Tudjuk, ez már nem csak flört, nem is futó kaland. Te, és a lábbelik… gratulálunk a boldogságotokhoz! Az elmúlt évek gazdasági válságában csupán egyetlen árucikk maradt talpon – szó szerint -, ez pedig nem más, mint a női cipő. Míg a ruhaipar, a vendéglátás és az ingatlanpiac haldoklik, egy tűsarkúra valahogy mindig marad pénz – ennek (azaz neked) köszönhetően Manolo Blahnik, vagy Christian Louboutin üzlete a recesszió közepette is virágzik. Történelmi és biológiai cipőkörképem – az augusztusi Cosmoból.

Már most gondold át, mi(ke)t kérsz karácsonyra…

Tévedsz, ha azt hiszed: a „boltkóros” csupán egy mókás kifejezés. A vásárlásmániának ugyanis pszichológiai szempontból ugyanaz a képlete, mint a gyűjtőszenvedélynek: a függőként igyekszünk reális magyarázatot találni arra, miért is van igényünk egy korall színű balerinacipőre, vagy egy szegecses gladiátorszandálra, miközben a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy pont annyi szükségük van rájuk, mint a kamaszkorban összefabrikált Madonna-poszter kollekciónkra. A pszichológusok szerint a gyűjtés hátterében az áll, hogy félünk a változásoktól, átalakulásoktól, ezért szeretnénk megállítani a múló időt, ez pedig súlyosabb esetben komoly mentális betegséggé is fajulhat. Amikor arról hallasz, hogy valaki 125 kiló cukorkát tart otthonában, hiszen ő a Hunniai Cukorzacskó-gyűjtők Társaságának, a HUNCUT-nak az alapító elnöke, valószínűleg egyszerűen elmeháborodottnak titulálod az illetőt, és boldogan nyugtázod, hogy te nem vagy kattant… de akkor most nézz csak be a cipősszekrényedbe!”Az ilyen emberek képtelenek megválni értelmetlenül felhalmozott értéktelen holmijaiktól, melyek között a leggyakoribbak az újságok, és a régi ruhák.” véli Haraszti László, pszichiáter, aki szerint a cipődilid a személyiségedre is kihathat. A gyűjtögetőkre ugyanis jellemző a döntésképtelenség, és rettegnek a hibázástól, emiatt folyton halasztgatják feladataikat… gondolj csak a kór királynőjére, Carrie-re, aki a Szex és New York eddigi tizenkét éve alatt képtelen volt dönteni Aiden és Big között, és a Vogue cikkeinek leadásával is folyton késésben van.

Magasan a legjobb

Nincs is annál csodálatosabb érzés, mint mikor tudod: megvásároltad életed eddigi legmagasabb sarkú cipőjét. Ilyenkor azonban nem csak a legújabb őszi kollekció befolyásol a választásban, hanem az anyatermészet is. A nők ugyanis már jóval a platform térhódítása előtt megőrültek a gigászitalpú topánkákért. Figyeld csak meg az állatokat: akárcsak a természet légy ölén, a betondzsungelben is az kapja a több tiszteletet, aki feljebb hordja az orrát a többieknél. Ha magas a cipőd talpa, az instant módon emeli a státuszodat is. Az ókori görög színházakban például egy kothornosz nevű, a Spice Girls Buffalo cipőit megszégyenítő magasságú faszerkezetet viseltek a színészek, hogy könnyebben felhívják magukra a figyelmet, míg az egyszerű emberek csak uncsi sarukban közlekedhettek. „A cipő fejezi ki leginkább egy társadalom hangulatát.” állítja az angol cipőtörténész, June Swann, aki vallja: az történelem során a változó méretű cipősarkakat szemlélve valójában a jóllét hullámzó grafikonját látjuk. A lábbelik évszázadokon át olyanok voltak, mint ma a karszalagok a kedvenc klubodban: pirossal csak szimpla halandó vagy, de az arany színűvel beléphetsz a VIP szektorba is. Ami a pasidnak a BMW kocsikulcs, az neked a Jimmy Choo: státuszszimbólum.

Két lábon járó szex

Az nem új hír, hogy a szép cipők szexisek… de mégis mitől? Hiszen a talp nem épp elsődleges nemi jelleg, ráadásul a pasik rendszerint még csak észre sem veszik, ha új topán díszeleg a lábadon. A választ a kedvenc divatlapod helyett a biológiakönyvben keresd! A női cipőket ugyanis szándékosan úgy tervezik, hogy csábító testtartást varázsoljanak viselőiknek. A magassarkú cipő például azonnal olyan pózba vág, amely az állatvilág nőstényeinek párzási testhelyzetét imitálja: popsi ki, has be. Ez a pozíció nem csak az oázis szomjas hímjeit vonzza, de a te viselkedésedre is hatással van: a kalandra kész testtartás azonnal üzenetet küld az agyadba, hogy kezdődik a párzási időszak, ennek következtében pedig egészen másként kezdesz kommunikálni a srácokkal. Ezért van az, hogy egy dögös cipőben nem csak nőiesebbnek, de igazi vadállatnak érzed magad, míg mamuszban alamuszi nyuszi vagy… és nem csak azért, mert a házi papucsodnak pink tapsi-fülei vannak. És aha már a nyulaknál tartunk… a fétis-cipőről még nem is beszéltünk!

Tudtad, hogy…

…egy nőnek átlagosan 19 pár cipője van… de csak négyet visel rendszeresen?

…a világ legrégebbi, ma is ép cipője 9000 éves? Ez aztán a vintage!

…nyugodtan mondhatod a pasidnak, hogy kinőtted a tavalyi szandidat? A lábméret ugyanis a korral változhat.

…munka után édes a shoppingolás? Este a legpraktikusabb cipőt venni, mert ilyenkor a legduzzattabb a láb.

…a Közel-keleten jött divatba a magassarkú cipő? Így védekeztek a tűzforró homok ellen. Érted már, miért viselt Carrie tűsarkút a sivatagban?

…a világ első csizmáját Viktória királynő számára tervezték? És most nem Poshra gondolunk.

…régi magyar szokás, hogy a vőlegény a lagzin pezsgőt iszik a menyasszony cipőjéből? Fogj ki rajta, és házasodj szandálban… vagy ha le akarod itatni, gumicsizmában!

Óriási tévhit, hogy az étkezési zavar női betegség. Ahogy az is, hogy az anorexia csupán hiúsági kérdés.A mai napig vallom: Magyarországon legalább akkora szükség volna evészavarosokat rehabilitáló központra, mint arra, hogy a betegek el merjék mesélni a történetüket, másokon is segítve ezzel. Én Gumimatrac a Gangeszen című könyvem egyik fejezetében mondtam el az enyémet…

85, és 55 kilósan. Alig pár hónap telt el a két fotó készítése között.

Egy kínai étteremben ülök, hajam kócos, kinyúlt póló van rajtam. Előttem egy tálcán tojásos pirított tészta, tavaszi tekercsek, rizspuding… és egy csomó más étel, amire csak rámutattam: “Ezt is!” Gyorsan, rágás nélkül nyelek, nem is érzem az ízeket: ha nyers tésztát vagy élesztőt tömnék magamba, az is kielégítene…

Tízévesen kezdtem kissé kikerekedni. Az étel mindig az első számú örömforrást jelentette számomra, ez pedig egészen odáig fajult, hogy egy hatalmas pizza a nap fénypontjává vált számomra. Sportolni gyűlöltem, a tornaórát még a mateknál is jobban utáltam. Persze az sem segített, hogy a mamám időnként viccesen “hurkának” vagy “daginak” becézett… Ilyenkor valahogy még éhesebb lettem. Talán tudat alatt úgy éreztem, hogy “fel kell nőnöm” a nevemhez. Sosem voltam kimondottan duci, de puhány, enyhén túlsúlyos fiúcska voltam, kis pocakkal. Ugyanakkor viszont elképesztően hiú voltam, és egyre inkább foglalkoztatott a hollywoodi “size zero” kultúra.

Pontosan emlékszem rá, mi inspirált arra, hogy mindenkinél vékonyabb legyek: a Charlie angyalai tengerparti jelenetében Demi Moore csupán egy apró bikinit visel. Alakja inkább emlékeztetett huszonnyolc év körüli jógatanár fiúra, mint egy formás nőre: szálkás lábak, finom tónusok a hason, karakteres, csapott váll… Pont olyan, amilyenre vágyom. Rákattantam a hollywoodi sztárdiétákra: rendszeresen vásároltam az egyik brit magazint, amelyben óriásira kinagyított úszógumik mellé rikító rózsaszínnel írták fel: “Oh, no!” Pontosan tudtam, hogy Nicole Kidman 900 kalórián él, hogy Posh Spice kizárólag epret és bébispenótot eszik. Mindezt összegyúrva megalkottam a saját diétámat: annyi kalóriát ettem, amennyit a testem egy nap alatt képes volt elégetni, ez pedig kizárólag fehérjéből állt. Emellett mindennap infraszaunáztam, így gyakorlatilag mínuszkalóriákon éltem.

Ha akkoriban békén hagynak, az anorexia talán múló hóbortként eltűnt volna az életemből, de az ismerősök képtelenek voltak nem észrevenni a változást. Nyilvánvalóan aggódtak értem… csak nem a megfelelő módon tették. A sok “Undorítóan sovány vagy!”, “Látni akarom, ahogy megeszel egy szelet tortát!” megtette a hatását: zabálni kezdtem a tudálékos, okoskodó kommentátorok kedvéért. Ekkor kezdődött a bulimiám. Lassan kiismertem a testem reakcióit: tudtam, miket kell ennem ahhoz, hogy könnyebben menjen a hányás, megtanultam halkan, öklendezés nélkül megszabadulni az ételtől, és persze mindenki előtt titokban tartottam az új szenvedélyemet. Ám az étkezési zavarból rövid idő alatt mentális zavar lett, és azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy másik bolygón élek. Az életem kizárólag a zabálás, a hányás és az ezt követő érzelmi mélyrepülés körül forgott.

Egy fekély kellett ahhoz, hogy észbe kapjak: vérző gyomorral szállítottak egy budapesti kórházba, gyomortükrözésre. Orvosi tanácsra elkezdtem pszichiáterhez járni, és szorongásoldókkal meg antidepresszánsokkal próbáltam elnyomni a betegségem egyre szaporodó tüneteit, a gyógyszereknek köszönhetően azonban tompa és hiperérzékeny lettem. A zabálási rohamok épp úgy rám törtek, mint korábban, de a tekintélyes mennyiségű idegnyugtatónak köszönhetően fizikailag képtelen voltam megszabadulni a hatalmas ételmennyiségtől, így ismét hízásnak indultam. A bulimiám hét és fél éve alatt a súlyom 54 és 84 kiló között ingadozott. “A bulimiám”… – mintha csak a kisállatomról beszélnék, igaz? Az étkezési zavar, kiszorítva a valós kapcsolatokat az életemből, az egyetlen “barátom” volt, akihez fordulhattam. És tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, kiharap belőlem egy darabot, mérgez és rombol, de nem érdekelt.

Csernus Imréhez egy barátom tanácsára fordultam, aki évtizedeken át szedett altatókat és idegnyugtatókat. Mára teljesen “tiszta”, és ezt Csernusnak köszönheti. Az első találkozásunkkor nagyjából két perc után sírva fakadtam, pedig még szinte hozzám se szólt. Talán háromszor jártam nála. Nem sokkal később az összes tablettámat a kukába dobtam – még az elvonási tünetek sem riasztottak el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Utolsó találkozásunkon Csernus arra kért, írjak egy levelet, amelyben megbocsátok mindazoknak, akikre legbelül haragszom, köztük magamnak is, és a levél megírása után bizonyítsam be önmagamnak, hogy – ahogy ő mondta – “nem csak lecsúszott popsztárokkal vagyok képes cseverészni a hülye műsoromban”. Soha többé nem mentem vissza hozzá – nem is találkoztunk azóta.

A valódi gyógyulási folyamat három éve kezdődött, amikor édesapám javaslatára Indiába utaztam, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől: az volt a cél, hogy lássam, milyen is a valódi szenvedés. Tudni akartam, milyen egy olyan országban élni, ahol a Teréz anya szeretetközpontokban haldokló gyerekeket, az utcán leprásokat kerülget az ember. Egy olyan világban, ahol az ételnek valódi értéke van. Tavalyi Izraelbe költözésem is rengeteget segített abban, hogy magamhoz térjek, vagyis egészen pontosan visszatérjek önmagamhoz. Ugyanis éveken át nem voltam önmagam. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a bulimiának “mandátuma” van, a pszichológusok szerint pedig a betegség rendszerint hét éven át tart. Talán van benne valami. És bár az elmúlt években a spirituális fejlődésemnek köszönhetően megtanultam jobban bánni önmagammal, a mai napig nem merem gyógyultnak nevezni magam, legfeljebb tünetmentesnek.

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Laopzóján olvashatod el.

Bár Jeruzsálemre a legtöbb utazó zarándokhelyként gondol, az utóbbi években a város központja amolyan farkasember-szerű átváltozáson megy keresztül, amikor eljő az éjszaka: a rendezett utcácskák egycsapásra megtelnek apró asztalkákkal, ahol előkerülnek a vizipipák, és elindul az egyet fizet-hármat ihat vodka akció is. Ha pedig mindez nem volna elég, Jeruzsálem (pop)kulturális életét időről időre zenei, alternatív művészeti fesztiválok, és vad koncertek teszik még színesebbé.

“Terry-Terry Poison, Terry-Tery Poison!”

Persze olyan is előfordul, hogy az éjszakai őrület igen korán kezdődik, vagy esetleg még másnap délben is tart. Nemrégiben egy ilyen, déli 12-kor tomboló parti közepébe csöppentem, és bár „láttam én már karón varjút”, nem győztem kapkodni a tekintetemet. A robusztus kőépületekről régi radiátorok, motorbiciklik, kibelezett mosógépek lógtak, a pléh garázsajtókat vállalkozószellemű járókelők pingálták – a festékeket és ecseteket természetesen a partiszervezők biztosították -, és az utca végében egy gigantikus daruról lógó tizenöt méteres selyemsálon tekergett egy félmeztelen táncosnő. Ez volt életem első Terry Poison bulijának körítése…

A szemtelen electro-popzenét játszó, főként csajokból verbuválódott izraeli banda hírét messzire vitte a keleti szél: tavaly ott voltak a Los Angeles Fashion Weeken, ők voltak a Depeche Mode előzenekara, és zenéltek együtt a CSS-szel is, akiknek MySpace-én éveken át a zenei inspirációik között szerepeltek. A csajok angolul, franciául, és héberül énekelnek. A csapat frontkisasszonya Louise, aki pont úgy fest, mintha valaki összegyúrná Marilyn Monroe és Brigitte Nielsen legizgalmasabb kvalitásait, és megfűszerezné egy kis Vivienne Westwood-stílussal. A gitárhúrokat a vadóc Anna tépi, aki mintegy véletlen került a csapathoz: egy alkoholgőzös buli alkalmával Louise felajánlotta az akkor még vadidegen lánynak, hogy szálljon be a bandába… igaz, másnap minderre nem is emlékezett. A zenekar legszebb virága Gili Sa’ar, aki egy izraeli szappanopera csillaga, de világszerte ismerős lehet korábbi modell munkái kapcsán. Mindenki kis kedvence pedig egyértelműen Petite, aki a francia dalszövegekért és azoknak előadásáért felelős. Főként a széles karimájú kalapokat és a Cote d’Azurt idéző, szexi, csíkos napozókat viselő lánykának köszönhető, hogy a Terry Poison Párizsban is óriási sikereket ér el.

A Terry Poison első igazi slágere a Comme Ci, Comme Ca volt, amelynek klipje Petite egy felejthetetlen éjszakáját meséli el, szövege pedig egy házasságban élő pasi és egy 16 éves tinilány kalandját ecseteli. Ezt a single-t a Smack Snack című kislemez követte, melynek hallgatásának kellemes mellékhatása, hogy minimum három napon keresztül dudorászod majd a fülbemászó (és ott ragadó) kórus-részt: „Terry-Terry Poison, Terry-Terry Poison!” Végül pedig nem mehetek el szó nélkül a lemez rejtett trackje mellett sem. Nem árulom el, melyik két dal között találjátok, de engem a legmélyebb depresszióból is könnyedén kihalász a Cinéma című, old school, mozis randikat éltető rave-himnusz, amely szintén Petite briliáns agymenésének eredménye.

A teljes bejegyzést a Phenom’enon magazinban olvashatod el. Zene, divat, kult – tőlünk, neked.