Miért van az, hogy a “mondanivaló” egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről? Miért csinálunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból?

“Életemben előszőr meghallgattam egy dalt egy bizonyos Rami nevű tinisztártól” – vallottam színt a napokban az egyik közösségi portálon. Idézem a dalszöveget: “Az éjjel most már csak a miénk, engedd, hogy hagyjam.” Igen ám, de mit?! “Minden perce újat ígér, ölelj még.” Ez rímelni próbált? Egyébként meg elég vaskos klisé. “Feltámad a vágy, a tűz bennem kél.” Klisé, klisé, klisé! Ez a “bennem kél” pedig inkább valami Alien-szerű science fictionbe illene.

Miután felvetettem a témát, a falam egyszeriben önjelölt, meglehetősen szarkasztikus dalszövegírók alkotótáborává változott, és a magvas, mély értelmű szövegen felbuzdulva ehhez hasonló improvizációk születtek: “Mentolos a szívem, hideg, mint a jég, befagyott az érzés, mint egy apró szélvész. Lecseppent a viasz, és kiégett a lélek, soha többé szemembe nem hazudsz te nékem. Oh béjbe, te voltál a menedék, de ma már mentolos a lelkem, visszavár a barlangomba minden jeges kéz.” Miközben magzatpózban remegtem a röhögéstől, egyszeriben levelem érkezett: az egyik bulvárlap már le is csapott a “nagy sztorira”: “Arra szeretnénk kérni, hogy pár sorban írd meg nekünk, mi a problémád Ramival” – állt a levélben.

Mély levegőt vettem, és heves gépelésbe kezdtem, bízván abban, hogy biztosíthatom a lap olvasóit, a Rami-fanokat és magát a csillagot is: semmi problémám nincs vele, és biztos vagyok benne, hogy talpraesett és kedves lány, sőt, akár tehetséges és értékes is lehet. Azt azért gyorsan hozzátettem, hogy ez utóbbira majd visszatérünk 15 év múlva. Végül is Madonnának is kellett annyi egy olyan zseniális lemezhez, mint a Ray of Light. Ezek után pedig kifejtettem, hogy korántsem Ramival, MM-mel, A BNF-fel és az éneklő vagy épp DJ-ző ex-VV és -BB Évákkal, Ágikkal és Zsanikkal van gondom, hanem a tendenciával.

Azzal, hogy hazánkban nincsenek meg a megfelelő arányok, és nincs komoly választási lehetősége annak, akit mondjuk akár még érdekelhetne is egy valóságshow, ha abban világmegváltó gondolatokkal és óriási tervekkel, tiszta szívvel adni akaró résztvevők brillíroznának. A “mondanivaló” egyre és egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről.

Amikor az ember fiatalon nagy lehetőséget kap – legyen az előadóművészet vagy cégvezetői állás -, hajlamos elfelejteni, hogy azért adta a kezébe a sors ezt a lehetőséget, hogy ezáltal adjon valami értékeset a világnak. Ezt huszonegynéhány évesen nagyon kevesen mérik fel, erre én is élő példa vagyok. Ma már nehezen azonosulok azzal, hogy feláldozzam akár a művészi szabadságom, akár a hajszínem egy produkció, cég, vagy kreatív team kedvéért. Van, akinek ezen keresztül kell mennie ahhoz, hogy kristálytisztán ragyoghasson. Ha az ember ismert emberként él néhény évig, előbb-utóbb felismeri az ízlés- és véleményformáló felelősségét.

Mi most néhány jó barátommal belevágtunk egy új, egyre több háztartásban fogható zenecsatorna kiépítésébe MusicPlus néven, és nagyon komoly célunk, hogy olyan előadókat szerepeltessünk főként, akiknek a művészete értékes, akik kreatívak és egyediek, és nem azért ragadtak meg ebben a szakmában, mert egy rádió vagy televízió kedvéért hajlandóak votlak a dal elejétől számított 15 másodpercen belül belekezdeni a refrénbe. Ugyanez igaz aPhenom’enon magazinra is, amelyet szerkesztőtársaimmal egyetlen célból hoztunk létre: alternatívát szeretnénk kínálni.

Természetesen szó sincs róla, hogy azt kívánnám: bárcsak ne létezne tinisztárszcéna vagy rágógumipop. Én magam a német Viván nőttem fel, és tökéletesen tudok azonosulni azzal, ha egy tini flitteres-glitteres popzenére vágyik, hiszen számomra is Tic Tac Toe nevű német lánybanda és a Spice Girls csajok voltak a sztárok. Csakhogy rendkívül fontos, hogy az ember közben felfedezze, hogy van ám egy David Bowie és Mick Jagger is, van Carpenters, és vanJulie London. A magyar ugyanilyen nevű, ráadásul rengeteg értékes dolgot csinál: évről évre megrendezik a TeleTon jótékonysági élő show-t, és én emlékszem olyan Comet-fellépésekre is, amik olyan zseniálisan precízek és tökéletesek volt, hogy egy Gaga-fellépést lazán lepipáltak volna.

Ezt észben tartva és irányvonalnak tekintve el kell indulnunk közösen – az összes médiumnak – egy olyan irányba, hogy ne csináljunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból. Engem hat-hét éve még a “magyar Paris Hiltonként” emlegettek, és időnként ömlött a számból a hülyeség, de szerencsére idő közben rájöttem, hogy sem a hírnévtől, sem a sok-sok pénztől, sem a szőkébb hajtól, vagy a legújabb iPhone-tól nem lesz jobb vagy boldogabb ember valaki. Jó volna, ha azok a dalszövegek, amiket a felnövő generáció hallgat mind hordoznának valamiféle üzenetet, ami segít abban, hogy a kilencvenes évek szülöttei ne harmincévesen döbbenjenek rá erre.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem…

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Nagy rajongója vagyok az Index Szájbarágó rovatának, mert olyan csekélyértelmű medvebocsoknak is könnyedén elmagyarázzák a médiatörvény / az izraeli-palesztin konfliktus / a WikiLeaks botrány rejtelmeit, mint amilyen én vagyok. És bár az új zenetévé megszületéséről ők is beszámoltak egy kis színes hírben, annyi kérdést kapok naponta, hogy gondoltam megér a dolog egy privát szájbarágást itt, a blogon…

Egy kis ízelítő…

Az mi az, hogy Music Plus?

A MusicPlus abszolút hiánypótló zenecsatorna lesz a hazai piacon,
ugyanis határozott célunk, hogy a szlogen – több, mint zene – valóban tükrözze a tévé arculatát.

A “zenetévé” itt is azt jelenti majd, hogy reality-k és amerikából átvett show-k futnak majd a képernyőn, a beszélgetések pedig a celebek mellműtétjeiről szólnak majd?

Nem. Leginkább pop kult adónak nevezném, a szó legjobb értelmében. Meggyőződésünk, hogy intellektuálisabb témák is lekötik a tizen-huszonéves nézőket, mint a mellműtéteikről mesélő celebek, vagy a mondvacsinált sztorik.

Juj, én is sztár akarok lenni! Lehetek nálatok műsorvezető?

Ha elég jó vagy, naná! Eleinte tematikus klipműsorokkal indulunk, de remélhetőleg néhány hónapon belül megtaláljuk a csatorna arcait – akik nem egyszerűen sztárocskák, hanem példaképek lehetnek a nézők számára. Ígérem, hamarosan többet is elárulunk a castingról.

Milyen műsorokat nézhetek majd a MusicPlusszon?

Ha megvan az álomcsapat, elindítunk egy napi talkshow-t, egy slágerlistát, egy klipkívánságműsort, és egy kultúrális programokat ajánló heti magazint is, melyben exkluzív interjúk is helyet kapnak majd, nemzetközileg elismert filmrendezőkkel, színészekkel. Egy popkultúrális hírműsort is tervezünk, ezekkel pedig visszakanyarodunk a “zenetévézés” gyökereikez: mára az ilyen típusú showkat sajnos megették a reality-k. És személyes titkos vágyam, hogy előbb-utóbb legyen egy élőben közvetített zenei műsorunk, amelyben kiváló technikai felszereltséget biztosíthatunk ahhoz, hogy a zenekarok playback nélkül is a húrok közé csaphassanak.

Hogy lehetsz főszerkesztő, ha nem is élsz az országban? Vagy ez csak amolyan névleges pozíció?

Koránt sem. 2008 óta kozmopolita életet élek: szabadúszóként dolgozom, és a laptopomon kívül csak a kreativitásomra van szükségem, ha utazom. Mivel a párom Tel Avivban orvos, Izrael, Anglia és Magyarország között ingázom, de ha épp egy izgalmas interjú lehetőség adódik New Yorkban,vagy dübörög a Fashion Week Párizsban, semmiből nem áll felpattanni egy repülőre. Ez kompromisszum kérdése: nem élek fényűző életet, nem taxizom, nem járok étterembe, nem shoppingolok. Egy szobát bérlek egy régi viktoriánus házban, kelet-Londonban, ahol összesen kilencen lakunk együtt, és minden nap otthon főzünk. Amit mások drága autóra, ruhákra, cigarettára, vagy alkoholra költenek, én elutazgatom, és összekötöm a kellemest a hasznossal: az elmúlt évek során olyan művészekkel interjúzhattam nemzetközi magazinok számára, mint Harison Ford, Rachel McAdams, Sigourney Weaver, vagy Anne Hathaway. Miután főszerkesztőként a műsorok felépítése és azok szemlézése lesz a fő feladatom, ötletelni a világon bárhol tudok, napi szinten pedig internetes konferenciákon tartjuk a kapcsolatot. A legnagyobb brandek ma már így működnek, csak egy példa: egy nagyon közeli barátom az MTV egyik főmunkatársa, és gyakorlatilag sosem tartózkodik egy országban egy hétnél tovább.

Nem gerinctelen dolog, hogy az egykori anyacsatornád konkurenciájának útját egyengeted?

Sok médiaguruval ellentétben én abban hiszek, hogy az úgynevezett konkurens médiumok ádáz harc helyett erősíthetik egymást. A 1Music Chanel főszerkesztője, Nagy Zoli az egyik mentorom volt, amikor húszévesen belecsöppentem a televíziózás világába, a Vivára pedig egész életemben egyfajta otthonként tekintek majd. Ahogy mondani szokás: sosem piszkítanék bele abba a tálba, amiből korábban ettem.

Most, hogy már menő, itellektuális lapoknak is írsz, és az emberek végre kezdenek kicsit komolyan venni nem rossz lépés megint a tini közönség felé fordulni?

Amikor a Vivához kerültem, nagyon szerettem, hogy nem csak diszkókba és klubokba, hanem kiállításokra, színházi próbákra is ellátogattunk, hogy a délutáni talkshowba olyan témák is belefértek, mint például az, hogy melyik sztárnak melyik a kedvenc verse, regénye, vagy hogy egy egész műsor épült arra, hogy a fiatal tinik megtanulják a helyén kezelni saját felnőtté válásukat. Kicsit ezt az “old school” koncepciót szeretném visszahozni, mai köntösbe bújtatba. Mary Poppins azt énekelte: “Egy kis kanál cukorral lemegy az orvosság.”, és én is hiszek abban, hogy egy kis “cukormázba” bújtatva olyan témák is lekötik a nézőket, amelyeket szárazon tálalva talán dacból elutasítanának. Amikor pár hónapja a Ludwig Műzeumban tartottam előadást a Fashion Video Festiválon, a szakmai nap házigazdája popkultúra szakértőként konferált fel. Ez nagyon hízelgő számomra, ugyanis mindig is úgy gondoltam a pop kultúrára, mint egyfajta urbanizációs forradalmi eszközre: legyen szó az Abba platform cipőíről, a Spice Gilrs “Girlpower” mániájáról, vagy Madonna és Britney hirhedt csókjától, ami egy adott korban nonszensznek és felszínesnek tűnik, néhány évtized távlatából már a népszerű kultúra mérföldkövévé válik. Célom az, hogy felnőhessen egy olyan generáció, melynek tagjai megértik, hogy igenis megfér egymés mellett az IPodunkon Britney Spears, a Rolling Stones és Bartók Béla is. Andy Warhol óta tudjuk, hogy a pop egyfajta “tudatos naivitást” csempész a komolykodni próbáló világunkba, erre pedig lássuk be, mindannyiunknak szükségünk van.

Kattanj rá a MusicPlus hivatalos Facebookjáta itt.

Karácsonykor tévét nézni majdnem olyan veszedelmes dolog, mint hólánc nélkül síelni indulni az Alpokba, vagy ráklikkelni a „Scarlett Johansson/Zac Efron meztelenül” linkre a neten: mind maradandó károsodást okozhat a készülékünkben. Az archívumból évről évre előkapart Télapu-saga, és a véget nem érő Reszkessetek betörők-sorozat mellett szerencsére olyan ünnepi mozik is akadnak, melyeket nézve nem veszélyeztet bennünket, hogy belefulladunk egy puncsos tálnyi cukormázba. Egy csokor jégvirágba szedtük a kedvenceinket.

10. Ollókezű Edward

Ehhez mértem kezdjünk mindjárt egy kevésbé szirupos x-mas mozival! Listánk tizedik helyén egy meglehetősen szokatlan figura áll. Tim Burton hőse nem norvégmintás, rénszarvasos pulcsit visel, hanem talpig fekete, goth szerkóban nyomja, mégis kihagyhatatlan ünnepi filmmel örvendeztetett meg minket 1990-ben. A jelenet, amelyben Edward karácsonyra emberi kezeket kap feltalálójától az őt elcsúfító ollói helyett, nem csak bizarr, de megható is. Azóta is számos meg nem értett kamasz álma levágott végtagokra bukkanni a szalaggal átkötött dobozka mélyén.

9. A Grincs

Míg manapság Taylor Momsen elvadult, bonsiai-Courtney Love-ként él és alkot, illetve a Gossip Girl című méltán népszerű teen trash sorozat intrikusaként kapaszkodik fel a manhattani felső tízezer világába, régebben csupaszív kislányként igyekezett megóvni a karácsonyt attól, hogy a zöldre mázold képű Jim Carrey elrabolja az ünnepet. Nem is értjük, hogy egykori slágerét, melyet a Grincs főhősnőjeként énekelt, miért nem dolgozza fel rockbandájával, a The Pretty Recklessel…

8. Bajos csajok

Valamikor a nyolcvanas években Madonna azt nyilatkozta, hogy a karácsony totál szexista ünnep, hiszen a szeplőtelen fogantatás története arra neveli a fiatalságot, hogy a szex valamiféle bűnös élvezet, a kilencvenes években pedig rendületlenül hódított a poén az iskolai menzákon megrendezett ünnepélyeken, hogy „Szandi is Fenyő alatt tölti a karácsonyt.” Az ezredfordulóra a karácsony-szex koktél a mozikat is elérte: Lindsay Lohan meglehetősen erotikusra vette a figurát, amikor Bajos csajok című filmjében a Mikulás miniszoknyás segédjeként lépett színpadra a gimi karácsonyi koncerjén, három alulöltözött barátnőjével…

7. Muppeték karácsonyi éneke

Charles Dickens klasszikusa, a Karácsonyi ének számtalan olyan kiábrándító feldolgozást ért már meg, hogy szegény öreg Karcsi bácsi biztosan forgott a sírjában – gondoljunk csak a Vanessa Williams főszereplésével készült A díva karácsonyi éneke című zenés-táncos tragédiára. Tavaly Jim Carrey főszereplésével újabb adaptáció készült, ami egész pofás lett, mi mégis a Muppet Show szereplőgárdájának egyszerre komikus és autentikus változatáért rajongunk leginkább, Michael Caine-nel a főszerepben, aki a bábok gyűrűjében és a fergeteges poénok közepette zseniálisan alakítja az öreg Scrooge-ot.

6. Karácsonyi lidércnyomás

Ha az unokahúgunk, elő akarja kapni valamelyik Disney klasszikus konzumkultúrától bűzlő, übergagyi karácsonyi folytatását, verjük ki a kis kezéből a Timon és Pumba karácsonyát, és azzal a lendülettel vessük a kandallóban ropogó tűzre. Helyette ajándékozzuk meg őt egy kortalan rajzfilmmel, amelyben lefejezett játékok és más rémisztő romok várják a gyerekeket a karácsonyfa alatt, miután Halloween-város fő rémisztgetője, Csontvázy Jack rabul ejti a Mikulást. A néhány évvel ezelőtt 3D-ben is bemutatott mesterműtől címével ellenétben egyetlen gyereknek sem lesznek rémálmai, helyette azonban örömmel fogja dalolni kedvenc slágerünket, ezt ni.

5. Batman visszatér

Tim Burtont ünnepélyesen kikiáltjuk a Karácsony hivatalos rendezőjének, hiszen triplázott a listánkon: Batman második mozi-eposza akár a Karácsony Gotham City-ben címet is viselhetné. A kavargó hópelyhek között repkedő bőregér-pasi már önmagában is lázba hoz minket, ám az igazi ünnepi hangulatról ezúttal pulyka helyett egy másik madár, a Pingvin gondoskodik. Bár a film nem a „feel good” mozik közé tartozik szenteste, óriási előnye, hogy azok sem érzik majd magányosnak magukat, akik a macskájukkal töltik a karácsonyt: ki ne akarna Michelle Pfeifferrel ünnepelni?!

4. Mi a manó?

A sötét és lehangoló kirándulás után landoljunk ismét a naivitás pihe-puha talaján. A Ronda ügy című, tarantinista hagyományokat követő klasszikus főszereplőjének karácsonyi moziját elsősorban azért szeretjük, mert elérte a lehetetlent: megszerettette velünk a manókat, akiktől a Twin Peaks záróepizódja óta rettegtünk. A jelenet, amelyben Buddy, az Északi-sarkról érkező manó-jelölt felfedezi New Yorkot, arra sarkall minket, hogy a deviancia határát súrolva mi is megosszuk féktelen örömünket az egész világgal, énekelve, táncolva, zöld kezeslábasban ugrabugráljunk az utcán, feldíszített kirakatokban aludjunk, és mindenkit szorosan átölelve kívánjunk boldog karácsonyt.

3. Találkozz velem St. Louiseban

A musicalek aranykorában semmi sem volt ciki: a 24 éves Judy Garland például viselhetett olyan sminket, mintha egy ötven-közeli, gyakorló transzvesztita volna. Persze még ez sem rontja el a varázsát a szívszaggató jelenetnek, melyben Liza Minnelli mamája glicerin könnyeket hullat, miközben elénekli minden idők legmeghatóbb karácsonyi dalát, a Have Yourself a Marry Little Christmast. Megsúgjuk, hogy ezt a filmet nézi Carrie Bradshaw a Szex és New York mozifilmben, mielőtt (felkap egy kábé harminc ártatlan mosómedve bundájából készült nagykabátot és) a szakadó hóesésben keresztülrohan a brooklyni gettón, hogy boldog újévet kívánjon kedves barátnőjének, Mirandának. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes megnézni.

2. Segítség, karácsony!

Ez a méltatlanul elfeledett remekmű olyan zseniális komikusokat vonultat fel, mint Steve Martin és Adam Sandler és a zenekarával, a The Licks-szel nemrégiben hazánkban járt Juliette Lewis. A szürreális komédiában Sandler beleszeret egy hímnős óriásba, Juliette pedig Szűz Máriaként ad életet gyermekének a város közepén álló karácsonyfa alatt, emellett pedig azt is megtudhatjuk, hogy püspökkenyeret adni karácsonyra felér egy gyilkossággal. Bár a húsvét, így a locsolkodás is még arrébb van, gondoltuk, kicsit előreszaladunk az ünnepek palettáján: a kiválasztott jelenetünkben a vajúdó anyának épp elfolyik a magzatvize.

1. Igazából szerelem

Nem más ez, mint az ultimate, mindent vivő karácsonyi film: érzelmes, humoros, ironikus, és realisztikus. Bármely jelenetre rábökhettünk volna a miniszterelnököt alakító Hugh Grant fenékriszálásától egészen a szomorú percig, amikor Emma Thompson karácsony este jön rá, hogy a férjének viszonya lehet azzal a szuka titkárnővel. A mi győztesünk mégis a világtörténelem legromantikusabb megcsalására esett: Keira Knightley a férje háta mögött, a hóesésben kapja le a pasi legjobb barátját, miután az rendkívül kreatív módon vallott szerelmet neki. Mindenkinek ilyen tökéletes karácsonyi ünnepeket kívánunk: ki-ki helyezze magát a kedvenc karaktere pozíciójába. Aki a feleséget választotta, szégyellje magát, aki a gaz csábítót, az még jobban, aki pedig a férjet, az az ünnepek után keressen magának egy jó pszichológust.

A bejegyzés az Est.hu számára készült.