Vissza a jövőbe… nem csak próbababáknak!

Emlékszel a nyolcvanas évek klasszikus vígjátékára, a Próbababára?Kim Cattrall – a Szex és New York Samanthája – egyiptomi hercegnőként arra vágyott: bárcsak teret és időt átugorva megvalósíthatná legvadabb álmait. A jó hír, hogy neked nem kell egy New York-i áruház kirakatában, bábuként kikötnöd ahhoz, hogy valódi időutazáson vegyél részt. Számomra a világ egyik legizgalmasabb meditációja ugyanis arra tanít, hogyan változtathatod meg a múltadat néhány perc alatt, átírva ezzel a jelent, sőt a jövőt is. Misztikusan hangzik? Pedig nincs szükséged másra, mint egy csendes szobára, türelemre és persze némi önkritikára…

Tel Avivban volt egy személyes tanárom, David Zakin, aki arra tanított: a kabbalisták szerint az előttünk álló egy hét nem más, mint a következő egy év leképezése, kicsiben. Szeptember 8-án napnyugtával ugyanis beköszönt a Rosh Hashanah, azaz az “Év Feje”, ez pedig nem más, mint számadás az előző esztendő pozitív és negatív tetteiről. Éppen ezért a hátralévő néhány napban nemcsak arra kell figyelnünk, hogy úgy bánjunk az emberekkel, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, de komoly önvizsgálatra is szükségünk lesz. David azt tanácsolta nekem: “Gondold át, kik azok, akiket megbántottál az elmúlt esztendőben, melyek azok a helyzetek, amelyekben ma már másként viselkednél, és anélkül, hogy szégyenkeznél vagy ostoroznád magad, válaszolj magadnak: ha lehetőséged lenne kijavítani a múlt tévedéseit, hogyan reagálnál az adott nehézségekre.” Ezután be is pattanhatsz az időgépbe!

A meditáció során egyetlen cél kell, hogy lebegjen a szemed előtt: pontosan felidézni az adott helyzetet, párbeszédet vagy konfliktust, és eltökélni, hogy ezúttal nem leszel reaktív. Nem hagyod majd, hogy bárki kiborítson, felbosszantson, elszomorítson, és te végképp nem teszed ugyanezt másokkal. Most pedig – mikor már lélekben szemben állsz az egykori problémával – képzeld magad a másik fél helyébe. Gondolj bele, számára milyen fájdalmat és kárt okozhatott, hogy nem sikerült barátokként, lelki társakként elválnotok. Itt a lehetőség arra, hogy megváltoztasd mindezt: gondolatban folytass párbeszédet az illetővel, és minden egyes mondatodból sugározzon a szeretet, a megértés. Nyerd el a bocsánatát, és gondoskodj róla, hogy az időutazás után benned se maradjon semmilyen tüske. Lassan nyisd ki a szemed, és láss csodát: könnyedebbnek, tisztábbnak és valahogy fényesebbnek érzed majd magad és az életed. Péntek este pedig – ahogy feljönnek a csillagok az égre – fogadd meg, hogy jövő ilyenkor sokkal kevesebbszer kell majd a “múltba utaznod”, hiszen úgy alakítod majd az évet, hogy ne legyen mit megbánnod.

Mindannyiunknak vannak hátsó szándékaink, ám ahelyett, hogy lemondanánk ezekről, évtizedeket töltünk azzal, hogy megtanuljuk elrejteni őket. Ezáltal valódi énünk helyett álarcot viselő énünkkel kötnek barátságot, üzleti kapcsolatot az ismerőseink, sőt szerelmeink is gyakran “hamis énünkbe” szeretnek bele. Ez a hét – a Rosh Hashanah hete – arról szól, hogy megtanuljunk a szívünk mélyéről adni, szólni, létezni. Legyünk igazak és igaziak: ismerjük fel a tehetségünket és a gyengéinket, királyságunk és szemétdombunk valóságát is. Nem könnyű feladat, de csak úgy tudod alaposan kitakarítani a házadat, ha tudod, mi rejtőzik a bútorok alatt. Boldog új esztendőt mindenkinek!

Már most gondold át, mi(ke)t kérsz karácsonyra…

Tévedsz, ha azt hiszed: a „boltkóros” csupán egy mókás kifejezés. A vásárlásmániának ugyanis pszichológiai szempontból ugyanaz a képlete, mint a gyűjtőszenvedélynek: a függőként igyekszünk reális magyarázatot találni arra, miért is van igényünk egy korall színű balerinacipőre, vagy egy szegecses gladiátorszandálra, miközben a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy pont annyi szükségük van rájuk, mint a kamaszkorban összefabrikált Madonna-poszter kollekciónkra. A pszichológusok szerint a gyűjtés hátterében az áll, hogy félünk a változásoktól, átalakulásoktól, ezért szeretnénk megállítani a múló időt, ez pedig súlyosabb esetben komoly mentális betegséggé is fajulhat. Amikor arról hallasz, hogy valaki 125 kiló cukorkát tart otthonában, hiszen ő a Hunniai Cukorzacskó-gyűjtők Társaságának, a HUNCUT-nak az alapító elnöke, valószínűleg egyszerűen elmeháborodottnak titulálod az illetőt, és boldogan nyugtázod, hogy te nem vagy kattant… de akkor most nézz csak be a cipősszekrényedbe!”Az ilyen emberek képtelenek megválni értelmetlenül felhalmozott értéktelen holmijaiktól, melyek között a leggyakoribbak az újságok, és a régi ruhák.” véli Haraszti László, pszichiáter, aki szerint a cipődilid a személyiségedre is kihathat. A gyűjtögetőkre ugyanis jellemző a döntésképtelenség, és rettegnek a hibázástól, emiatt folyton halasztgatják feladataikat… gondolj csak a kór királynőjére, Carrie-re, aki a Szex és New York eddigi tizenkét éve alatt képtelen volt dönteni Aiden és Big között, és a Vogue cikkeinek leadásával is folyton késésben van.

Magasan a legjobb

Nincs is annál csodálatosabb érzés, mint mikor tudod: megvásároltad életed eddigi legmagasabb sarkú cipőjét. Ilyenkor azonban nem csak a legújabb őszi kollekció befolyásol a választásban, hanem az anyatermészet is. A nők ugyanis már jóval a platform térhódítása előtt megőrültek a gigászitalpú topánkákért. Figyeld csak meg az állatokat: akárcsak a természet légy ölén, a betondzsungelben is az kapja a több tiszteletet, aki feljebb hordja az orrát a többieknél. Ha magas a cipőd talpa, az instant módon emeli a státuszodat is. Az ókori görög színházakban például egy kothornosz nevű, a Spice Girls Buffalo cipőit megszégyenítő magasságú faszerkezetet viseltek a színészek, hogy könnyebben felhívják magukra a figyelmet, míg az egyszerű emberek csak uncsi sarukban közlekedhettek. „A cipő fejezi ki leginkább egy társadalom hangulatát.” állítja az angol cipőtörténész, June Swann, aki vallja: az történelem során a változó méretű cipősarkakat szemlélve valójában a jóllét hullámzó grafikonját látjuk. A lábbelik évszázadokon át olyanok voltak, mint ma a karszalagok a kedvenc klubodban: pirossal csak szimpla halandó vagy, de az arany színűvel beléphetsz a VIP szektorba is. Ami a pasidnak a BMW kocsikulcs, az neked a Jimmy Choo: státuszszimbólum.

Két lábon járó szex

Az nem új hír, hogy a szép cipők szexisek… de mégis mitől? Hiszen a talp nem épp elsődleges nemi jelleg, ráadásul a pasik rendszerint még csak észre sem veszik, ha új topán díszeleg a lábadon. A választ a kedvenc divatlapod helyett a biológiakönyvben keresd! A női cipőket ugyanis szándékosan úgy tervezik, hogy csábító testtartást varázsoljanak viselőiknek. A magassarkú cipő például azonnal olyan pózba vág, amely az állatvilág nőstényeinek párzási testhelyzetét imitálja: popsi ki, has be. Ez a pozíció nem csak az oázis szomjas hímjeit vonzza, de a te viselkedésedre is hatással van: a kalandra kész testtartás azonnal üzenetet küld az agyadba, hogy kezdődik a párzási időszak, ennek következtében pedig egészen másként kezdesz kommunikálni a srácokkal. Ezért van az, hogy egy dögös cipőben nem csak nőiesebbnek, de igazi vadállatnak érzed magad, míg mamuszban alamuszi nyuszi vagy… és nem csak azért, mert a házi papucsodnak pink tapsi-fülei vannak. És aha már a nyulaknál tartunk… a fétis-cipőről még nem is beszéltünk!

Tudtad, hogy…

…egy nőnek átlagosan 19 pár cipője van… de csak négyet visel rendszeresen?

…a világ legrégebbi, ma is ép cipője 9000 éves? Ez aztán a vintage!

…nyugodtan mondhatod a pasidnak, hogy kinőtted a tavalyi szandidat? A lábméret ugyanis a korral változhat.

…munka után édes a shoppingolás? Este a legpraktikusabb cipőt venni, mert ilyenkor a legduzzattabb a láb.

…a Közel-keleten jött divatba a magassarkú cipő? Így védekeztek a tűzforró homok ellen. Érted már, miért viselt Carrie tűsarkút a sivatagban?

…a világ első csizmáját Viktória királynő számára tervezték? És most nem Poshra gondolunk.

…régi magyar szokás, hogy a vőlegény a lagzin pezsgőt iszik a menyasszony cipőjéből? Fogj ki rajta, és házasodj szandálban… vagy ha le akarod itatni, gumicsizmában!

Természetsen arról a bizonyos vörös fonalról beszélek. “A Kabbala nem más, mint a rég várt változás. Az emberek végre segíteni akarnak önmagukon, és ahogy haladnak a korral, választ várnak a metafizikával kapcsolatos kérdéseikre” – írta a legendás New York Times, miután egyik újságírójuk beleásta magát az Univerzum természetének tanulmányaiba. A cikksorozat – amelyhez Madonna is hozzászólt – így írt az előadásról: tanuld meg, honnan jössz, merre tartasz, és mi a dolgod ezen a világon. Sajátítsd el a praktikus módszereket, amelyek megkönnyítik a hétköznapjaidat. Magyarul: élj úgy, ahogyan mindig is szerettél volna! A pop nagyasszonya röviden csak ennyit mondott: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz! Az egésznek semmi köze a vallásos dogmákhoz. Ezek a gondolatok képesek megváltoztatni a világot, ugyanakkor egyszerűek és bárki számára elérhetőek”.

“A Kabbala ereje utat mutat, hogyan fedezhetjük fel szellemi szépségünket, és miközben megismerjük önmagunkat, valódi változásokon mehetünk keresztül” – véli a bestseller-szerző Deepak Chopra, akinek könyvei hazánkban is óriási népszerűségnek örvendenek. Manapság, amikor az önsegítő tanfolyamok és könyvek gyakran arra keresik a választ: “hogyan”, sokan inkább a globális elégedetlenség gyökerét keresve azt kérdeznénk: “miért?”. A Magyarországról Kaliforniába, majd Izraelbe költözött Fogl Hannah szerint – aki a holnapi előadás házigazdája lesz – magadban kell megtalálnod a választ: “Te vagy a mag. Mindannyian elnyertük az érdemet, hogy megteremtsük a valóságot, amely elhozza a változást a világunkba. Az átalakulást, mely a mindenki egyért elvén eltávolítja a káoszt az egész Földről.” Vallástól, kortól, nemtől, származástól és társadalmi helyzettől függetlenül bárki képes kiteljesedni a Mélyen Őrzött Titoknak köszönhetően. Vajon eljött az ideje annak, hogy feltedd a kérdést: “Ki vagyok én?” Bátorság kell hozzá, de – saját tapasztalatom szerint – elhatározásból ugrani sokkal csodálatosabb, mint tehetetlenül zuhanni. Ugye találkozunk holnap?

A Kabbala Központ egy nonprofit szervezet, melynek bevételei a Kabbala Központok és tanulócsoportok fenntartását és jótékonysági alapítványainak hatékonyságát szolgálják. Ezek a Success For Kids – a gyermekek lelki fejlődéséért, Kids Creating Peace – palesztin és izraeli gyerekek szocializációjáért és a közös, békés jövőért, Raising Malawi – a világ egyik legszegényebb afrikai országáért. Regisztrálj a www.kabbalahungary.net honlapon! Időpont és helyszín: 2010. szeptember 2., csütörtök, 18.30, Alexandra Irodalmi Kávéház, 1075 Budapest, Károly körút 3/C.

Pedig milyen jóleső érzés időnként a kiszámíthatatlanra kenni azt, ami a közös felelősségünk egy kapcsolatban, igaz? “A pasi hirtelen elhagyta a nőt.” Ezzel el is van intézve. Vagy: “Hirtelen pénz nélkül maradtunk, mert váratlanul zátonyra futott az üzleti megállapodás.” Végül pedig – mindezek következtében: “Az élet hirtelen olyan üres lett.” Ugye neked is ismerős ez a társadalmunk 99 százalékát érintő kór, a Hirtelen-szindróma?

“Vaksors, véletlen? Üres és értelmetlen szavak! Inkább ezt mondhatnánk: A Gondviselés inkognitói” – véli Joseph De Maistre, francia filozófus. A legnagyobb tévedés a világon, hogy vannak tévedések, balesetek, véletlenek. Nincs olyan, hogy “egyszer csak” vagy “hirtelen”, és olyan sincs, hogy “ok nélkül”. Minden okkal történik, és minden okozat egy újabb lehetőség. Amikor igazságtalanság áldozata lettél, emlékezz: a Hirtelen-szindróma egyetlen gyógymódja, ha felismered, hogy az úgynevezett véletlenek nem velünk, hanem értünk történnek. “Abban a pillanatban, mikor észreveszed, hogy minden zavarosnak tűnő élethelyzet a saját javadat szolgálja, máris közelebb kerülsz a tisztánlátáshoz” – áll a Titok című könyvben. Gondolj csak bele: ha elveszve érezed magad a sötétben, és nem is reménykedsz benne, hogy az alagút végén ott a fény, akkor az örök vakságra készíted fel magad. Olyan, mintha azt mondanád: “Nincs igazság, jóság, boldogság a világon!” Ezek a gondolatok pedig valóban megágyaznak a végtelen sötétségnek.

“Túl gyakran keresünk gyors rendbetételt, azonnali megoldásokat, változást máról holnapra. Amikor pedig sürgetjük a sorsot, eredmények helyett csalódás, frusztráció és elkeseredés vár ránk, pusztán azért, mert nem vártuk ki, hogy a fa, amelyet elültettünk, csírába szökkenjen, virágot bontson és meghozza a gyümölcseit” – áll a magyarul is olvasható Valódi gazdagság – A jóléthez vezető út című kötetben. A könyv szerzője, Yehuda Berg szerint bármin is dolgozunk, tudnunk kell: ha erőfeszítéseket teszünk, azt minden esetben siker koronázza majd. A megjelenő eredmények viszont nem mindig egyeznek azzal, amiket elterveztünk. Gyakran előfordul, hogy egy megmagyarázhatatlan áldás a sorsunkban az élet más területén tett erőfeszítés eredménye. Sokat teszünk egy kapcsolatba, ami látszólagosan sehova nem vezet, majd a szakítás után találkozunk a Nagy Ő-vel, és az önzetlenség, az odaadás, amelyet egy korábbi kapcsolatba fektettünk, “váratlanul” megtérül. Fáradhatatlanul dolgozunk egy projekten, ám a cég csődöt mond. Ekkor “egyszer csak” a másik, sokkal jobb munkalehetőség az ölünkbe hullik. Tudd, hogy – bár nem mindig látod majd az eredményeket ott, ahol elvárod őket – az energia sosem vész el.

Ne hagyd, hogy a káosz magával ragadjon. Ha kihívással szembesülsz, mielőtt reagálnál rá, emlékezz: “Azért történik, mert ez szolgál engem a legjobban.” A “legjobb” talán nem a szemed előtt bontakozik ki, és talán nem látod meg spontán a dolog pozitív oldalát, de ha nem omlasz össze, hamarabb észreveszed majd a bizonyosságod eredményét, mint hinnéd. Ha a “zseni átlát a káoszon” elvét tudod alkalmazni a háborús árokra emlékeztető irodai íróasztalodat szemlélve, akkor biztosan képes vagy meglátni a tökéletességet a leglehetetlenebbnek tűnő pillanatban is. Ahogy Soma Mamagésa mondja: “Nincsenek véletlenek, csak mi vagyunk éretlenek.”

A bejegyzés az Origo Női Lapozója számára készült.

Konzerv-pasi… sosem romlik meg!

Bár imádom őt, és mindennél jobban szeretném boldognak látni végre, egyik este a sokadik ilyen verbális kivégzés után feladtam, és inkább kivettem egy filmet a kölcsönzőből – egyedül. Vesztemre a Csúf igazság című mozira esett a választásom, amelyben Katherine Heigl még az én Melindámnál is válogatósabb lányt alakít. Ha egy férfi nem esik bele a “kedveli a kutyákat, de inkább macskás, és jobban szereti a csapvizet a palackozottnál” típusba, annak esélye sincs nála. Elgondolkoztam: lehetséges volna, hogy a zsírmentes tej, a cukormentes csoki, az UV- mentes barnaság és a tízperces hajfesték korában a szingli párkeresők valóban elhitték, hogy ha valamivel vagy valakivel bajlódni kell, az egyszerűen nem éri meg az erőfeszítést?

A Kabbala szerint túlságosan gyakran foglalkozunk azzal, hogy a tökéletes társsal találkozzunk, és megtaláljuk azt az egyetlen embert a sok millió közül, aki pontosan megfelel az elvárásainknak. Ezzel nemcsak hogy rossz helyre fektetjük a hangsúlyt, de elfelejtjük: kapcsolataink lehetőséget teremtenek arra, hogy gyakorolhassuk a toleranciát és az adakozást. Ha folyton ugyanazokkal a problémákkal állsz szemben a sokadik kapcsolatod során is, az azért van, mert még mindig arra vársz, hogy a másik változzon, ahelyett, hogy a saját álláspontodon változtatnál.

Azt mindannyian tudjuk, hogy a szerelem nem csupán romantikát és szenvedélyt tartogat számunkra, hiszen nem csak a boldog perceket osztjuk meg egymással. Ám éppen úgy, ahogy az Elfújta a szél sem szólhat kizárólag arról, hogy Scarlett és Rhett megismerkednek, gyermekük születik, és boldogan élnek, míg meg nem halnak, a saját életünk regénye is érdektelen volna a fordulatok, áldozatok, és – mondjuk ki – szenvedés nélkül. A nehéz időszakok, összezördülések jelentik a lehetőségeket arra, hogy a kapcsolatunkat újabb szintre emeljük. Ami gondnak tűnik, valójában ajándék: ha a “győzni mindenáron” álláspontról a “segíteni annak, akit szeretek” álláspont irányába mozdulunk el – különösen akkor, amikor mérgesek vagyunk -, haragunk azonnal szertefoszlik.

Oscar Wilde klasszikusa, az Eszményi férj óta biztosan tudjuk: tökéletes férfi nem létezik. A történet főhőse, Sir Chiltern sikeres politikus, szerető testvér és odaadó férj… azaz csak annak tűnik, míg egy csábító és veszedelmes nő jólértesültségének köszönhetően egy csapásra elveszíthet mindent, amit felépített. Victor Hugo Párizsi Notre-dame című eposzában a sármőrnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Quasimodóról derül ki: bármelyik nő rábízhatná az életét. A saját kapcsolataink kötetei azonban üresek, egészen addig, míg mi magunk nem írjuk tele őket közös tapasztalatainkkal. Hasonló a hasonlót vonzza – tanultuk az iskolában, ám a fizika törvénye a kapcsolatokra is igaz. Ha bátor, megbocsátó és szeretetteljes vagy másokkal szemben, bátorságot, megbocsátást, szeretet hozol a saját életedbe. Ha pedig a Mr Tíz Pontra hajtasz, vedd számításba, hogy megérkezik… és ő a tizenegy pontos társat hiányolja majd maga mellől. “Túl sok parfümöt használsz! Sápadtnak tűnsz! A barátaid befolyásolnak! Miért nem jársz el többet itthonról a haverjaiddal?”. Akkor pedig – kemény hasizom és pihe-puha csókok, vasalt ing és gyűrött lepedő ide vagy oda – nemcsak az elvárásaidból kell majd lejjebb adnod, de sajnos az önértékelésedből is…

A bejegyzés az Origo Női Lapozójának készült.

Ó a Balaton, régi nyarakon…

Hány augusztuson át figyeltük a hullócsillagokat, míg a szomszédos kempingből átszűrődött a fergeteges buli zaja! A Dolly Rollt a napsugár simogatta a Rapülőknek kicsi, de büdi volt a holiday, a 4F Club tagjai pedig már csak egy szál bikinit hoztak el az útra. Az évtizedek elröppennek, a sztároknak hitt csillagok végül valóban lehullanak, de hazai parti-slágerlisták dobogójának első helyén minden nyáron ugyanaz a téma tanyázik: a balatoni nyár.

„Most már valószinűleg helyesen mondjak be az angol és amerikai színeszek nevét a balatoni kertmozikban.” olvasom a nosztalgikus naplóbejegyzést egy virtuális vendégkönyvben. „Tiniként imádtam, ahogy Az Irma, te édes vetítésén bemondták, hogy ‘főszerepben: Szirlei Maklen’.” sziporkázik a szerző. Valóban: egykoron a balatoni éjszakai élet fénypontja a koktélhajó vízre szállása volt, ahol minden nyáron fellépett az Omega, a Metro, Demjén Rózsi és Koncz Zsuzsa. Akik pedig hajnal hasadtával megérkeztek a diszkó-csónakázásról, biztosan nem találtak non-stop gyrosost, legfeljebb az otthoni hűtőládában leltek rá egy kis maradék kenőmájasra és krémsajtra. A „beach house”-nak és a koktélbároknak még nyoma sem volt a strandokon, volt helyette balatoni sült keszeg, házi hurka, és az 1000 sziget öntet helyett friss, kerti tormát csaptak mellé a papírtányérra. A Balaton imázsa azóta meglehetősen megváltozott, és bár az akkori generáció a mai Magyar Tengert inkább látja Globalizált Pancsolónak, a mai kor ifjai épp ilyen romantikával emlékeznek majd vissza harminc év múlva a Flört Discoban, vagy a Balaton Soundon eltöltött nyarakra….

A közelmúltban látott napvilágot egy képes album, a Bereményi Géza-Cseh Tamás párostól kölcsönzött „Ó, a Balaton, régi nyarakon” címmel. Gál László könyve a Kádár-kori „Balcsit” idézi fel, saját, gyerekkori emlékek mellett korabeli étlap másolatokkal, reklámplakátokkal, üdítős és sörösüvegekkel, és mire végiglapozzuk egészen biztosan mi is „Traubit akarunk!” A könyvből kiderül, hogy a Bergamotte napolaj „Napozás nélkül is barnít”, és hogy a az autógumi-belsők a lehető legtrendibb úszógumik – de akkor mihhez kezdjünk a tavaly vásárolt Hannah Montanás gumimatracunkkal? Tavaly nyáron egy késő nyári délutánon a palacsintázó teraszán ülve hallottam, amint egy hatvan-körüli anya azt mondja a huszonéves lányának: „Azért hiányoznak ám a régi balatoni nyarak… ez már nem az igazi.” A lány így válaszolt: „Ja, mióta bezárt az Üvegház Diszkó, nekem se jön be annyira.” Tény, hogy ma már nem „ízes, almádi tájszólással” konferálják fel az Essőcsinyáló cimű filmet a kertmoziban, de ha elered az eső, még mindig ugyanazt a palatetőt veri a zivatar – és a cseppek zaja még mindig elnyomja a vásznon parádézó Jane Fonda, Julia Roberts, vagy Anne Hathaway hangját. A Balaton örök – csak mi változunk.

A bejegyzás részlet a HVG szakmai kiadványában, a Travel Extrában megjelent írásomból.

Bevallom, mindig is szerettem volna tanítani. Már drámatagozazos gimisként is arról álmodoztam, hogy egy napon én játszhatok majd kreatív játékokat a tehetségtől és exhibiciozimustól robbani kész kölkökkel. És miuzán a BMC a legjobb, külföldi mintájú médiaképzést hozza el Magyarországra, igent mondtam. Most már hivatalos: itt a lehetőség a fiatalok számára, hogy magas színvonalon és vidám hangulatban sajátítsák el a filmes- és televíziós világ, elméleti- és gyakorlati alapjait.

A céltudatos, fiatal színészek és médiakészítők számára, a Budapest Média Centrum a lehető legjobb választás, hiszen a diákok maguk írják, rendezik, és vágják a saját munkáikat. A hathetes program során a tanulók hetente egy filmet, vagy televíziós anyagot készítenek, így a kurzus végeztével hat sajátkészítésű médiaanyaghoz jutnak hozzá egy DVD lemezen, ami nélkülözhetetlen számukra a szakmában való további boldoguláshoz. A kis csoportokban történő munka, a folyamatos gyakorlati feladatok, és a szakmában elismert tanárok segítségével, a diákok számára minden adott, hogy a maximumot hozhassák ki magukból. A kurzust egy ünnepélyes fogadás keretein belül zárjuk, ahol minden diákunk legkiemelkedőbb alkotását levetítjük a meghívottak – család, barátok – számára.

Mikor arra kértek a szervezők, állítsak össze egy listát arról, milyen előadásokat tartanék szívesen, rövid fejvakargatés után a következőre jutottam:

- Bulvár és intellektualitás: hogyan lehet, és kell egyensúlyban tartani tartani a popularitást a kultúraközvetítést.
- “Csináld magad-karrier”: blogolás, önmenedzselés, bemutatkozás a médiában és egy ütős CV felépítése
- Interjúkészítés a “mélyvízben”: villáminterjúk idegenekkel, kvázi “vörös szőnyeges beszélgetések, és hosszú “lélekbulvárkodások”
- Hogyan álld a sarat médiaszereplőként: A bulvárlapok és a riporterek bárkit kikészíthetnek, aki nem tudja lereagálni a kínos kérdéseket, helyzeteket. Persze megvan a módja, hogy ne vesztesként hagyd el a stúdiót…

Ha te is jelentkeznél, vagy ha ismersz valakit, aki a “tévézést” nem a kanapén fekve, hanem a kamera mögött, és nem az éjjeli lámpa, hanem a refletorok fényében képzeli el, akkor látogass el hozzánk! Mert kell pár hét együttlét…

ELLE – Beauty&Beach… and me

Vérkereszt, vagy amit akartok

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor egy kora hajnali órában gyertyafénynél olvasgattam Sylvia Plath naplóját. A az álmosság és a könnyeim felváltva mardosták a szememet, és végtelenül fáradt voltam lelkileg és szellemileg egyaránt, de képtelen voltam letenni a könyvet. „Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek 
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. 
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.” A saját könyvem, ekkorra már betördelve várta, a nyomtatást. Több tucat barát és intrikus kérdezte tőlem: „Tulajdonképpen miért akarsz írni?”. Most választ adott valaki… helyettem. Egész életemben imádtam tanulni, mert ha valami befészkeli magát az agyamba, nem nyugszom addig a pillanatig, míg nem tudok meg róla mindent. Éppen ezért a kezdeti bíztató visszajelzések után amint tehettem, Londonba utaztam, hogy találkozzam Frieda Hughes-szal…

Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Frieda Hudges, az Wales-ben élő képzőművész és írónő azonban kétségtelenül többet cipel a vállán, mint a legtöbb ember ezen a világon. Közülük pedig a legnehezebbek azok, amelyektől ha akarna sem tudna megszabadulni: a szülei. Frieda a brit királyi család egykori udvari írójának, Ted Hughes-nak, és a legendás amerikai költőnőnek, Sylvia Plath-nek közös gyermeke. Egy olyan pár szerelmének gyümölcse, akiknek művészete, magánélete és halála egyszerre tölti el az őrülettől valő rettegéssel, és térdrogyasztó csodálattal az olvasókat. Drámai, útvesztőkkel és szakadékokkal teli pályájukról dokumentumfilmek, regények és hollywodi szuperprodukciók regélnek – és Frieda Hughes verseinek, festményeinek is ők a fő múzsái.

Párhuzamos univerzumok

Frieda édesanyja, Sylvia Plath már kislányként is jóval érzékenyebb és szellemileg is érettebb volt társainál. Egészen fiatal volt még, mikor novellájával megnyerte a Mademoiselle nevű női magazin díját, így egy hónapon át gyakornokként dolgozhatott egy “másik világban”: New Yorkban. Ám a divatbemutatók, fogadások és partik hamar rádöbbentették a különc és szorongó fiatal nőt: ő ide sem tartozik. Talán sehová sem. Hazautazását követően elbújt anyja házának pincéjébe, és egy levélben tudatta a családjával: el kellett utaznia… majd lenyelt egy maréknyi altatót. Napokkal később találták meg a szinte teljesen kihűlt testet, az orvosok pedig csodával határos módon megmentették az életét.

Ez pedig már Sylvia Plath, egyetlen regényének, az Üvegburának töténete: Esther Greenwood tizenkilencéves, és minden álma, hogy író legyen. Miután egy vidéki divatlap ösztöndíjának nyerteseként egy hónapot New Yorkban tölt, vágyai beteljesülni látszanak, ám ebben a féktelennek és erkölcstelennek tetsző világban minden korábbi álom kemény, fájdalmas földhözcsapódással ér véget. Amikor pedig visszautasítja őt a helyi Irodalmi Főiskola, végképp összeroppan. A szexuális frusztrációktól és mély depressziótól szenvedő lány minden erejével azon van, hogy legyűrje az őt felőrlő betegséget, majd lassan eljut a pontra, mikor megérti: számára a hallucinációk és a pokoljárás az élet, a művészet és a halál bölcsője egyaránt. Bár a párhuzam Esther és Sylvia kötött kétségbevonatatlan, ma, majd’ ötven évvel később bátran kimondhatjuk, hogy Plath – szinte látnokként – saját lányának történetét is megírta. Hiszen míg Sylvia az Üvegbura kiadásának évében belehalt „az életben maradás óriási munkájába”, Frieda Hughes, -akárcsak Esther Greenwood a könyvben – él, vagy talán méginkább túlél.

Frieda Hughes évtizedeken át rejtőzködött a világ elöl, akárcsak anyja egykor odalent a sötét pincében. „Megpróbáltam nem alkotni, és éreztem, hogy boldogtalanná válok. Megpróbáltam nem írni, és rájöttem: a lehetetlennel kísérlezetem. Még ha rosszúl írnék is, még ha senki sem volna kíváncsi rám, akkor is tennem kell a dolgomat.” Frieda pontosan tudja, hogy – úgy nőként, mint művészként – élete végéig anyjával fogják összemérni, ahogy azt is, hogy számtalan, számára vadidegen ember saját kis árvájaként gondol rá. A lányként, aki szinte még csecsemő volt, mikor anyja magára nyitotta a gázcsapot. A csöpp kishölgyként, akivel egy iskolatársa közölte, hogy a mamája öngyilkos lett, mert saját apjának nem volt merssze elmondani a szörnyű hírt.

Tisztelgés vagy halottébresztés?

2003-ban azonban Frieda világa ismét megremegett: mozikba került a film, amelyben az Oscar-díjas Gwyneth Paltrow és a “szőke James Bondként” elhíresült brit színész, Daniel Craig játsza Sylvia Plath-et és Ted Hughes-t. Egy, az egész világ előtt ismert történet elevenedett meg szélesvásznon, ez pedig óhatatlanul megosztotta a közvéleményt. Ám a film ellen kampányolók zászlóvivője maga Frieda Hughes volt, mondván: a szüleiről készült fércmű nem több, mint ízléstelen hullagyalázás. “Most már film is készül, annak, aki nem tudja elképzelni, 
milyen, mikor fejét a sütőbe dugja, 
és elárvulnak a gyerekei. (…) A filmesek összegyűjtötték a testrészeket. 
Akarják, hogy lássam. 
De az ízületeknél össze kell kötözni, 
és elrejteni a műanyag részeket felújított anyámban. 
A verseit akarják használni 
tű és cérna helyett, 
hogy hiteles legyen. 
Azt mondják, örülnöm kellene, hogy visszahozták nekem, 
ezért adjam oda a szavait, 
hogy beletömjék a szörny szájába: 
öngyilkos Sylvia-Baba, 
aki jár is és beszél is, és kérésre bármikor meghal, 
meghal, és meghal, 
és örökké meghalhat újra.”
 Frieda nem csak, hogy nem volt a producerek segítségére a forgatókönyv megírásakor, de egyenesen megtagadta a kérést, hogy a filmkészítők hozzáférhessenek anyja életművéhez.

Talán én is ezt teszem most: feltámasztom a halotti maszkot viselő, részben emberi szövetből, részben plasztikból és képzelőerőből összefércelt Sylvia-Babát? Talán ezért kellett napokon át hiába keresnem Frieda Hughes ügynökét, aki egy esős délelőttön végre válaszolt a számtalan telefonhívásomra, és határozott hangon azt mondta: „A művésznő egy ideig semmiféle témában nem ad interjút senkinek, semmilyen körülmények között.” Notting Hillben, a Portobello Road egyik sarkán álltam, és összeszorítottam az ajkaimat, ahogy kövér, londoni esőcseppek végiggurultak az arcomon. Azon merengtem, vajon miért mondhatott nemet. Ironikus módon Sylvia Plath sorai jutottak szembe: “Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. (…) Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után.”

Írni akartam erről. Korlátok nélkül. A napokban adtam fel a jelentkezési lapomat a londoni Goldsmith Egyetem „angol-amerikai irodalom és kreatív írás” kurzusára. A motivációs esszémben azt írtam, ez az én születésnapi levelem. „Sylvia Plath idén 72 éves lenne, én pedig 27 vagyok. Amikor őt olvasom, tükörbe nézek, úgy ézem, a saját lelkem beszél hozzám. Éppen így akarok írni én is: az olvasóm tükörképe akarok lenni, amely megszólítja őt. Nem akarok vakon választani, keserűen keresni a saját önkifejezási formámat, majd nem találva azt ismét elbújni a világ elől.” Ha pedig engem is visszautasít az „Irodalmi Főiskola”, újra elolvasom majd Az Üvegburát, és akkorra már végképp elbizonytalanít majd a kérdés: ki is valójában a könyv főhőse, Esther Greenwood. Sylvia Plath, Frieda Hughes, vagy talán éppen én… Steiner Kristóf

A cikkem teljes, szerkesztett változatát at ELLE magazin Beauty&Beach különszámában olvashatod el.

85, és 55 kilósan. Alig pár hónap telt el a két fotó készítése között.

Egy kínai étteremben ülök, hajam kócos, kinyúlt póló van rajtam. Előttem egy tálcán tojásos pirított tészta, tavaszi tekercsek, rizspuding… és egy csomó más étel, amire csak rámutattam: “Ezt is!” Gyorsan, rágás nélkül nyelek, nem is érzem az ízeket: ha nyers tésztát vagy élesztőt tömnék magamba, az is kielégítene…

Tízévesen kezdtem kissé kikerekedni. Az étel mindig az első számú örömforrást jelentette számomra, ez pedig egészen odáig fajult, hogy egy hatalmas pizza a nap fénypontjává vált számomra. Sportolni gyűlöltem, a tornaórát még a mateknál is jobban utáltam. Persze az sem segített, hogy a mamám időnként viccesen “hurkának” vagy “daginak” becézett… Ilyenkor valahogy még éhesebb lettem. Talán tudat alatt úgy éreztem, hogy “fel kell nőnöm” a nevemhez. Sosem voltam kimondottan duci, de puhány, enyhén túlsúlyos fiúcska voltam, kis pocakkal. Ugyanakkor viszont elképesztően hiú voltam, és egyre inkább foglalkoztatott a hollywoodi “size zero” kultúra.

Pontosan emlékszem rá, mi inspirált arra, hogy mindenkinél vékonyabb legyek: a Charlie angyalai tengerparti jelenetében Demi Moore csupán egy apró bikinit visel. Alakja inkább emlékeztetett huszonnyolc év körüli jógatanár fiúra, mint egy formás nőre: szálkás lábak, finom tónusok a hason, karakteres, csapott váll… Pont olyan, amilyenre vágyom. Rákattantam a hollywoodi sztárdiétákra: rendszeresen vásároltam az egyik brit magazint, amelyben óriásira kinagyított úszógumik mellé rikító rózsaszínnel írták fel: “Oh, no!” Pontosan tudtam, hogy Nicole Kidman 900 kalórián él, hogy Posh Spice kizárólag epret és bébispenótot eszik. Mindezt összegyúrva megalkottam a saját diétámat: annyi kalóriát ettem, amennyit a testem egy nap alatt képes volt elégetni, ez pedig kizárólag fehérjéből állt. Emellett mindennap infraszaunáztam, így gyakorlatilag mínuszkalóriákon éltem.

Ha akkoriban békén hagynak, az anorexia talán múló hóbortként eltűnt volna az életemből, de az ismerősök képtelenek voltak nem észrevenni a változást. Nyilvánvalóan aggódtak értem… csak nem a megfelelő módon tették. A sok “Undorítóan sovány vagy!”, “Látni akarom, ahogy megeszel egy szelet tortát!” megtette a hatását: zabálni kezdtem a tudálékos, okoskodó kommentátorok kedvéért. Ekkor kezdődött a bulimiám. Lassan kiismertem a testem reakcióit: tudtam, miket kell ennem ahhoz, hogy könnyebben menjen a hányás, megtanultam halkan, öklendezés nélkül megszabadulni az ételtől, és persze mindenki előtt titokban tartottam az új szenvedélyemet. Ám az étkezési zavarból rövid idő alatt mentális zavar lett, és azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy másik bolygón élek. Az életem kizárólag a zabálás, a hányás és az ezt követő érzelmi mélyrepülés körül forgott.

Egy fekély kellett ahhoz, hogy észbe kapjak: vérző gyomorral szállítottak egy budapesti kórházba, gyomortükrözésre. Orvosi tanácsra elkezdtem pszichiáterhez járni, és szorongásoldókkal meg antidepresszánsokkal próbáltam elnyomni a betegségem egyre szaporodó tüneteit, a gyógyszereknek köszönhetően azonban tompa és hiperérzékeny lettem. A zabálási rohamok épp úgy rám törtek, mint korábban, de a tekintélyes mennyiségű idegnyugtatónak köszönhetően fizikailag képtelen voltam megszabadulni a hatalmas ételmennyiségtől, így ismét hízásnak indultam. A bulimiám hét és fél éve alatt a súlyom 54 és 84 kiló között ingadozott. “A bulimiám”… – mintha csak a kisállatomról beszélnék, igaz? Az étkezési zavar, kiszorítva a valós kapcsolatokat az életemből, az egyetlen “barátom” volt, akihez fordulhattam. És tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, kiharap belőlem egy darabot, mérgez és rombol, de nem érdekelt.

Csernus Imréhez egy barátom tanácsára fordultam, aki évtizedeken át szedett altatókat és idegnyugtatókat. Mára teljesen “tiszta”, és ezt Csernusnak köszönheti. Az első találkozásunkkor nagyjából két perc után sírva fakadtam, pedig még szinte hozzám se szólt. Talán háromszor jártam nála. Nem sokkal később az összes tablettámat a kukába dobtam – még az elvonási tünetek sem riasztottak el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Utolsó találkozásunkon Csernus arra kért, írjak egy levelet, amelyben megbocsátok mindazoknak, akikre legbelül haragszom, köztük magamnak is, és a levél megírása után bizonyítsam be önmagamnak, hogy – ahogy ő mondta – “nem csak lecsúszott popsztárokkal vagyok képes cseverészni a hülye műsoromban”. Soha többé nem mentem vissza hozzá – nem is találkoztunk azóta.

A valódi gyógyulási folyamat három éve kezdődött, amikor édesapám javaslatára Indiába utaztam, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől: az volt a cél, hogy lássam, milyen is a valódi szenvedés. Tudni akartam, milyen egy olyan országban élni, ahol a Teréz anya szeretetközpontokban haldokló gyerekeket, az utcán leprásokat kerülget az ember. Egy olyan világban, ahol az ételnek valódi értéke van. Tavalyi Izraelbe költözésem is rengeteget segített abban, hogy magamhoz térjek, vagyis egészen pontosan visszatérjek önmagamhoz. Ugyanis éveken át nem voltam önmagam. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a bulimiának “mandátuma” van, a pszichológusok szerint pedig a betegség rendszerint hét éven át tart. Talán van benne valami. És bár az elmúlt években a spirituális fejlődésemnek köszönhetően megtanultam jobban bánni önmagammal, a mai napig nem merem gyógyultnak nevezni magam, legfeljebb tünetmentesnek.

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Laopzóján olvashatod el.

A Tuti gimi – eredeti címén One Tree Hill - egy harmincévesen kamaszokat játszó lényekről tinikről szóló dráma,  a sztori pedig a család, a szerelem, a divat és a kosárlabda körül forog. 2003 óta fut Amerikában, ahol jelenleg a hetedik sikeres évadot vetítik. Az én karakterem, Mouth a kosármeccsek kommentátora, és nagy álma, hogy sportriporter legyen. A szerelmi élete nem túl szerencsés – alapvetően kissé lúzer figura -, viszont hatalmas szíve, és legalább akkora füle van…

A Beverly 90210 kispista a One Tree Hill drámáihoz képest…

A Skins egy kétszeres BAFTA-nyertes brit televíziós sorozat, melyben egy tinikből álló baráti társaság mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Sikerét főként annak köszönheti, hogy  olyan kényes témákba tenyerel bele, mint például a kábítószer-fogyasztás vagy a homoszexualitás. Maxxie egy meleg srác, akinek álma, hogy profi táncos legyen, és hogy kivetkőzzön vele született “ribanckodós” személyiségéből. Kedvenc jeleneteim egyikében az egész osztály előtt kér bocsánatot, amiért nem tud parancsolni a hormonjainak…

A Skins 18 év felettieknek csak kiskorú felügyelete mellett ajánlott…

Az animékkal mindig is jóban voltam, hiszen kamaszként nagy Sailor Moon rajongóként minden szünetben azt üvöltöttem a suli folyosóján: “Lunáris prizma, változtass át engem!”. Ez a szerelem munkám során is elmélyült, hiszen én írtam a Pokémon 3 – A Film című mozi magyar szövegét. Kedvencem saját karakterem azonban az Inu Yasha kis hőse, Shippou, aki kitsune-youkai, vagyis egy róka-szellem. Apjával élt, akihez egy nap egy szent ékkőszilánk került. E miatt támadtak rájuk a gonosz villám-fivérek, akik elvették a szilánkot, és megölték a kis róka apját. Shippou egyedül maradt, és meg akarta bosszulni apja halálát. Így keveredett a főszereplők, Inuyasha és Kagome és Miroku életébe, akik szintén szent ékkő szilánkokra vadásznak. Egyik támadása a Kitsune-bi (róka-tűz), amelyet elementáris erővel üvölt, ha bajba kerül. Ezt az apró momentumot a különféle anime találkozókon a közönség kérésére gyakran felelevenítem. Nevének jelentése hét ékszer, és számomra valóban aranyat ér… nagyon megszerettem őt.

Inu Yasha, és egy kis családi perpatvar…

Meglehetősen nehéz összeszedni valamennyi szinkronmunkámat, de a kedvenceimet könnyű felidézni: a Metropolis című Animében a gonosz Rock hangját kölcsönöztem, a Terry Fox igaz történetéről szóló moziban én voltam rákbeteg futóbajnok, Terry hangja, az Érbevágó című thriller-komédiában pedig a főszereplő, Zia magyarhangja voltam. Vicces visszagondolni a Táncoslábú kamaszlányok című Disney filmre is, amelyben egy kis latin macsó szólalt meg az én hangomon, de az is feledhetetlen élmény volt, hogy a Fiúk a Klubból tizenhatéves, HIV+ fiúprostituáltjaként, Hunterként végigkáromkodhattam a kultikus sorozatotot.