Teenager L’Amour

Írta okt 16 2011

Néhány nappal ezelőtt a világhálót böngészve ráakadtam egy dalra, ami valamikor a világot jelntette nekem: kisfiúként azt gondoltam, bármiféle karrierem is lesz felnőttként, annak csúcsa biztosan az lenne, ha egy nap elénekelhetném Szandival a „Lesz twist – Igen!“ című Fenyő Miklós duettet. Amikor pedig másnapra bulvársztori lett a dologból – hiszen az egykori álom a Facebookon megosztva azonnal önálló életre kelt – elmerengtem, milyen sokat is jelentett nekem ez a pirosruhás kislány valamikor…

“Hisz’ ez a tánc már nem csak a mamádé…”

Sohasem felejtem el, hogy meg voltam szeppenve, mikor életemben előszőr találkoztam egy igazi sztárral. Ha jól emlékszem, nagyjából hétéves lehettem, és fanatikus Szandi rajongó voltam. Ő, és a Dallas című sorozat jelentették számomra a szórakoztatóipart: a Kicsi lány című lemeztől egészen a Bumeráng Party című albumig fejből tudtam minden dal szövegét, és nemrég fedeztem fel, hogy Szerelmes szívek című filmjének teljes forgatókönyvét vágom: bármikor válaszolni tudok a szereplők helyett a dialógusokban. Nem csoda hát, hogy pelyhes kisfiúként legvadabb álmaim egyike volt találkozni idolommal. És miután a sulinkban az a pletyka járta, hogy a szomszédos Békásmegyeren lakik – én ugyanis csillaghegyi gyerek vagyok -, egyszer fel is kerekedtem, hogy megtaláljam Őt, valahol a panel-rengetegben.

Az expedíciót a Veress Péter gimiben kezdtem – minden tisztességes Szandi fan tudta, hogy a „kicsi lány“ itt koptatja a padokat. Meglepően rövid nyomozás után kiderült, hogy a család a közeli Bebó Károly utcában lakik, ahová megérkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy nehezebben talánék olyasvalakit, aki nem tudja, melyik Szandi otthona. Mindenki, igen, minden boltos néni, kutyasétáltató bácsika, jétszótéren hintázó kislány és csigákat gyűjtő kisfiú tudta a címet. Minden bátorságomat összeszedtem hát, és bekopogtam az ominozus lakás ajtaján, amelyet kisvártatva egy Szandira erősen emlékeztető fiatal lány tépett fel: ő volt Viki, az énekesnő majdnem-híres nővére. És bár akkoriban még nem dübörgött a ma is oly népszerű táncsulija, ismertem őt jól: néhány Szandi koncerten háttérénekesnőként tündökölt, zöld pettyes ruhácskában. Célba értem!

„A Szandihoz jöttem.“ Jelentettem ki ellentmondást nemtűrő hangon, ő pedig ahhelyett, hogy kihajított volna, kedvesen rámmosolygott: „Szandi éppen zuhanyzik, de ha akarod, addig én adok neked autogrammot.“ mondta, és el is tűnt a panellakás vaskos vasajtaja mögött egy percre, majd megérkezett egy köteg fénymásolt papírral, amin saját arcképe tündökölt. „Parancsolj.“ nyújtotta át a kötvények és bankók értékével vetekedő papírosokat. Illedelmesen megköszöntem, majd elismételtem a jól begyakorolt belépő mondatomat: „Szandihoz jöttem.“ Ekkor megtörtént a csoda: a Sztár hófehér köntösben, svájci sapka helyett törülköző-turbánnal a fején odalibbent a bejárathoz, és gálánsan köszöntött, akár egy királynő. Elmondtam neki, hogy szerintem ő a világ legszebb, legtehetségesebb, és legokosabb embere, cserébe pedig néhány fényes, színes autogramkártyával lepett meg, amelyen a „Teenager L’amour“ című lemezének borítója volt. Mondanom sem kell, majdnem elaléltam.

Amikor már felnőttként, a Viva műsorvezetőjeként előszőr készítettem interjút Szandival, nem meséltem el neki ezt a kis kalandot… talán nem akartam ráijeszteni szegényre. És bár az utóbbi időben kissé elveszítettem szem elől egykori kedvencemet, bevallom: ma is „hármat dobban a szívem“, amikor magányos YouTube-party estéken felteszem az örökzöld slágereket, hogy „majdnem Monroe“ módjára ropjam az alkalmi parketten, a nappalinkban. „Dúdolom-dúdolom“ a dalokat, és közben eszembe jut, hogy bár azóta elérkezett az „új tavasz, új fiú, új szerelem“ az életemben, amikor megpillantom az ő „loko-loko-lokni“-it, a mai napig képtelen vagyok másra gondolni, mint hogy „I love you, baby“.

Trackback URI | Comments RSS

Mi a véleményed?

*