Az erő benned van

Írta feb 26 2013

Nemrég láttam egy filmet, amelyben videófelvételeken mutatták be a csordában vonuló állatok viselkedését. Kiderült: soha nem csorda, vagy falka vezére vezeti a “népét”, amikor vészhelyzet van – az állatok abba az irányba futnak, amelyik felé a legtöbben megindulnak. Egyfajta kollektív döntés születik. A “király” pedig engedelmesen követi a népét. Elgondolkodtató, igaz? A mi életünkben sajnos nem így mennek a dolgok: gyakran várjuk valakitől, vagy valamitől, hogy megmondja nekünk: merre induljunk – ám a valóságban ilyenkor arra a luxusra vágyunk, hogy egyszerűen átadjuk másnak a döntés jogát – a saját életünkkel kapcsolatban. Amikor pedig nincs senki, akire támaszkodhatnánk, amikor nincs jelen a megszokott nyugalom, észre sem vesszük: amit megszállottan keresünk, valójában sosem veszett el.

Londonban volt egy kedvenc kávézóm… nem is annyira kávézó, mint inkább egyfajta titkos átjáró egy másik világba. Egy nagyrészt arabok és indiaiak lakta negyed kellős közepén volt, és semmiféle táblanem árulkodott róla, hogy egyáltalán létezik. Csak azok tudtak róla, akik egy „beavatottal” érkeztek. A keskeny lépcsőn egy hatalmas hodályba lépett be az ámuldozó „első bálozó”: a belmagasság minimum hét méter volt, a teremben pedig itt-ott pislákolt csak lámpa. Igazából a kivetítő villogó, színes-szürrális képei gondoskodtak a világításról. A mentateát kortyolgató vendégek füstbe burkolózva beszélgettek a szedett-vedett fotelekben elnyúlva, néhányan ádáz biliárdharcot folytattak a sarokban, a pult mögött pedig egy mindig mosolygó, ötven körüli arab férfi várta a vendégeket, és mindenkihez volt egy kedves szava. Attól a pillanattól, hogy valaki – akár egy vadidegen – bebocsátást nyert ide, ő olyan volt vele, mintha ezeréves barátok volnának.

Mikor tavaly decemberben Londonba utaztunk, Sabina barátnőnk – aki anno először vitt el minket a titkos kávézóba – meg sem említette,hogy ugorjunk már be, ez pedig igazán szokatlan volt tőle, hiszen amíg Angliában laktunk, majd minden másnap este ott váltottuk meg a világot. Csak néhány nappal később derült ki: nem akarta az érkezésünket elrontani a rossz hírrel, de a kedves szemű férfi meghalt. Nem tudta pontosan hogyan, mikor, de azt igen, hogy a hely a „lélek” eltávozása után azonnal bezárt, és ma már irodaház épül az egykori kedvenc kávézónk helyén. Némán ültem, és azon merengtem: hogyan lehetséges ez? Egy kis darab mennyország veszett el, és egy igazi angyal búcsúzott el tőlünk. Gyertyát gyújtottunk, és az aznapi vacsorát a „régi szép idők emlékére” fogyasztottuk el.

Másnap reggel (vagyis inkább kora délután, hiszen szünidőben illik délig aludni), Sabina előállt az újabb hírrel: a „másik srác” az egykori kávézóból nyitott egy saját helyet, és igazán megnézhetnénk. Eszembe jutott, hogy volt a pult mögött volt egy fiatalabb férfi is, akivel igazából sosem beszélgettünk… valahogy annyira lekötött a tulajdonos nimbusza, a történetei, a kedvessége, hogy igazából alig emlékeztem a fiúra. Néhány órával később már meg is érkeztünk: a környék új volt, de a koncepció a régi: szűk lépcső, majd sötét hodály, és – ami korábban nem volt – egy sátrakkal felszerelt tetőterasz. Elmosolyodtam: éreztem, hogy nem történt itt semmiféle halál. Valaki egyszerűen átadta a stafétabotot. Egy tanító, akinek már máshol akadt dolga. A srác, akire alig emlékeztem korábban, éppen olyan széles mosollyal fogadott, mint a „mestere”, és hamarosan a régi kávézó sorsáról kezdtünk beszélgetni. „Emlékszem arra a robosztus, vasbeton oszlopra, ami a terem közepén állt. Mindig figyeltem, hogy milyen csodálatos ereje van, ahogy fenségesen tartja a mennyezetet. Biztos vagyok benne, hogy nehéz dolgok volt az építőknek, amikor lerombolták.” – mondtam, ő pedig felnevetett. „Tudod mi a legfurcsább? Ott voltam, amikor elkezdték szétkapni a helyet, és az oszloppal kezdték. Amikor nekimentek, kiderült: üreges belül. Egyáltalán nem volt erős, gyakorlatilag nem is volt tartó funkciója. Elképesztő, nem?” .
Ekkor vettem észre a srác felkarján lévő tetoválást: „Kill Your Idols”, azaz „Számolj le a bálványaiddal.” Hát igen…

Valóban elképesztő, milyen gyakran fordul elő, hogy meggyőződéssel hisszük: azért áll a világunk, azért vagyunk boldogok, mert bizonyos feltételek adottak hozzá. „Nélküle sosem lesz teljes az életem.” sírjuk egy szakítás után, „Ez a hely sosem lesz olyan, mint a gyerekkori otthonom!”, panaszkodunk, amikor nem találjuk a helyünket. Hosszú időnek kell eltelnie, míg megértjük: ezek nélkül a pillérek nélkül is a helyén marad az égbolt. Akit valaha szerettünk, örökre velünk marad – ahogy a mosolygós arab tulajdonos is mindörökké ott lesz „tanítványa” kávézójának minden négyzetcentiméterén. Sokszor éppen akkor válunk erősebbé, amikor elveszítünk valamit, amire a múltban bármilyen helyzetben támaszkodhattunk. Mindannyiunkban megvan az erő, hogy folytassuk, akármi történik is velünk – olyankor is, amikor lehetetlennek tűnik továbblépni.

Nincs még hozzászólás

Mindennapi jelmezeink

Írta feb 22 2013

Uszonyokat felcsatolni, megérkezett a Halak hava, amely a kabbalista asztrológia szerint elképesztő energiákat mozgat meg mindannyiunkban. Ilyenkor esedékes ugyanis a Purim ünnepe, amely a mi farsangunkhoz hasonlóan arról szól, hogy kosztümökbe, jelmezekbe bújva mulatozunk, és mit tagadjuk, mélyen, nagyon mélyen a pohár fenekére nézünk – ám ahogy mindennek, ennek is van spirituális jelentése. A kabbala szerint ugyanis a bál során viselt maskaránk azt üzeni: egy napra levetjük a jelmezt, amit minden áldott nap viselünk.

Mert mindannyian viselünk valamiféle maszkot. A főnökünkkel szemben profi, magabiztos szakemberek, a párunkkal szemben érzékeny, szeretetteljes virágszálak vagyunk, sőt a szüleinkkel szemben is pontosan tudjuk, melyik álarcunkat vegyük fel, hogy elkerüljük a szokásos vitákat. Ráadásul olyan világban élünk, ahol az Instagram egy kattintással porcelánbabává változtat mindannyiunkat, és viszolygunk tőle, ha valaki egy tökéletlen képet tölt fel rólunk Facebookra – azaz tulajdonképpen még saját magunk előtt is maszkot viselünk.

A gond csak az, hogy hozzászokunk a jelmezeinkhez, és egy ponton átváltozunk azzá az emberré, akit mímelünk. A játékos, kalandvágyó, szépséges énünket eltemetik a magunkkal szemben támasztott elvárások, és a bőrünkbe ég az “elfoglalt üzletasszony”, a “gondterhelt családanya”, vagy a “megközelíthetetlen jégkirálynő” maszk. Ha igazán őszinték vagyunk önmagunkhoz, be kell látnunk, hogy gyakran fogalmunk sincs milyen is a valódi énünk. Annyiszor jelentettük már ki, hogy “márpedig én egy olyan ember vagyok, aki…”, majd tettük az állításunk szöges ellentétét pár évvel később, hogy belezavarodunk a szerepeinkbe, és mint Jim Carrey a Maszkban, egyé válunk az álarcunkkal, mert erősebbnek, többnek, sérthetetlenebbnek érezzük magunkat tőle.

A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a maszkok valójában az egónk, az önző énünk trükkjei: elhisszük, hogy mögéjük bújva szebb lesz az életünk, ám hamarosan egyre vaskosabbak és nehezebbek lesznek. Azzal, hogy Purimkor jelmezeket viselünk, beismerjük az egónk létezését, mi több a képébe nevetünk, és megmutatjuk neki: akár Audrey Hepburnnek, cigánylánynak, vagy mentőautónak is felöltözhetünk. Azonosulhatunk egy apácával, vagy egy rüfkével, nem számít – hiszen senki sem az, aminek a felszín alapján látszik. A mindennapjaink során ezt gyakran elfelejtjük, csak mert az emberek hétköznapokon viselt “jelmezei” kevésbé kirívóak, mint egy Marie Antoinette outfit…

Elfelejtjük, hogy az egónk arra buzdít minket, ne ismerjük fel a másik “maszkját”, elhisszük, hogy “ő ilyen” – így aztán folytatjuk a veszekedést, a harcot, és egyre több káoszt és sötétséget hozunk a világba. Yehuda Berg – a Kabbala Központ igazgatója – szerint ezért tekintünk mindenre “személyes ügyként” az életben. Ezért ítélkezünk mások felett olyan élesen. Ha viszont felismerjük, hogy – Lady GaGa húscafatokból álló estélyiétől a kalauz egyenruhájáig, és a főnökeink fontoskodó mailjétől a legjobb barátunk szavajárásáig – minden külsőség mögött egy festetlen, őszintén ragyogó arc van, azonnal látni fogjuk a valódi szépséget, jóságot, bátorságot mások és önmagunk szemében is.

Ha képesek vagyunk erre nap mint nap, máris tettünk egy lépést a valódi énünk felé. És amint egyre jobban megismerjük őt, ráeszmélünk majd: nincs is szükségünk a mindennapjaink során viselt maszkjainkra – eldobhatjuk azokat!

Nincs még hozzászólás

Az ” első randis” mosoly

Írta feb 19 2013

Péntek este a párom szüleinél vendégeskedtünk családi vacsora címszóval. Az asztaltársaság egyik fő témája egy szomorú szakítás volt. A kedvesem nagynénje harmincéves házasság után válik el a férjétől, és bár tavaly év végén volt egy komoly kísérletük a szerelem megmentésére, de mostanra mindketten belátták: képtelenek annyit változni, hogy az elégedettséggel töltse el a másikat. Az asztal alatt szorosan fogtam Matan kezét, és azon merengtem, hogyan lehetséges az, hogy ennyi közös év, ennyi közös élmény után nincs más megoldás? Hat éve, hogy egymásba szerettünk a párommal, de nagyon nehezen tudok elképzelni egy életet nélküle… az már nem is ez az élet lenne, hanem egy egészen másik. Más ember lennék nélküle.

Elképesztő belegondolni, hogy az évek múlásával mennyire megváltozik a viszony két ember között. Az első randik során semmi másra nem vágyunk, mint hogy lenyűgözzük a másikat a csodálatos személyiségünkkel, igyekszünk dögösnek, okosnak, szellemesnek és elbűvölőnek hatni. Őszintén hiszünk is benne, hogy ez a mi valódi énünk. Aztán eltelik néhány hónap, jön az összeköltözés, és a gyertyafényes vacsorákat lassan felváltják a szingli-korszakból, vagy az előző szerelemből oly ismerős kételyek, frusztrációk és elvárások. Néhány év alatt pedig eljutunk odáig, hogy a legjobb oldalunkat, a legkedvesebb, mosolygós arcunkat már nem a kedvesünknek tartogatjuk, hanem az üzleti partnereknek a megbeszéléseken, vagy a barátnőknek kávézgatás közben. Mikor este becsukjuk magunk mögött az otthonunk ajtaját, és beesünk a lakásba hullafáradtan, kissé ingerülten, éhesen, semmi energiánk nem marad arra, hogy épp olyan elbűvölőek legyünk, mint a „randizós időszakban”. Elvégre „Ki más előtt lehetnék igazán önmagam, ha nem a kedvesem előtt?”

Ez persze igaz, de azért érdemes észben tartanunk, hogy ő bizony nem erre a szekérre szállt fel. Egy csinos kis hintót mutattunk be neki anno, ami után futni is érdemes. Így igazán nem meglepő, ha a hétköznapok ünnepélyessége kiveszik, az viszont már-már megdöbbentő, hogy ilyenkor szinte minden esetben a másik felet hibáztatjuk. „Ő is feltehetné a kedvenc számomat, gyújthatna füstölőt, várhatna vacsival! Most épp egy olyan nehéz időszakon megyek keresztül!” De lássuk be, az úgynevezett „nehéz időszakoknak” soha nincs végük. Csalódunk egy haverban, elveszítünk valakit, akit a rajongásig szeret(t)ünk, anyagilag a padlóra kerülünk, nem találunk élvezetet a munkánkban, hideg van, ellopták a táskánkat, okmányirodába kell menni, beteg a kutya, és így tovább. Az életünk egymást érő kihívásokból áll, ám ez nem jelenti azt, hogy mindezt kifogásként használhatjuk.

Mindezekkel együtt kell törekednünk arra, hogy önmagunk legjobb változatai legyünk nap mint nap. Ez pedig egy kapcsolat során azt jelenti, hogy nem vesszük készpénznek a szerelmet. Én hiszek az örök szerelemben. De abban is hiszek, hogy egy kapcsolat befuccsolása sosem pusztán a „másik hibája”. Sőt, abban is hiszek, hogy ami elromlott, azt megjavítani kell, nem pedig kidobni. A Fény soha nem a szeparálódásban, hanem az egységben ragyog. Ha pedig mégis tovább kell lépnünk, a szívünkben örökké kitűntetett helyet kell, hogy kapjon az, akit igaz szerelemmel szerettünk. A következő kapcsolat során pedig sosem szabad elfelejtenünk: az a bizonyos első randis mosoly sokkal többet ér, mint az igazunk bizonygatása, vagy az elvárásaink hangoztatása egy vita során.

Nincs még hozzászólás