Carrie Bradshaw neve egy szinonimaszótárban ott szerepelhetne a szingli, a divat, a szerelem, a szex és az ikon szavak mellett. A pasikkal bajlódó, trendérzékeny írónő története mára sokkal több mint egy egyszerű tévésorozat: SJP – ahogy egész Hollywood nevezi Sarah Jessica Parkert – meghódította a világot, kultuszt teremtett, és ami a legfontosabb: megtanított minket arra, hogy a barátság még az ezredforduló után is a legnagyobb érték ezen a világon.

Akad olyan barátnőm, aki egy kapcsolat konfliktushelyzetében azon mereng, mit tenne most Samantha, és olyan ismerősöm is van, aki csak azért vesz magának méregdrága cipőket, mert Carrie is megteheti. Amikor a Szex és New York pilotadását készítették az alkotók, senki sem sejtette, hogy néhény év múltán minden nő azt figyeli majd: milyen kiegészítőket és ruhákat visel a négy főhősnő. Azt sem gondolták volna, hogy társasjátékok kvízkérdései feszegetik majd: melyik hölgy szeretkezett egy mocskosszájú pasival, vagy hogy volt feltűzve Charlotte haja az esküvője napján. A négy New York-i szingli a szomszédunk lett – mindegy, hogy Manhattanben, Budapesten, vagy épp az északi-sarkon élünk.

Te melyikük vagy?
Amikor egy évvel ezelőtt Londonban készíthettem interjút a film szereplőivel és alkotóival, a franchise atyja, Michael Patrick King elárulta: hat nő dolgozott az egyes epizódok szövegkönyvén, és mindannyian a saját életükből merítettek Carrie és örök szerelme, Big szövevényes kapcsolatának dramatizálásakor. Mr. Big és Miss Bradshaw kapcsolata mindannyiunk kapcsolata. Bárki felfedezheti magát a két karakterben, és a fejéhez kaphat: “Istenem, ugyanezeket a hibákat követem el!” – és persze éppen ezért szurkolunk nekik annyira.

A Szex és New York álompárjának boldogsága egy picit mindannyiunké, örök boldogságra márpedig mindannyian szomjazunk. Éppen ezért sokan a szívükhöz kaptak, amikor Kim Cattrall a napokban bejelentette: mindannyian készen állnak a folytatásra. A nagy kérdés még mindig nem változott: vajon Carrie és Big szerelme beteljesedhet-e, vagy ez is csak tünékeny látomás volt, mint annak idején Samantha orgazmusának elveszítése, Miranda afférja a szexi sportorvos szomszéddal, Charlotte vaginájának szörnyű depressziója. Ahogy azt a Queen is megénekelte: “The show must go on!”

Kultúrsznobok kíméljenek!
A fanyalgók, a szkeptikusok és a kultúrsznobok ellenkampánya ellenére az első Szex és New York-mozifilm négy elválaszthatatlan barátnő, egy tucat habos-babos esküvői ruha, negyvennyolc pár  meseszép cipő és egy felejthetetlen ötvenedik születésnap mellett 56 millió dollár bevételt is jelentett a filmpremier hétvégéjén. A hölgyek ott pózoltak minden magazin címlapján, egy neves New York-i programújság pedig különkiadást jelentetett meg, amelyben majd’ 2000 tippet kínálnak arra, hogyan is élvezheti egy turista a Nagy Almát garantáltan Carrie-mentesen. Az összeállítás címe ez volt: “Imádjuk őket, de ami sok, az sok!” Ám felesleges szarkazmus nélkül is tudjuk, hogy a cserfes csajos mozikat a helyükön kell kezelni. Aki megpróbálja összehasonlítani a Szex és New Yorkot Csehov Három nővérével, az finoman szólva rossz nyomon jár. Egy sokszínű világba sokféle érték fér bele: igenis lehet egyszerre Madonna-, Péterfy Bori- és Bartók Béla-track az IPodunkon, és ha időnként elengedjük magunkat, sokkal több energiánk marad a klasszikus értékek befogadására is. A Szex és New York tulajdonképpen egyfajta “tudatos naivitást” csempész a túl komoly vagy komolykodni próbáló világba, ez pedig számomra az egyik legfontosabb misszó – nem véletlen, hogy a blogom szlogenje “Deeply Superficial!”, azaz “Mélyen felszínes!”

Hollywood régi fénye
A Szex és New York-mozik amellett, hogy hűek maradtak a klasszikus sorozathoz, Hollywood aranykorának drámai szerelmesfilmjeit is megidézik, erre pedig különösen nagy szükségünk van egy olyan világban, ahol a független művészmozikat bezárás fenyegeti, a DVD-piac pedig haldoklik. Judy Garland Találkozz velem St. Louise-ben című filmje például Carrie történetének visszatérő motívuma: miközben a tragikus sorsú diva csillogó szemekkel énekli el a Have Yourself a Marry Little Christmas című dalt, egyszerre szorul össze és tárul ki a szívünk. Jövőre pedig – ha a pletykák igazak – kiderül, hogy mi is vár ránk a szivárvány túlsó oldalán: Carrie, Sam, Miranda és Charlotte története újabb fordulatot vesz, és a virtuóz stylist, Patricia Filed feledhetetlen ruhakölteményei is ismét hódítanak majd. Aki pedig élcelődve azt kérdi: “Ezek még hatvanévesen is szexi szingliket fognak játszani?”, annak üzenem: amíg az alkotók reményt és humort csempészhetnek millió szerelemről álmodó lélek életébe, addig a Szex és New Yorknak helye van a világunkban! Akár 100 éves koru(n)kban is!

Az írás a life.hu weboldalán jelent meg.

Ha láttad Katy Perry California Gurls című klipjét, akkor nagyjából el tudod képzelni, milyen is volt a londoni Cotton Candy Party, ahol még a kilincs is vattacukorból készült. Az elegáns Mayfair negyed egyik művészeti galériája egy napra ehető tündérországgá változott, így nem meglepő, hogy a London legszebb fiújának kikiáltott Cassius Herceg is megjelent… igaz, nem fehér lovon, és nem is éppen szőkén.

I want Candy!

Ha az ember pauszpapíron érkező, hajszálvékony aranyszálakkal átfont meghívót kap, mely azt ígéri, hogy „egy feledhetetlen élmény részese lehet”, valószínűleg fanyalogva a háta mögé dobja, mondván: „Ja, a tévéshopban is mindig ezt mondják.”. Ha azonban azt is megemlítik, hogy a lányok selyemcukor-bikinit viselnek majd, és pillecukor koktélt szürcsölgetünk, akkor még a legszkeptikusabbakban is felébred a kíváncsiság – így voltunk ezzel mi is, amikor barátaimmal felkerekedtünk, hogy megcsodáljunk egy szirupos üdítőitalokról készült festményeket bemutató kiállítást a Bond Streeten. Mondanom sem kell, hogy maguk a műtárgyak kábé annyira voltak izgalmasak, mint az Elemi ösztön második része, ellenben a dekoráció mindannyiunkban felébresztette a bennünk rejlő Sharon Stone-t: mindent a szánkba akartunk venni. A bejáratnál tölcsérekre tekert, babarózsaszín vattacukrot osztogattak a hoszteszek, a terem közepén egy óriási édesség fa alatt finomságokba öltöztetett nimfák majszolták saját ruháikat, a sarokban pedig egy Jancsi és Juliska mézeskalácsházára emlékeztető bárpultnál ijesztően lila koktélok készültek. Nagyjából tizenöt perc alatt jutottunk el arra a pontra, amikor éreztük: ha még egy pillanatot maradunk, úgy járunk, mint Micimackó, mikor a Nyuszi házában vendégeskedett: egyszerűen nem férünk majd ki az ajtón, ezért aztán – hogy stílszerű legyek – angolosan távoztunk.

Feltámadott!

A kijáratnál azonban egy pillanatra megtorpantunk – oké, hogy tündérországban járunk, de azért mégsem a mennyekben… vagy mégis? Ott állt velünk szemben az ifjú, afro frizurás Michael Jackson pontos mása. Kajánul vigyorgott ránk, majd miután (tudjuk be a mályvacukor koktélnak) magam is mosollyal viszonoztam az egyértelmű flörtöt, egy névjegykártyát nyomott a kezembe, melyen ez állt: „Prince Cassius”. Ekkor esett le, hogy épp a napokban láttam a srácot egy merész divatanyag főhőseként, miután ezzel a művésznévvel, utánozhatatlan öltözködési stílusával, és csokibarna szemeivel tavaly megnyerte az Esquire magazin „London legstílusosabb férfia” címét, a Dolce&Gabbana tervezőpáros pedig személyes múzsája emlegeti őt. Ez volt az a pont, ahol a tömény szépség mellett csupán varacskos zombiknak éreztük magunkat, és a végtagjainkat vonszolva (ezt is tudjuk be a koktélnak) elvánszorogtunk. Az éjszakai metrón hazafelé bulizni a szakadt junkie-k között pedig már tényleg pont olyan volt, mintha Jacko Thriller című klipje elevenedett volna meg előttünk: még a koreográfiát is lenyomtuk valahol az Oxford Circus és a Holborn megállól között… de lehet, hogy inkább a kacsatánc és a Macarena hibridjére emlékeztette a gúvadt szemmel bámuló utasokat.

Mégtöbb kép az Index Beauty blogján, a Nesze!szeren.

A London Fashion Week sok szempontból mostohagyermeknek számít a világ divathetei között, a legtöbb tervező Párizsban és Milánóban mutatkozik be, a leghírhedtebb partik New Yorkban pörögnek, a brit fővárosban csak a valódi lokálpatrióták maradnak ünnepelni a stílust.

On The Spot…

Ám míg a Nagy Almában csupa olyan hölgy és úr foglal helyet a kifutókat övező széksorokban, akik minden valószínűség szerint hónapok óta azon agyalnak: melyik öv és táska melyik outfithez passzol, és kellőképpen kifinomultak lesznek -e az illusztris vendégek között, Londonban a végletek emberei is bátran helyet foglalhatnak a bemutatókon. Akad itt szakadt farmerban, kinyúlt pólóban, kócos hajjal és tegnapelőtt felkent sminkkel érkező érdeklődő is, de tetőtől talpig brit lobogóba tekert, vagy épp felfújható guminő jelmezbe bújt fashion victim is. És ami a legmeglepőbb: itt egyikük sem számít renitensnek.

Az idei divathét a Vogue nemzetközi divateseményével kezdődött Londonban: a Fashion’s Night Out lényege az volt, hogy a neves divatbiblia és a világ legnagyobb áruházai, legfelkapottabb üzletei és legmenőbb ruhamárkái kollaboráltak egy rendezvénysorozat erejéig. Az esemény záró akkordja Carrie Bradshaw kedvenc cipőtervezőjének, Manolo Blahniknak és a legendás londoni luxus üzletháznak, a Liberty-nek egyszeri és megismételhetetlen együttműködését ünneplő parti volt. Az üzletek késő éjszakáig nyitva tartottak, itt az „egyszerű, halandó” vendégeket is a vörös szőnyegen fogadták, ahol ballonkabátos paparazzi fotósnak öltözött statiszták készítettek képeket róluk Marilyn Monroe korát idéző, gigantikus fényképezőgépekkel. A trükk működött: vihorászó csajok egyensúlyoztak az olcsó tűsarkokon, hogy egy napra VIP-fényben tündököljenek, és – ha csak néhány percre is – megérinthessék a cipellőket, amelyeket modern Hamupipőkeként várnak a fehér lovon érkező hercegektől… aki csak nem akar megérkezni.

Kelet London azonban már egy másik London: itt nincsenek brit zászlókat ábrázoló plüss sapkákat áruló standok, a Starbucks kávézók helyett kis, rumlis-hangulatos kuckókban fogyasztjuk a szója latténkat, és az igazán felkapott partikat arról lehet felismerni, hogy senki sem tud róluk, csak az a néhány kiválasztott, akik egy szűk padlásfeljáró bejáratánál fogyasztják a kis üveges vodkájukat, és bár leginkább ügyesen sztájlingolt hajléktalanokra emlékeztetnek, közelebbről megnézve ismerősek lehetnek… talán a legutóbbi Vogue, Dazed and Confused, vagy Nylon egyik fotósorozatáról. Ez a parti is ilyen volt: egy shoreditch-i, spontán fehérre meszelt loftban egy tucat fiatal fiú fél, vagy totál meztelen képe lógott a falon, miközben a tavalyi év egyik legkeresettebb férfimodellje Cole Mohr, aki Marc Jacobs, a Burberry és Valentino múzsája alkalmi lemezlovasként rohangált a dj pult és az italok között. A „mocskos szépség” jegyében az eseményen kizárólag üveges sört fogyszthattunk, amelyet jéggel megpakolt rekeszekből rántott elő egy tetőtől talpig kitetovált pult nélküli pultos (hajthatatlan sörgyűlölőkként ezért mi a sarki indiai boltban vásárolt vörösborunkat sörösüvegekbe rejtve csempésztük be a partira). Miközben sorra érkeztek a szépségipar jeles képviselői, a művész udvariasan csevegett az őt körülrajongó vendégekkel, kedvese pedig – egy baba arcú, szőke fiú – bájosan mosolygott mellette. Brett Llyod még 2008-ban utazta körbe Európát, és a MySpace generáció jeles képviselőjeként a weben “taggelt” pár jóképű srácot: „Helyes vagy. Lefotózhatlak/alhatok nálad?” A gyűjteményből mára egy rendhagyó poszter-album állt össze, Quieter Poster Boys címen. A fiúk – a látszat ellenére – mind elmúltak 18 évesek, de kétség kívül ez volt az est egyik leggyakrabban felmerülő kérdése. A másik, inkább költői kérdésre azonban senki sem kapott választ: vajon milyen érzés lehetett a kiállítás képeit végignézni Brett jelenlegi pasijának…

„A szépség a szexről szól.” véli Vivienne Westwood, ezt az álláspontját pedig cipőorrokra erősített műfarkakkal hangsúlyozza, ez a kompozíció pedig talán még a különc fotós srácnak is sok lett volna. A Selfridgesben megrendezett retrospektív cipőkiállításon a drabális platform bakancsoktól a strasszokkal kirakott, Hollywood aranykorát idéző estélyi topánokon át egészen az új erőre kapott gladiátor szandálokig minden megtalálható itt, amit meg kellene mutatnunk egy Földünkre látogató idegen lénynek, ha az az elmúlt fél évszázad viselettörténetéről kérdezne. „Azt hiszem, rengetegen szeretnének azt a stílust képviselni, mint én, de mikor meg akarják testesíteni a szépséget, elbizonytalanodnak, és győz a puritanizmus.” mondta egyszer Westwood, és igaza van: sörösdobozokkal, fekete dildókkal és a klasszikus Louis Vuitton monogram újraértelmezésével operáló munkáit nézegetve unalmas kis papucsoknak tetszenek az olyan – egyébként zseniális – cipőtervezők remekei, mint Manolo Blahnik, vagy Jimmy Choo. Persze Westwood ruhái, cipői, és kereszteket, méregfiolákat formázó parfümös üvegei nem a klasszikus szépség hírnökei Sokkal inkább fétistárgyak, melyek elvek, politikai üzenetek, stílusirányzatok lenyomatai, és persze mindenekelőtt az alternatív képzőművészet manifesztumai. Ahogy ő maga üzente nagy port kavart kijelentésével: „Ebben a világban egyre nehezebb hallatni a hangod, de én mindig megtalálom a módját: a szexszel, a rock ‘n’ rollal és a kollekcióimmal politizálok.”

A divatbemutatók modelljeiben ebben az évben – a változatosság kedvéért – nem az volt a közös, hogy zörgő csontokkal és kilógó bordákkal vonulnak végig a kifutón. Hogy a huszonöt deka plusznak, vagy a járásra alkalmatlan cipőknek köszönhető-e, azt nem tudni, azonban ez a szezon az óriás esésekről szólt a manökenek számára. Míg a Victroria House-ban megrendezett Fashion Tv „Egyszer volt, hol nem volt…” showján egy szemmel láthatóan újonc modell bukott orra a lépcsőn, a Wauxhall Fashion Scout eseménysorozaton egy szerencsétlen kislány saját ruhájának uszályán korcsolyázott végig – gyakorlatilag a teljes kifutón. A hab a tortán a Burberry bemutató volt, ahol négy manöken harapott a parkettbe az inkább karókra, mintsem lábbelikre emlékeztető cipőket viselve.

A divathét maradandó nyomokat hagyott a városképen és a résztvevőkön is: Londonban nemre és korra való tekintet nélkül – és sajnos minimális önkritikát is mellőzve – mindenki extra feszes leggingsben vagy csőfarmerben, oldalt kibuggyanó úszógumival rohangál, natúr vászonból készült szatyortáskával a kezében, és persze ipari mennyiségű Vitamin Watert iszik – egyrészt mert minden bemutatón ezt osztogatták a szervezők, másrészt mert valószínűleg így igyekeznek semlegesíteni az egy hét alatt felhalmozott, egészségügyi határértéket jócskán meghaladó koktélmennyiség hatását. Jövő februárig – mire beköszönt a London Fashion Week 2011 ősz/tél – talán sikerül is. Addigra remélhetőleg divatba jönnek a bővebb nadrágok is, vagy legalább az úszógumikat elrejtő szemellenzők.