“Életemben előszőr meghallgattam egy dalt egy bizonyos Rami nevű tinisztártól” – vallottam színt a napokban az egyik közösségi portálon. Idézem a dalszöveget: “Az éjjel most már csak a miénk, engedd, hogy hagyjam.” Igen ám, de mit?! “Minden perce újat ígér, ölelj még.” Ez rímelni próbált? Egyébként meg elég vaskos klisé. “Feltámad a vágy, a tűz bennem kél.” Klisé, klisé, klisé! Ez a “bennem kél” pedig inkább valami Alien-szerű science fictionbe illene.

Miután felvetettem a témát, a falam egyszeriben önjelölt, meglehetősen szarkasztikus dalszövegírók alkotótáborává változott, és a magvas, mély értelmű szövegen felbuzdulva ehhez hasonló improvizációk születtek: “Mentolos a szívem, hideg, mint a jég, befagyott az érzés, mint egy apró szélvész. Lecseppent a viasz, és kiégett a lélek, soha többé szemembe nem hazudsz te nékem. Oh béjbe, te voltál a menedék, de ma már mentolos a lelkem, visszavár a barlangomba minden jeges kéz.” Miközben magzatpózban remegtem a röhögéstől, egyszeriben levelem érkezett: az egyik bulvárlap már le is csapott a “nagy sztorira”: “Arra szeretnénk kérni, hogy pár sorban írd meg nekünk, mi a problémád Ramival” – állt a levélben.

Mély levegőt vettem, és heves gépelésbe kezdtem, bízván abban, hogy biztosíthatom a lap olvasóit, a Rami-fanokat és magát a csillagot is: semmi problémám nincs vele, és biztos vagyok benne, hogy talpraesett és kedves lány, sőt, akár tehetséges és értékes is lehet. Azt azért gyorsan hozzátettem, hogy ez utóbbira majd visszatérünk 15 év múlva. Végül is Madonnának is kellett annyi egy olyan zseniális lemezhez, mint a Ray of Light. Ezek után pedig kifejtettem, hogy korántsem Ramival, MM-mel, A BNF-fel és az éneklő vagy épp DJ-ző ex-VV és -BB Évákkal, Ágikkal és Zsanikkal van gondom, hanem a tendenciával.

Azzal, hogy hazánkban nincsenek meg a megfelelő arányok, és nincs komoly választási lehetősége annak, akit mondjuk akár még érdekelhetne is egy valóságshow, ha abban világmegváltó gondolatokkal és óriási tervekkel, tiszta szívvel adni akaró résztvevők brillíroznának. A “mondanivaló” egyre és egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről.

Amikor az ember fiatalon nagy lehetőséget kap – legyen az előadóművészet vagy cégvezetői állás -, hajlamos elfelejteni, hogy azért adta a kezébe a sors ezt a lehetőséget, hogy ezáltal adjon valami értékeset a világnak. Ezt huszonegynéhány évesen nagyon kevesen mérik fel, erre én is élő példa vagyok. Ma már nehezen azonosulok azzal, hogy feláldozzam akár a művészi szabadságom, akár a hajszínem egy produkció, cég, vagy kreatív team kedvéért. Van, akinek ezen keresztül kell mennie ahhoz, hogy kristálytisztán ragyoghasson. Ha az ember ismert emberként él néhény évig, előbb-utóbb felismeri az ízlés- és véleményformáló felelősségét.

Mi most néhány jó barátommal belevágtunk egy új, egyre több háztartásban fogható zenecsatorna kiépítésébe MusicPlus néven, és nagyon komoly célunk, hogy olyan előadókat szerepeltessünk főként, akiknek a művészete értékes, akik kreatívak és egyediek, és nem azért ragadtak meg ebben a szakmában, mert egy rádió vagy televízió kedvéért hajlandóak votlak a dal elejétől számított 15 másodpercen belül belekezdeni a refrénbe. Ugyanez igaz aPhenom’enon magazinra is, amelyet szerkesztőtársaimmal egyetlen célból hoztunk létre: alternatívát szeretnénk kínálni.

Természetesen szó sincs róla, hogy azt kívánnám: bárcsak ne létezne tinisztárszcéna vagy rágógumipop. Én magam a német Viván nőttem fel, és tökéletesen tudok azonosulni azzal, ha egy tini flitteres-glitteres popzenére vágyik, hiszen számomra is Tic Tac Toe nevű német lánybanda és a Spice Girls csajok voltak a sztárok. Csakhogy rendkívül fontos, hogy az ember közben felfedezze, hogy van ám egy David Bowie és Mick Jagger is, van Carpenters, és vanJulie London. A magyar ugyanilyen nevű, ráadásul rengeteg értékes dolgot csinál: évről évre megrendezik a TeleTon jótékonysági élő show-t, és én emlékszem olyan Comet-fellépésekre is, amik olyan zseniálisan precízek és tökéletesek volt, hogy egy Gaga-fellépést lazán lepipáltak volna.

Ezt észben tartva és irányvonalnak tekintve el kell indulnunk közösen – az összes médiumnak – egy olyan irányba, hogy ne csináljunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból. Engem hat-hét éve még a “magyar Paris Hiltonként” emlegettek, és időnként ömlött a számból a hülyeség, de szerencsére idő közben rájöttem, hogy sem a hírnévtől, sem a sok-sok pénztől, sem a szőkébb hajtól, vagy a legújabb iPhone-tól nem lesz jobb vagy boldogabb ember valaki. Jó volna, ha azok a dalszövegek, amiket a felnövő generáció hallgat mind hordoznának valamiféle üzenetet, ami segít abban, hogy a kilencvenes évek szülöttei ne harmincévesen döbbenjenek rá erre.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem…

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Jake pazar pontossággal toppan be az ajtón, igaz, a vak is láthatta rajta, hogy rohant: kissé megizzadt gyapjúpulóverében, és mosolyogva törölgeti a homlokát. „Bocsáss meg… egy perc és összekapom magam.” mondja, és a vállamra teszi a kezét,  majd leül mellém, és egy húzásra felhajt egy nagy pohár vizet. A közvetlensége, a gyönyöző izzadság a homlokán, és a hollywoodi filmsztárra koránt sem emlékeztető lazaság egy csapásra elfeledteti velem a flancos szállodát, és az „vörös szőnyeges” formalitást: úgy érzem magam, mintha egy haverommal találkoznék egy kellemesen lepukkant, kelet-londoni pubban.

Látom, inkább a lépcsőt választod a lift helyett. Annie (Hathaway) elárulta, hogy a sok meztelenség miatt megszállottan diétázott a forgatás előtt. Te is ilyen feszült voltál, hogy a legjobb formádat mutasd?

Nem titok, hogy Perzsia hercege főszerepéért rengeteget edzettem. Nagyon megterhelő fizikai munka volt. Most viszont inkább az volt a célom, hogy visszaépítsem az izmaimat, és ezért komoly fogyókúrába kezdtem. Nem akartam, hogy a nézők azt lássák, hogy egy hatalmas izompacsirta rámászik erre a törékeny lányra. Visszatetsző lett volna.

Annyi filmmel a hátad mögött még mindig nehezdre esik levetni a ruháidat?

Nos, igen… kissé kényelmetlen.  De ezen már akkor megtanultam felülemelkedni, amikor meghallgatásokra jártam, és észrevettem, hogy ahogy egyre kevesebb jelentkező áll sorba előttem, egyre idegesebb leszek. Elhangzik a mondat: „Oké, le a köntösökkel, kamera forog!”, és tudjuk, hogy itt a showtime. Nyelek egy nagyot, és fejest ugrom… nincs más választásom, meg kell tennem. Rengeteget könnyített a dolgomon, hogy Annie lazán kezelte ezeket a helyzeteket. Felajánlottam neki, hogy ha szeretné, eltakarom a melleit a kezeimmel, vagy hogy úgy helyezkedek, hogy ne legyen szem előtt, amit nem akar láttatni. Ezt rengeteg korábbi partnerem kérte már tőlem. Ő pedig azt mondta: „Te csak koncentrálj magadra. Nem kell megóvnod engem, rendben vagyok.”.

Üdítő, hogy – bár rendkívül nagy hangsúlytkap a mozitokban a szex -, épp olyan mókás, mint amilyen szenvedélyes, ettől pedig a rengeteg szexjelenet ellenére sem válik olcsóvá a film. Épp elenkezőleg: bájos, és életszagú.

Szinte komikus, hogy a filmekben mennyire komolyan veszik a szexjeleneteket. Persze tudom, hogy az intimitás komoly dolog, de ahogy a valóságban is gyakran mókás helyzetek állnak elő, a vásznon sem kellene életidegennek lennie egy szeretkezésnek. Merjünk már nevetni saját magunkon! Gyűlöltem, amikor korábbi filmjeimben természetellenes pózokat kellett felvennem, csak azért, hogy szexisebbnek tetsszen a jelenet.

Csodálatos a kettőtök közötti kémia, olyanok vagytok, mintha ezer éve ismernétek egymást…

Annie egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akarja ezt a filmet. Mi viszont biztosak voltunk benne, hogy nélküle képtelenek lennénk megvalóstani az elképzeléseinket. Jól ismertem őt, hiszen a Túl a barátságon című filmben is házaspárt alaktottunk, és tudtam jól, hogy számára mindennél fontosabb, hogy bízhasson a partnerében. Sohasem volt semmiféle szemforgatás, vagy rosszindulat kettőnk közt, egymás védelmezői és cinkosai lettünk a forgatás során. Nagyon szeretjük egymást… még ha néha ugratom is azzal, hogy úgy öltözködik, mint egy kamaszfiú. (nevet)

Nagyon tetszett, ahogy felvette a kesztyűt a bevadult újságírókkal szemben, amikor a sajtótájékoztatón sarokba szorítottak, és faggatózni kezdtek a Taylor Swifttel való, feltételezett kapcsolatodról. Meglepett, hogy milyen vehemensen kelt a védelmedre?

Köszönöm, hogy megemlítetted. Mélységesen felháborította, ahogy bántak velem. Figyelj csak, te megdöbbentően kedves újságíró vagy, kezdek gyanakodni, hogy hamarosan kimutatod a fogad fehérét… (nevet)

Na jó, akkor kérdezek egykevésbé udvariasat, de csak a kedvedért… Tudom, hogy meglehetősen direkt kérdés, de kikerülhetetlen: a film harmadik főszereplője az a bizonyos kis kék gyógyszer. Mennyire ástad bele megad a kutatómunkába ahhoz a jelenethez, amikor a karaktered a Viagra mellékhatásaitól szenved?

Ó, Istenem… láttam a szemeden, hogy vannak titkos tartalékaid. (nevet) Nos… nem. Nem próbáltam a Viagrát. De szerencsére tudom, milyen is az az érzés, amit a gyógyszer nyújt… segédesztközök és serkentők nélkül is.

Mit szóltak a szüleid a csupasz valósághoz? Nem volt kellemetlen számukra óriásvásznon nézni a kisfiuk fenekét?

…sőt, nem is csak a fenekét. Nagyon, nagyon büszke vagyok a… filmre.

Egy pillanatig azt hittem, hogy a fenekedre…

(nevet) Hiszem, hogy a párbeszédek, a történet, a játékunk épp olyan hangsúlyosak, mint a szex. Az édesapámmal érkeztem a los angelesi premierre, és a film után sokkal többet beszélgettünk az érzelmekről, mint arról a néhány – szülői szemmel nézve nyilvánvalóan – kellemetlen percről…

Ha már szóbakerült a család… néhány hete egy meztelen fotó került fel egy hasonmásodról a Perez Hilton celeb-blogger pletykahonlapjára…

Na várj egy percet… miféle fotó? Ezt tőled hallom először.

Nyugodj meg, néhány nappal később bebizonyosodott, hogy nem te vagy rajta: egy férfit ábrázol, a szeretkezés után éppen felveszi az alsónadrágját. Kíváncsi lettem, fel kellett -e hívnod a családodat és a barátaidat, hogy megnyugtasd  őket…

Nem, sajnos nem hívtam fel senkit, mert nem tudtam róla… de azt hiszem, kellett volna. (nevet) Mindenesetre nem én vagyok… remélem!

Annyi film, dal és regény címében szerepelt már a „szerelem” szó? Mit gondolsz, miért van az, hogy még mindig annyira vonzó a közönség számára?

Talán azért, mert egyszerre csábító, és rémisztő. Nagyon nehéz teljes átéléssel, őszintén kimondani a „szeretlek” szót. A szerelem éppen annyira ijesztő, mint amennyire csodálatos, ha pedig egész életedben csupán játékként gondoltál rá, mégjobban megrémülsz, mikor egyszer csak rádöbbensz: ez az, most valóban megtörténik. Ez már nem csak a játék része.

Fel tudod idézni, hogy mikor voltál először szerelmes?

Tisztán emlékszem rá… egy gyermektáborban történt, és a lányt Emily Simonnak hívták. Nyolc évesek voltunk.

Hittél benne, hogy örökké tart?

Igen, igen, éreztem, hogy ez… ez az igaz, hogy Emily a nagy ő. Nagyon intenzív érezelmi vihar volt. (nevet)

Megcsókoltad?

Naná, abszolút! Megcsokoltam Emily Simont. De nem árulhatom el, hogy nyelves csók volt -e, vagy szájrapuszi… egy alsótagozatosnak is lehetnek titkai! Egyébként is, mára megházasodott, és Manhattenben él… néha még ma is váltunk egy-egy mailt…

Szegényt ez után az interjú után rengeteg idegen jelöli majd be a Facebookon. Mi az, ami miatt bele tudsz szeretni egy lányba?

Azt hiszem, a méltóság egy nő legvonzóbb erénye. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet szétszort, vagy bohókás… de kell, hogy legyen benne egyfajta báj, kecsesség. A másik tulajdonság, ami elbűvöl egy lányban, az erő.

Ki az, aki számodra megtestesíti ezt a nőt?

Tudom, hogy ez kissé… furcsán hangzik majd, de… számomra az édesanyám a legcsodálatosabb nő a Földön. Minden áldott nap bizonyítja nekem és a családunknak, hogy milyen elképesztő ereje van, és mindezt eleganciával és könnyedséggel teszi. Csak egy példa: ő egy másik vetítésen látta a filmet, és egyetlen szót sem szólt a szexjelenetekről, csak megölelt, és azt mondta: „Olyan boldog vagyok, hogy ilyen sokat mosolyogtál!”. Évek óta azt kéri tőlem, hogy mosolyogjak többet a vásznon.

Úgy tűnik, nagyon fontos számodra a család. Tudom, hogy meglehetősen nemzetközi família vagytok. Mennyire tartod lényegesnek, hogy kutasd az őseid gyökereit?

Világ életemben ugyanannyira vallottam magam svédnek, orosznak, és lengyelnek, mint amerikainak. Sokszor eszembejut, hogy milyen jó volna bejárni ezeket az országokat. Mélyen magamban hordozom a nemzetiségek karakterisztikáit, a véremben vannak. Talán egy napon a elindulok a nagyvilágbam és felfedezem, ki is vagyok valójában…

A film egyik jelenetében azt mondod: ha egy párhuzamos univerzumban lehetőséged nyílna erőfeszítések nélkül élni, akkor is a kűzdelmet választanád. A valóságban is így véled? Jobb, ha véres verejtékkel dolgozunk, mintha az eredmények az ölünkbe hullanak?

Hm… nehéz válaszolni. Amikor elvállalok egy filmszerepet, mindig arra gondolok, mennyire dolgoztat majd meg a karakter, és mennyire kényszeríti a nézőket arra, hogy elgondolkodjanak. Ezt a filmet sem vállaltam volna el soha, ha egy egyszerű romantikus vígjáték volna. A filmnek azon részei, amikor Annie a Parkinson-kórral küzd lelkileg nagyon megterhelőek voltak, és sokszor egy egész napon át vettünk fel egyetlen jelenetet. Ugyanakkor tudom, hogy ezért éri meg dolgozni. A könnyekért, amiket a forgatáson sírtunk, és amiket a közönség ejt majd, ahogy beleélik magukat a történetébe.

Minden mondatodról lerí, hogy tanulmányoztad a keleti vallásokat, és hogy nagyon spirituális ember vagy. Hogyan hat a Buddhizmus a mindennapjaidra?

A legfontosabb, amit kaptam a Buddhizmustól, hogy megtanultam elengedni. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez. Megértettem, hogy ha minden tőlem telhetőt megtettem egy emberért, kapcsolatért, egy filmért, akkor képesnek kell lennem tenni egy lépést hátra, és útjára engedni a dolgot. Bízom a karma törvényében, és ha abban, hogy az fog kisülni belőle, ami leginkább a fejlődésemet, a javamat szolgálja. Még akkor is, ha ez néha fájdalmas.

Az interjú a Marie Claire magazinban jelent meg

Akad olyan barátnőm, aki egy kapcsolat konfliktushelyzetében azon mereng, mit tenne most Samantha, és olyan ismerősöm is van, aki csak azért vesz magának méregdrága cipőket, mert Carrie is megteheti. Amikor a Szex és New York pilotadását készítették az alkotók, senki sem sejtette, hogy néhény év múltán minden nő azt figyeli majd: milyen kiegészítőket és ruhákat visel a négy főhősnő. Azt sem gondolták volna, hogy társasjátékok kvízkérdései feszegetik majd: melyik hölgy szeretkezett egy mocskosszájú pasival, vagy hogy volt feltűzve Charlotte haja az esküvője napján. A négy New York-i szingli a szomszédunk lett – mindegy, hogy Manhattanben, Budapesten, vagy épp az északi-sarkon élünk.

Te melyikük vagy?
Amikor egy évvel ezelőtt Londonban készíthettem interjút a film szereplőivel és alkotóival, a franchise atyja, Michael Patrick King elárulta: hat nő dolgozott az egyes epizódok szövegkönyvén, és mindannyian a saját életükből merítettek Carrie és örök szerelme, Big szövevényes kapcsolatának dramatizálásakor. Mr. Big és Miss Bradshaw kapcsolata mindannyiunk kapcsolata. Bárki felfedezheti magát a két karakterben, és a fejéhez kaphat: “Istenem, ugyanezeket a hibákat követem el!” – és persze éppen ezért szurkolunk nekik annyira.

A Szex és New York álompárjának boldogsága egy picit mindannyiunké, örök boldogságra márpedig mindannyian szomjazunk. Éppen ezért sokan a szívükhöz kaptak, amikor Kim Cattrall a napokban bejelentette: mindannyian készen állnak a folytatásra. A nagy kérdés még mindig nem változott: vajon Carrie és Big szerelme beteljesedhet-e, vagy ez is csak tünékeny látomás volt, mint annak idején Samantha orgazmusának elveszítése, Miranda afférja a szexi sportorvos szomszéddal, Charlotte vaginájának szörnyű depressziója. Ahogy azt a Queen is megénekelte: “The show must go on!”

Kultúrsznobok kíméljenek!
A fanyalgók, a szkeptikusok és a kultúrsznobok ellenkampánya ellenére az első Szex és New York-mozifilm négy elválaszthatatlan barátnő, egy tucat habos-babos esküvői ruha, negyvennyolc pár  meseszép cipő és egy felejthetetlen ötvenedik születésnap mellett 56 millió dollár bevételt is jelentett a filmpremier hétvégéjén. A hölgyek ott pózoltak minden magazin címlapján, egy neves New York-i programújság pedig különkiadást jelentetett meg, amelyben majd’ 2000 tippet kínálnak arra, hogyan is élvezheti egy turista a Nagy Almát garantáltan Carrie-mentesen. Az összeállítás címe ez volt: “Imádjuk őket, de ami sok, az sok!” Ám felesleges szarkazmus nélkül is tudjuk, hogy a cserfes csajos mozikat a helyükön kell kezelni. Aki megpróbálja összehasonlítani a Szex és New Yorkot Csehov Három nővérével, az finoman szólva rossz nyomon jár. Egy sokszínű világba sokféle érték fér bele: igenis lehet egyszerre Madonna-, Péterfy Bori- és Bartók Béla-track az IPodunkon, és ha időnként elengedjük magunkat, sokkal több energiánk marad a klasszikus értékek befogadására is. A Szex és New York tulajdonképpen egyfajta “tudatos naivitást” csempész a túl komoly vagy komolykodni próbáló világba, ez pedig számomra az egyik legfontosabb misszó – nem véletlen, hogy a blogom szlogenje “Deeply Superficial!”, azaz “Mélyen felszínes!”

Hollywood régi fénye
A Szex és New York-mozik amellett, hogy hűek maradtak a klasszikus sorozathoz, Hollywood aranykorának drámai szerelmesfilmjeit is megidézik, erre pedig különösen nagy szükségünk van egy olyan világban, ahol a független művészmozikat bezárás fenyegeti, a DVD-piac pedig haldoklik. Judy Garland Találkozz velem St. Louise-ben című filmje például Carrie történetének visszatérő motívuma: miközben a tragikus sorsú diva csillogó szemekkel énekli el a Have Yourself a Marry Little Christmas című dalt, egyszerre szorul össze és tárul ki a szívünk. Jövőre pedig – ha a pletykák igazak – kiderül, hogy mi is vár ránk a szivárvány túlsó oldalán: Carrie, Sam, Miranda és Charlotte története újabb fordulatot vesz, és a virtuóz stylist, Patricia Filed feledhetetlen ruhakölteményei is ismét hódítanak majd. Aki pedig élcelődve azt kérdi: “Ezek még hatvanévesen is szexi szingliket fognak játszani?”, annak üzenem: amíg az alkotók reményt és humort csempészhetnek millió szerelemről álmodó lélek életébe, addig a Szex és New Yorknak helye van a világunkban! Akár 100 éves koru(n)kban is!

Az írás a life.hu weboldalán jelent meg.

I want Candy!

Ha az ember pauszpapíron érkező, hajszálvékony aranyszálakkal átfont meghívót kap, mely azt ígéri, hogy „egy feledhetetlen élmény részese lehet”, valószínűleg fanyalogva a háta mögé dobja, mondván: „Ja, a tévéshopban is mindig ezt mondják.”. Ha azonban azt is megemlítik, hogy a lányok selyemcukor-bikinit viselnek majd, és pillecukor koktélt szürcsölgetünk, akkor még a legszkeptikusabbakban is felébred a kíváncsiság – így voltunk ezzel mi is, amikor barátaimmal felkerekedtünk, hogy megcsodáljunk egy szirupos üdítőitalokról készült festményeket bemutató kiállítást a Bond Streeten. Mondanom sem kell, hogy maguk a műtárgyak kábé annyira voltak izgalmasak, mint az Elemi ösztön második része, ellenben a dekoráció mindannyiunkban felébresztette a bennünk rejlő Sharon Stone-t: mindent a szánkba akartunk venni. A bejáratnál tölcsérekre tekert, babarózsaszín vattacukrot osztogattak a hoszteszek, a terem közepén egy óriási édesség fa alatt finomságokba öltöztetett nimfák majszolták saját ruháikat, a sarokban pedig egy Jancsi és Juliska mézeskalácsházára emlékeztető bárpultnál ijesztően lila koktélok készültek. Nagyjából tizenöt perc alatt jutottunk el arra a pontra, amikor éreztük: ha még egy pillanatot maradunk, úgy járunk, mint Micimackó, mikor a Nyuszi házában vendégeskedett: egyszerűen nem férünk majd ki az ajtón, ezért aztán – hogy stílszerű legyek – angolosan távoztunk.

Feltámadott!

A kijáratnál azonban egy pillanatra megtorpantunk – oké, hogy tündérországban járunk, de azért mégsem a mennyekben… vagy mégis? Ott állt velünk szemben az ifjú, afro frizurás Michael Jackson pontos mása. Kajánul vigyorgott ránk, majd miután (tudjuk be a mályvacukor koktélnak) magam is mosollyal viszonoztam az egyértelmű flörtöt, egy névjegykártyát nyomott a kezembe, melyen ez állt: „Prince Cassius”. Ekkor esett le, hogy épp a napokban láttam a srácot egy merész divatanyag főhőseként, miután ezzel a művésznévvel, utánozhatatlan öltözködési stílusával, és csokibarna szemeivel tavaly megnyerte az Esquire magazin „London legstílusosabb férfia” címét, a Dolce&Gabbana tervezőpáros pedig személyes múzsája emlegeti őt. Ez volt az a pont, ahol a tömény szépség mellett csupán varacskos zombiknak éreztük magunkat, és a végtagjainkat vonszolva (ezt is tudjuk be a koktélnak) elvánszorogtunk. Az éjszakai metrón hazafelé bulizni a szakadt junkie-k között pedig már tényleg pont olyan volt, mintha Jacko Thriller című klipje elevenedett volna meg előttünk: még a koreográfiát is lenyomtuk valahol az Oxford Circus és a Holborn megállól között… de lehet, hogy inkább a kacsatánc és a Macarena hibridjére emlékeztette a gúvadt szemmel bámuló utasokat.

Mégtöbb kép az Index Beauty blogján, a Nesze!szeren.

On The Spot…

Ám míg a Nagy Almában csupa olyan hölgy és úr foglal helyet a kifutókat övező széksorokban, akik minden valószínűség szerint hónapok óta azon agyalnak: melyik öv és táska melyik outfithez passzol, és kellőképpen kifinomultak lesznek -e az illusztris vendégek között, Londonban a végletek emberei is bátran helyet foglalhatnak a bemutatókon. Akad itt szakadt farmerban, kinyúlt pólóban, kócos hajjal és tegnapelőtt felkent sminkkel érkező érdeklődő is, de tetőtől talpig brit lobogóba tekert, vagy épp felfújható guminő jelmezbe bújt fashion victim is. És ami a legmeglepőbb: itt egyikük sem számít renitensnek.

Az idei divathét a Vogue nemzetközi divateseményével kezdődött Londonban: a Fashion’s Night Out lényege az volt, hogy a neves divatbiblia és a világ legnagyobb áruházai, legfelkapottabb üzletei és legmenőbb ruhamárkái kollaboráltak egy rendezvénysorozat erejéig. Az esemény záró akkordja Carrie Bradshaw kedvenc cipőtervezőjének, Manolo Blahniknak és a legendás londoni luxus üzletháznak, a Liberty-nek egyszeri és megismételhetetlen együttműködését ünneplő parti volt. Az üzletek késő éjszakáig nyitva tartottak, itt az „egyszerű, halandó” vendégeket is a vörös szőnyegen fogadták, ahol ballonkabátos paparazzi fotósnak öltözött statiszták készítettek képeket róluk Marilyn Monroe korát idéző, gigantikus fényképezőgépekkel. A trükk működött: vihorászó csajok egyensúlyoztak az olcsó tűsarkokon, hogy egy napra VIP-fényben tündököljenek, és – ha csak néhány percre is – megérinthessék a cipellőket, amelyeket modern Hamupipőkeként várnak a fehér lovon érkező hercegektől… aki csak nem akar megérkezni.

Kelet London azonban már egy másik London: itt nincsenek brit zászlókat ábrázoló plüss sapkákat áruló standok, a Starbucks kávézók helyett kis, rumlis-hangulatos kuckókban fogyasztjuk a szója latténkat, és az igazán felkapott partikat arról lehet felismerni, hogy senki sem tud róluk, csak az a néhány kiválasztott, akik egy szűk padlásfeljáró bejáratánál fogyasztják a kis üveges vodkájukat, és bár leginkább ügyesen sztájlingolt hajléktalanokra emlékeztetnek, közelebbről megnézve ismerősek lehetnek… talán a legutóbbi Vogue, Dazed and Confused, vagy Nylon egyik fotósorozatáról. Ez a parti is ilyen volt: egy shoreditch-i, spontán fehérre meszelt loftban egy tucat fiatal fiú fél, vagy totál meztelen képe lógott a falon, miközben a tavalyi év egyik legkeresettebb férfimodellje Cole Mohr, aki Marc Jacobs, a Burberry és Valentino múzsája alkalmi lemezlovasként rohangált a dj pult és az italok között. A „mocskos szépség” jegyében az eseményen kizárólag üveges sört fogyszthattunk, amelyet jéggel megpakolt rekeszekből rántott elő egy tetőtől talpig kitetovált pult nélküli pultos (hajthatatlan sörgyűlölőkként ezért mi a sarki indiai boltban vásárolt vörösborunkat sörösüvegekbe rejtve csempésztük be a partira). Miközben sorra érkeztek a szépségipar jeles képviselői, a művész udvariasan csevegett az őt körülrajongó vendégekkel, kedvese pedig – egy baba arcú, szőke fiú – bájosan mosolygott mellette. Brett Llyod még 2008-ban utazta körbe Európát, és a MySpace generáció jeles képviselőjeként a weben “taggelt” pár jóképű srácot: „Helyes vagy. Lefotózhatlak/alhatok nálad?” A gyűjteményből mára egy rendhagyó poszter-album állt össze, Quieter Poster Boys címen. A fiúk – a látszat ellenére – mind elmúltak 18 évesek, de kétség kívül ez volt az est egyik leggyakrabban felmerülő kérdése. A másik, inkább költői kérdésre azonban senki sem kapott választ: vajon milyen érzés lehetett a kiállítás képeit végignézni Brett jelenlegi pasijának…

„A szépség a szexről szól.” véli Vivienne Westwood, ezt az álláspontját pedig cipőorrokra erősített műfarkakkal hangsúlyozza, ez a kompozíció pedig talán még a különc fotós srácnak is sok lett volna. A Selfridgesben megrendezett retrospektív cipőkiállításon a drabális platform bakancsoktól a strasszokkal kirakott, Hollywood aranykorát idéző estélyi topánokon át egészen az új erőre kapott gladiátor szandálokig minden megtalálható itt, amit meg kellene mutatnunk egy Földünkre látogató idegen lénynek, ha az az elmúlt fél évszázad viselettörténetéről kérdezne. „Azt hiszem, rengetegen szeretnének azt a stílust képviselni, mint én, de mikor meg akarják testesíteni a szépséget, elbizonytalanodnak, és győz a puritanizmus.” mondta egyszer Westwood, és igaza van: sörösdobozokkal, fekete dildókkal és a klasszikus Louis Vuitton monogram újraértelmezésével operáló munkáit nézegetve unalmas kis papucsoknak tetszenek az olyan – egyébként zseniális – cipőtervezők remekei, mint Manolo Blahnik, vagy Jimmy Choo. Persze Westwood ruhái, cipői, és kereszteket, méregfiolákat formázó parfümös üvegei nem a klasszikus szépség hírnökei Sokkal inkább fétistárgyak, melyek elvek, politikai üzenetek, stílusirányzatok lenyomatai, és persze mindenekelőtt az alternatív képzőművészet manifesztumai. Ahogy ő maga üzente nagy port kavart kijelentésével: „Ebben a világban egyre nehezebb hallatni a hangod, de én mindig megtalálom a módját: a szexszel, a rock ‘n’ rollal és a kollekcióimmal politizálok.”

A divatbemutatók modelljeiben ebben az évben – a változatosság kedvéért – nem az volt a közös, hogy zörgő csontokkal és kilógó bordákkal vonulnak végig a kifutón. Hogy a huszonöt deka plusznak, vagy a járásra alkalmatlan cipőknek köszönhető-e, azt nem tudni, azonban ez a szezon az óriás esésekről szólt a manökenek számára. Míg a Victroria House-ban megrendezett Fashion Tv „Egyszer volt, hol nem volt…” showján egy szemmel láthatóan újonc modell bukott orra a lépcsőn, a Wauxhall Fashion Scout eseménysorozaton egy szerencsétlen kislány saját ruhájának uszályán korcsolyázott végig – gyakorlatilag a teljes kifutón. A hab a tortán a Burberry bemutató volt, ahol négy manöken harapott a parkettbe az inkább karókra, mintsem lábbelikre emlékeztető cipőket viselve.

A divathét maradandó nyomokat hagyott a városképen és a résztvevőkön is: Londonban nemre és korra való tekintet nélkül – és sajnos minimális önkritikát is mellőzve – mindenki extra feszes leggingsben vagy csőfarmerben, oldalt kibuggyanó úszógumival rohangál, natúr vászonból készült szatyortáskával a kezében, és persze ipari mennyiségű Vitamin Watert iszik – egyrészt mert minden bemutatón ezt osztogatták a szervezők, másrészt mert valószínűleg így igyekeznek semlegesíteni az egy hét alatt felhalmozott, egészségügyi határértéket jócskán meghaladó koktélmennyiség hatását. Jövő februárig – mire beköszönt a London Fashion Week 2011 ősz/tél – talán sikerül is. Addigra remélhetőleg divatba jönnek a bővebb nadrágok is, vagy legalább az úszógumikat elrejtő szemellenzők.

Jesszus, akkor te nyúlkaját eszel?” – kérdezik tőlem gyakorta azok, akik el sem tudják képzelni a kulináris kéjeket zsír, tojás és tejtermék nélkül. Lassan egy éve vagyok meggyőződéses vegán, és bármilyen hihetetlen, semmi sem hiányzik az asztalunkról. Sütök foszlós kalácsot, kelesztek pizzát, főzök magyaros pörkölteket és főzelékeket, imádok az indiai és mexikói ízekkel kísérletezni, és mindennél jobban szeretem, mikor egy gőzölgő, kívül ropogós, belül pedig csokoládéfolyótól duzzadó brownie-t halmozhatok fel az asztal közepére. Mivel rendszeresen kapok üzeneteket, hogy mikor osztom már meg a receptjeimet a nagyvilággal, ezért úgy határoztam, mától kezdve a finomságok is helyt kapnak itt a blogon. A brownie azért tökéletes kezdés az újonc vegánoknak, mert – szemben a flancos tortákkal és szofisztikált croissant-okkal – nem kell csinosnak lennie. Épp ellenkezőleg: minél dekadensebben omladozik, minél csábítóbban peregnek le a csokimorzsák a tálca szélén, annál biztosabb, hogy holnap ilyenkorra egy falat sem marad a desszertből. Tipikusan az az édesség, ami éppolyan rövid idő alatt fogy el, mint amilyen hamar elkészítettem. Mivel meggyőződésem, hogy a mérlegek – a fürdőszobában és a konyhában egyaránt – a Sátán cimborái, ezért én a lakás “összes termeiből” száműztem őket. Ahogy a kedvenc farmerom tökéletesen elegendő ahhoz, hogy megállapítsam, nem vittem-e túlzásba a csokoládémámort, egy egyszerű csésze is éppen elég segítség a méricskéléshez. Nagyjából két és fél decis bögrével számoljunk, de persze ez sem szentírás.

Hozzávalók

2 csésze finomliszt
½ csésze teljes kiőrlésű liszt (így ráfoghatjuk, hogy fitnesz süti)
1 tasak sütőpor
1 csipet szódabikarbóna
1 csipet só
1 rúd vanília (vagy egy löttyintésnyi aroma, ne legyünk túl sznobok – viszont akkor a nedves hozzávalókhoz adjuk majd)
50 gramm valódi holland kakaópor (ehhez viszont ragaszkodom)
50 gramm durvára tört dió vagy pekán dió
50 gramm fekete csokoládé (tudom, hogy nagy a kísértés, de a tábla másik felét tegyük félre a mázhoz…)
100 gramm margarin vagy 1 dl semleges ízű olaj (legjobb a dió)
1 dl erős eszpresszó
szénsavas ásványvíz
édesítőként pár csepp stevia / pár kanál datolyaméz / egy csésze nádcukor

A mázhoz

3 evőkanál nádcukor
3 evőkanál durvára tört dió
1 evőkanál margarin
1 evőkanál datolyaméz
50 gramm fekete csokoládé

1. A liszteket, a sót, a sütőport és a szódabikarbónát alaposan összekeverem, és belekapargászom a vaníliarúd illatos tartalmát. Hozzászitálom a kakaóport, beleszórom a diót, és egy konyhai ollóval belevagdosom az edénybe a csokoládét – nem kell, hogy egyformák legyenek, a mázlistáknak nagyobb falatka olvadó gyönyör jut majd. Ismét összekeverem a száraz összetevőket.

2. Egy másik edényben összekeverem az olvasztott margarint vagy olajat, a presszókávét – nyugodtan készíthetjük instant porból is -, és ha folyékony édesítőt használok, az is ide kerül. Ha csak cukor van otthon, azt előtte feloldom egy csésze szódavízben. A stevia egy egyelőre csak bioboltokban kapható, természetes édesítőszer, amely százszor (!!!) édesebb, mint a cukor, így néhány csepp is elég belőle. Nincs keserű utóíze, hiszen nem egy gyanús kemikália, hanem egy növény párlata, és ráadásul nem is hizlal – meggyőződésem, hogy néhány éven belül rendesen felforgatja majd az édességipart.

3. Addig is, a nedves összetevőket összekutyulom, beleöntöm a lisztes keverékbe, és fakanállal emelgetni kezdem, hogy mindenhová eljusson a folyadék. Most kezdődik a kedvenc részem! A fakanállal folyamatosan emelgetve a tésztát, óvatosan felöntöm szénsavas vízzel, egészen addig, míg olyan állaga nem lesz, mint egy csokoládéhabnak vagy pudingnak.

4. Ekkor sütőpapírral kibélelek egy nagyjából 20X30-as méretű sütőtálat, és belekanalazom a mouse-ra emlékeztető tésztát. 180 fokon, a középső rácson 15-20 perc kell neki, de ennél tovább sütni szigorúan tilos, mert kiszárad.

5. Elegáns mozdulattal kiemelem a papír fülénél fogva, és rácsra helyezem, majd sebtiben nekiállok a máznak. Felolvasztom a cukrot, és mikor már kezd megbarnulni, beleszórom a diót, majd mindet meghempergetem a karamellben. Rákanalazom a margarint – ez összerántja a karamelldarabkákat, ilyenkor kelnek életre azok a ropogós kis mini meteorok, amikre olyan jó lesz ráharapni. Ha már kicsit megnyugodott a sercegő margarin, kockákban hozzáadom a csokit, majd a mézet, és ha megolvadtak, voilá, kész is.

Én még langyosan kör alakú tálcára pakolom a brownie-t, 12 kockára vágom fel, és háromszintes piramist építek belőle, majd minden darabot meglocsolok a kissé már kihűlt karamellás-diós csokoládéfolyammal. Hadd csepegjen-csorogjon a sütik oldalán, nem az osztrák Sacher cukrászat mérnöki pontossággal szerkesztett egyen-tortáját készítjük, hanem egy bohém brownie-t! Az újkori Bábel-tornyába kóstolva vészesen közel kerülünk a mennyországhoz, de a bibliai történet tanulsága szerencsére nem veszélyeztet minket: ha van olyan szó, amelyet a világ minden pontján, minden nyelven megértünk, az nem más, mint a csokoládé!

Szülinapokra és egyéb “sátoros ünnepekre” ugyanezt a tésztát tortaformában sütöm meg. Mikor nagyjából kihűlt, két egyenlő lapra vágom éles késsel vagy damillal. A rétegek közé, illetve a torta tetejére vegán sajtkrémből, datolyamézből és egy egész tábla csokoládéból összeolvasztott krémet készítek, és attól függően, hogy kicsinek vagy nagynak készül, elegáns csokiszirmokkal vagy színes cukorkákkal díszítem.

A Daily Telegraph videója a showról

Éppen ezért, amikor a februári Fashion Week során először kaptam meghívót a nagy eseményre, meggyőződésem volt, hogy tévedés szerencsés áldozata lettem. Gyorsfutárral érkezett az arany színben csillogó, acélból készült kártya, amelyet lakótársam a reggelitől könyékig zsírszalonnás kézzel vett át a postástól, majd tele szájjal így szólt: “Ez a Christopher Bailey nem szarozik.” Kelet-londoni, török, arab és indiai boltokkal és büfékkel övezett kis otthonomból rövid metrózás után egy másik világban találtam magam: az őszi-téli bemutatón ott volt Kirsten Stewart, Mary-Kate Olsen, Claire Danes, és Twiggyvel, az egykori szupermodellel a show után jól kibeszéltük a híres kockákkal ékesített új kollekciót. Miután pedig Hollywood egyik legmenőbb stylistja, Rachel Zoe – aki Demi Moore és Nicole Richie stílustanácsadója – váratlanul azt mondta: “Imádom, ahogy kinézel!”, szinte biztos voltam benne, hogy ez az élmény felülmúlhatatlan lesz.

Nos, tévedtem. Ebben a szezonban ugyanis a meghívó krémszínű lakkban pompázott, és mostanra végre felfogtam: az invitálás egészen biztosan tényleg nekem szól. A vörös szőnyegre lépve egy “régi ismerőst” pillantottam meg: Sarah Jessica Parkerrel a Szex és New York mozifilm második része alkalmából készíthettem interjút, éppen itt Londonban, és mivel a beszélgetésünk meglehetősen emlékezetesre sikerült (alaposan kibeszéltünk a sorozat hímjeit és azoknak pozitív-negatív tulajdonságait), azon nyomban odaszóltam neki: “Még mindig utálom Mr. Biget!”, ő pedig nevetve üdvözölt. A vendégek között volt az angol modell és tévés személyiség, Alexa Chung, a teniszsztár, Serena Williams, és a brit botrányhősnő, Pixie Geldof is, ám számomra a zseniális fotós, Madonna egyik kedvenc művésze, Mario Testino volt az esemény legfontosabb vendége. Az utolsó pillanatban, hatalmas szőrmével a vállán tipegett be a szőnyegen Anna Wintour, az amerikai Vogue főszerkesztője, akiről az Ördög Pradat visel című bestseller és film főszereplőjét mintázta az írónő. Bundájával ismét megüzente az állatvédőknek: “Mindenki másképp viseli a szőrt… akad, aki a hátán.”

A divatbemutató tükörszerű kifutón zajlott, és a Burberry hírhedt, gyilkos cipői ebben a szezonban is szedték az áldozataikat: négy modell botlott el a show közben, közülük egy elegánsan a kezébe kapta a cipellőit, ezzel hatalmas tapsot kiváltva a közönségből. Olyan manöken is akadt azonban, aki nem kezelte a helyzetet ennyire könnyedén: az óriásplakátokról is ismert, rövid, barna hajú lány a kifutón tett utolsó lépései közben vágódott el – pedig már csak néhány méter volt hátra. A drámai helyzetet fokozta, hogy a szupermagas sarkok miatt még felállni is csak az első sorban ülők segítségével volt képes. Ha a modellek nem is, a ruhák osztatlan sikert arattak: szegecses bőrdzsekit viselő vadócok, a Sex Pistols korszakot idéző mellényekben vonuló punkok, és az egyszerre luxust és hanyagságot sugárzó, leggingsben lépkedő, modern femme fatale-ok váltották fel az egykor a klasszikus eleganciáról híres Burberry-lányt.

A bemutatón – legnagyobb meglepetésemre – honfitársakkal is összefutottam: ott volt az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő divatblog, az OurFashion egyik szerzője és szerkesztője, Daubner Anna, és a Fashion Awards gálán is kitüntetett, Londonban élő divattervező, Szegedi Kata is. Búcsúzóul vetettünk egy pillantást az elhagyott csatatérre emlékeztető helyszínre, hátha rálelünk SJP ültető cédulájára, de már csak a szomszédos egyetem ablakából kíváncsian szemlélődő nebulókat láttuk. Vannak csodák, amelyek nem három napig, csupán háromnegyed órán át tartanak… Cserébe viszont minden évben kétszer sort kerítenek rájuk. A Burberry Prorsum divatbemutatója éppen ilyen varázslat volt.

További saját képek és még több cikk az Origó Női Lapozón.

Lakótársastánc

Lassan két hete lakunk Londonban, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a két hét minden percét kiélveztük. Ebben persze sokat segít a tény, hogy ha itthon vagyunk, akkor is úgy érezhetjük magunkat, mintha a “Lakótársat keresünk” című film egyik jelenetébe csöppentünk volna. A földszinten lakik Nathalie, akinek annyi piercingje van, hogy a sikerkönyvből ismert Tetovált Lány elbújhatna mögötte, viszont minden előítélet ellenére olyan szuper-cuki és csicsergős, mint Csőrike a Bolondos Dallamokból. Mellette lakik Emma, a fantom, akit még soha sem láttunk – ami egyenesen paranormális egy ilyen pici házban. Minden este halljuk őt, amint bágyadt hangon énekli a House of Rising Sunt, és egy érces orgánumú fiú gitáron kíséri, de a személyes találkozásra valahogy sosem került sor. Könnyen lehet, hogy olyasmi ő, mint Hisztis Myrtle a Roxfortban… csak bizonyos embereknek jelenik meg. A mellettünk lévő két szoba már hús vér embereké: itt él Dorin, a floridai lány, aki éjszakánként a konyhában írja a szakdolgozatát az angol sörök promóciójáról, és a pub kultúráról, és a kedvenc lakótársam, Garry, aki kicsit hiperaktív, nagyon hangosan üvölteti a “Yes Sir, I can Boogie”-t, és egy rózsaszín csillagocska van az arcára tetoválva. További lakótársaink a bolhák, akiktől – bár engem valamely rejtélyes oknál fogva nem csípnek, arra terelve ezzel a gyanút, hogy Özge helyett, háziállatként telepítettem be őket -, a következő napokban igyekszünk majd megszabadulni.

Jenice Dickinson hozta a formáját…

A Fashion Weeken persze ennél még különcebb társasággal futottunk össze: az elmúlt napok során egy bemutatón összeakadtunk Amber Rose-zal, Kaney West ex-sztriptíztáncos csajával, aki véletlen átgurította az Evianját a kifutón… éppen a lábam elé. Ma azzal öntőztem meg a csinos kis korianderünket. Egy másik alkalommal Jenice Dickinson, az America’s Next Topmodel vehemens zsűritagjának társaságában élvezhettünk egy show-t, aki megérkezése pillanatában felfalta a goody bagben – azaz promóciós szóróajándék táskában – található csokoládébonbonokat, és azt kiáltotta: “I’m a whore, a chocolate whore!” A szezon legizgalmasabb bemutatója azonban még hátra van: ismét kaptam meghívót a Burberry show-jára, amelyen februárban Twigggy-vel, Mary-Kate Olsennel, Kate Hudsonnel is összefuthattam, Rachel Zoe pedig megdícsérte az outfitemet. És bár ezt nehéz űberelni, azért egy december hatodika éjjelén virrasztó kisgyerek izgatott képével várom a nagy eseményt.

Cole wants more beer…

És bár voltunk egy koktélban úszó Fred Perry partin, és egy lenyűgöző Vivienne Westwood cipőkiállításon is, az elmúlt napok legizgalmasabb eseménye egy kiállítással egybekötött könyvbemutató volt, amelyre barátunk, Nati vitt el minket – ő a fotós lány, akiről a PEP!-ben is írtunk már, és egyébként az Absolutely Fabulos Patsy-jének pontos mása,  csak épp tetoválásokkal. A galériában 15 fiú fél, vagy totál meztelen képe lógott a falon, egy Shoreditch-i loftban, és a meghívottak között volt kedvenc fiú modellem, Cole Mohr is. És bár az én figyelmem középpontjában ő állt, a valódi ünnepelt a fotós volt. A srác 2008-ban körbeutazta Európát, és a MySpace generáció jeles képviselőjeként a neten és élőben is “taggelt” pár helyes srácot. A gyűjteményből mára egy gyönyörű album állt össze. A buli legviccesebb pontja az volt, mikor felfeedeztük, hogy kizárólag sört kínálnak. Anna azonban remek és praktikus ötlettel állt elő: a mosdóba öntöttük a söreinket, kimostuk a palackokat, majd a lépcsőfordulóban a sarki off-license-ben szerzett vörösbort az üvegekbe öntöttük. Milyen találékony az ember, ha inni akar, igaz? Persze ebbe az is belejátszott, hogy én több, mint 24 órája nem ettem és nem ittam a Yom Kippur, azaz a vezeklés napja tiszteletére, és itt a kiállításon törtem meg a böjtöt.

Mulbery-Chocolat Whore Cake for Anna

Ma az intenzív chill out jegyében quesadillát készítettem ebédre, majd sütöttem egy szedres csokitortát, amit posh nevén Mulberry-Chocolat Whore Cake-nek neveztem el Jenice tiszteletére, ám valójában Annának készült… ma töltötte be ugyaniss a 21-et. Ezt megünnepelvén Natival ellátogattunk a The Breakfast Club nevű reggeliző helyre – természetesen vacsorázni, és egy kollektív Happy Birhtday-jel felköszöntöttük őt, mintha csak otthon, a kedvenc éttermünkben, a Menzán lennénk. És bár néha eszembe jut, kik is ülhetnek most a Liszt Ferenc téri étterem teraszán a barátaim közül, bevallom, egylőre a honvágy nevű szörny még csak meg sem környékezett.

Íme a szobácskánk…

Nem egyedül jöttem ám. Velem van Anna barátnőm – akiről korábban Ancsiként, mégrégebben Ancsikaként írtam, de mivel már nagy lány, mostantól Annává avanzsálom őt. Szóval attól tartva, hogyhozzám hasonlóan ő is megkattan Budapesten – álláskeresés, unalmas hétköznapok, idióta pasik és üres és felesleges partik, és így tova -, megleptem őt egy egy útra szóló repjeggyel… mert, hogy úgy sem lesz szüksége visszaútra, ugyebár.

Alternatív íróasztal…

Az első napunk meglehetősen kaotikusan alakult: Hackney egyik viktoriánus épületének padlásszobájába költöztünk be, ahol se ágy, se bútorok nem voltak. Ráadásul mivel kézitáskával jöttünk – a spórolás jegyében – még ágynemünk, vagy törülközőnk sem volt. Oké, beismerem, nem a legokosabb dolog egy gurulós minibőrönddel Londonba költözni, bizonytalan időre. Mivel ez Rosh Hashanah estéje volt, az vacsorát a Kabbala Központban költöttük el, ahol egy csodálatos meditáció után hatalmas evés-ivás, majd ének és tánc kezdődött – ez persze nekem ismerős volt a Shabbath-okról, de Anna számára egészen új volt, és saját bevallása szerint sokszor úgy meghatódott, hogy könnyek szöktek a szemébe. Mire hazaértünk, kiderült a turpisság: rossz szobát foglaltunk el, a nekünk szánt, kitakarított, dupla ágyas háló árván várta, hogy megérkezzünk – eddig a pillanatig hiába.

Egy “antik” képkeret a Pound Shopból…

A szobánk mostanra nagyon csinos kis otthonná alakult át: van egy lomtalanításból megmentett,”nagyis”, virágos kanapénk, egy bicebóca székünk a kerti szemetes mellől, a divatlapokat, hivatalos papírokat pedig egy, a sarki török zöldségestől megmenekített gyümölcsös rekeszben tartjuk. Az elmúlt napok leginkább azzal teltek, hogy kidolgozzuk a tervet: hogyan élhetünk, azaz inkább túlélhetünk egy ilyen drága városban. Ennek érdekében alaposan bevásároltunk a Murder Mile melletti Tescoban – azért nevezik így, mert jó náhány brutális gyilkosság helyszíne volt -, és kiszámoltuk: ha minden nap itthon eszünk, öt nap alatt “megtérül” a Tesco Value (értsd, Gazdaságos) termékekre költött 45 fontunk. Amúgy vicces, hogy itt az otthon “luxus” termékeknek számító élelmiszerekből is van “gazdaságos”: szója tej, ruccola, curry paszta, és nádcukor  is került a kosarunkba, én pedig azóta szorgosan sütök főzök, mint Nigella Lawson.

Közös konyha, közös kaja – az első esténken arrabiata volt a menü…

Hamarosan be kell battyognom a Goldsmith Egyetemre érvényesíteni a diákigazolványomat, és beiratkozni a könyvtárba – nagyon izgalmasnak ígérkezik a kurzus, a tanárom pont olyan, mint Emma Thompson a Harry Potterben, sőt, maga a suli is erősen emlékeztet a Roxfortra. Jövőhéten kezdődik a Fashion Week, amelyről igyekszem minél többet blogolni – nem csak itt, természetesen a Cosmonak is készül egy ütős anyag. Persze addig sem maradunk backstage izgalmak nélkül: Anna éppen ma kapott egy levelet, hogy beválasztották a The Weekender című film egyik jelenetének szereplői közé. A 2011-ben mozikba kerülő film főszereplői – amíg fel nem fedezik, milyen zseniális tehetségek vagyunk, haha – a Skins című kultsorozat sztárja, Jack O’Conell, és egy hollóhátos srác kedvenc kis varázslótanoncunk “Tűz Serlege” epizódjából. Mivel az én telefonomon történt az egyeztetés, rövid idő alatt magam is a produkcióban találtam magam, és mivel a film a kilencvenes évek RAVE korszakában játszódik, szívből reméljük, hogy valami giga partijelenetben pöröghetünk majd. Hamarosan írok újra, mégpedig a lakótársainkról – bár annyira mókásak, hogy róluk egy Háború és Béke hosszúságú kötetet is össsze lehetne dobni. Ráadásul nincsenek is kevesen: egészen pontosan heten (!) lakunk együtt békében, boldogságban itt, a Murder Mile mellett.

Már most gondold át, mi(ke)t kérsz karácsonyra…

Tévedsz, ha azt hiszed: a „boltkóros” csupán egy mókás kifejezés. A vásárlásmániának ugyanis pszichológiai szempontból ugyanaz a képlete, mint a gyűjtőszenvedélynek: a függőként igyekszünk reális magyarázatot találni arra, miért is van igényünk egy korall színű balerinacipőre, vagy egy szegecses gladiátorszandálra, miközben a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy pont annyi szükségük van rájuk, mint a kamaszkorban összefabrikált Madonna-poszter kollekciónkra. A pszichológusok szerint a gyűjtés hátterében az áll, hogy félünk a változásoktól, átalakulásoktól, ezért szeretnénk megállítani a múló időt, ez pedig súlyosabb esetben komoly mentális betegséggé is fajulhat. Amikor arról hallasz, hogy valaki 125 kiló cukorkát tart otthonában, hiszen ő a Hunniai Cukorzacskó-gyűjtők Társaságának, a HUNCUT-nak az alapító elnöke, valószínűleg egyszerűen elmeháborodottnak titulálod az illetőt, és boldogan nyugtázod, hogy te nem vagy kattant… de akkor most nézz csak be a cipősszekrényedbe!”Az ilyen emberek képtelenek megválni értelmetlenül felhalmozott értéktelen holmijaiktól, melyek között a leggyakoribbak az újságok, és a régi ruhák.” véli Haraszti László, pszichiáter, aki szerint a cipődilid a személyiségedre is kihathat. A gyűjtögetőkre ugyanis jellemző a döntésképtelenség, és rettegnek a hibázástól, emiatt folyton halasztgatják feladataikat… gondolj csak a kór királynőjére, Carrie-re, aki a Szex és New York eddigi tizenkét éve alatt képtelen volt dönteni Aiden és Big között, és a Vogue cikkeinek leadásával is folyton késésben van.

Nincs is annál csodálatosabb érzés, mint mikor tudod: megvásároltad életed eddigi legmagasabb sarkú cipőjét. Ilyenkor azonban nem csak a legújabb őszi kollekció befolyásol a választásban, hanem az anyatermészet is. A nők ugyanis már jóval a platform térhódítása előtt megőrültek a gigászitalpú topánkákért. Figyeld csak meg az állatokat: akárcsak a természet légy ölén, a betondzsungelben is az kapja a több tiszteletet, aki feljebb hordja az orrát a többieknél. Ha magas a cipőd talpa, az instant módon emeli a státuszodat is. Az ókori görög színházakban például egy kothornosz nevű, a Spice Girls Buffalo cipőit megszégyenítő magasságú faszerkezetet viseltek a színészek, hogy könnyebben felhívják magukra a figyelmet, míg az egyszerű emberek csak uncsi sarukban közlekedhettek. „A cipő fejezi ki leginkább egy társadalom hangulatát.” állítja az angol cipőtörténész, June Swann, aki vallja: az történelem során a változó méretű cipősarkakat szemlélve valójában a jóllét hullámzó grafikonját látjuk. A lábbelik évszázadokon át olyanok voltak, mint ma a karszalagok a kedvenc klubodban: pirossal csak szimpla halandó vagy, de az arany színűvel beléphetsz a VIP szektorba is. Ami a pasidnak a BMW kocsikulcs, az neked a Jimmy Choo: státuszszimbólum.

Az nem új hír, hogy a szép cipők szexisek… de mégis mitől? Hiszen a talp nem épp elsődleges nemi jelleg, ráadásul a pasik rendszerint még csak észre sem veszik, ha új topán díszeleg a lábadon. A választ a kedvenc divatlapod helyett a biológiakönyvben keresd! A női cipőket ugyanis szándékosan úgy tervezik, hogy csábító testtartást varázsoljanak viselőiknek. A magassarkú cipő például azonnal olyan pózba vág, amely az állatvilág nőstényeinek párzási testhelyzetét imitálja: popsi ki, has be. Ez a pozíció nem csak az oázis szomjas hímjeit vonzza, de a te viselkedésedre is hatással van: a kalandra kész testtartás azonnal üzenetet küld az agyadba, hogy kezdődik a párzási időszak, ennek következtében pedig egészen másként kezdesz kommunikálni a srácokkal. Ezért van az, hogy egy dögös cipőben nem csak nőiesebbnek, de igazi vadállatnak érzed magad, míg mamuszban alamuszi nyuszi vagy… és nem csak azért, mert a házi papucsodnak pink tapsi-fülei vannak. És aha már a nyulaknál tartunk… a fétis-cipőről még nem is beszéltünk!

Tudtad, hogy…

…egy nőnek átlagosan 19 pár cipője van… de csak négyet visel rendszeresen?

…a világ legrégebbi, ma is ép cipője 9000 éves? Ez aztán a vintage!

…nyugodtan mondhatod a pasidnak, hogy kinőtted a tavalyi szandidat? A lábméret ugyanis a korral változhat.

…munka után édes a shoppingolás? Este a legpraktikusabb cipőt venni, mert ilyenkor a legduzzattabb a láb.

…a Közel-keleten jött divatba a magassarkú cipő? Így védekeztek a tűzforró homok ellen. Érted már, miért viselt Carrie tűsarkút a sivatagban?

…a világ első csizmáját Viktória királynő számára tervezték? És most nem Poshra gondolunk.

…régi magyar szokás, hogy a vőlegény a lagzin pezsgőt iszik a menyasszony cipőjéből? Fogj ki rajta, és házasodj szandálban… vagy ha le akarod itatni, gumicsizmában!