Archívum: 'phenom’enon'


Magyar tinidal közhelyekből gyúrva

Írta júl 27 2011

Miért van az, hogy a “mondanivaló” egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről? Miért csinálunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból?

“Életemben előszőr meghallgattam egy dalt egy bizonyos Rami nevű tinisztártól” – vallottam színt a napokban az egyik közösségi portálon. Idézem a dalszöveget: “Az éjjel most már csak a miénk, engedd, hogy hagyjam.” Igen ám, de mit?! “Minden perce újat ígér, ölelj még.” Ez rímelni próbált? Egyébként meg elég vaskos klisé. “Feltámad a vágy, a tűz bennem kél.” Klisé, klisé, klisé! Ez a “bennem kél” pedig inkább valami Alien-szerű science fictionbe illene.

Miután felvetettem a témát, a falam egyszeriben önjelölt, meglehetősen szarkasztikus dalszövegírók alkotótáborává változott, és a magvas, mély értelmű szövegen felbuzdulva ehhez hasonló improvizációk születtek: “Mentolos a szívem, hideg, mint a jég, befagyott az érzés, mint egy apró szélvész. Lecseppent a viasz, és kiégett a lélek, soha többé szemembe nem hazudsz te nékem. Oh béjbe, te voltál a menedék, de ma már mentolos a lelkem, visszavár a barlangomba minden jeges kéz.” Miközben magzatpózban remegtem a röhögéstől, egyszeriben levelem érkezett: az egyik bulvárlap már le is csapott a “nagy sztorira”: “Arra szeretnénk kérni, hogy pár sorban írd meg nekünk, mi a problémád Ramival” – állt a levélben.

Mély levegőt vettem, és heves gépelésbe kezdtem, bízván abban, hogy biztosíthatom a lap olvasóit, a Rami-fanokat és magát a csillagot is: semmi problémám nincs vele, és biztos vagyok benne, hogy talpraesett és kedves lány, sőt, akár tehetséges és értékes is lehet. Azt azért gyorsan hozzátettem, hogy ez utóbbira majd visszatérünk 15 év múlva. Végül is Madonnának is kellett annyi egy olyan zseniális lemezhez, mint a Ray of Light. Ezek után pedig kifejtettem, hogy korántsem Ramival, MM-mel, A BNF-fel és az éneklő vagy épp DJ-ző ex-VV és -BB Évákkal, Ágikkal és Zsanikkal van gondom, hanem a tendenciával.

Azzal, hogy hazánkban nincsenek meg a megfelelő arányok, és nincs komoly választási lehetősége annak, akit mondjuk akár még érdekelhetne is egy valóságshow, ha abban világmegváltó gondolatokkal és óriási tervekkel, tiszta szívvel adni akaró résztvevők brillíroznának. A “mondanivaló” egyre és egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről.

Amikor az ember fiatalon nagy lehetőséget kap – legyen az előadóművészet vagy cégvezetői állás -, hajlamos elfelejteni, hogy azért adta a kezébe a sors ezt a lehetőséget, hogy ezáltal adjon valami értékeset a világnak. Ezt huszonegynéhány évesen nagyon kevesen mérik fel, erre én is élő példa vagyok. Ma már nehezen azonosulok azzal, hogy feláldozzam akár a művészi szabadságom, akár a hajszínem egy produkció, cég, vagy kreatív team kedvéért. Van, akinek ezen keresztül kell mennie ahhoz, hogy kristálytisztán ragyoghasson. Ha az ember ismert emberként él néhény évig, előbb-utóbb felismeri az ízlés- és véleményformáló felelősségét.

Mi most néhány jó barátommal belevágtunk egy új, egyre több háztartásban fogható zenecsatorna kiépítésébe MusicPlus néven, és nagyon komoly célunk, hogy olyan előadókat szerepeltessünk főként, akiknek a művészete értékes, akik kreatívak és egyediek, és nem azért ragadtak meg ebben a szakmában, mert egy rádió vagy televízió kedvéért hajlandóak votlak a dal elejétől számított 15 másodpercen belül belekezdeni a refrénbe. Ugyanez igaz aPhenom’enon magazinra is, amelyet szerkesztőtársaimmal egyetlen célból hoztunk létre: alternatívát szeretnénk kínálni.

Természetesen szó sincs róla, hogy azt kívánnám: bárcsak ne létezne tinisztárszcéna vagy rágógumipop. Én magam a német Viván nőttem fel, és tökéletesen tudok azonosulni azzal, ha egy tini flitteres-glitteres popzenére vágyik, hiszen számomra is Tic Tac Toe nevű német lánybanda és a Spice Girls csajok voltak a sztárok. Csakhogy rendkívül fontos, hogy az ember közben felfedezze, hogy van ám egy David Bowie és Mick Jagger is, van Carpenters, és vanJulie London. A magyar ugyanilyen nevű, ráadásul rengeteg értékes dolgot csinál: évről évre megrendezik a TeleTon jótékonysági élő show-t, és én emlékszem olyan Comet-fellépésekre is, amik olyan zseniálisan precízek és tökéletesek volt, hogy egy Gaga-fellépést lazán lepipáltak volna.

Ezt észben tartva és irányvonalnak tekintve el kell indulnunk közösen – az összes médiumnak – egy olyan irányba, hogy ne csináljunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból. Engem hat-hét éve még a “magyar Paris Hiltonként” emlegettek, és időnként ömlött a számból a hülyeség, de szerencsére idő közben rájöttem, hogy sem a hírnévtől, sem a sok-sok pénztől, sem a szőkébb hajtól, vagy a legújabb iPhone-tól nem lesz jobb vagy boldogabb ember valaki. Jó volna, ha azok a dalszövegek, amiket a felnövő generáció hallgat mind hordoznának valamiféle üzenetet, ami segít abban, hogy a kilencvenes évek szülöttei ne harmincévesen döbbenjenek rá erre.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem…

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Átkozottul jó zene a Szentföldről

Írta júl 19 2010

Bár Jeruzsálemre a legtöbb utazó zarándokhelyként gondol, az utóbbi években a város központja amolyan farkasember-szerű átváltozáson megy keresztül, amikor eljő az éjszaka: a rendezett utcácskák egycsapásra megtelnek apró asztalkákkal, ahol előkerülnek a vizipipák, és elindul az egyet fizet-hármat ihat vodka akció is. Ha pedig mindez nem volna elég, Jeruzsálem (pop)kulturális életét időről időre zenei, alternatív művészeti fesztiválok, és vad koncertek teszik még színesebbé.

“Terry-Terry Poison, Terry-Tery Poison!”

Persze olyan is előfordul, hogy az éjszakai őrület igen korán kezdődik, vagy esetleg még másnap délben is tart. Nemrégiben egy ilyen, déli 12-kor tomboló parti közepébe csöppentem, és bár „láttam én már karón varjút”, nem győztem kapkodni a tekintetemet. A robusztus kőépületekről régi radiátorok, motorbiciklik, kibelezett mosógépek lógtak, a pléh garázsajtókat vállalkozószellemű járókelők pingálták – a festékeket és ecseteket természetesen a partiszervezők biztosították -, és az utca végében egy gigantikus daruról lógó tizenöt méteres selyemsálon tekergett egy félmeztelen táncosnő. Ez volt életem első Terry Poison bulijának körítése…

A szemtelen electro-popzenét játszó, főként csajokból verbuválódott izraeli banda hírét messzire vitte a keleti szél: tavaly ott voltak a Los Angeles Fashion Weeken, ők voltak a Depeche Mode előzenekara, és zenéltek együtt a CSS-szel is, akiknek MySpace-én éveken át a zenei inspirációik között szerepeltek. A csajok angolul, franciául, és héberül énekelnek. A csapat frontkisasszonya Louise, aki pont úgy fest, mintha valaki összegyúrná Marilyn Monroe és Brigitte Nielsen legizgalmasabb kvalitásait, és megfűszerezné egy kis Vivienne Westwood-stílussal. A gitárhúrokat a vadóc Anna tépi, aki mintegy véletlen került a csapathoz: egy alkoholgőzös buli alkalmával Louise felajánlotta az akkor még vadidegen lánynak, hogy szálljon be a bandába… igaz, másnap minderre nem is emlékezett. A zenekar legszebb virága Gili Sa’ar, aki egy izraeli szappanopera csillaga, de világszerte ismerős lehet korábbi modell munkái kapcsán. Mindenki kis kedvence pedig egyértelműen Petite, aki a francia dalszövegekért és azoknak előadásáért felelős. Főként a széles karimájú kalapokat és a Cote d’Azurt idéző, szexi, csíkos napozókat viselő lánykának köszönhető, hogy a Terry Poison Párizsban is óriási sikereket ér el.

A Terry Poison első igazi slágere a Comme Ci, Comme Ca volt, amelynek klipje Petite egy felejthetetlen éjszakáját meséli el, szövege pedig egy házasságban élő pasi és egy 16 éves tinilány kalandját ecseteli. Ezt a single-t a Smack Snack című kislemez követte, melynek hallgatásának kellemes mellékhatása, hogy minimum három napon keresztül dudorászod majd a fülbemászó (és ott ragadó) kórus-részt: „Terry-Terry Poison, Terry-Terry Poison!” Végül pedig nem mehetek el szó nélkül a lemez rejtett trackje mellett sem. Nem árulom el, melyik két dal között találjátok, de engem a legmélyebb depresszióból is könnyedén kihalász a Cinéma című, old school, mozis randikat éltető rave-himnusz, amely szintén Petite briliáns agymenésének eredménye.

A teljes bejegyzést a Phenom’enon magazinban olvashatod el. Zene, divat, kult – tőlünk, neked.

Something like a phenom’enon

Írta máj 16 2010

Vallom, hogy a karrier olyan, mint a szerelem: a lehetőségek akkor találnak meg minket, amikor nem görcsösen keresünk őket, hanem lélekben készen állunk rájuk. És persze abban is biztos vagyok, hogy mindannyiunkban ott rejlik a fenomén

Sosem felejtem el, milyen boldog voltam, amikor a trendérzékeny és igényes fiataloknak szóló, valamint a minőségi fogyasztó réteget megcélzó PEP! magazin 2008 áprilisában szó szerint megváltoztatta az életemet. A PEP!-nél korábban külsős szerzőként dolgoztam , és csodálatos érzés volt, hogy végre nem az ismertségem miatt kértek fel valamire: a negyedévente megjelenő trend és popkultúra magazin felelős szerkesztője lettem. „Kristóf írásai rendszeresen pozitív visszajelzéseket kaptak az olvasóinktól. Egyénisége, popkulturális tudása, és felkészültsége tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy a PEP! magazin egyik vezetője legyen.”- nyilatkozta akkor a főszerkesztő, Kárpáti Zsuzsi, aki ma a Krea művészeti suli lelke. A PEP! magazin pontosan az volt, amire szükségem volt annyi év tévés munka után: egy sziget valahol a mainstream és az underground között, amely ha kell, kulturális, ha kell, ironikusan banális és sosem követi, hanem diktálja a trendet. Felelős szerkesztőként nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint felülemelkedni mindenen, ami megszokott, vagy elvárt, és ráébreszteni az embereket önnön határtalan kreativitásukra, elsöprő vonzerejükre.

A PEP! magazin egyik megalkotójának, José Simonnak köszönhetően elnyerte a Magyar Formatervezési Díjat vizuális kommunikáció kategóriában, és egyedüli magyar meghívottként szerepelt a COLOPHON nemzetközi magazin fesztiválon Luxembourgban. Ugyanebben az évben a brit WALLPAPER* magazin felkérte a szerkesztőséget, hogy segítsen Budapestről szóló design-kalauzuk összeállításában. A nyomtatott magazin mellett a PEP! fenntartott egy naponta frissített online blogot is, negyedévente megrendezett – a magazin megjelenését közvetlenül megelőző -egész éjszakán át tartó lapbemutató partijaikon pedig Magyarország legtrendibb fiatal közönsége gyűlt össze. Öröm és megtiszteltetés volt a peppereknek alkotni, azt hiszem szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy felnőtt egy PEP! generáció. Ám magánkiadásban megjelenő magazin voltunk, és a jelen gazdasági helyzetben még a legnagyobb kiadók bejáratott lapjai is csökkentett példányszámban jelentek meg, havi magazinok kéthaviak lettek, és rengeteg lap húzta le a rolót végleg. Egy pici kiadó esetében ez sajnos annyit jelentett, hogy egyszerűen nem maradt pénz megjelentetni az aktuális lapszámot. Voltak terveink a magazin megmentésére, de a laptulajdonosok végül nem jutottak dűlőre. “So glad we made it, time will never change it…”

Az űrt azt hiszem azóta sem sikerült betölteni: ma is szükség van egy magazinra amelyben egy butácska botrányhősnő, egy rebellis képzőművész és egy mélyen intellektuális író igenis megfér egymás mellett a lap hasábjain. Egy színes világ megértéséhez nem elég, ha feketében és fehérben, éjszakában és nappalban, apácákban és ribancokban gondolkodunk. A PEP! magazin művészeti vezetője, valamint a Stereostatic egykori szerkesztőgárdája hosszas tervezgetés után 2010 júniusában bemutatja a phenom’enon online magazint, amelynek útját én magam olvasószerkesztőként egyengetem majd. Csapatunk eljuttatja nektek a legfrissebb zenei, filmes, kulturális, illetve divathíreket, valamint egy forradalmi Street Fashion rovatot, és rengeteg más újdonságot is! Addig is várjatok minket kellő kíváncsisággal az indulásig, és csatlakozzatok Facebook csoportunkhoz, illetve kövessetek minket a Twitteren! Ígérjük, fenomenális lesz!…