Archívum: 'üdvözlet'


Az utazó naplója

Írta aug 01 2011

“De jó neked, hogy ilyen gyakran jársz haza!”, mondogatják egyesek, mások szerint pedig “Tiszta hülye vagy, tönkrevágod a vegetatív idegrendszered ennyi melóval.” Három nap egy életből, ahol egy percre leállni egyet jelent a dominó-effektus beindulásával: minden dőlne.

Mikor is megy a gépem? Pénteken… Jesszusom, dehát az holnap van. Azaz ma! Hajnali négy óra. Becsekkolás-kicsekkolás. “Maga csomagolta a táskáját?”, “Van a kézipoggyászban folyadék?”, “Mi a célja a látogatásának?” – a kérdésekre gépies mosollyal felelek, míg az egyenruhás kislány be nem pecsételi a 15. izraeli bélyegzőt az útlevelembe. Angliában pedig már nem is pecsételnek, amikor fesztiválokra, interjúkra érkezem… szerencsére. Máskülönben az igazolványképemen volna már csak hely. Picike adag vegakaják, aprócska zsemlékkel, híg kávéval – biccentve veszem át őket a teli szájjal vigyorgó légiutaskísérőktől, melyek közül a srácokkal valahogy minden esetben kialakul egy kis futó szemkontaktus. Ugyanaz a forgatókönyv… minden járaton.

Reggel, mikor a telefonom pittyegésére lenyomom a szundit, másodpercekig tart, míg felfogom, hol vagyok: a Londonban bérelt kisszobánkban, a Tel Aviv-i otthonunkban, vagy épp a papámnál. “Kristóf, ébresztő.” Kelteget valaki finoman. A papám az? Vagy a kedvesem? Igen, ez az édesapám… Budapesten vagyok. Gyors kávé, be a kocsiba, és irány valamelyik reggeli műsor stúdiója. Majd egy szinkronstúdió, ahol egy sorozat egész évadát vesszük fel egyetlen nap alatt… én vagyok a címszereplő magyar hangja. És közben csörög a telefon… egy régi barát hív: “Hallom, itt vagy Pesten! Mikor iszunk meg egy kisfröccsöt?” Mosolygok… “Ma este?” Ekkor már a második éjszakát vészelem túl alvás nélkül: a lapzárták nem várnak. És a barátok sem.

“És, Matannak hogy tetszik az orvos-élet?”, “Milyen lesz az új könyved?”, “Mi ez az új style?”… ugyanazok a kérdések, mintha minden ember ugyanazt a forgatókönyvet kapta volna meg, és egy válogatásra tartanék arra vonatkozóan, ki teszi fel a kérdést a legérdeklődőbb, őszintébb mosollyal… de a legtöbben valahogy nem tűnnek igazán izgatottnak. Viszont csinálunk közös fényképet… sokat. Álmosan somolygok a képeken: ezt én is szeretem. Legalább emlékezni fogok rá, hol jártam ebben a négy napban. A volt kollégák közben elmesélik: az “anyacsatornámnál” az a pletyka járja, hogy halálos beteg vagyok, és valami titokzatos kezelést kapok külföldön. Erre bizonyíték, hogy – idézem – foltokban nő a szakállam. Meg sem lepődöm.

Ma aludtam három órát… frissnek és üdének érzem magam, mielőtt betoppanok a Budapest Média Centrumba, ahol 15 tininek tartok órát. A mai feladat: egy klasszikus sztori “kibeszélő show”-s megjelenítése. Az alkalmi Mónikák és Balázsok kétségbeesetten próbálják viselkedésre bírni Mercutiót és Gollamot a Gyűrűk Urából és Simbát az Oroszlánkirályból. A “gyerekek” élvezik a játékot: őszinték és tehetségesek. Hátradőlök, amíg megérkezik az SMS: itt van értem az autó. Indulunk a Soundra forgatni a MusicPlus zenetévével, amelynek a főszerkesztője vagyok. A negyvenfokos melegben álldogálunk a sorban a bejáratnál, majd az interjúk helyszínein, míg végül a forróságtól és a fáradtságtól kidőlök egy bokorban a parton. Alszom pár órát. Csend van.

Becsekkolás-kicsekkolás. “Máris mész vissza?” – köszönt a biztonsági kérdéseket feltevő srác a reptéren, és végigpörgeti az útlevelemet. Tranzit… hatalmas kávéval a kezemben próbálom ébren tartani magam. A repülőn még be kell fejeznem egy cikket… friss, fiatalos, üde és kreatív kell, hogy legyen. Miért ne menne? Elvégre kipihentem magam tegnap, a bokor alatt. Kész… sokat kuncogtam rajta, és a mellettem ülő is bele-bele pillantott, amíg elbóbiskoltam. Leszállunk, taps a pilótának, be a taxiba, ki a taxiból… megüt a párás kánikula. Érzem a tengert. Ez feltölt energiával egy újabb pár órára. Ledobom a táskám, felnyitom a MacBookom, és írni kezdek… a Life.hu-ra még nem is írtam semmit. Berreg a ventilátor, merengek… adni akarok valami igazit. Egy darabot az életemből azoknak, akik hétről hétre “velem tartanak” az utazásokra: Medkónak, Lydiának, Gyurmának és a többieknek a fórumról. Egyszer velük is jó volna találkozni! Talán majd legközelebb, mikor hazalátogatok.

De mikor is lesz az?

Az írás a life.hu oldalán jelent meg.

Karácsony a világ végén

Írta dec 22 2009

A karácsony számomra több, mint ünnep. A karácsony lelkiállapot. Jóllehet, sokak fülében furcsán cseng, egy buddhista szellemben nevelt, Tel Avivban élő fiú, áhitatosan díszíti a fát, és csomagolja az ajándékokat, de számomra ez az ünnep sokkal inkább a szeretetről szól, mint vallásos áhitatról. Minden évben lekvárt és limoncellot főzök a barátoknak, a karácsonyfámra pedig az a szabály érvényes, mint egy hollywoodi hírességre a vörös szőnyegen: kétszer nem jelenhet meg ugyanúgy felöltözve…

Találkozz velem St. Louisban… vagy Tel Avivban?

A „karácsonyoholizmusomat” az anyukámtól örököltem, aki gyakran már december közepén feldíszítette a fát – valami amerikai hagyományra hivatkozott, de nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen nem bírja megállni, hogy ne csomagolja ki az új díszeket. Az ünnepi menüt már hónapokkal szenteste előtt megálmodtuk, és az asztalon mindig volt helye a Janka Mama-féle perecnek, amelyet az anyukám gyöngybetűkkel jegyzett le Vízvári Mariska szakácskönyvének hátlapjára: „Családi perec karácsonyra és egyéb sátoros ünnepekre” címmel. Szenteste Papával sétálni mentünk a Hunyadi utcában, amelyet az én akkori meglátásom szerint „lecsószínű lámpák” világítottak be, és emlékeim szerint mindig hullt a hó, de lehet, hogy ez már csak afféle gyerekkori illúzió.

Az biztos, hogy egyik karácsony esti sétánk alkalmával láttam életemben először sünit, a Család utcai nyilvános telefonfülke mellett. Évekkel később, amikor újra sünnel találkoztam, nagyon megdöbbentem, milyen pici lény, hiszen az első benyomásom az volt, hogy majdnem kutya méretű – ma már tudom, hogy én nőttem meg, nem a süni ment össze az evolúciós fejlődés során. Mire hazaértünk, Mama megterített, és magára öltötte hihetetlenül giccses ünnepi öltözékét, amit én készítettem ki neki – magától sosem vette volna fel. A kedvencem egy fekete bársonyszoknya volt ciklámenszínű, masnis felsővel – pont olyan volt, mint az a ruha, amit az egerek varrnak Hamupipőkének, de Anasztázia és Drizella letépik róla a bálba menet. Szegény anyám sokkal szívesebben viselt bő cigányszoknyákat és hatalmas, kötött pulóvereket, de a karácsonyi kiöltözést illetően már kisgyerekként is igazi fasiszta voltam. A vacsoránál a család körbeülte az asztalt, és ilyenkor – ha csak egy napra is – mindenki értékelte, értette, és szerette a másikat. Vacsi után csengetett a Jézuska, – azaz Papa kiszaladt a kertbe, és bemászott a nappaliszoba ablakán, csilingelt egyett, kiugrott az ablakon, és visszarohant az aztalhoz – mi pedig bevonultunk a szobába és Kiskarácsony nagykarácsonyt énekeltünk. Éjszaka elsétáltunk a Lékai Bíboros térre, és egymást átkarolva hallgattuk az éjféli misét, másnap pedig ellátogattunk a békásmegyeri piacra, és egy kisteherautónyi élő hallal lementünk a Dunapartra, ahol szabadonengedtük a többszáz halálraítéltnek hitt halacskát.

Bár idén Tel Avivban, a pálmafák alatt ünneplem a karácsonyt, ha lehunyom a szemem, látom a csillaghegyi kis padlásszobámat, ahol két hatalmas gesztenyefa árnyékot vet a hajópadlóra, és ahol izgatottan dugtam el Mama karácsonyi ajándékát a kéménylyukba: kedvenc kölnijét, az Eternityt. Amikor leesett az első hó, a manzárdablakokat belepte a puha takaró, a kacsáink, Púder, Hápi és M.C. rekedten hápogtak a hátsó kertben. Frutty, a tacskó-németjuhász keverék kutyusunk – senki ne kérdezze, hogyan hozták össze a szülők – önfeledten ugrált a hóban, ha pedig kifáradt, összebújva aludt Homérral, a cicánkkal a kutyaólban. Velem van a százegyéves szomszéd, Varga bácsi fütyörészése, Ilonka néni zserbója, és a murik, amikor a hóemberépítés után Erzsi néni és Jancsi bácsi Neoton Familia bakelitlemezeire táncoltunk a jó meleg szobában. Budapest, Hunyadi utca 45. és Tel Aviv, Ben Yehuda 43. Két ház a világ két végén… és mindkettő az otthonom.

A bejegyzés részlet a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. Ezzel kívánok boldog, áldott és békés karácsonyt mindenkinek.

A “ciklámenszínű száj” örökké mosolyog

Írta aug 08 2009

Cseh Tamás halott… nem jutok szóhoz. Túl gyakran kell ezen a blogon az elmúlásról írnom. Túl gyakran tűnnek el olyanok, akikről azt hittük, örökké velünk maradnak. Ünnepelni akarok: ünnepelni a születést, a rügyfakadást, a virágzást. És most – Cseh Tamás újászületése kapcsán – éppen ezt fogom tenni.

x“Utazol, Arthur, letelt az évad…”

“Úr Isten, hol vagyok? Hát mikor váltottam menetjegyet, hogy velem egy vonat robog?” – énekli Tamás a Frontátvonulás című lemezen, amely kiskorom óta kedvenc kazettáim között, törött-repedt tokkal utazott velem mindenhová. Az kinyúlt magnószalag, a lekopott betűk mutatták, hányszor hallgattam végig Vizi és Ecsédi történetét. Egy lélekboncoló, igaz mesét, amelyben egy férfi keresi barátját a Bajcsi és az Arany János utca sarkán. Egy egész élet pereg le elöttünk – utazunk, táncolunk, szerelembe esünk, csalódunk, szuicid gondolataink támadnak, dühösek és keserűek vagyunk, boldogulunk, megboldogulunk…. a dalokban – igazi csoda ez – a saját sorsunk tükörképe csillog. Ezzel a lemezzel – ahogy rengeteg más szellemi táplálékkal: Kipling regényekkel, Trisztán és Izolda történetével, vagy kedvenc József Attila versemmel, az Eszmélettel – édesapám mutatott be minket egymásnak, hogy kezet fogjunk, és életünk végéig kéz a kézben sétáljunk.

A Mamám barátságban volt Tamással. Bereményi Géza lánya, Sára pedig gyakori vendég volt nálunk kiskoromban – Emil kutyájukkal együtt, aki annyira szofisztikált lény volt, hogy a “pfuj” szó helyett a “no-no”-ra hallgatott csupán. Sárával akkoriban Cher és godspell lemezeket hallgattunk, és ő volt az, aki megnézette velem a Thelma és Luise című filmet – sőt, arra is ő hívta fel a figyelmemet, hogy Brad Pitt a világ legszexisebb férfija. Mindeközben – bármilyen furcsa is – soha egy szót  sem beszéltünk a szülei művészetéről, vagy családja közeli barátainak  hírnevérről. A Frontátvonulást olyankor hallgattam, amikor ez a világ – fizikálisan – távol volt tőlem. Ennek pedig egy oka volt: számomra ezek a dalok nem a rajongásom tárgyai voltak, sokkal inkább naplóbejegyzések a saját életemből, amelyeket valaki más jegyzett le, énekelt el. Tizévesen úgy éreztem – a szüleim válása után, az után, hogy édesanyám elutazott a vidéki, buddhista meditáció központba, ahová később be is költözött és élete végéig élt -, hogy ezek a dalok ott forrtak bennem, de híján Cseh Tamás és Bereményi Géza kvalitásainak, én nem tudtam őket “felszabadítani”. Lefordítottam néhány sort Henry Ward Beecher, XIX. századi anglikán lelkész és rabszolgafelszabadító egy lélekemelő gondolatából. Én ezzel búcsúzom Cseh Tamástól.

“Ha egy jóságos, nagyszerű  ember élete napnyugtájához ér, az egek soká csillognak még fénylőn. Ily személyiség nem halhat meg soha sem, hisz’ távozáskor itthagyja önmagát, s holtában még tovább beszél.”


-