxust és hanyagságot sugárzó, leggingsben lépkedő, modern femme fatale-ok váltották fel az egykor a klasszikus eleganciáról híres Burberry-lányt.

A bemutatón – legnagyobb meglepetésemre – honfitársakkal is összefutottam: ott volt az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő divatblog, az OurFashion egyik szerzője és szerkesztője, Daubner Anna, és a Fashion Awards gálán is kitüntetett, Londonban élő divattervező, Szegedi Kata is. Búcsúzóul vetettünk egy pillantást az elhagyott csatatérre emlékeztető helyszínre, hátha rálelünk SJP ültető cédulájára, de már csak a szomszédos egyetem ablakából kíváncsian szemlélődő nebulókat láttuk. Vannak csodák, amelyek nem három napig, csupán háromnegyed órán át tartanak… Cserébe viszont minden évben kétszer sort kerítenek rájuk. A Burberry Prorsum divatbemutatója éppen ilyen varázslat volt.

További saját képek és még több cikk az Origó Női Lapozón.

Dübörög a Fashion Week, és nyikorog az ágy. Nagyjából e két fő esemény körül forog az életünk az utóbbi napokban. Miközben bemutatókról bemutatókra járunk (és veszélyes mennyiségű welcome drinket fogyasztunk), hajnaltájt hullapózban vágódunk be az ágyikónkba, amely – legnagyobb bánatunkra – olyan hangokat ad, mint egy focicsapatnyi hörcsög, ha egyszerre lépnek a farkukra. (Hm, a hörcsögöknek van farkuk?)

Lakótársastánc

Lassan két hete lakunk Londonban, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a két hét minden percét kiélveztük. Ebben persze sokat segít a tény, hogy ha itthon vagyunk, akkor is úgy érezhetjük magunkat, mintha a “Lakótársat keresünk” című film egyik jelenetébe csöppentünk volna. A földszinten lakik Nathalie, akinek annyi piercingje van, hogy a sikerkönyvből ismert Tetovált Lány elbújhatna mögötte, viszont minden előítélet ellenére olyan szuper-cuki és csicsergős, mint Csőrike a Bolondos Dallamokból. Mellette lakik Emma, a fantom, akit még soha sem láttunk – ami egyenesen paranormális egy ilyen pici házban. Minden este halljuk őt, amint bágyadt hangon énekli a House of Rising Sunt, és egy érces orgánumú fiú gitáron kíséri, de a személyes találkozásra valahogy sosem került sor. Könnyen lehet, hogy olyasmi ő, mint Hisztis Myrtle a Roxfortban… csak bizonyos embereknek jelenik meg. A mellettünk lévő két szoba már hús vér embereké: itt él Dorin, a floridai lány, aki éjszakánként a konyhában írja a szakdolgozatát az angol sörök promóciójáról, és a pub kultúráról, és a kedvenc lakótársam, Garry, aki kicsit hiperaktív, nagyon hangosan üvölteti a “Yes Sir, I can Boogie”-t, és egy rózsaszín csillagocska van az arcára tetoválva. További lakótársaink a bolhák, akiktől – bár engem valamely rejtélyes oknál fogva nem csípnek, arra terelve ezzel a gyanút, hogy Özge helyett, háziállatként telepítettem be őket -, a következő napokban igyekszünk majd megszabadulni.

Jenice Dickinson hozta a formáját…

A Fashion Weeken persze ennél még különcebb társasággal futottunk össze: az elmúlt napok során egy bemutatón összeakadtunk Amber Rose-zal, Kaney West ex-sztriptíztáncos csajával, aki véletlen átgurította az Evianját a kifutón… éppen a lábam elé. Ma azzal öntőztem meg a csinos kis korianderünket. Egy másik alkalommal Jenice Dickinson, az America’s Next Topmodel vehemens zsűritagjának társaságában élvezhettünk egy show-t, aki megérkezése pillanatában felfalta a goody bagben – azaz promóciós szóróajándék táskában – található csokoládébonbonokat, és azt kiáltotta: “I’m a whore, a chocolate whore!” A szezon legizgalmasabb bemutatója azonban még hátra van: ismét kaptam meghívót a Burberry show-jára, amelyen februárban Twigggy-vel, Mary-Kate Olsennel, Kate Hudsonnel is összefuthattam, Rachel Zoe pedig megdícsérte az outfitemet. És bár ezt nehéz űberelni, azért egy december hatodika éjjelén virrasztó kisgyerek izgatott képével várom a nagy eseményt.

Cole wants more beer…

És bár voltunk egy koktélban úszó Fred Perry partin, és egy lenyűgöző Vivienne Westwood cipőkiállításon is, az elmúlt napok legizgalmasabb eseménye egy kiállítással egybekötött könyvbemutató volt, amelyre barátunk, Nati vitt el minket – ő a fotós lány, akiről a PEP!-ben is írtunk már, és egyébként az Absolutely Fabulos Patsy-jének pontos mása,  csak épp tetoválásokkal. A galériában 15 fiú fél, vagy totál meztelen képe lógott a falon, egy Shoreditch-i loftban, és a meghívottak között volt kedvenc fiú modellem, Cole Mohr is. És bár az én figyelmem középpontjában ő állt, a valódi ünnepelt a fotós volt. A srác 2008-ban körbeutazta Európát, és a MySpace generáció jeles képviselőjeként a neten és élőben is “taggelt” pár helyes srácot. A gyűjteményből mára egy gyönyörű album állt össze. A buli legviccesebb pontja az volt, mikor felfeedeztük, hogy kizárólag sört kínálnak. Anna azonban remek és praktikus ötlettel állt elő: a mosdóba öntöttük a söreinket, kimostuk a palackokat, majd a lépcsőfordulóban a sarki off-license-ben szerzett vörösbort az üvegekbe öntöttük. Milyen találékony az ember, ha inni akar, igaz? Persze ebbe az is belejátszott, hogy én több, mint 24 órája nem ettem és nem ittam a Yom Kippur, azaz a vezeklés napja tiszteletére, és itt a kiállításon törtem meg a böjtöt.

Mulbery-Chocolat Whore Cake for Anna

Ma az intenzív chill out jegyében quesadillát készítettem ebédre, majd sütöttem egy szedres csokitortát, amit posh nevén Mulberry-Chocolat Whore Cake-nek neveztem el Jenice tiszteletére, ám valójában Annának készült… ma töltötte be ugyaniss a 21-et. Ezt megünnepelvén Natival ellátogattunk a The Breakfast Club nevű reggeliző helyre – természetesen vacsorázni, és egy kollektív Happy Birhtday-jel felköszöntöttük őt, mintha csak otthon, a kedvenc éttermünkben, a Menzán lennénk. És bár néha eszembe jut, kik is ülhetnek most a Liszt Ferenc téri étterem teraszán a barátaim közül, bevallom, egylőre a honvágy nevű szörny még csak meg sem környékezett.

Mikor Londonban vagyok, mindig ugyanazzal a problémával szembesülök: nagyjából kétóránként kellene naplót írnom ahhoz, hogy minden izgalmas pillanatot, érzést, gondolatot lejegyezhessek. És bár ezt megakadályozta a hétköznapok puszta élvezete, “ne dokumentáld, hanem éld át” alapon, azért most megpróbálom összekaparni első londoni hetem eseményeit…

Íme a szobácskánk…

Nem egyedül jöttem ám. Velem van Anna barátnőm – akiről korábban Ancsiként, mégrégebben Ancsikaként írtam, de mivel már nagy lány, mostantól Annává avanzsálom őt. Szóval attól tartva, hogyhozzám hasonlóan ő is megkattan Budapesten – álláskeresés, unalmas hétköznapok, idióta pasik és üres és felesleges partik, és így tova -, megleptem őt egy egy útra szóló repjeggyel… mert, hogy úgy sem lesz szüksége visszaútra, ugyebár.

Alternatív íróasztal…

Az első napunk meglehetősen kaotikusan alakult: Hackney egyik viktoriánus épületének padlásszobájába költöztünk be, ahol se ágy, se bútorok nem voltak. Ráadásul mivel kézitáskával jöttünk – a spórolás jegyében – még ágynemünk, vagy törülközőnk sem volt. Oké, beismerem, nem a legokosabb dolog egy gurulós minibőrönddel Londonba költözni, bizonytalan időre. Mivel ez Rosh Hashanah estéje volt, az vacsorát a Kabbala Központban költöttük el, ahol egy csodálatos meditáció után hatalmas evés-ivás, majd ének és tánc kezdődött – ez persze nekem ismerős volt a Shabbath-okról, de Anna számára egészen új volt, és saját bevallása szerint sokszor úgy meghatódott, hogy könnyek szöktek a szemébe. Mire hazaértünk, kiderült a turpisság: rossz szobát foglaltunk el, a nekünk szánt, kitakarított, dupla ágyas háló árván várta, hogy megérkezzünk – eddig a pillanatig hiába.

Egy “antik” képkeret a Pound Shopból…

A szobánk mostanra nagyon csinos kis otthonná alakult át: van egy lomtalanításból megmentett,”nagyis”, virágos kanapénk, egy bicebóca székünk a kerti szemetes mellől, a divatlapokat, hivatalos papírokat pedig egy, a sarki török zöldségestől megmenekített gyümölcsös rekeszben tartjuk. Az elmúlt napok leginkább azzal teltek, hogy kidolgozzuk a tervet: hogyan élhetünk, azaz inkább túlélhetünk egy ilyen drága városban. Ennek érdekében alaposan bevásároltunk a Murder Mile melletti Tescoban – azért nevezik így, mert jó náhány brutális gyilkosság helyszíne volt -, és kiszámoltuk: ha minden nap itthon eszünk, öt nap alatt “megtérül” a Tesco Value (értsd, Gazdaságos) termékekre költött 45 fontunk. Amúgy vicces, hogy itt az otthon “luxus” termékeknek számító élelmiszerekből is van “gazdaságos”: szója tej, ruccola, curry paszta, és nádcukor  is került a kosarunkba, én pedig azóta szorgosan sütök főzök, mint Nigella Lawson.

Közös konyha, közös kaja – az első esténken arrabiata volt a menü…

Hamarosan be kell battyognom a Goldsmith Egyetemre érvényesíteni a diákigazolványomat, és beiratkozni a könyvtárba – nagyon izgalmasnak ígérkezik a kurzus, a tanárom pont olyan, mint Emma Thompson a Harry Potterben, sőt, maga a suli is erősen emlékeztet a Roxfortra. Jövőhéten kezdődik a Fashion Week, amelyről igyekszem minél többet blogolni – nem csak itt, természetesen a Cosmonak is készül egy ütős anyag. Persze addig sem maradunk backstage izgalmak nélkül: Anna éppen ma kapott egy levelet, hogy beválasztották a The Weekender című film egyik jelenetének szereplői közé. A 2011-ben mozikba kerülő film főszereplői – amíg fel nem fedezik, milyen zseniális tehetségek vagyunk, haha – a Skins című kultsorozat sztárja, Jack O’Conell, és egy hollóhátos srác kedvenc kis varázslótanoncunk “Tűz Serlege” epizódjából. Mivel az én telefonomon történt az egyeztetés, rövid idő alatt magam is a produkcióban találtam magam, és mivel a film a kilencvenes évek RAVE korszakában játszódik, szívből reméljük, hogy valami giga partijelenetben pöröghetünk majd. Hamarosan írok újra, mégpedig a lakótársainkról – bár annyira mókásak, hogy róluk egy Háború és Béke hosszúságú kötetet is össsze lehetne dobni. Ráadásul nincsenek is kevesen: egészen pontosan heten (!) lakunk együtt békében, boldogságban itt, a Murder Mile mellett.