Archívum: 'zsidó'


Ledőltem a Díványra!

Írta márc 20 2014

Drága jóbarát, míg a steinerkristof.com egy napon új életre kel, és feltámadik, mint hamvából a főnix a Harry Potterben, kövesd írásaimat a Díványon és a Facebook oldalamon! Angol nyelven továbbra is blogolok a WhiteCityBoy blogon – az ehhez kapcsolódó Facebook oldalamat itt találod. De van ám még tovább is!

Magyarul ugyanis – a nyomtatott lapok mellett – az Index.hu populáris kult potrálján folytatom az írást: vegán receptekről, könnyű spiritualitásról, filmekről, dalokról, utazásról, életről-halálról mesélek, ahogy azt már tőlem megszokhattad.

IDE KATTINTVA MINDIG MEGTALÁLOD AZ INDEX / DÍVÁNY ROVATOM LEGFRISSEBB, ÉS ARCHIV CIKKEIT IS.

IDE KATTINTVA AZ INDEX “Nesze!szer” BLOGON VASÁRNAPONKÉNT MEGJELENŐ ÚTJEZŐIMET OLVASHATOD.

EZEK ITT PEDIG KORÁBBI CIKKEK TŐLEM ÉS RÓLAM AZ ORIGO / LIFE.HU-N 

ITT KÖVETHETSZ FACEBOOKON – ÍGY NEM MARADSZ LE A NYOMTATOTT SAJTÓBAN MEGJELENT ÍRÁSAIMRÓL. 

Levél mindenkinek, aki sírt már, ha megbántották

Írta feb 15 2013

Három évvel ezelőtt volt szerencsém egy teljes hónapot Britney édesanyjával, és közeli hozzátartozóival tölteni… no nem személyesen, hanem Spears Mama könyvének, az „A Viharon át”-nak magyarra fordítása során.

Magical night

Az énekesnő édesanyja nem afféle „mindent kitálalok” sztorit vetett papírra, inkább egy édesanya személyes naplója volt ez, amelyen keresztül kicsit könnyebb azonosulni a világ egyik legnagyobb sztárjával. A hírességeket figyelve sokszor elfelejtjük, hogy ezek az emberek éppen olyan emberek, mint mi, mi több, komoly sansz van rá, hogy sokkal komolyabb és súlyosabb gondokkal küzdenek, mint egy takarítónő, vagy egy cégvezető… vagy épp mi magunk.Klisé, de igaz: mindannyiunknak megvannak a magunk problémái, és mivel mi vagyunk a saját életünk filmjének főhősei, mi vagyunk a legnagyobb sztárok a saját világunkban.

Szinte ijesztő belegondolni, hogy amikor ránézünk egy átlagos lakótelepi háztömb kaputelefonjára, minden egyes kis csengő egy külön világot rejt. Egy olyan életet, amelynek főhősei számára ők maguk a sztori főszereplői. Rólunk még csak nem is tudnak, fogalmuk sincs, hogy a házuk előtt jártunk. Mi nekik az, hogy mi nem találjuk a helyünket a világban, amikor apu épp tegnap vallotta be, hogy szeretője van, amikor meghalt a család hűséges hörcsöge, Eper, vagy amikor egyszerűen csak odaégett a muffin? És miközben mások felett büszkén ítélkezünk, legyenek azok elhízott sztárok, vagy a szomszéd gyermeknevelési szokásai, elfelejtjük, hogy hányszor bocsátottunk meg saját magunknak, amikor kicsit összeomlottunk ennek a – lássuk be – néha baromi nehéz életnek a súlya alatt. Hogy milyen komoly harcot folytatunk önmagunk elfogadásáért nap, mint nap. Amiért nem vagyunk olyan vékonyak, mókásak, lazák, bölcsek, mint amilyenek lenni szeretnénk.

Mások balsorsának tükrében sokkal kisebbnek tűnnek a hibáink, igaz? Ez a gondolkodás viszont sajnos oda vezet, hogy tragédiasorozatot indítunk el, úgy személyes, mint globális szinten. Ha belemegyünk abba, hogy másokat szapulunk, saját magunkra zúdítjuk rá a kisebbségi komplexusokat: ettől kezdve harcolnunk kell. Egy olyan világot teremtünk magunk köré, amelyben megengedjük a körülöttünk élőknek, hogy megmérgezzék a közös környezetünket. Mókásnak tűnik szidni a sztárokat, és kiröhögni valakit egy plasztikai műtét kapcsán, de kevésbé vicces, amikor ugyanezt a stílust alkalmazza a párunk egy vita során. Aki sírt már amiatt, hogy valaki durván megbántotta őt, sosem engedheti meg magának, hogy ő is ilyen módon beszéljen másokról. Könnyen lehet, hogy épp azok között az emberek között vár ránk az Igazi Lelki Társunk, vagy a leghűségesebb barátunk, akiket a legélesebben ítélünk meg.

Vajon hány muszlim férfi találhatna szerető feleséget egy zsidó nő személyében, ha nem bénítanának minket az előítéletek? Hány srácról derült volna ki, hogy arany szíve van, ha nem fordulunk sarkon pofákat vágva? Hányszor lett volna lehetőségünk előrelépésre, és személyes fejlődésre, ha nem érezzük kínosnak, hogy bocsánatot kérjünk valakitől, akit megbántottunk? Sőt, hány lány találna társra egy nőben, vagy férfi egy másik férfiban, ha lerombolnánk a tudatunkat kalickában tartó homofóbiát? Kellemetlen kérdések, igaz? Mindannyiunk kérdései. Legyen szó Britney Spearsről, SP-ről, Liptai Claudiáról, vagy Ritáról a sales osztályon, meg a fura nőről a hetedikről. Mielőtt nyersen ítélkeznénk, emlékezzünk rá: emögött az ember mögött egy élet küzdelme áll, minden áldott reggel ugyanúgy fejest kell ugrania a világba, mint nekünk. És ahogy önmagunknak is bíztatást, gondoskodást és megértést kívánunk nap mint nap, adjuk meg nekik is mindezt. Ekkor, és csak ekkor kezdjük el megtalálni a helyünket a világban. Csak mások értékelésén és szeretetén át juthatunk el oda, hogy értékeljük és szeressük önmagunkat.

Mazal Tov, Palesztína!

Írta nov 30 2012

Ma reggel Matan bátyja, Noam átugrott hozzánk egy kávéra, és miközben a friss eper és a ropogós bagett illata betöltötte a levegőt, a szomszédos művészpiacról pedig a Kék Duna Keringő dallamfoszlányai szűrődtek be, a háborúról és a békéről beszélgettünk.

A kedvesem bátyja pilóta – ez pedig azt jelenti, hogy számtalanszor repült már Gáza felett -, és miután elolvasta az írásaimat a nyolc napon át tartó oda-vissza lövöldözésről, azt mondta: “Igazad van, de azért tudnod kell: akárhogy is ragozzuk, és akárkinek a hibája is, és akármennyire is próbáljuk elkerülni, ártatlan emberek is meghalnak odaát – és valóban, köztük gyerekek is. És mivel ez is a valóság része, fontos, hogy erről is tudjon a világ. Mondhatjuk azt, hogy ‘nincs más lehetőségünk’, ezzel együtt a felelősséget vállalnunk kell.” Noam elmesélte, hogy sokszor órákat várnak, mielőtt tüzet nyitnak, hogy bizonyos legyen: csaka célpont sérül meg, senki más, majd könnybelábadt szemmel folytatta. “Nekem a mostani háborúban nem kellett megölnöm senkit, de ezt csupán annak köszönhetem, hog szerencsés voltam. Viszont azok, akik öltek, épp ilyen emberek, mint én, és iszonyúan megviseli, tönkreteszi őket, amikor terrorista likvidálása, egy rakéta raktár, vagy egy csempészalagút lebombázása civil áldozatokkal jár.”

Noam szerint a megegyezés a Palesztínokkal már évtizedek óta 90%-ban “kész”, és a maradék 10%-on megy a vita. Ám mivel Netanyau erősen nacionalista kormányt vezet, kevés az esély arra, hogy az ő érája alatt kiegyezés szülessen, nem beszélve arról, hogy nyilvánvaló: a Gázát irányító Hamasznak esze ágában sincsen alkudozni, ők vért, zsidó vért akarnak. A Cisz-Jordániai palesztín vezetés viszont a békés megoldások híve – ezért a tényt, hogy tegnap este Palesztína közelebb került ahhoz, hogy valódi ország legyen, mindannyian örömmel fogadtuk. Elsősorban azért, mert talán egy lépéssel közelebb kerültünk a békéhez – és ahhoz, hogy ne keljen sem ölni, sem pedig meghalni a háborúban. És persze azért is, mert szépen lassan eljutunk oda, hogy ha nem áll jól a palesztínok szénája, nem lehet majd Izraelt hibáztatni mindenért.

Az a 138 állam, amely támogatta szavazatával a Pelsztín Nemzeti Hatóságokat, biztosan tudja, mekkora felelősséget vállalt. Palesztínának ugyanis most kutya kötelessége lesz megvédenie a népét a Hamasz terroristáitól, munkahelyeket, infrastruktúrát, oktatást és otthonokat biztosítani a rászorulóknak. És persze az is feladatuk lesz, hogy gondoskodjanak róla: egyetlen rakéta se zuhanjon Izraelre Gázából. Ha pedig az – akár még éveken át elhúzódó – határ-viták Izraellel fontosabbak, mint a fent felsorolt kötelességek, akkor Palesztína még sajnos nincs kész arra, hogy államként funkcionáljon. De legyünk pozitívak. Emberséggel, felelősségvállalással- és a 138 őket támogató állam segítségével, akiktől remélem nem csak egy kurta “igen”-re, hanem folyamatos támogatásra számíthatnak – menni fog.

Mazal Tov, Palesztína.