Szuper hírem van számodra: nem kell ahhoz egy életen át egy barlangban meditálnunk, vagy hatalmas buddha-szobrokkal telerakni az otthonunkat, hogy a spiritualitás segítse a mindennapjainkat.

Ray of Light

Sir Isaac Newtontól Tolsztojon át – megérkezve a mába - Madonnáig számtalan olyan sikeres gondolkodó, művész akadt, akik minden egyes hetüket úgy tervezték meg, hogy előszőr részletesen tanulmányozták az adott hét energiáit. A különféle spirituális ösvények egyetértenek abban, hogy a bibliai történetek nem egy történelemkönyv, és nem is egy dogmákat felsoroló szabálykönyv egyes pontjai. Ha láttad a DaVinci Kódot, te is tudod, hogy ezekben a sztorikban számtalan rejtett üzenet van, amelyekre rátalálva ráhangolódhatunk az Univerzum rezgéseire, és ahhelyett, hogy harcolnánk a hét energiáival, megtanulhatjuk használni azokat.

Nem kell, hogy vakon elhidd azt, amit leírok neked, de ha nyitott szívvel és érdeklődéssel közelítesz egy helyzethez, egészen biztosan tanulsz valamit magadról. És mivel én magam sem vagyok sem guru, sem pedig tudós, sarlatán pedig végkép nem, veled együtt figyelem majd magamom, bejött –e az energia-előrejelzés. Mostantól minden hétfőn, már reggel 8-kor elolvashatod a Nesze!-blogon a hét indító energia-előrejelzéseimet, amelyeket az aktuális hétre vonatkozó Tóra-szakasz üzeneteinek és a kabbalista asztrológia aktuális jóslatainak segítségével állítok össze. A nyelvezet minden esetben könnyed és érthető lesz, és persze sem vallásosnak, sem babonásnak nem kell lenned ahhoz, hogy rájuk hangolódj.

Ha pedig naponta szeretnél útravalókat kapni, iratkozz fel  Yehuda Berg ingyenes, napi bölcsességeire, amelyben tanításokat és meditációkat oszt meg a Kabbala Központ tanulóival. A hírlevelek magyar nyelven érkeznek a postafiókodba. Ahston Kutcher, Donna Karan és Madonna spirituális mesterének, Yehuda Bergnek napi útravalói rövidek és tömörek, de mélységes bölcsességeket tartalmaznak. A hét minden napján ráébresztenek minket arra, hogy nem számít, mennyi munkánk van, milyen súly nehezedik a vállunkra, vagy milyen nehezen küzdjük át magunkat a hétköznapi útvesztőkön, spiritualitásra mindannyiunknak szükségünk van. Mikor ezt megértjük, egyszercsak azon kapjuk magunkat: valahogy “hirtelen” minden sokkal könnyebb lett. De valóban van olyan, hogy “hirtelen”, vagy te magad tettél egy lépést a boldogabb, kiteljesedett élet felé?

“De jó neked, hogy ilyen gyakran jársz haza!”, mondogatják egyesek, mások szerint pedig “Tiszta hülye vagy, tönkrevágod a vegetatív idegrendszered ennyi melóval.” Három nap egy életből, ahol egy percre leállni egyet jelent a dominó-effektus beindulásával: minden dőlne.

Mikor is megy a gépem? Pénteken… Jesszusom, dehát az holnap van. Azaz ma! Hajnali négy óra. Becsekkolás-kicsekkolás. “Maga csomagolta a táskáját?”, “Van a kézipoggyászban folyadék?”, “Mi a célja a látogatásának?” – a kérdésekre gépies mosollyal felelek, míg az egyenruhás kislány be nem pecsételi a 15. izraeli bélyegzőt az útlevelembe. Angliában pedig már nem is pecsételnek, amikor fesztiválokra, interjúkra érkezem… szerencsére. Máskülönben az igazolványképemen volna már csak hely. Picike adag vegakaják, aprócska zsemlékkel, híg kávéval – biccentve veszem át őket a teli szájjal vigyorgó légiutaskísérőktől, melyek közül a srácokkal valahogy minden esetben kialakul egy kis futó szemkontaktus. Ugyanaz a forgatókönyv… minden járaton.

Reggel, mikor a telefonom pittyegésére lenyomom a szundit, másodpercekig tart, míg felfogom, hol vagyok: a Londonban bérelt kisszobánkban, a Tel Aviv-i otthonunkban, vagy épp a papámnál. “Kristóf, ébresztő.” Kelteget valaki finoman. A papám az? Vagy a kedvesem? Igen, ez az édesapám… Budapesten vagyok. Gyors kávé, be a kocsiba, és irány valamelyik reggeli műsor stúdiója. Majd egy szinkronstúdió, ahol egy sorozat egész évadát vesszük fel egyetlen nap alatt… én vagyok a címszereplő magyar hangja. És közben csörög a telefon… egy régi barát hív: “Hallom, itt vagy Pesten! Mikor iszunk meg egy kisfröccsöt?” Mosolygok… “Ma este?” Ekkor már a második éjszakát vészelem túl alvás nélkül: a lapzárták nem várnak. És a barátok sem.

“És, Matannak hogy tetszik az orvos-élet?”, “Milyen lesz az új könyved?”, “Mi ez az új style?”… ugyanazok a kérdések, mintha minden ember ugyanazt a forgatókönyvet kapta volna meg, és egy válogatásra tartanék arra vonatkozóan, ki teszi fel a kérdést a legérdeklődőbb, őszintébb mosollyal… de a legtöbben valahogy nem tűnnek igazán izgatottnak. Viszont csinálunk közös fényképet… sokat. Álmosan somolygok a képeken: ezt én is szeretem. Legalább emlékezni fogok rá, hol jártam ebben a négy napban. A volt kollégák közben elmesélik: az “anyacsatornámnál” az a pletyka járja, hogy halálos beteg vagyok, és valami titokzatos kezelést kapok külföldön. Erre bizonyíték, hogy – idézem – foltokban nő a szakállam. Meg sem lepődöm.

Ma aludtam három órát… frissnek és üdének érzem magam, mielőtt betoppanok a Budapest Média Centrumba, ahol 15 tininek tartok órát. A mai feladat: egy klasszikus sztori “kibeszélő show”-s megjelenítése. Az alkalmi Mónikák és Balázsok kétségbeesetten próbálják viselkedésre bírni Mercutiót és Gollamot a Gyűrűk Urából és Simbát az Oroszlánkirályból. A “gyerekek” élvezik a játékot: őszinték és tehetségesek. Hátradőlök, amíg megérkezik az SMS: itt van értem az autó. Indulunk a Soundra forgatni a MusicPlus zenetévével, amelynek a főszerkesztője vagyok. A negyvenfokos melegben álldogálunk a sorban a bejáratnál, majd az interjúk helyszínein, míg végül a forróságtól és a fáradtságtól kidőlök egy bokorban a parton. Alszom pár órát. Csend van.

Becsekkolás-kicsekkolás. “Máris mész vissza?” – köszönt a biztonsági kérdéseket feltevő srác a reptéren, és végigpörgeti az útlevelemet. Tranzit… hatalmas kávéval a kezemben próbálom ébren tartani magam. A repülőn még be kell fejeznem egy cikket… friss, fiatalos, üde és kreatív kell, hogy legyen. Miért ne menne? Elvégre kipihentem magam tegnap, a bokor alatt. Kész… sokat kuncogtam rajta, és a mellettem ülő is bele-bele pillantott, amíg elbóbiskoltam. Leszállunk, taps a pilótának, be a taxiba, ki a taxiból… megüt a párás kánikula. Érzem a tengert. Ez feltölt energiával egy újabb pár órára. Ledobom a táskám, felnyitom a MacBookom, és írni kezdek… a Life.hu-ra még nem is írtam semmit. Berreg a ventilátor, merengek… adni akarok valami igazit. Egy darabot az életemből azoknak, akik hétről hétre “velem tartanak” az utazásokra: Medkónak, Lydiának, Gyurmának és a többieknek a fórumról. Egyszer velük is jó volna találkozni! Talán majd legközelebb, mikor hazalátogatok.

De mikor is lesz az?

Az írás a life.hu oldalán jelent meg.

A karácsony számomra több, mint ünnep. A karácsony lelkiállapot. Jóllehet, sokak fülében furcsán cseng, egy buddhista szellemben nevelt, Tel Avivban élő fiú, áhitatosan díszíti a fát, és csomagolja az ajándékokat, de számomra ez az ünnep sokkal inkább a szeretetről szól, mint vallásos áhitatról. Minden évben lekvárt és limoncellot főzök a barátoknak, a karácsonyfámra pedig az a szabály érvényes, mint egy hollywoodi hírességre a vörös szőnyegen: kétszer nem jelenhet meg ugyanúgy felöltözve…

Találkozz velem St. Louisban… vagy Tel Avivban?

A „karácsonyoholizmusomat” az anyukámtól örököltem, aki gyakran már december közepén feldíszítette a fát – valami amerikai hagyományra hivatkozott, de nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen nem bírja megállni, hogy ne csomagolja ki az új díszeket. Az ünnepi menüt már hónapokkal szenteste előtt megálmodtuk, és az asztalon mindig volt helye a Janka Mama-féle perecnek, amelyet az anyukám gyöngybetűkkel jegyzett le Vízvári Mariska szakácskönyvének hátlapjára: „Családi perec karácsonyra és egyéb sátoros ünnepekre” címmel. Szenteste Papával sétálni mentünk a Hunyadi utcában, amelyet az én akkori meglátásom szerint „lecsószínű lámpák” világítottak be, és emlékeim szerint mindig hullt a hó, de lehet, hogy ez már csak afféle gyerekkori illúzió.

Az biztos, hogy egyik karácsony esti sétánk alkalmával láttam életemben először sünit, a Család utcai nyilvános telefonfülke mellett. Évekkel később, amikor újra sünnel találkoztam, nagyon megdöbbentem, milyen pici lény, hiszen az első benyomásom az volt, hogy majdnem kutya méretű – ma már tudom, hogy én nőttem meg, nem a süni ment össze az evolúciós fejlődés során. Mire hazaértünk, Mama megterített, és magára öltötte hihetetlenül giccses ünnepi öltözékét, amit én készítettem ki neki – magától sosem vette volna fel. A kedvencem egy fekete bársonyszoknya volt ciklámenszínű, masnis felsővel – pont olyan volt, mint az a ruha, amit az egerek varrnak Hamupipőkének, de Anasztázia és Drizella letépik róla a bálba menet. Szegény anyám sokkal szívesebben viselt bő cigányszoknyákat és hatalmas, kötött pulóvereket, de a karácsonyi kiöltözést illetően már kisgyerekként is igazi fasiszta voltam. A vacsoránál a család körbeülte az asztalt, és ilyenkor – ha csak egy napra is – mindenki értékelte, értette, és szerette a másikat. Vacsi után csengetett a Jézuska, – azaz Papa kiszaladt a kertbe, és bemászott a nappaliszoba ablakán, csilingelt egyett, kiugrott az ablakon, és visszarohant az aztalhoz – mi pedig bevonultunk a szobába és Kiskarácsony nagykarácsonyt énekeltünk. Éjszaka elsétáltunk a Lékai Bíboros térre, és egymást átkarolva hallgattuk az éjféli misét, másnap pedig ellátogattunk a békásmegyeri piacra, és egy kisteherautónyi élő hallal lementünk a Dunapartra, ahol szabadonengedtük a többszáz halálraítéltnek hitt halacskát.

Bár idén Tel Avivban, a pálmafák alatt ünneplem a karácsonyt, ha lehunyom a szemem, látom a csillaghegyi kis padlásszobámat, ahol két hatalmas gesztenyefa árnyékot vet a hajópadlóra, és ahol izgatottan dugtam el Mama karácsonyi ajándékát a kéménylyukba: kedvenc kölnijét, az Eternityt. Amikor leesett az első hó, a manzárdablakokat belepte a puha takaró, a kacsáink, Púder, Hápi és M.C. rekedten hápogtak a hátsó kertben. Frutty, a tacskó-németjuhász keverék kutyusunk – senki ne kérdezze, hogyan hozták össze a szülők – önfeledten ugrált a hóban, ha pedig kifáradt, összebújva aludt Homérral, a cicánkkal a kutyaólban. Velem van a százegyéves szomszéd, Varga bácsi fütyörészése, Ilonka néni zserbója, és a murik, amikor a hóemberépítés után Erzsi néni és Jancsi bácsi Neoton Familia bakelitlemezeire táncoltunk a jó meleg szobában. Budapest, Hunyadi utca 45. és Tel Aviv, Ben Yehuda 43. Két ház a világ két végén… és mindkettő az otthonom.

A bejegyzés részlet a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. Ezzel kívánok boldog, áldott és békés karácsonyt mindenkinek.