Archívum: 'style'


Nyugi bébi, nem lettem szekta tag

Írta márc 06 2012

A BORS napilap mai számában olvashattok egy rövid beszélgetést velem a Kabbaláról. Mivel a lap érthető okokból – mivel bulvárlapról beszélünk – nem hozhatta le a teljes interjút, és kellően szenzációs címet és bevezetőt is kapott, gondoltam megosztom veletek a szerkesztetlen változatot. És persze a vallásomat nem hagytam el… a buddhizmus szellemiségét élő, Kristna-tudatos vegetáriánus gyakorló kabbalista vagyok, hiszek az angyalokban, és bódi szatvának tartom Jézust és Mohamedet. És… akkor mi van? Elmondom mi: SZERETET.

 

Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

Magyar tinidal közhelyekből gyúrva

Írta júl 27 2011

Miért van az, hogy a “mondanivaló” egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről? Miért csinálunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból?

“Életemben előszőr meghallgattam egy dalt egy bizonyos Rami nevű tinisztártól” – vallottam színt a napokban az egyik közösségi portálon. Idézem a dalszöveget: “Az éjjel most már csak a miénk, engedd, hogy hagyjam.” Igen ám, de mit?! “Minden perce újat ígér, ölelj még.” Ez rímelni próbált? Egyébként meg elég vaskos klisé. “Feltámad a vágy, a tűz bennem kél.” Klisé, klisé, klisé! Ez a “bennem kél” pedig inkább valami Alien-szerű science fictionbe illene.

Miután felvetettem a témát, a falam egyszeriben önjelölt, meglehetősen szarkasztikus dalszövegírók alkotótáborává változott, és a magvas, mély értelmű szövegen felbuzdulva ehhez hasonló improvizációk születtek: “Mentolos a szívem, hideg, mint a jég, befagyott az érzés, mint egy apró szélvész. Lecseppent a viasz, és kiégett a lélek, soha többé szemembe nem hazudsz te nékem. Oh béjbe, te voltál a menedék, de ma már mentolos a lelkem, visszavár a barlangomba minden jeges kéz.” Miközben magzatpózban remegtem a röhögéstől, egyszeriben levelem érkezett: az egyik bulvárlap már le is csapott a “nagy sztorira”: “Arra szeretnénk kérni, hogy pár sorban írd meg nekünk, mi a problémád Ramival” – állt a levélben.

Mély levegőt vettem, és heves gépelésbe kezdtem, bízván abban, hogy biztosíthatom a lap olvasóit, a Rami-fanokat és magát a csillagot is: semmi problémám nincs vele, és biztos vagyok benne, hogy talpraesett és kedves lány, sőt, akár tehetséges és értékes is lehet. Azt azért gyorsan hozzátettem, hogy ez utóbbira majd visszatérünk 15 év múlva. Végül is Madonnának is kellett annyi egy olyan zseniális lemezhez, mint a Ray of Light. Ezek után pedig kifejtettem, hogy korántsem Ramival, MM-mel, A BNF-fel és az éneklő vagy épp DJ-ző ex-VV és -BB Évákkal, Ágikkal és Zsanikkal van gondom, hanem a tendenciával.

Azzal, hogy hazánkban nincsenek meg a megfelelő arányok, és nincs komoly választási lehetősége annak, akit mondjuk akár még érdekelhetne is egy valóságshow, ha abban világmegváltó gondolatokkal és óriási tervekkel, tiszta szívvel adni akaró résztvevők brillíroznának. A “mondanivaló” egyre és egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről.

Amikor az ember fiatalon nagy lehetőséget kap – legyen az előadóművészet vagy cégvezetői állás -, hajlamos elfelejteni, hogy azért adta a kezébe a sors ezt a lehetőséget, hogy ezáltal adjon valami értékeset a világnak. Ezt huszonegynéhány évesen nagyon kevesen mérik fel, erre én is élő példa vagyok. Ma már nehezen azonosulok azzal, hogy feláldozzam akár a művészi szabadságom, akár a hajszínem egy produkció, cég, vagy kreatív team kedvéért. Van, akinek ezen keresztül kell mennie ahhoz, hogy kristálytisztán ragyoghasson. Ha az ember ismert emberként él néhény évig, előbb-utóbb felismeri az ízlés- és véleményformáló felelősségét.

Mi most néhány jó barátommal belevágtunk egy új, egyre több háztartásban fogható zenecsatorna kiépítésébe MusicPlus néven, és nagyon komoly célunk, hogy olyan előadókat szerepeltessünk főként, akiknek a művészete értékes, akik kreatívak és egyediek, és nem azért ragadtak meg ebben a szakmában, mert egy rádió vagy televízió kedvéért hajlandóak votlak a dal elejétől számított 15 másodpercen belül belekezdeni a refrénbe. Ugyanez igaz aPhenom’enon magazinra is, amelyet szerkesztőtársaimmal egyetlen célból hoztunk létre: alternatívát szeretnénk kínálni.

Természetesen szó sincs róla, hogy azt kívánnám: bárcsak ne létezne tinisztárszcéna vagy rágógumipop. Én magam a német Viván nőttem fel, és tökéletesen tudok azonosulni azzal, ha egy tini flitteres-glitteres popzenére vágyik, hiszen számomra is Tic Tac Toe nevű német lánybanda és a Spice Girls csajok voltak a sztárok. Csakhogy rendkívül fontos, hogy az ember közben felfedezze, hogy van ám egy David Bowie és Mick Jagger is, van Carpenters, és vanJulie London. A magyar ugyanilyen nevű, ráadásul rengeteg értékes dolgot csinál: évről évre megrendezik a TeleTon jótékonysági élő show-t, és én emlékszem olyan Comet-fellépésekre is, amik olyan zseniálisan precízek és tökéletesek volt, hogy egy Gaga-fellépést lazán lepipáltak volna.

Ezt észben tartva és irányvonalnak tekintve el kell indulnunk közösen – az összes médiumnak – egy olyan irányba, hogy ne csináljunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból. Engem hat-hét éve még a “magyar Paris Hiltonként” emlegettek, és időnként ömlött a számból a hülyeség, de szerencsére idő közben rájöttem, hogy sem a hírnévtől, sem a sok-sok pénztől, sem a szőkébb hajtól, vagy a legújabb iPhone-tól nem lesz jobb vagy boldogabb ember valaki. Jó volna, ha azok a dalszövegek, amiket a felnövő generáció hallgat mind hordoznának valamiféle üzenetet, ami segít abban, hogy a kilencvenes évek szülöttei ne harmincévesen döbbenjenek rá erre.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem…

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Jake Gyllenhaal – Túl a barátságon, szerelmen és más drogokon

Írta jún 02 2011

Millió okunk van szeretni Jake Gyllenhaalt: már csak azért is, mert Jamie Lee Curtis keresztfiaként tiszteletbeli magyarként gondolhatunk rá. A Donnie Darko lázadó kamaszfiúja egy röpke évtized alatt generációja egyik legfényesebb csillaga lett. Gwyneth Paltrow partnere volt a Bizonyítás című moziban, amikor pedig a Túl a barátságonban a tragikusan elhúnyt Heath Ladger oldalán homoszexuális cowboyt alakított, végleg beírta magát a filmtörténelembe. Bár manapság főként az ifjú country dívával, Taylor Swifttel való titkos viszonyával kerül címlapokra, Jake a botrányokat és a tablidokat messze elkerülve koncentrál arra, ami igazán fontos neki: a családjára, a munkájára, és a leli fejlődésére. A Szerelem és más drogok című film bemutatója alkamából London legendás szállodájában, a Dorchesterben fogadott, és mindháromról mesélt…

Jake pazar pontossággal toppan be az ajtón, igaz, a vak is láthatta rajta, hogy rohant: kissé megizzadt gyapjúpulóverében, és mosolyogva törölgeti a homlokát. „Bocsáss meg… egy perc és összekapom magam.” mondja, és a vállamra teszi a kezét,  majd leül mellém, és egy húzásra felhajt egy nagy pohár vizet. A közvetlensége, a gyönyöző izzadság a homlokán, és a hollywoodi filmsztárra koránt sem emlékeztető lazaság egy csapásra elfeledteti velem a flancos szállodát, és az „vörös szőnyeges” formalitást: úgy érzem magam, mintha egy haverommal találkoznék egy kellemesen lepukkant, kelet-londoni pubban.

Látom, inkább a lépcsőt választod a lift helyett. Annie (Hathaway) elárulta, hogy a sok meztelenség miatt megszállottan diétázott a forgatás előtt. Te is ilyen feszült voltál, hogy a legjobb formádat mutasd?

Nem titok, hogy Perzsia hercege főszerepéért rengeteget edzettem. Nagyon megterhelő fizikai munka volt. Most viszont inkább az volt a célom, hogy visszaépítsem az izmaimat, és ezért komoly fogyókúrába kezdtem. Nem akartam, hogy a nézők azt lássák, hogy egy hatalmas izompacsirta rámászik erre a törékeny lányra. Visszatetsző lett volna.

Annyi filmmel a hátad mögött még mindig nehezdre esik levetni a ruháidat?

Nos, igen… kissé kényelmetlen.  De ezen már akkor megtanultam felülemelkedni, amikor meghallgatásokra jártam, és észrevettem, hogy ahogy egyre kevesebb jelentkező áll sorba előttem, egyre idegesebb leszek. Elhangzik a mondat: „Oké, le a köntösökkel, kamera forog!”, és tudjuk, hogy itt a showtime. Nyelek egy nagyot, és fejest ugrom… nincs más választásom, meg kell tennem. Rengeteget könnyített a dolgomon, hogy Annie lazán kezelte ezeket a helyzeteket. Felajánlottam neki, hogy ha szeretné, eltakarom a melleit a kezeimmel, vagy hogy úgy helyezkedek, hogy ne legyen szem előtt, amit nem akar láttatni. Ezt rengeteg korábbi partnerem kérte már tőlem. Ő pedig azt mondta: „Te csak koncentrálj magadra. Nem kell megóvnod engem, rendben vagyok.”.

Üdítő, hogy – bár rendkívül nagy hangsúlytkap a mozitokban a szex -, épp olyan mókás, mint amilyen szenvedélyes, ettől pedig a rengeteg szexjelenet ellenére sem válik olcsóvá a film. Épp elenkezőleg: bájos, és életszagú.

Szinte komikus, hogy a filmekben mennyire komolyan veszik a szexjeleneteket. Persze tudom, hogy az intimitás komoly dolog, de ahogy a valóságban is gyakran mókás helyzetek állnak elő, a vásznon sem kellene életidegennek lennie egy szeretkezésnek. Merjünk már nevetni saját magunkon! Gyűlöltem, amikor korábbi filmjeimben természetellenes pózokat kellett felvennem, csak azért, hogy szexisebbnek tetsszen a jelenet.

Csodálatos a kettőtök közötti kémia, olyanok vagytok, mintha ezer éve ismernétek egymást…

Annie egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akarja ezt a filmet. Mi viszont biztosak voltunk benne, hogy nélküle képtelenek lennénk megvalóstani az elképzeléseinket. Jól ismertem őt, hiszen a Túl a barátságon című filmben is házaspárt alaktottunk, és tudtam jól, hogy számára mindennél fontosabb, hogy bízhasson a partnerében. Sohasem volt semmiféle szemforgatás, vagy rosszindulat kettőnk közt, egymás védelmezői és cinkosai lettünk a forgatás során. Nagyon szeretjük egymást… még ha néha ugratom is azzal, hogy úgy öltözködik, mint egy kamaszfiú. (nevet)

Nagyon tetszett, ahogy felvette a kesztyűt a bevadult újságírókkal szemben, amikor a sajtótájékoztatón sarokba szorítottak, és faggatózni kezdtek a Taylor Swifttel való, feltételezett kapcsolatodról. Meglepett, hogy milyen vehemensen kelt a védelmedre?

Köszönöm, hogy megemlítetted. Mélységesen felháborította, ahogy bántak velem. Figyelj csak, te megdöbbentően kedves újságíró vagy, kezdek gyanakodni, hogy hamarosan kimutatod a fogad fehérét… (nevet)

Na jó, akkor kérdezek egykevésbé udvariasat, de csak a kedvedért… Tudom, hogy meglehetősen direkt kérdés, de kikerülhetetlen: a film harmadik főszereplője az a bizonyos kis kék gyógyszer. Mennyire ástad bele megad a kutatómunkába ahhoz a jelenethez, amikor a karaktered a Viagra mellékhatásaitól szenved?

Ó, Istenem… láttam a szemeden, hogy vannak titkos tartalékaid. (nevet) Nos… nem. Nem próbáltam a Viagrát. De szerencsére tudom, milyen is az az érzés, amit a gyógyszer nyújt… segédesztközök és serkentők nélkül is.

Mit szóltak a szüleid a csupasz valósághoz? Nem volt kellemetlen számukra óriásvásznon nézni a kisfiuk fenekét?

…sőt, nem is csak a fenekét. Nagyon, nagyon büszke vagyok a… filmre.

Egy pillanatig azt hittem, hogy a fenekedre…

(nevet) Hiszem, hogy a párbeszédek, a történet, a játékunk épp olyan hangsúlyosak, mint a szex. Az édesapámmal érkeztem a los angelesi premierre, és a film után sokkal többet beszélgettünk az érzelmekről, mint arról a néhány – szülői szemmel nézve nyilvánvalóan – kellemetlen percről…

Ha már szóbakerült a család… néhány hete egy meztelen fotó került fel egy hasonmásodról a Perez Hilton celeb-blogger pletykahonlapjára…

Na várj egy percet… miféle fotó? Ezt tőled hallom először.

Nyugodj meg, néhány nappal később bebizonyosodott, hogy nem te vagy rajta: egy férfit ábrázol, a szeretkezés után éppen felveszi az alsónadrágját. Kíváncsi lettem, fel kellett -e hívnod a családodat és a barátaidat, hogy megnyugtasd  őket…

Nem, sajnos nem hívtam fel senkit, mert nem tudtam róla… de azt hiszem, kellett volna. (nevet) Mindenesetre nem én vagyok… remélem!

Annyi film, dal és regény címében szerepelt már a „szerelem” szó? Mit gondolsz, miért van az, hogy még mindig annyira vonzó a közönség számára?

Talán azért, mert egyszerre csábító, és rémisztő. Nagyon nehéz teljes átéléssel, őszintén kimondani a „szeretlek” szót. A szerelem éppen annyira ijesztő, mint amennyire csodálatos, ha pedig egész életedben csupán játékként gondoltál rá, mégjobban megrémülsz, mikor egyszer csak rádöbbensz: ez az, most valóban megtörténik. Ez már nem csak a játék része.

Fel tudod idézni, hogy mikor voltál először szerelmes?

Tisztán emlékszem rá… egy gyermektáborban történt, és a lányt Emily Simonnak hívták. Nyolc évesek voltunk.

Hittél benne, hogy örökké tart?

Igen, igen, éreztem, hogy ez… ez az igaz, hogy Emily a nagy ő. Nagyon intenzív érezelmi vihar volt. (nevet)

Megcsókoltad?

Naná, abszolút! Megcsokoltam Emily Simont. De nem árulhatom el, hogy nyelves csók volt -e, vagy szájrapuszi… egy alsótagozatosnak is lehetnek titkai! Egyébként is, mára megházasodott, és Manhattenben él… néha még ma is váltunk egy-egy mailt…

Szegényt ez után az interjú után rengeteg idegen jelöli majd be a Facebookon. Mi az, ami miatt bele tudsz szeretni egy lányba?

Azt hiszem, a méltóság egy nő legvonzóbb erénye. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet szétszort, vagy bohókás… de kell, hogy legyen benne egyfajta báj, kecsesség. A másik tulajdonság, ami elbűvöl egy lányban, az erő.

Ki az, aki számodra megtestesíti ezt a nőt?

Tudom, hogy ez kissé… furcsán hangzik majd, de… számomra az édesanyám a legcsodálatosabb nő a Földön. Minden áldott nap bizonyítja nekem és a családunknak, hogy milyen elképesztő ereje van, és mindezt eleganciával és könnyedséggel teszi. Csak egy példa: ő egy másik vetítésen látta a filmet, és egyetlen szót sem szólt a szexjelenetekről, csak megölelt, és azt mondta: „Olyan boldog vagyok, hogy ilyen sokat mosolyogtál!”. Évek óta azt kéri tőlem, hogy mosolyogjak többet a vásznon.

Úgy tűnik, nagyon fontos számodra a család. Tudom, hogy meglehetősen nemzetközi família vagytok. Mennyire tartod lényegesnek, hogy kutasd az őseid gyökereit?

Világ életemben ugyanannyira vallottam magam svédnek, orosznak, és lengyelnek, mint amerikainak. Sokszor eszembejut, hogy milyen jó volna bejárni ezeket az országokat. Mélyen magamban hordozom a nemzetiségek karakterisztikáit, a véremben vannak. Talán egy napon a elindulok a nagyvilágbam és felfedezem, ki is vagyok valójában…

A film egyik jelenetében azt mondod: ha egy párhuzamos univerzumban lehetőséged nyílna erőfeszítések nélkül élni, akkor is a kűzdelmet választanád. A valóságban is így véled? Jobb, ha véres verejtékkel dolgozunk, mintha az eredmények az ölünkbe hullanak?

Hm… nehéz válaszolni. Amikor elvállalok egy filmszerepet, mindig arra gondolok, mennyire dolgoztat majd meg a karakter, és mennyire kényszeríti a nézőket arra, hogy elgondolkodjanak. Ezt a filmet sem vállaltam volna el soha, ha egy egyszerű romantikus vígjáték volna. A filmnek azon részei, amikor Annie a Parkinson-kórral küzd lelkileg nagyon megterhelőek voltak, és sokszor egy egész napon át vettünk fel egyetlen jelenetet. Ugyanakkor tudom, hogy ezért éri meg dolgozni. A könnyekért, amiket a forgatáson sírtunk, és amiket a közönség ejt majd, ahogy beleélik magukat a történetébe.

Minden mondatodról lerí, hogy tanulmányoztad a keleti vallásokat, és hogy nagyon spirituális ember vagy. Hogyan hat a Buddhizmus a mindennapjaidra?

A legfontosabb, amit kaptam a Buddhizmustól, hogy megtanultam elengedni. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez. Megértettem, hogy ha minden tőlem telhetőt megtettem egy emberért, kapcsolatért, egy filmért, akkor képesnek kell lennem tenni egy lépést hátra, és útjára engedni a dolgot. Bízom a karma törvényében, és ha abban, hogy az fog kisülni belőle, ami leginkább a fejlődésemet, a javamat szolgálja. Még akkor is, ha ez néha fájdalmas.

Az interjú a Marie Claire magazinban jelent meg

-