Szüless újjá, most!

Írta feb 12 2013

Tegnap izgalmas éjszakám volt: a Kedves(em) éjszakai ügyeletes volt a kórház gyermekosztályán, ilyenkor pedig általában vagy belevetem magam az éjszakába a barátokkal, vagy otthon maradok, gyertyát gyújtok, és egy kicsit elbeszélgetek magammal.

Kirándultunk 

Nos, most ez utóbbi volt esedékes: az elmúlt hetekben egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy a vállamon ólómsúlyként elterülő nehézségek felemésztenek: képtelen voltam aludni, de folyton fáradt voltam, és 12-16 órákat átugrottam evés nélkül, mert előző este annyira telekajáltam magam, hogy mozdulni sem bírtam. A személyes életképtelenségem alaposan rányomra a bélyeget a mindennapok hangulatára: lassan bizonytalanná váltam abban, hogy vannak – e igazi barátaim – hiszen ha lennének, nem érezném magam ilyen nyomorultul, és szerelmes vagyok –e egyáltalán, hiszen ha az volnék, nem lennék ilyen boldogtalan. A spirálon lefelé csúszva azon kaptam magam, hogy már semmit sem tartok be azok közül a „szabályok” közül, amelyekről pontosan tudtam már – annyi összeomlás és felépülés után-, hogy az életem alappillérei. Hanyagoltam a meditációt, a kutyák sétái napról napra rövidebbek lettek, a kis fűszerkert a konyhaablakban elkezdett kiszáradni, a szennyesláda gyakorlatilag ontotta magából a mosandó ruhákat, a testmozgás pedig kimerült abban, hogy néha rászántam magam, hogy vegyek egy üveg bort a vacsorához – de még ezt se túl gyakran, mert a bolt három egész saroknyira van innen.

Aztán elérkeztem – pontosabban lezuhantam – a következő, még alacsonyabb szintre: látva, hogy az életem alig másfél hét alatt atomjaira hullott, és tükörbe nézni sincs kedvem, annyira elégedetlen vagyok önmagammal, körülnéztem, és kerestem egy bűnbakot. Mit egyet… minél több, annál jobb! Könnyedén meggyőztem magam, hogy a gondok abból fakadnak, hogy a párom heti kétszer éjszakai ügyeletes, minden reggel hatkor kelünk, amikor pedig hazaér, fáradt, és elalszik a kanapén. „Hogy mer elaludni a kanapén, amikor én 28 órája várok rá?” Egyszerű volt beépíteni a panaszáradatba azt is, hogy Tel Avivban mindenki sznob hipszter, ezért nincsenek is elmélyült barátságaim. (Ami egyébként nem igaz, de a „félelem és rettegés labirintus” mélyén már régen nem tudtam, mi igaz és mi nem. És nem is érdekelt.) Végül arról is sikerült meggyőznöm magam, hogy a lelki fejlődésnek semmi értelme, hiszen ha ennyi év kabbala tanulás után ilyen mélyre tudok kerülni, akkor mi értelme annyi energiát fektetni a pozitív gondolodásba, mások feltétel nélküli elfogadásába és a reakcióim kordában tartására. Tombolni, zokogni akartam, el akartam költözni, meg akartam halni, meg akartam semmisülni, és ha lett volna rajtam valahol egy „off” gomb, tuti megnyomtam volna.

Szerencsénkre nincs rajtunk efféle gomb… van viszont egy másik, amely sokkal hasznosabb – és erre találtam rá tegnap éjszaka. Mindannyiukon van egy képzeletbeli „re-start” gomb, amellyel minden újra kezdhetünk, magunk mögött hagyva az őrületet, zavarodottságot, félelmeket és bizonytalanságot – csak meg kell tanulnunk használni azt. Belefutottam ugyanis egy dokumentumfilmbe, amelynek a címe „A minden-teória”. A narrátor részletesen elmagyarázta, hogyan is történik meg az agyunkban a „forgalmi dugó”, amikor rápörgünk egy problémára: minél többet foglalkozunk valamivel, az agyunknak annál nagyobb része „áll rá” a problémára, míg végül egy komplett hitrendszert alkot, ellehetetlenítve az új, friss és pozitív gondolatok megszületését. Ezek a hitrendszerek azok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy kilépjünk a saját szenvedésünkből – valahol, valamikor elkezdtünk egy kicsit szenvedni, majd egyre több apróság adódott hozzá a küszködéshez, míg végül lett egy rossz napunk, amiből pocsék hét lett, és így tovább. És mivel az agyunk arra van programozva, hogy segítsen minket a túlélésben, bármilyen őrültséget csinálunk is, előbb utóbb képesek leszünk egy ideologiát gyártani: miért is viselkedünk úgy, ahogy. A tinilány, aki megszökik otthonról, és végül az utcasarkon köt ki, az édesanyját vádolja az élete kisiklásáért. A férfi, aki kárt tesz magában, mert képtelen elfogadni saját homoszexualitását, a vallását és a neveltetését teszi felelőssé. A feleség, aki egy másik férfiról fantáziál, úgy érzi: ha a férje lovagiasabb, kedvesebb, figyelmesebb, szálkásabb, fiatalabb, akármilyenebb lenne, nem „kényszerülne rá” a titkos álmodozásra.

Mindig van kit hibáztatni. Mindig van lejjebb. Mindig újra elbotolhatunk, eleshetünk, és a földre kerülhetünk. Viszont mindig van lehetőségünk arra, hogy szétrombolva az agyunkat lefoglaló, vírusként terjedő hitrendszereket, megnyomjuk a „re-set” gombot. Mondd ki hangosan: „Nincs jelentőssége.” Ne érts félre, nem próbálom elbagatellizálni a gondjaidat, egyszerűen csak azt mondom: az önsajnálat, a harag, a bosszúvágy, a félelem, a gyűlölet, a sértődöttség, az irgység és a féltékenység még soha senkit nem vezetett sehová – hacsak nem egy még a korábbinál is fájdalmasabb élethelyzetbe. Ha pedig azt hiszed, hogy a múltad örökké követni fog, vagy hogy a jövőd előre megírt és nincs befolyásod rá. Jó ha tudod: a tudósok szerint annak köszönhetően, hogy a sejtjeink folyamatosan megújulnak, és az agyunk neuronjai folyamatosan új kapcsolatokat létesítenek, valójában minden másodpercben vadiúj emberek vagyunk. Te, aki ennek az írásnak az utolsó mondatait értelmezed, nem ugyanaz vagy, aki belekezdett a cikk olvasásába. Rombold le a gondolataidat, a lelkedet, a testedet börtönbe záró, rossz tapasztalatokon alapuló hitrendszereket – még ma. Ha nem megy elsőre, próbáld újra, újra, és újra. Mire a nap végére érsz, rájösz majd: a születés és a halál között kismillió apró születésen és halálon megyünk keresztül.
Üdvözöllek a Földön! Marha jó hely, szeretni fogod. Na, mihez kezdesz vadiúj életed első percével?

Trackback URI | Comments RSS

Mi a véleményed?

*