Madonna striking the official “Gaga, Britney, Xtina, you’ll never have an ass like this, bitches” pose in her new video…

Madonna egy napon arra ébredt, hogy csodálatosan spirituális angol lédi lett, de negyed annyi albumot ad el, mint a nyolcvanaes években, és ráeszmélt, hogy nem lovaglással akarja tölteni az ötödik X-et, hiszen ő a világ meghódítására esküdött fel. Már van annyi pénze, és még mindig van annyi kapcsolata az amerikai médiával, hogy az összes fontos (értsd a tömeg által preferált) talkshow-ba, és gálára eljusson, és egy tökéletes, a fogyasztói társadalom meghódítására összeállított csomaggal visszaszerzi a trónt GaGától, mert lássuk be, az Államokban tényleg ellopta tőle.

Az amerikaiak számára Madonna az Erotica-korszakban volt érdekes legutóbb: azóta számukra Madonna lehiggadt az Evitával, szült, és angol akcentusa lett. A mostani agymosó-gépezet fontos eleme a régi, vulgárisabb Madonna-imázs. Bár egy nagyon jó karban lévő, ötvenes amerikai családanya ül előttünk, visszafogott ruhákban – mert azért hülyét már nem akar csinálni magából – , gátlástanaul flörtölget a riporterekkel, és szemforgatva válaszol ugyanazokra a kérdéskre minden egyes showban (ami erősen azt mutatja, hogy a riportereknek minden esetben vannak “kötelező” kérdéseik). Madonna hadat üzent, és a nagy összecsapás a Super Bowl félideje lesz. Itt dől el, hogy a sörissza, chips-zabáló, hot-dog majszoló amerikai nagy átlag elfogadja -e, hogy újra rápörög arra a csúcsosmelltartós nőre, és az is, hogy zene-kereskedelem szempontjából igazán jövedelmező generáció, a tinik és fiatal huszonévesek, elfordítják -e a tekintetüket 2012-re az aktuális feka gengszter-sztártól (azok amúgy is néhány évente váltják egymást), és persze Lady GaGától, aki ma Amerikában olyan, mint a szex: mindenkinek naponta többször is eszébe jut.

De képes arra még Madonna, hogy ismét ő legyen a szex, 53 évesen? Mert ahgy ő maga fogalmazta meg: “A szex mozgatja ezt a világot.” Persze nem a teljes világot, hanem azt, amelyben ő nyilvánult meg: a popcorn-generáció világát, ahol eszünk, vásárlunk, dugunk, melózunk és remélünk. Meg kell hagyni, eléggé jó esélye van rá, hiszen a dalok a Masterpeace-ből és a Give me All Your Luvin‘-ból ítélve könnyen emészthetőek, fülbemászóak és rádióbarát slágerek lesznek, ő maga pedig abszolút szimpatikus képet fest a két örökbefogadott és két saját gyerekkel, két tönkrement házassággal, megjárva a világot, de hazatalálva. Igazi “desperate housewife”. Ami engem illet, én akkor szerettem bele Madonnába igazán, amikor a Ray of Light gyönyörű, önmagával és a világgal harmónikus harcban álló emberarcú istennőjét csodáltam benne. Akárhogy is… csak jelezni akartam, hogy értem a koncepciót. És most, ismerve a haditervet remélem, hogy összejön neki, ha ez a nagy vágya. Szerezzük vissza a Királynőnek azt, ami a Királnyőé!

P.s.: Akit igazán érdekel, ki Madonna, mi az, ami leköti, ha épp nem pénzt keres, és milyen projekteket menedzsel, annak érdemes megnézni Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt filmjéről, a W/E-ről készült werket itt, vagy segíteni az énekesnőnek leányiskolákat építeni Afrika egyik legszegényebb országában, Malawiban.

Amikor megpróbáltuk meghatározni, miféle közönségnek szánjuk a MusicPlus zenetévét, hamar furcsa következtetésre jutottunk: a mi “embereink” mér régen leszoktak a tévézésről. És bár ez elsőre elkeserítőnek tetszett, hamar ráébresztett arra is: nincs annál szebb feladat, mint visszacsempészni a televízió, egy-egy tévéműsor nyújtotta élvezetet olyan “érző lények” életébe, akik már azt hitték, nekik egészen biztosan terem gyümölcs a dobozban. Pedig ha megfelelő magocskákat ültetünk el, még az élet fája is kinőhet a televízióból. Ha pedig te is szeretnéd, hogy az igazán inspiráló műsorokat ne csak online, hanem a régen a sarokba tolt tévédben is nézhesd, szavazz a MusicPlusra a HotBird Awards-on, az évente megrendezésre kerülő nemzetközi díjátadón, mésrészt pedig írj, és telefonálj, faxolj és sms-ezz a kábelszolgáltatódnak, hogy márpedig te bizony szívesebben néznél minket kiskorú leányanyák helyett. Megmutatom, mit nyersz vele…

Flash

Klikkelj a műsor címére, és készülj fel rá, hogy nem bírsz majd elmozdulni a monitor elől: a YouTube csatornánkon minden héten megnézheted a Flash-t, amely Istenes Bence műsora – egy szokatlan helyszíneken szokatlan kérdéseket felvető nagyinterjú, amelyben korunk legnevesebb médiahőseit faggatja a házigazda. Ebben a műsorban lehetőség nyílik arra, hogy ezeket a népszerű művészeket még közelebb hozhassuk és megtudhassunk róluk olyan dolgokat, amikről eddig nem igazán meséltek. Mint például azt, hogyan viseli Fluor családja hogy ekkora körülötte a felhajtás vagy azt, hogy mi inspirálja Odettet az alkotásban vagy mitől őrült meg Soeri i&Poolek? Mindezt pedig megfűszerezi Istenes Bence őszinte kíváncsisága és az extrém helyszínek hangulata. Ne lepődj meg ha legközelebb egy Flash forgatásba ütközöl a metrón vagy akár a Szabadság híd tetején.

Szeress minket Facebookon, Twitteren, és kövesd az élő adást a neten, amíg megérkezik a honlapunk. 

“Hisz’ ez a tánc már nem csak a mamádé…”

Sohasem felejtem el, hogy meg voltam szeppenve, mikor életemben előszőr találkoztam egy igazi sztárral. Ha jól emlékszem, nagyjából hétéves lehettem, és fanatikus Szandi rajongó voltam. Ő, és a Dallas című sorozat jelentették számomra a szórakoztatóipart: a Kicsi lány című lemeztől egészen a Bumeráng Party című albumig fejből tudtam minden dal szövegét, és nemrég fedeztem fel, hogy Szerelmes szívek című filmjének teljes forgatókönyvét vágom: bármikor válaszolni tudok a szereplők helyett a dialógusokban. Nem csoda hát, hogy pelyhes kisfiúként legvadabb álmaim egyike volt találkozni idolommal. És miután a sulinkban az a pletyka járta, hogy a szomszédos Békásmegyeren lakik – én ugyanis csillaghegyi gyerek vagyok -, egyszer fel is kerekedtem, hogy megtaláljam Őt, valahol a panel-rengetegben.

Az expedíciót a Veress Péter gimiben kezdtem – minden tisztességes Szandi fan tudta, hogy a „kicsi lány“ itt koptatja a padokat. Meglepően rövid nyomozás után kiderült, hogy a család a közeli Bebó Károly utcában lakik, ahová megérkezve azzal kellett szembesülnöm, hogy nehezebben talánék olyasvalakit, aki nem tudja, melyik Szandi otthona. Mindenki, igen, minden boltos néni, kutyasétáltató bácsika, jétszótéren hintázó kislány és csigákat gyűjtő kisfiú tudta a címet. Minden bátorságomat összeszedtem hát, és bekopogtam az ominozus lakás ajtaján, amelyet kisvártatva egy Szandira erősen emlékeztető fiatal lány tépett fel: ő volt Viki, az énekesnő majdnem-híres nővére. És bár akkoriban még nem dübörgött a ma is oly népszerű táncsulija, ismertem őt jól: néhány Szandi koncerten háttérénekesnőként tündökölt, zöld pettyes ruhácskában. Célba értem!

„A Szandihoz jöttem.“ Jelentettem ki ellentmondást nemtűrő hangon, ő pedig ahhelyett, hogy kihajított volna, kedvesen rámmosolygott: „Szandi éppen zuhanyzik, de ha akarod, addig én adok neked autogrammot.“ mondta, és el is tűnt a panellakás vaskos vasajtaja mögött egy percre, majd megérkezett egy köteg fénymásolt papírral, amin saját arcképe tündökölt. „Parancsolj.“ nyújtotta át a kötvények és bankók értékével vetekedő papírosokat. Illedelmesen megköszöntem, majd elismételtem a jól begyakorolt belépő mondatomat: „Szandihoz jöttem.“ Ekkor megtörtént a csoda: a Sztár hófehér köntösben, svájci sapka helyett törülköző-turbánnal a fején odalibbent a bejárathoz, és gálánsan köszöntött, akár egy királynő. Elmondtam neki, hogy szerintem ő a világ legszebb, legtehetségesebb, és legokosabb embere, cserébe pedig néhány fényes, színes autogramkártyával lepett meg, amelyen a „Teenager L’amour“ című lemezének borítója volt. Mondanom sem kell, majdnem elaléltam.

Amikor már felnőttként, a Viva műsorvezetőjeként előszőr készítettem interjút Szandival, nem meséltem el neki ezt a kis kalandot… talán nem akartam ráijeszteni szegényre. És bár az utóbbi időben kissé elveszítettem szem elől egykori kedvencemet, bevallom: ma is „hármat dobban a szívem“, amikor magányos YouTube-party estéken felteszem az örökzöld slágereket, hogy „majdnem Monroe“ módjára ropjam az alkalmi parketten, a nappalinkban. „Dúdolom-dúdolom“ a dalokat, és közben eszembe jut, hogy bár azóta elérkezett az „új tavasz, új fiú, új szerelem“ az életemben, amikor megpillantom az ő „loko-loko-lokni“-it, a mai napig képtelen vagyok másra gondolni, mint hogy „I love you, baby“.

“Életemben előszőr meghallgattam egy dalt egy bizonyos Rami nevű tinisztártól” – vallottam színt a napokban az egyik közösségi portálon. Idézem a dalszöveget: “Az éjjel most már csak a miénk, engedd, hogy hagyjam.” Igen ám, de mit?! “Minden perce újat ígér, ölelj még.” Ez rímelni próbált? Egyébként meg elég vaskos klisé. “Feltámad a vágy, a tűz bennem kél.” Klisé, klisé, klisé! Ez a “bennem kél” pedig inkább valami Alien-szerű science fictionbe illene.

Miután felvetettem a témát, a falam egyszeriben önjelölt, meglehetősen szarkasztikus dalszövegírók alkotótáborává változott, és a magvas, mély értelmű szövegen felbuzdulva ehhez hasonló improvizációk születtek: “Mentolos a szívem, hideg, mint a jég, befagyott az érzés, mint egy apró szélvész. Lecseppent a viasz, és kiégett a lélek, soha többé szemembe nem hazudsz te nékem. Oh béjbe, te voltál a menedék, de ma már mentolos a lelkem, visszavár a barlangomba minden jeges kéz.” Miközben magzatpózban remegtem a röhögéstől, egyszeriben levelem érkezett: az egyik bulvárlap már le is csapott a “nagy sztorira”: “Arra szeretnénk kérni, hogy pár sorban írd meg nekünk, mi a problémád Ramival” – állt a levélben.

Mély levegőt vettem, és heves gépelésbe kezdtem, bízván abban, hogy biztosíthatom a lap olvasóit, a Rami-fanokat és magát a csillagot is: semmi problémám nincs vele, és biztos vagyok benne, hogy talpraesett és kedves lány, sőt, akár tehetséges és értékes is lehet. Azt azért gyorsan hozzátettem, hogy ez utóbbira majd visszatérünk 15 év múlva. Végül is Madonnának is kellett annyi egy olyan zseniális lemezhez, mint a Ray of Light. Ezek után pedig kifejtettem, hogy korántsem Ramival, MM-mel, A BNF-fel és az éneklő vagy épp DJ-ző ex-VV és -BB Évákkal, Ágikkal és Zsanikkal van gondom, hanem a tendenciával.

Azzal, hogy hazánkban nincsenek meg a megfelelő arányok, és nincs komoly választási lehetősége annak, akit mondjuk akár még érdekelhetne is egy valóságshow, ha abban világmegváltó gondolatokkal és óriási tervekkel, tiszta szívvel adni akaró résztvevők brillíroznának. A “mondanivaló” egyre és egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről.

Amikor az ember fiatalon nagy lehetőséget kap – legyen az előadóművészet vagy cégvezetői állás -, hajlamos elfelejteni, hogy azért adta a kezébe a sors ezt a lehetőséget, hogy ezáltal adjon valami értékeset a világnak. Ezt huszonegynéhány évesen nagyon kevesen mérik fel, erre én is élő példa vagyok. Ma már nehezen azonosulok azzal, hogy feláldozzam akár a művészi szabadságom, akár a hajszínem egy produkció, cég, vagy kreatív team kedvéért. Van, akinek ezen keresztül kell mennie ahhoz, hogy kristálytisztán ragyoghasson. Ha az ember ismert emberként él néhény évig, előbb-utóbb felismeri az ízlés- és véleményformáló felelősségét.

Mi most néhány jó barátommal belevágtunk egy új, egyre több háztartásban fogható zenecsatorna kiépítésébe MusicPlus néven, és nagyon komoly célunk, hogy olyan előadókat szerepeltessünk főként, akiknek a művészete értékes, akik kreatívak és egyediek, és nem azért ragadtak meg ebben a szakmában, mert egy rádió vagy televízió kedvéért hajlandóak votlak a dal elejétől számított 15 másodpercen belül belekezdeni a refrénbe. Ugyanez igaz aPhenom’enon magazinra is, amelyet szerkesztőtársaimmal egyetlen célból hoztunk létre: alternatívát szeretnénk kínálni.

Természetesen szó sincs róla, hogy azt kívánnám: bárcsak ne létezne tinisztárszcéna vagy rágógumipop. Én magam a német Viván nőttem fel, és tökéletesen tudok azonosulni azzal, ha egy tini flitteres-glitteres popzenére vágyik, hiszen számomra is Tic Tac Toe nevű német lánybanda és a Spice Girls csajok voltak a sztárok. Csakhogy rendkívül fontos, hogy az ember közben felfedezze, hogy van ám egy David Bowie és Mick Jagger is, van Carpenters, és vanJulie London. A magyar ugyanilyen nevű, ráadásul rengeteg értékes dolgot csinál: évről évre megrendezik a TeleTon jótékonysági élő show-t, és én emlékszem olyan Comet-fellépésekre is, amik olyan zseniálisan precízek és tökéletesek volt, hogy egy Gaga-fellépést lazán lepipáltak volna.

Ezt észben tartva és irányvonalnak tekintve el kell indulnunk közösen – az összes médiumnak – egy olyan irányba, hogy ne csináljunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból. Engem hat-hét éve még a “magyar Paris Hiltonként” emlegettek, és időnként ömlött a számból a hülyeség, de szerencsére idő közben rájöttem, hogy sem a hírnévtől, sem a sok-sok pénztől, sem a szőkébb hajtól, vagy a legújabb iPhone-tól nem lesz jobb vagy boldogabb ember valaki. Jó volna, ha azok a dalszövegek, amiket a felnövő generáció hallgat mind hordoznának valamiféle üzenetet, ami segít abban, hogy a kilencvenes évek szülöttei ne harmincévesen döbbenjenek rá erre.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem…

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Egy kis ízelítő…

Az mi az, hogy Music Plus?

A MusicPlus abszolút hiánypótló zenecsatorna lesz a hazai piacon,
ugyanis határozott célunk, hogy a szlogen – több, mint zene – valóban tükrözze a tévé arculatát.

A “zenetévé” itt is azt jelenti majd, hogy reality-k és amerikából átvett show-k futnak majd a képernyőn, a beszélgetések pedig a celebek mellműtétjeiről szólnak majd?

Nem. Leginkább pop kult adónak nevezném, a szó legjobb értelmében. Meggyőződésünk, hogy intellektuálisabb témák is lekötik a tizen-huszonéves nézőket, mint a mellműtéteikről mesélő celebek, vagy a mondvacsinált sztorik.

Juj, én is sztár akarok lenni! Lehetek nálatok műsorvezető?

Ha elég jó vagy, naná! Eleinte tematikus klipműsorokkal indulunk, de remélhetőleg néhány hónapon belül megtaláljuk a csatorna arcait – akik nem egyszerűen sztárocskák, hanem példaképek lehetnek a nézők számára. Ígérem, hamarosan többet is elárulunk a castingról.

Milyen műsorokat nézhetek majd a MusicPlusszon?

Ha megvan az álomcsapat, elindítunk egy napi talkshow-t, egy slágerlistát, egy klipkívánságműsort, és egy kultúrális programokat ajánló heti magazint is, melyben exkluzív interjúk is helyet kapnak majd, nemzetközileg elismert filmrendezőkkel, színészekkel. Egy popkultúrális hírműsort is tervezünk, ezekkel pedig visszakanyarodunk a “zenetévézés” gyökereikez: mára az ilyen típusú showkat sajnos megették a reality-k. És személyes titkos vágyam, hogy előbb-utóbb legyen egy élőben közvetített zenei műsorunk, amelyben kiváló technikai felszereltséget biztosíthatunk ahhoz, hogy a zenekarok playback nélkül is a húrok közé csaphassanak.

Hogy lehetsz főszerkesztő, ha nem is élsz az országban? Vagy ez csak amolyan névleges pozíció?

Koránt sem. 2008 óta kozmopolita életet élek: szabadúszóként dolgozom, és a laptopomon kívül csak a kreativitásomra van szükségem, ha utazom. Mivel a párom Tel Avivban orvos, Izrael, Anglia és Magyarország között ingázom, de ha épp egy izgalmas interjú lehetőség adódik New Yorkban,vagy dübörög a Fashion Week Párizsban, semmiből nem áll felpattanni egy repülőre. Ez kompromisszum kérdése: nem élek fényűző életet, nem taxizom, nem járok étterembe, nem shoppingolok. Egy szobát bérlek egy régi viktoriánus házban, kelet-Londonban, ahol összesen kilencen lakunk együtt, és minden nap otthon főzünk. Amit mások drága autóra, ruhákra, cigarettára, vagy alkoholra költenek, én elutazgatom, és összekötöm a kellemest a hasznossal: az elmúlt évek során olyan művészekkel interjúzhattam nemzetközi magazinok számára, mint Harison Ford, Rachel McAdams, Sigourney Weaver, vagy Anne Hathaway. Miután főszerkesztőként a műsorok felépítése és azok szemlézése lesz a fő feladatom, ötletelni a világon bárhol tudok, napi szinten pedig internetes konferenciákon tartjuk a kapcsolatot. A legnagyobb brandek ma már így működnek, csak egy példa: egy nagyon közeli barátom az MTV egyik főmunkatársa, és gyakorlatilag sosem tartózkodik egy országban egy hétnél tovább.

Nem gerinctelen dolog, hogy az egykori anyacsatornád konkurenciájának útját egyengeted?

Sok médiaguruval ellentétben én abban hiszek, hogy az úgynevezett konkurens médiumok ádáz harc helyett erősíthetik egymást. A 1Music Chanel főszerkesztője, Nagy Zoli az egyik mentorom volt, amikor húszévesen belecsöppentem a televíziózás világába, a Vivára pedig egész életemben egyfajta otthonként tekintek majd. Ahogy mondani szokás: sosem piszkítanék bele abba a tálba, amiből korábban ettem.

Most, hogy már menő, itellektuális lapoknak is írsz, és az emberek végre kezdenek kicsit komolyan venni nem rossz lépés megint a tini közönség felé fordulni?

Amikor a Vivához kerültem, nagyon szerettem, hogy nem csak diszkókba és klubokba, hanem kiállításokra, színházi próbákra is ellátogattunk, hogy a délutáni talkshowba olyan témák is belefértek, mint például az, hogy melyik sztárnak melyik a kedvenc verse, regénye, vagy hogy egy egész műsor épült arra, hogy a fiatal tinik megtanulják a helyén kezelni saját felnőtté válásukat. Kicsit ezt az “old school” koncepciót szeretném visszahozni, mai köntösbe bújtatba. Mary Poppins azt énekelte: “Egy kis kanál cukorral lemegy az orvosság.”, és én is hiszek abban, hogy egy kis “cukormázba” bújtatva olyan témák is lekötik a nézőket, amelyeket szárazon tálalva talán dacból elutasítanának. Amikor pár hónapja a Ludwig Műzeumban tartottam előadást a Fashion Video Festiválon, a szakmai nap házigazdája popkultúra szakértőként konferált fel. Ez nagyon hízelgő számomra, ugyanis mindig is úgy gondoltam a pop kultúrára, mint egyfajta urbanizációs forradalmi eszközre: legyen szó az Abba platform cipőíről, a Spice Gilrs “Girlpower” mániájáról, vagy Madonna és Britney hirhedt csókjától, ami egy adott korban nonszensznek és felszínesnek tűnik, néhány évtized távlatából már a népszerű kultúra mérföldkövévé válik. Célom az, hogy felnőhessen egy olyan generáció, melynek tagjai megértik, hogy igenis megfér egymés mellett az IPodunkon Britney Spears, a Rolling Stones és Bartók Béla is. Andy Warhol óta tudjuk, hogy a pop egyfajta “tudatos naivitást” csempész a komolykodni próbáló világunkba, erre pedig lássuk be, mindannyiunknak szükségünk van.

Kattanj rá a MusicPlus hivatalos Facebookjáta itt.

10. Ollókezű Edward

Ehhez mértem kezdjünk mindjárt egy kevésbé szirupos x-mas mozival! Listánk tizedik helyén egy meglehetősen szokatlan figura áll. Tim Burton hőse nem norvégmintás, rénszarvasos pulcsit visel, hanem talpig fekete, goth szerkóban nyomja, mégis kihagyhatatlan ünnepi filmmel örvendeztetett meg minket 1990-ben. A jelenet, amelyben Edward karácsonyra emberi kezeket kap feltalálójától az őt elcsúfító ollói helyett, nem csak bizarr, de megható is. Azóta is számos meg nem értett kamasz álma levágott végtagokra bukkanni a szalaggal átkötött dobozka mélyén.

9. A Grincs

Míg manapság Taylor Momsen elvadult, bonsiai-Courtney Love-ként él és alkot, illetve a Gossip Girl című méltán népszerű teen trash sorozat intrikusaként kapaszkodik fel a manhattani felső tízezer világába, régebben csupaszív kislányként igyekezett megóvni a karácsonyt attól, hogy a zöldre mázold képű Jim Carrey elrabolja az ünnepet. Nem is értjük, hogy egykori slágerét, melyet a Grincs főhősnőjeként énekelt, miért nem dolgozza fel rockbandájával, a The Pretty Recklessel…

8. Bajos csajok

Valamikor a nyolcvanas években Madonna azt nyilatkozta, hogy a karácsony totál szexista ünnep, hiszen a szeplőtelen fogantatás története arra neveli a fiatalságot, hogy a szex valamiféle bűnös élvezet, a kilencvenes években pedig rendületlenül hódított a poén az iskolai menzákon megrendezett ünnepélyeken, hogy „Szandi is Fenyő alatt tölti a karácsonyt.” Az ezredfordulóra a karácsony-szex koktél a mozikat is elérte: Lindsay Lohan meglehetősen erotikusra vette a figurát, amikor Bajos csajok című filmjében a Mikulás miniszoknyás segédjeként lépett színpadra a gimi karácsonyi koncerjén, három alulöltözött barátnőjével…

7. Muppeték karácsonyi éneke

Charles Dickens klasszikusa, a Karácsonyi ének számtalan olyan kiábrándító feldolgozást ért már meg, hogy szegény öreg Karcsi bácsi biztosan forgott a sírjában – gondoljunk csak a Vanessa Williams főszereplésével készült A díva karácsonyi éneke című zenés-táncos tragédiára. Tavaly Jim Carrey főszereplésével újabb adaptáció készült, ami egész pofás lett, mi mégis a Muppet Show szereplőgárdájának egyszerre komikus és autentikus változatáért rajongunk leginkább, Michael Caine-nel a főszerepben, aki a bábok gyűrűjében és a fergeteges poénok közepette zseniálisan alakítja az öreg Scrooge-ot.

6. Karácsonyi lidércnyomás

Ha az unokahúgunk, elő akarja kapni valamelyik Disney klasszikus konzumkultúrától bűzlő, übergagyi karácsonyi folytatását, verjük ki a kis kezéből a Timon és Pumba karácsonyát, és azzal a lendülettel vessük a kandallóban ropogó tűzre. Helyette ajándékozzuk meg őt egy kortalan rajzfilmmel, amelyben lefejezett játékok és más rémisztő romok várják a gyerekeket a karácsonyfa alatt, miután Halloween-város fő rémisztgetője, Csontvázy Jack rabul ejti a Mikulást. A néhány évvel ezelőtt 3D-ben is bemutatott mesterműtől címével ellenétben egyetlen gyereknek sem lesznek rémálmai, helyette azonban örömmel fogja dalolni kedvenc slágerünket, ezt ni.

5. Batman visszatér

Tim Burtont ünnepélyesen kikiáltjuk a Karácsony hivatalos rendezőjének, hiszen triplázott a listánkon: Batman második mozi-eposza akár a Karácsony Gotham City-ben címet is viselhetné. A kavargó hópelyhek között repkedő bőregér-pasi már önmagában is lázba hoz minket, ám az igazi ünnepi hangulatról ezúttal pulyka helyett egy másik madár, a Pingvin gondoskodik. Bár a film nem a „feel good” mozik közé tartozik szenteste, óriási előnye, hogy azok sem érzik majd magányosnak magukat, akik a macskájukkal töltik a karácsonyt: ki ne akarna Michelle Pfeifferrel ünnepelni?!

4. Mi a manó?

A sötét és lehangoló kirándulás után landoljunk ismét a naivitás pihe-puha talaján. A Ronda ügy című, tarantinista hagyományokat követő klasszikus főszereplőjének karácsonyi moziját elsősorban azért szeretjük, mert elérte a lehetetlent: megszerettette velünk a manókat, akiktől a Twin Peaks záróepizódja óta rettegtünk. A jelenet, amelyben Buddy, az Északi-sarkról érkező manó-jelölt felfedezi New Yorkot, arra sarkall minket, hogy a deviancia határát súrolva mi is megosszuk féktelen örömünket az egész világgal, énekelve, táncolva, zöld kezeslábasban ugrabugráljunk az utcán, feldíszített kirakatokban aludjunk, és mindenkit szorosan átölelve kívánjunk boldog karácsonyt.

3. Találkozz velem St. Louiseban

A musicalek aranykorában semmi sem volt ciki: a 24 éves Judy Garland például viselhetett olyan sminket, mintha egy ötven-közeli, gyakorló transzvesztita volna. Persze még ez sem rontja el a varázsát a szívszaggató jelenetnek, melyben Liza Minnelli mamája glicerin könnyeket hullat, miközben elénekli minden idők legmeghatóbb karácsonyi dalát, a Have Yourself a Marry Little Christmast. Megsúgjuk, hogy ezt a filmet nézi Carrie Bradshaw a Szex és New York mozifilmben, mielőtt (felkap egy kábé harminc ártatlan mosómedve bundájából készült nagykabátot és) a szakadó hóesésben keresztülrohan a brooklyni gettón, hogy boldog újévet kívánjon kedves barátnőjének, Mirandának. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes megnézni.

2. Segítség, karácsony!

Ez a méltatlanul elfeledett remekmű olyan zseniális komikusokat vonultat fel, mint Steve Martin és Adam Sandler és a zenekarával, a The Licks-szel nemrégiben hazánkban járt Juliette Lewis. A szürreális komédiában Sandler beleszeret egy hímnős óriásba, Juliette pedig Szűz Máriaként ad életet gyermekének a város közepén álló karácsonyfa alatt, emellett pedig azt is megtudhatjuk, hogy püspökkenyeret adni karácsonyra felér egy gyilkossággal. Bár a húsvét, így a locsolkodás is még arrébb van, gondoltuk, kicsit előreszaladunk az ünnepek palettáján: a kiválasztott jelenetünkben a vajúdó anyának épp elfolyik a magzatvize.

1. Igazából szerelem

Nem más ez, mint az ultimate, mindent vivő karácsonyi film: érzelmes, humoros, ironikus, és realisztikus. Bármely jelenetre rábökhettünk volna a miniszterelnököt alakító Hugh Grant fenékriszálásától egészen a szomorú percig, amikor Emma Thompson karácsony este jön rá, hogy a férjének viszonya lehet azzal a szuka titkárnővel. A mi győztesünk mégis a világtörténelem legromantikusabb megcsalására esett: Keira Knightley a férje háta mögött, a hóesésben kapja le a pasi legjobb barátját, miután az rendkívül kreatív módon vallott szerelmet neki. Mindenkinek ilyen tökéletes karácsonyi ünnepeket kívánunk: ki-ki helyezze magát a kedvenc karaktere pozíciójába. Aki a feleséget választotta, szégyellje magát, aki a gaz csábítót, az még jobban, aki pedig a férjet, az az ünnepek után keressen magának egy jó pszichológust.

A bejegyzés az Est.hu számára készült.

“Ez a dal csupa ölelés…”

A buddhizmus és a kabbala is egyetért abban, hogy ami igazán meghatározza énünket, hogy kik is vagyunk legbelül, az nem más, mint a vágy. Sőt: a kabbalisták szerint egyedi vágyaink alkotják saját identitásunk alapját is. Egy divattervező például mindent elsöprő kreativitásra, egy édesanya a gyermekei biztonságára, egy egy tudós a fizikai világ törvényeinek megértésére vágyik. A politikus hatalomra, és társadalmi elismerésről, míg egy gyermek általában a játék örömeiről és a szülei állandó közelségéről álmodozik.

Mire is vágyik a szívünk valójában? Hogy ezt megfejtsd, tegyél fel magadnak egy kérdést: tíz másodpercig gondolkodj azon, mire vágysz legjobban a legjobban az életben, majd írd le ezt a cikk alatt található hozzászólások közé. Miután ezzel megvagy, olvasd el a többiek vágyait, kívánságait: boldogság, lelki béke, bölcsesség, elégedettség, szeretet, hatalom, egészség, esetleg vagyon, és pénz. Ezt a kérdést emberek tízezreinek teheted fel világszerte, és várostól, országtól függetlenül a válaszok majdnem esetben teljesen ugyanazok lesznek. De vajon mi a közös ezekben a válaszokban?

Egy egységes és közös tulajdonsággal rendelkeznek: a felsoroltak közül egyiket sem mérhetjük meg, foghatjuk kézbe, vagy szagolhatjuk meg. Egyik sem fizikai, materiális dolog. Ámbár a pénzünket megszámolhatjuk, de mi az, amit igazán akarunk pénztől? A tényleges készpénzt, vagy amit a pénzzel megvásárolhatunk? Anyagi biztonságot, a szabadságot, önmegvalósítást …, amelyek ugyanúgy azok a „nem kézzel fogható” dolgok, amiket mindenki keres.  És valóban: hiába kapnánk készhez egy milliárd dollárt, ha egy sivatag kellős közepén élnénk, ahol a bankjegyek semmit sem érnek, soha nem kezdhetnénk semmit a zöldhasúval.

Yehuda Berg, a „Kabbala ereje” című könyv szerzője szerint hiába vágyakozunk a sikerre és a boldogságra, ha nem akarunk részt venni az ahhoz szükséges munkában. „Lehet, hogy vágyakozunk arra, hogy lefogyjunk, vagy arra, hogy leszokjunk a cigiről, de ez nem ér sokat, ha nem vagyunk hajlandóak megtenni a kihívásaink legyőzéséhez szükséges erőfeszítéseket.” mondja, majd hozzáteszi: lehet, hogy akár a nagyszerűségre is törekedünk, de nem akarjuk vállalni a kockázatot és a sebezhetőséget, ezért inkább kicsik maradunk és megrekedve. Hatalmas dolgokra vágyakozunk, viszont vágyakozunk-e a velük járó felelősségre is? „A hiány a valódi vágy serkentője. A valódi vágy pedig a kulcs ahhoz, hogy teljesítsük a küldetésünket ebben a világban.”

Kabbalisztikus szempontból az év egyik legfontosabb, legerőteljesebb napja az ezen a héten esedékes Skorpió-újhold. Két feladatod van: tanuld meg megbecsülni azt, amid van, és ne arra összpontosíts, amid nincs. A megbecsülés maga az áldás. A második: ha változtatni szeretnél az életeden, de úgy érzed, hiányzik a „lökés” ahhoz, hogy tegyél is érte valamit, keresd meg az alapproblémát. Vajon kibújsz-e a felelősség alól? Félsz a kudarctól? Lusta vagy? Ha az alapproblémával megküzdesz, valószínűleg rá fogsz jönni arra, hogy érdemes volt megtenni az erőfeszítést és vállalni a kockázatot.

Lindsay Lohan és a 100 forintos bolt

Bár Lindsay Lohan manapság jobban emlékeztet Geronazzo Mariára, mint egy tini ikonra, őt is a Disney-sztárgyár nevelte ki. Szeplős, cuki pulykatojásból először remek színésznővé érett – ezt még Meryl Streep is elismerte -, majd egy lendületes váltással kokainozni, heroinozni és piálni kezdett, míg végül rehabon és a börtönben kötött ki. Egy ilyen figyelemreméltó karrier mérföldköveiből nehéz szemezgetni, de mi végül azt a vállalhatatlan tévéreklámot tartottuk a legkínosabbnak, amelyet Linds nem is olyan régen követett el – hiszen minden pénzét drogokra és óvadékokra kellett költenie. A kisfilmen Lohan egy 100 forintos bolt dizájnelemeivel operáló, extra-gagyi ruhás céget reklámoz, és arckifejezése azt üzeni a (maradék) rajongóknak: „Bocsássatok meg… nem volt más választásom.”.

Leighton Meester szexvideója, amelyben „nem ő” szerepel

A Gossip Girl – vagyis magyarul Pletykafészek (jaj…) – című sorozat súlyosan kimeríti a bűnös élvezet fogalmát. A hazánkban Bad Girl néven forgalmazott, botránykönyvnek kikiáltott regénysorozat középpontjában manhattani tinik állnak, akik a nap 24 órájában, a hét 7 napján egymás háta mögött kavarnak, és azon versengenek, hogy ki a népszerűbb. A sorozat negyedik évadára már mindenki szexelt és járt mindenkivel, de még mindig drámai zenei kíséretet kap, ha két szereplő összegabalyodik, ilyenkor pedig a narrátor – Gossip Girl – azt mondja: „OMG, the best way to get over someone is to get under someone else. ” (Kb.: A szakításon úgy tudsz felülkerekedni, ha valaki más alatt keresed a boldogságot.) Ennek az eposznak a főszereplője Leighton Meester, akinek Paris Hiltont megszégyenítő pornófilmje nemrégiben a weben landolt. Ez még nem is volna olyan ciki 2010-ben – láttunk mi már karón varjút -, de az ifjú színésznő kerek perec letagadta, hogy ő szerepel a felvételen. „Szomorú… az emberek inkább hisznek a szemüknek, mint nekem.” – nyilatkozta.

Robert Pattinson és a penetráns bűz

Az Alkonyat-filmek sztárja szó szerint sportot űz abból, hogy önmagára nézve kínos kijelentéseket tesz. Előfordult, hogy azt nyilatkozta: allergiás a vaginákra, de olyan is volt már, hogy kijelentette: minden nap minimum ötször guglizza le önmagát, hogy mit írtak róla az elmúlt pár órában. Gyanús, hogy R.Patz azért szereti nyilvánosan lejáratni magát, hogy jelezze: van öniróniája, humorérzéke, és egyáltalán nem veszi komolyan a hisztériát, amely a vámpírmánia feltámadása óta övezi őt. Ezt bizonyítandó nemrégiben elmondta egy lapnak: a személyes higiéniája egyszerűen gusztustalan. „Napokon át nem zuhanyzom, nem cserélek alsógatyát, és bűzlöm, mint egy hajléktalan. ” mondta. A Twilight PR-osai valószínűleg nem pontosan ezt a reklámszlogent célozták meg, hogy még többet kaszáljanak Edward Cullen karakterén. Az „Alkonyat saga” szóösszetétel mostantól új értelmet nyer…

Justin Bieber és a gonosz üvegajtó

Amikor egy 16 éves fiú 12-nek néz ki, és olyasmikről énekel, hogy „Egész életemben rád vártam… ”, az már önmagában elég lenne a dobogós helyhez, de úgy döntöttünk, keresünk még pár okot arra, hogy röhögjünk egy jót Hollywood legkisebb királyfiján. Erre remek lehetőséget szolgáltat az internet történetének egyik legszellemesebb honlapja, a lesbianswholooklikejustinbieber. A kisfiús, előrefésült hajú lányokat nézegetve tűnik fel, hogy Biebernek tulajdonképpen „tucat-leszbi” feje van – ha van olyan ismerősöd, akinek itt a helye, a szerkesztők mindig várják az új hasonmásokat. Justin végül hírhedt üvegajtós produkciójával küzdötte fel magát a harmadik helyre: egy épületből kilépve valahogy nem sikerült megfejtenie a forgóajtó hihetetlenül komplikált működési elvét, és hihetetlen hévvel rohant neki az átlátszó elválasztó falnak. Maradandó sérülést nem szenvedett. Ki-ki döntse el maga, hogy ennek örülünk-e, vagy sem…

Britney és az umbrella-ella-ella…

Bár Britney Bitch lassan harmincéves lesz, mégis tini idolként tartja számon a populáris kultúra, ennek pedig legfőbb oka az, hogy elvált asszony és kétgyermekes anya létére pont úgy viselkedik, mint egy nyolcadikos lány, aki híres modell, énekes, színésznő, és prostituált szeretne lenni nagykorában. Az ő esetében is számtalan emlékezetes szemelvényt emelhetnénk ki, hogy bizonyítsuk: helye van a listánkon, legyen szó a híres „Hol is van Ausztrália?” megnyilvánulásról, a karon ülő gyermek majdnem leejtéséről, vagy a Las Vegas-i villámházasságról. A legkeserűbb falat viszont minden kétséget kizáróan az, amikor Brit egy esernyővel támad neki egy lesifotós kocsijának. Ez röviddel azután történt, hogy Spears kopaszra borotválta a fejét, még aznap délután random tetoválást készíttetett, majd háromnapos megfigyelésre bekerült a zárt osztályra. Brit-Brit azóta ismét stabil, visszakapta gyermekei felügyeleti jogát, és egészen megszelídült: manapság már csak szexuális zaklatással vádolják őt testőrei.

A Top 10 lista további helyezettjei és mégtöbb video az Est.hu oldalon.

“Terry-Terry Poison, Terry-Tery Poison!”

Persze olyan is előfordul, hogy az éjszakai őrület igen korán kezdődik, vagy esetleg még másnap délben is tart. Nemrégiben egy ilyen, déli 12-kor tomboló parti közepébe csöppentem, és bár „láttam én már karón varjút”, nem győztem kapkodni a tekintetemet. A robusztus kőépületekről régi radiátorok, motorbiciklik, kibelezett mosógépek lógtak, a pléh garázsajtókat vállalkozószellemű járókelők pingálták – a festékeket és ecseteket természetesen a partiszervezők biztosították -, és az utca végében egy gigantikus daruról lógó tizenöt méteres selyemsálon tekergett egy félmeztelen táncosnő. Ez volt életem első Terry Poison bulijának körítése…

A szemtelen electro-popzenét játszó, főként csajokból verbuválódott izraeli banda hírét messzire vitte a keleti szél: tavaly ott voltak a Los Angeles Fashion Weeken, ők voltak a Depeche Mode előzenekara, és zenéltek együtt a CSS-szel is, akiknek MySpace-én éveken át a zenei inspirációik között szerepeltek. A csajok angolul, franciául, és héberül énekelnek. A csapat frontkisasszonya Louise, aki pont úgy fest, mintha valaki összegyúrná Marilyn Monroe és Brigitte Nielsen legizgalmasabb kvalitásait, és megfűszerezné egy kis Vivienne Westwood-stílussal. A gitárhúrokat a vadóc Anna tépi, aki mintegy véletlen került a csapathoz: egy alkoholgőzös buli alkalmával Louise felajánlotta az akkor még vadidegen lánynak, hogy szálljon be a bandába… igaz, másnap minderre nem is emlékezett. A zenekar legszebb virága Gili Sa’ar, aki egy izraeli szappanopera csillaga, de világszerte ismerős lehet korábbi modell munkái kapcsán. Mindenki kis kedvence pedig egyértelműen Petite, aki a francia dalszövegekért és azoknak előadásáért felelős. Főként a széles karimájú kalapokat és a Cote d’Azurt idéző, szexi, csíkos napozókat viselő lánykának köszönhető, hogy a Terry Poison Párizsban is óriási sikereket ér el.

A Terry Poison első igazi slágere a Comme Ci, Comme Ca volt, amelynek klipje Petite egy felejthetetlen éjszakáját meséli el, szövege pedig egy házasságban élő pasi és egy 16 éves tinilány kalandját ecseteli. Ezt a single-t a Smack Snack című kislemez követte, melynek hallgatásának kellemes mellékhatása, hogy minimum három napon keresztül dudorászod majd a fülbemászó (és ott ragadó) kórus-részt: „Terry-Terry Poison, Terry-Terry Poison!” Végül pedig nem mehetek el szó nélkül a lemez rejtett trackje mellett sem. Nem árulom el, melyik két dal között találjátok, de engem a legmélyebb depresszióból is könnyedén kihalász a Cinéma című, old school, mozis randikat éltető rave-himnusz, amely szintén Petite briliáns agymenésének eredménye.

A teljes bejegyzést a Phenom’enon magazinban olvashatod el. Zene, divat, kult – tőlünk, neked.

Sosem felejtem el, milyen boldog voltam, amikor a trendérzékeny és igényes fiataloknak szóló, valamint a minőségi fogyasztó réteget megcélzó PEP! magazin 2008 áprilisában szó szerint megváltoztatta az életemet. A PEP!-nél korábban külsős szerzőként dolgoztam , és csodálatos érzés volt, hogy végre nem az ismertségem miatt kértek fel valamire: a negyedévente megjelenő trend és popkultúra magazin felelős szerkesztője lettem. „Kristóf írásai rendszeresen pozitív visszajelzéseket kaptak az olvasóinktól. Egyénisége, popkulturális tudása, és felkészültsége tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy a PEP! magazin egyik vezetője legyen.”- nyilatkozta akkor a főszerkesztő, Kárpáti Zsuzsi, aki ma a Krea művészeti suli lelke. A PEP! magazin pontosan az volt, amire szükségem volt annyi év tévés munka után: egy sziget valahol a mainstream és az underground között, amely ha kell, kulturális, ha kell, ironikusan banális és sosem követi, hanem diktálja a trendet. Felelős szerkesztőként nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint felülemelkedni mindenen, ami megszokott, vagy elvárt, és ráébreszteni az embereket önnön határtalan kreativitásukra, elsöprő vonzerejükre.

A PEP! magazin egyik megalkotójának, José Simonnak köszönhetően elnyerte a Magyar Formatervezési Díjat vizuális kommunikáció kategóriában, és egyedüli magyar meghívottként szerepelt a COLOPHON nemzetközi magazin fesztiválon Luxembourgban. Ugyanebben az évben a brit WALLPAPER* magazin felkérte a szerkesztőséget, hogy segítsen Budapestről szóló design-kalauzuk összeállításában. A nyomtatott magazin mellett a PEP! fenntartott egy naponta frissített online blogot is, negyedévente megrendezett – a magazin megjelenését közvetlenül megelőző -egész éjszakán át tartó lapbemutató partijaikon pedig Magyarország legtrendibb fiatal közönsége gyűlt össze. Öröm és megtiszteltetés volt a peppereknek alkotni, azt hiszem szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy felnőtt egy PEP! generáció. Ám magánkiadásban megjelenő magazin voltunk, és a jelen gazdasági helyzetben még a legnagyobb kiadók bejáratott lapjai is csökkentett példányszámban jelentek meg, havi magazinok kéthaviak lettek, és rengeteg lap húzta le a rolót végleg. Egy pici kiadó esetében ez sajnos annyit jelentett, hogy egyszerűen nem maradt pénz megjelentetni az aktuális lapszámot. Voltak terveink a magazin megmentésére, de a laptulajdonosok végül nem jutottak dűlőre. “So glad we made it, time will never change it…”

Az űrt azt hiszem azóta sem sikerült betölteni: ma is szükség van egy magazinra amelyben egy butácska botrányhősnő, egy rebellis képzőművész és egy mélyen intellektuális író igenis megfér egymás mellett a lap hasábjain. Egy színes világ megértéséhez nem elég, ha feketében és fehérben, éjszakában és nappalban, apácákban és ribancokban gondolkodunk. A PEP! magazin művészeti vezetője, valamint a Stereostatic egykori szerkesztőgárdája hosszas tervezgetés után 2010 júniusában bemutatja a phenom’enon online magazint, amelynek útját én magam olvasószerkesztőként egyengetem majd. Csapatunk eljuttatja nektek a legfrissebb zenei, filmes, kulturális, illetve divathíreket, valamint egy forradalmi Street Fashion rovatot, és rengeteg más újdonságot is! Addig is várjatok minket kellő kíváncsisággal az indulásig, és csatlakozzatok Facebook csoportunkhoz, illetve kövessetek minket a Twitteren! Ígérjük, fenomenális lesz!…