Sosem felejtem el, mikor kiskoromban a nyakamban viselt malát vagy a csuklómra tekert vörös fonalat nézegetve az ovistársam megkérdezte: mit jelentenek az amulettek? Amikor viszont röviden csak annyit feleltem neki: olyasmit, mint számodra az apró kereszt a nyakadban, kerekre nyílt szemekkel bámult rám. “Miért, az jelent valamit?”

Később az általános isiben is szembesültem vele, hogy néhány osztálytársam egy hittanóra után lazán besózott egy csigát, vagy lefejezett egy szarvasbogarat, csak úgy viccből. Azt hiszem, még a tízet sem töltöttem be, amikor először fogalmaztam meg magamban: a vallás – anélkül, hogy valaki lelki fejlődésének eszközeként tekintene rá – épp olyan, mint a babaként ránkragadt becenevünk. Sokakban kamaszkorukig fel sem merül, hogy sosem adta áldását rá, hogy az egész utca Bömbinek, Mókinak vagy Pipinek hívja. Ahogy arra sem, hogy megkereszteljék, megszabadítsák az előbőrétől, vagy vasárnaponként istentiszteletre hordják, esetleg rendszeres palacsintapartikra a tiszteletes otthonába… megtörtént eset.

Én magam buddhista családban nőttem fel, a tibeti mantrák mormolása közben pedig már gyerekként is fél szemmel a magyar szöveget követtem, hogy megfejtsem a kódokat. A vallási hagyományainknak ugyanis – bár sokszor csupán berögzüléseknek tetszenek – mindig vannak spirituális gyökerei. A Biblia tanításai is metaforikus értelemben segítenek a hétköznapok során – hiszen nem fizikai értelemben építünk égigérő tornyokat, hanem büszkeségünk, egónk tör az égig. A Vörös-tenger kettéválása az izraeliták előtt nem egy természeti jelenséget vagy egy David Merlini trükkjeit megszégyenítő varázslatot kíván szemléltetni, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy – ha már Izraelben töltöm a nyugati kulturában zsidó húsvétként emlegetett Pészahot – utánajárjak, mit is ünneplünk valójában, a felszín alatt. Kutatás közben pedig valódi időkapura bukkantam…

A Pészah kozmikus időkapuja a Kos havának teliholdjakor nyílik meg, és egy olyan világba vezethet minket, ami 0% egót és 100% tiszta Fényt jelent. Ez az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy ráakadjunk a lelkünk mélyén feketéllő negativitásokra, amelyek megakadályoznak minket a lelki fejlődésünkben, és nem mellesleg abban, hogy helytálljunk a munkahelyünkön, megtartsuk a pasinkat, vagy épp rászánjuk magunkat arra a hónapok óta tervezett nyersdiétára/jógatanfolyamra/hastánckurzusra.

A Kos havának 15. napján a Fény elér, és felfed minden apró sötétséget. Mindannyiunk életében van valami – egy rossz szokás, egy működésképtelen kapcsolat vagy a karácsonyi úszógumi -, amelyről szentül hisszük: ettől lehetetlen megszabadulni. A Pészah üzenete nem  más, mint hogy – ahogy az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságot – a legrosszabb rémálmot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Tegnap este a kedvesem családjával, gyertyafényben ültük körül a Széder-tálat: egy furcsa tányért, amely olyasféle evilági, spirituális kapu, mint Harry Potter zsupszkulcsa vagy Neo piros kapszulája a Mátrixban. Maga a tányér, amin az ételeket elhelyezzük, a materiális világ. A rajta lévő pászka az elhivatottságot jelképezi, az égett csirkenyak  – amelyet vegánként igyekeztem tapintatosan odébbpasszolni – segít megszabadulni a negatívitástól, a tojással – amelynél ismét exkuzálnom kellett magam – feladjuk a bennünk tomboló részesülési vágyat, a keserű torma pedig a halál ízét kóstoltatja meg velünk. A legbizarrabb fogás, a zavaros lekvárra emlékeztető Haroset három gyökérből és hét gyümölcsből készül, és a spirituális munka iránti elkötelezettséget szimbolizálja, ha pedig még mindig nem volt elég a zöldségből, a petrezselymet sós vízbe mártva megédesítjük azokat az ítéleteket, melyek a következő évben ránk várnak. Végül pedig egy csodálatos hír az állandó fogyókúrázóknak: a saláta segít egyesíteni az erőinket, hogy eltávolítsuk a káoszt a világból.

Amikor a telihold fényében fürödve nyugovóra tértem, a hasamnál jobban már csak a fejem volt tele: azon merengtem, vajon átugorva a csibehúst és a tojást én is keresztülléphetek-e az időkapun, vagy kint rekedtem a többi vegával és azokkal, akik épp hímestojásokat festenek a közelgő húsvét alkalmából. És bár válasz nem érkezett sem Mózestól, sem a mellettem hortyogó páromtól, éjszaka furcsa álmot láttam, amely száz szónál is többet ért. A kabbala tanai szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolni a föld vonzásával. Azt hiszem, a Pészah, a húsvét, a ramadán, sőt a tiszteletesnél rendezett palacsintaparti is éppen erről szól: néhány órára, napra, hétre igyekszünk elszakadni attól a hittől, hogy a boldogságunk a csípőnk körméretéből, a mahagóni konyhabútorból vagy az új iPhone-applikációnkból fakad. Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian boldogabban élhessünk a Földön, világossá válik: hétköznapi vágyaink olyanok, mint a gravitáció. A földhöz láncolnak minket. Álmomban azonban félelem, ragaszkodás és fizikai szárnyak nélkül repültem a tenger felszínén remegő ezüsthíd felett. Ha csak egy éjszakára is, de kiléptem a mátrixból.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Amikor beköszönt a december, mindannyiunk szíve csordultig telik szeretettel, és arra gondolunk: mit adhatnánk azoknak, akik fontosak nekünk. December elseje azonban nem csak a téli ünnepek közeledtét jelzi: ez ugyanis az AIDS Nemzetközi Világnapja, melyről a Staying Alive című egész napos rendezvényen nagykövetként emlékeztem meg. Mert azoknak is adhatunk valamit, akik attól félnek: jövőre már nem ülhetnek a karácsonyfa mellett a szeretteikkel.

Boldog Ünnepet Mindenkinek!

Ahogy a színpadra léptem, és megpillantottam a sok rám szegezett szempárt, végignéztem a közönségen. Hihetetlen, hogy tudósok és orvosok százezrei keresik a gyógymódot az AIDS-re, hogy politikusok, diktátorok és vallási vezetők sokasága próbálja megteremteni a világbékét, ennek ellenére egyre nagyobb káosz uralkodik a Földön: éhínség, járványok és természeti katasztrófák pusztítanak, mi pedig széttárjuk a karunkat, várva a megoldást, és azt mondjuk: “Nem tehetünk semmit.” Márpedig igenis tehetünk!

Az olyan események, mint az AIDS Nemzetközi Világnapja olyasvalamire hat, amelyre a tudomány nélkülünk, “kis emberek” nélkül képtelen volna: a kollektív tudatra. Biztosan veled is megtörtént már, hogy eszedbe jutott egy barátod, akivel száz éve nem találkoztál, és egyszer csak szembejött veled az utcán, vagy hogy a szerelmedre gondoltál, és egyszer csak megcsörrent a telefonod, és ő volt az. Ezek a pillanatok ékes bizonyítékai annak, hogy létezik egy másik dimenzió, egy olyan világ, ahol egy makacs kis vírus nem tehet tönkre egyetlen emberi életet sem. Egy olyan szint, ahol mindannyian képesek csodákat tenni.

Az sem véletlen, hogy ebben az esztendőben az AIDS-világnap egy napra esett a hanuka első estéjével. Ez ugyanis – függetlenül bármiféle vallástól vagy felekezettől – a csodák ünnepe. A hagyomány szerint egy picike olaj, amely csupán egyetlen napig loboghatott volna, elegendő volt ahhoz, hogy nyolc napon át életben tartsa a tüzet a szent gyertyatartóban – az emberek hitének, bizonyosságának köszönhetően. Ez ellentmondott minden fizikai törvénynek, mégis megtörténhetett, mert azon az éjszakán a sok lélek egyként ragyogott. Ez nem más, mint a kollektív tudat ereje.

Éppen ezért a hanuka hete a legnagyszerűbb időszak arra, hogy csodákat tegyünk a saját életünkben és másokéban egyaránt. Arra, hogy azt üzenjük azoknak, akik a HIV-vírussal küzdenek: “Ne adjátok fel!” És talán arra is, hogy ezennel ünnepélyesen tegyek egy nyelvújító javaslatot: az AIDS-ben, rákban vagy bármilyen más betegségben szenvedőket soha többé ne nevezzük betegeknek. A kollektív tudat erejének jegyében, a csodatévő hatalmunk tudatában hívjuk őket úgy: gyógyulók.

Tegnap éjjel izgalmas beszélgetésbe bonyolódtam a Kabbala Központ budapesti tanárával: Daniel Eldar elmesélte, hogy egy középkorban élt bölcs, Izsák Lúria szerint a húsevés könnyedén beszennyezheti az emberi lelket, és a kabbala szerint nincs jogunk állatok sorsa felett rendelkezni. Ma éjjel az inszomniától vezérelve végeztem egy kis kutatómunkát…

Fájdalmas… az igazság.

“Mindannyian Isten teremtményei vagyunk – az hogy kegyelemért és méltányosságért imándkozunk, miközben tovább esszük az állatok húsát, amiket miattunk öltek meg, számomra összeegyezhetetlen. Én akkor is vegetáriánus maradnék, ha az egész világ elkezdene húst enni. Ez az én tiltakozásom a világ állapota ellen. Atomenergia, éhínség, kegyetlenségek – lépéseket kell tennünk ellenük. Az én lépésem a vegetarianizmus. És azt gondolom, hogy egy nagyon fontos lépés. Gyakran emlegetik, hogy az ember mindig is evett húst, mintha ez megbocsáthatóvá tenné, hogy továbbra is ezt tegyék. Ha ezt a logikát követjük, akkor azt sem szabadna megakadályozni, hogy ember embert öljön, hiszen ez is ősidők óta megtörténik. Az állatokkal szemben, mindenki nácivá válik… Az állatok számára ez egy örök koncentrációs tábor.”

Isaac Bashevis Singer, Nobel-díjas amerikai író