A karácsony számomra több, mint ünnep. A karácsony lelkiállapot. Jóllehet, sokak fülében furcsán cseng, egy buddhista szellemben nevelt, Tel Avivban élő fiú, áhitatosan díszíti a fát, és csomagolja az ajándékokat, de számomra ez az ünnep sokkal inkább a szeretetről szól, mint vallásos áhitatról. Minden évben lekvárt és limoncellot főzök a barátoknak, a karácsonyfámra pedig az a szabály érvényes, mint egy hollywoodi hírességre a vörös szőnyegen: kétszer nem jelenhet meg ugyanúgy felöltözve…

Találkozz velem St. Louisban… vagy Tel Avivban?

A „karácsonyoholizmusomat” az anyukámtól örököltem, aki gyakran már december közepén feldíszítette a fát – valami amerikai hagyományra hivatkozott, de nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen nem bírja megállni, hogy ne csomagolja ki az új díszeket. Az ünnepi menüt már hónapokkal szenteste előtt megálmodtuk, és az asztalon mindig volt helye a Janka Mama-féle perecnek, amelyet az anyukám gyöngybetűkkel jegyzett le Vízvári Mariska szakácskönyvének hátlapjára: „Családi perec karácsonyra és egyéb sátoros ünnepekre” címmel. Szenteste Papával sétálni mentünk a Hunyadi utcában, amelyet az én akkori meglátásom szerint „lecsószínű lámpák” világítottak be, és emlékeim szerint mindig hullt a hó, de lehet, hogy ez már csak afféle gyerekkori illúzió.

Az biztos, hogy egyik karácsony esti sétánk alkalmával láttam életemben először sünit, a Család utcai nyilvános telefonfülke mellett. Évekkel később, amikor újra sünnel találkoztam, nagyon megdöbbentem, milyen pici lény, hiszen az első benyomásom az volt, hogy majdnem kutya méretű – ma már tudom, hogy én nőttem meg, nem a süni ment össze az evolúciós fejlődés során. Mire hazaértünk, Mama megterített, és magára öltötte hihetetlenül giccses ünnepi öltözékét, amit én készítettem ki neki – magától sosem vette volna fel. A kedvencem egy fekete bársonyszoknya volt ciklámenszínű, masnis felsővel – pont olyan volt, mint az a ruha, amit az egerek varrnak Hamupipőkének, de Anasztázia és Drizella letépik róla a bálba menet. Szegény anyám sokkal szívesebben viselt bő cigányszoknyákat és hatalmas, kötött pulóvereket, de a karácsonyi kiöltözést illetően már kisgyerekként is igazi fasiszta voltam. A vacsoránál a család körbeülte az asztalt, és ilyenkor – ha csak egy napra is – mindenki értékelte, értette, és szerette a másikat. Vacsi után csengetett a Jézuska, – azaz Papa kiszaladt a kertbe, és bemászott a nappaliszoba ablakán, csilingelt egyett, kiugrott az ablakon, és visszarohant az aztalhoz – mi pedig bevonultunk a szobába és Kiskarácsony nagykarácsonyt énekeltünk. Éjszaka elsétáltunk a Lékai Bíboros térre, és egymást átkarolva hallgattuk az éjféli misét, másnap pedig ellátogattunk a békásmegyeri piacra, és egy kisteherautónyi élő hallal lementünk a Dunapartra, ahol szabadonengedtük a többszáz halálraítéltnek hitt halacskát.

Bár idén Tel Avivban, a pálmafák alatt ünneplem a karácsonyt, ha lehunyom a szemem, látom a csillaghegyi kis padlásszobámat, ahol két hatalmas gesztenyefa árnyékot vet a hajópadlóra, és ahol izgatottan dugtam el Mama karácsonyi ajándékát a kéménylyukba: kedvenc kölnijét, az Eternityt. Amikor leesett az első hó, a manzárdablakokat belepte a puha takaró, a kacsáink, Púder, Hápi és M.C. rekedten hápogtak a hátsó kertben. Frutty, a tacskó-németjuhász keverék kutyusunk – senki ne kérdezze, hogyan hozták össze a szülők – önfeledten ugrált a hóban, ha pedig kifáradt, összebújva aludt Homérral, a cicánkkal a kutyaólban. Velem van a százegyéves szomszéd, Varga bácsi fütyörészése, Ilonka néni zserbója, és a murik, amikor a hóemberépítés után Erzsi néni és Jancsi bácsi Neoton Familia bakelitlemezeire táncoltunk a jó meleg szobában. Budapest, Hunyadi utca 45. és Tel Aviv, Ben Yehuda 43. Két ház a világ két végén… és mindkettő az otthonom.

A bejegyzés részlet a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. Ezzel kívánok boldog, áldott és békés karácsonyt mindenkinek.

Cseh Tamás halott… nem jutok szóhoz. Túl gyakran kell ezen a blogon az elmúlásról írnom. Túl gyakran tűnnek el olyanok, akikről azt hittük, örökké velünk maradnak. Ünnepelni akarok: ünnepelni a születést, a rügyfakadást, a virágzást. És most – Cseh Tamás újászületése kapcsán – éppen ezt fogom tenni.

“Utazol, Arthur, letelt az évad…”

“Úr Isten, hol vagyok? Hát mikor váltottam menetjegyet, hogy velem egy vonat robog?” – énekli Tamás a Frontátvonulás című lemezen, amely kiskorom óta kedvenc kazettáim között, törött-repedt tokkal utazott velem mindenhová. Az kinyúlt magnószalag, a lekopott betűk mutatták, hányszor hallgattam végig Vizi és Ecsédi történetét. Egy lélekboncoló, igaz mesét, amelyben egy férfi keresi barátját a Bajcsi és az Arany János utca sarkán. Egy egész élet pereg le elöttünk – utazunk, táncolunk, szerelembe esünk, csalódunk, szuicid gondolataink támadnak, dühösek és keserűek vagyunk, boldogulunk, megboldogulunk…. a dalokban – igazi csoda ez – a saját sorsunk tükörképe csillog. Ezzel a lemezzel – ahogy rengeteg más szellemi táplálékkal: Kipling regényekkel, Trisztán és Izolda történetével, vagy kedvenc József Attila versemmel, az Eszmélettel – édesapám mutatott be minket egymásnak, hogy kezet fogjunk, és életünk végéig kéz a kézben sétáljunk.

A Mamám barátságban volt Tamással. Bereményi Géza lánya, Sára pedig gyakori vendég volt nálunk kiskoromban – Emil kutyájukkal együtt, aki annyira szofisztikált lény volt, hogy a “pfuj” szó helyett a “no-no”-ra hallgatott csupán. Sárával akkoriban Cher és godspell lemezeket hallgattunk, és ő volt az, aki megnézette velem a Thelma és Luise című filmet – sőt, arra is ő hívta fel a figyelmemet, hogy Brad Pitt a világ legszexisebb férfija. Mindeközben – bármilyen furcsa is – soha egy szót  sem beszéltünk a szülei művészetéről, vagy családja közeli barátainak  hírnevérről. A Frontátvonulást olyankor hallgattam, amikor ez a világ – fizikálisan – távol volt tőlem. Ennek pedig egy oka volt: számomra ezek a dalok nem a rajongásom tárgyai voltak, sokkal inkább naplóbejegyzések a saját életemből, amelyeket valaki más jegyzett le, énekelt el. Tizévesen úgy éreztem – a szüleim válása után, az után, hogy édesanyám elutazott a vidéki, buddhista meditáció központba, ahová később be is költözött és élete végéig élt -, hogy ezek a dalok ott forrtak bennem, de híján Cseh Tamás és Bereményi Géza kvalitásainak, én nem tudtam őket “felszabadítani”. Lefordítottam néhány sort Henry Ward Beecher, XIX. századi anglikán lelkész és rabszolgafelszabadító egy lélekemelő gondolatából. Én ezzel búcsúzom Cseh Tamástól.

“Ha egy jóságos, nagyszerű  ember élete napnyugtájához ér, az egek soká csillognak még fénylőn. Ily személyiség nem halhat meg soha sem, hisz’ távozáskor itthagyja önmagát, s holtában még tovább beszél.”

Lassan két éve tudom, hogy hamarosan megtörténik, de most visszavonhatatlanul elérkezett a nap. Itt ülök a Tel Avivba tartó repülőn, az ölemben Özgével, a világ leghíresebb kínai meztelenkutyájával. Mostantól azonban – bizonyos értelemben – már csak egy kutyus lesz a sok közül. Ahogy én is csupán Steiner Kristóf leszek. Nem a „Viva ex műsorvezetője”, nem a „homoszexualitását nyiltan vállaló tévés”, nem az „exhibicionista ripacs”, a „hatásvadász újságíró” vagy a „világ legrosszabb filmjének forgatókönyvírója”. Sok „titulust” ezek közül kiérdemeltem, talán gerjesztettem is, sőt sosem tagadtam, hogy élveztem és élvezem a sikert, ám ahogy Evita énekelte a musical végén: „Minden rangom és tisztem most visszaadom…” . Skarlátbetűk és cimkék nélkül, ott, ahol a tenger egybeforr a nappal.

Vintage-Én… és a válasz egy nagy, dagadt NEM!

Persze amikor elhatároztam, hogy a szerelmem oldalán Izraelbe költözöm, tudtam jól, hogy néhány szűkös és eröltetett skatulya mellett olyan cimkéket is vissza kell adnom, amelyet szívesen viseltem: nem leszek az apukám mellett, mint a szerető fia, akivel huszonhét éve szoros és őszinte barátság köti össze. Nem leszek ott az országomnak, imádott Budapestemnek, hogy együtt harcoljak azokkal, akik többet akarnak. Akik hiszik, hogy lehetünk igazán szabadok. Nem leszek ott a barátaimmal, amikor egyikük keservesen sír, vagy éppen mindannyian együtt nevetnek valamin a Menza teraszán. És nem leszek ott a Mama sírja mellett a csillaghegyi plébánia kertjében – egy darabig.

Tartozom egy vallomással – nem csak Matan Attiasba vagyok szerelmes. Szerelmes vagyok az ÉLETbe. Mind a millió színébe – mindegy, hogy rózsaszín, sárga, aranyló, vagy szürke, sötét és félelmetes. Ezt a gigantikus festményt mosolyogva, vagy éppen sírva, de mindig örömmel cipelem a hátamon, és nem félek beleugrani a közepébe, ahogy Mary Poppins a krétarajzba. Ez a blog erről szól: a színekről. Azoknak, akik nem hiszik el feltétel nélkül, ha egy napilap címoldalán azt olvassák, hogy „Kristóf szexelne a Tanárúr előtt”, hogy „Steiner örül Jacko halálának”, vagy hogy Steiner Kristóf pedofil, anyagyilkos, és ki tudja mi minden voltam és leszek még. A színeknek ugyanis vannak árnyalatai. És az élet – ellentétben az életet utánzó harsány, ego-központú tabloid világgal – legfőkébben ezekben a finom árnyalatokban zajlik.