A szenvedély számomra egyetlen tárgyban ölt formát, ez a valami pedig nem más, mint Scarlett O’Hara vörös ruhája. Az Elfújta a szél  (sz)excentrikus hősnője ebben a bordély-bugihoz illő, uszályos luluban toppant be szerelme születésnapi zsúrjára, egyik szemöldökét felvonva, bíborszín szúnyoghálóval orcája előtt. Én sem vagyok teljesen normális, de az alant elterülő kis szösszenetből kiderül, hogy a világ többi freakje hogyan facsarta ki nyári lapszámunk kulcsszavát.

“Ja, ja, Udo, ich möchte deine Bratwurst!”

Passion Fruit – nem elég, hogy ezzel a hatásvadász névvel egy déligyümölcsöt jelöl meg az emberi faj, de egy rágógumi-dance zenét játszó német formáció is e labellel tűnt fel egykoron. “The Rigga-Ding-Dong-Song” című slágerükkel azonnal belpták magukat a Dj Bobo fanok szívébe, így Blade (Penge), Pearl (Gyöngy), Dawn (Hajnal) és Mc Steve (Pista Ceremóniamester) kerek egy éven át tündököltek az europop egén. Amikor a csapat feloszlott, kiadójuk úgy döntött: még egy bőrt húz le a nyúlról, amelyen valójában egy sem volt. Így a csapat neve maradt, és a csupa új arcból verbuválódott teamet halálos turnéra küldték. Repülőgépük Zürichből Berlinbe tartva zuhant le, a balesetben egyelen bandatag kivételével mindannyian életüket vesztették. A sors különös fintora, hogy az áldozatok között volt a La Bouche énekesnője is, ezzel pedig a német Viván nevelkedett generáció utolsó csillagai is örökre lehullottak.

Persze nem ők az egyetlenek, akiknek a szenvedély szó okozta a vesztüket. A The Passions, a hetvenes évek végén feltűnt londoni pop group szintén az egyslágeres csodák közé tartozott. Transz-szerű, ködös-úszkálós dalocskájukkal – melynek címe: I’m in love with a german filmstar – örökre bevésték nevüket a pop történelembe. Az egykor menő, majd überkellemetlen nóta manapság reneszánszát éli, hiszen a Foo Fighters és  Pet Shop Boys is feldolgozta. A rajfilmnyuszi-hangú, pudli-frizurájú énekesnő, Barbara Gogan 1998-ban experimentális lemezzel próbált visszatérni – sikertelenül, továbbra is mindenki csak a nőt látta benne, aki a német filmsztár után epedezik. 
”Egy bárban pillantottam meg/ A sarokban ücsörgött, rossz ruhákba bújva / Próbált nem pózolni/ A fotósoknak és a lányoknak / Milyen csodálatos világ…” – szól a dal, és fáj, és mély, mint egy Chopin-keringő.

Ám a szenvedély akkor került a lehető legtávolabb önnön jelentésétől, amikor a Buffy című kultikus, amerikai tévésorozat egyik epizódja a producerek alapos mérlegelése után a Passion címet kapta. Sarah Michelle gellar, a Z kategóriás színésznő újabb küzdelemre készül vámpírok, démonok és a szájkontúr-ceruza ellen – ez utóbbit ismét elveszítve. Az emlékezetes részben egy ősi cigány rituálé keretében kellett megszabadítania szerelmét, Angelt az őt kísértő gonosztól. A forgatókönyvíró olyan mélyenszántó mondatokat álmodott a színészek ajkaira, mint „Még aludni is képtelen vagyok az éjszaka óta, mikor utoljára szeretkeztünk!” Igazi Limara-dezodor szagú, nájntíz szenvedély!

„Közületek még a legpogányabbak is tudják, hogy Jézusnak volt egy nagy passziója… ti persze mondjátok csak passiónak, ha eddig így tanultátok.” – mondja Margarida asszony, Roberto Athayde monodrámájának főhősnője. Ő az elmeháborodott tanárnő, aki maszturbációra és férfigyűlöletre oktatja az elemi iskola tanulóit, és felteszi a kérdést: hogy kerültek Jézus szenvedései a háromfogásos vacsorára emlékeztető oratórium színpadára? Képzeljük csak el, milyen őrületes botránnyal kéne számolnia például a Jacked-nek, ha úgy döntenének: következő lemezük Mohamed prófétáról fog szólni, vagy az Operett Színháznak, ha bemutatná a Szűz Marica Grófnő című zenés-táncos komédiát. Ha belegondolunk, hogy a középkorban spontán tömegdrámák alakultak ki a főtéren megrendezett ál-keresztre feszítésekből, akkor már igazán érthető, hogy miért nevezzük a történelem e korszakát sötétnek.

A mi Megváltónk viszont -aki felteszi a cseresznyét a tejszínhabra- Rod Steward lesz. Az 1980-ban piacra dobott Foolish Behaviour című album – címéhez méltóan – valóban idióta viselkedést váltott ki a bácsiból. A korongon szerepelt ugyanis egy Passion című szerzemény, melyből kiderül, hogy „ Még az elnök úrnak is kell a szenvedély/ Mindenkinek, akit ismerek, kell a szenvedély/ De senki sem vallja be, hogy kell neki a szenvedély/ Mert mindenki fél a szenvedélytől!” Eme himnuszból kiindulva döntöttünk úgy, annó, hogy a PEP! Magazin 2008-as nyári lapszámában minden lehetséges oldalról megközelítjük a témát, és gyónunk, vallunk, beismerünk. Szerezd be te is az Írok Boltjában! Vagy mi van, félsz, hö?! Nehogy má’ Rod apunak legyen igaza!

Egyes országokban a függetlenség azt jelenti, hogy július 4-én  tűzijátékot kell rendezni, és betegre kell zabálni magunkat parázson pirult pillecukorral. A matematikai gráfelméletben úgy másként úgy határozzák meg, hogy kölcsönösen nemszomszédosság. A politológiában egy nemzet vagy szervezet saját lakossága által való kormányzását jelöli. A line’ris algebr’ban pedig simán halandzsára veszik a figurát: vektorok egy halmazát függetlennek nevezik, ha egyikük sem fejezhető ki a többi vektor lineáris kombinációjaként. A szó valódi jelentését azonban rég elfelejtettük… vagy soha nem is értettük.

R.I.P. :..-(

Azt azonban amíg élek nem fogom elfelejteni, amikor először mentem be a Váci utcába egyes egyedül. Csillaghegyen, a világ végén laktunk akkoriban, és tizenkét éves koromig kizárólag a Duna-parti halsütőig mehettem el kíséret nélkül, ahol meghatározott számú palacsintát ehettem. Ám azon a tavaszi napon végre a Mama és a Papa nélkül szálltam fel a 42-es buszra, és ülhettem be a Puskin mozi 101 kiskutya előadására. Boldog voltam, és szabad, pedig nem engedett el senki… egyszerűen elszöktem. Ez az első emlékem a függetlenségről. Persze nem a szabályokkal volt bajom, sokkal inkább azzal, hogy nem értettem őket. Úgy éreztem, gúzsba kötnek egy rendszerrel, ami rajtam kívül áll, semmi köze a saját személyiségemhez. Kilenckor kellett ágyba mennem, és naponta csak x időt tölthettem a tévé előtt, mert már ott tartottam, hogy az Opti, Schauma, és Nutella reklámok szövegeit ismételgettem fennhangon egész álló nap. Talán kissé elkapattam magm, mégis, a mai napig rossz ötletnek tartom a “megvonást”. Miért? Tudtam, hogy milliónyi drogos, alkoholista, kleptomániás vagy pedofil hiszi azt, hogy a függetlenség a fegyelmezettség ellentétje. Viszont azt is tudtam, hogy én képes vagyok a saját magam által betartott fegyelemre. Nem akartam engedelmeskedni senkinek.

Így van ez máig is. Csak a dolog időközben jelentős buktatókba ütközött. Mert egy tizenkét éves naivitása csakhamar odavész, és marad helyette a zavarodott cselekvésvágy, a világ megváltási kényszer, és az ezzel párosuló kudarc. Mert a függetlenségről ma olyan hamis ideálokra asszociálunk, mint a Szex és New York főszereplői, akik függenek a saját függetlenségüktől, a független filmek, amelyeket a világ legnagyobb stúdiói szponzorálnak, és a zenekarok, akik trendi trademarkként használják az indie jelzőt.

Hál’  Istennek a válasz ott figyel a polcunkon, csak le kell porolni a régi VHS kazikat. Van a Pocahontasban az a jelenet, mikor az indián hercegnőnek választania kell, hogy a nyugis folyamon evez, vagy a kanyargós, vízesésekkel és sziklákkal teli folyót választja. És Poci persze abszolút menő csajszi, mert az utóbbi mellett dönt. Na, valami ilyesmiről szól a függetlenség is. Ha hagyjuk, hogy a szüleink, főnökeink, tanáraink, pasink, csajunk állandóan kordában tartson miket, sanszos, hogy lemaradunk a saját életünkről. Ha pedig az „elővigyázatlanság” miatt valami rettenetes történik velünk, bátran vállaljuk, hogy ez is benne volt a pakliban. Elestünk. És jó volt! A gond csak az, hogy a Kisherceg lámpagyújtogatójával ellentétben nem egyedül vagyunk a bolygónkon, így előfordul, hogy esés közben valaki másnak a fejére pottyanunk. Ilyenkor persze felmerül bennünk, hogy mi is a különbség a függetlenség és a „mindenkire szarok” mentalitás közt. Ha valaki feltesz egy No Thanx lemezt, míg mi épp Jane Austent olvasunk egy csendes sarokban, az a tett egóból fakad, még akkor is, ha az emo kid azt hiszi, hogy ő most a függetlenség grál-lovagja. Pedig valójában egy elcseszett anarchista. Az igazi függetlenség az, ha a könyvet úgy tudjuk tovább olvasni, hogy a viktoriánus Anglia idilli képébe nem képes bezavarni a Másik nemzedék című nagyeposz.

Számomra az elmúlt három év Pocahontas folyójának tökéletes leképezése volt: hét éve tartó, jól működő kapcsolatból szálltam ki egy ismeretlen, idegen út kedvéjért, és a munkámban is vállaltam azt az őrületes kockázatot, hogy öt év (inter)aktív képernyőzés után nem én leszek az Isten a Josh és Jutta rajongók szemében. Osho szerint, ha független akarsz lenni, légy fegyelmezett ember, de soha ne ellenőrizd magad. Szabályok helyett a megértés legyen az egyetlen törvényed. A PEP! 2008-as tavaszi számában – amelyet az Írok Boltjában még mindig megvásárolhatsz – azokat a művészeket próbáltuk összetrombitálni, akik nem törik magukat, hogy beleerőltessék magukat egy divatos skatulyába, még akkor sem, ha ezen a skatulyán az indie szó szerepel. Ők mindannyian “összefüggetlenek”.