Vallom, hogy a karrier olyan, mint a szerelem: a lehetőségek akkor találnak meg minket, amikor nem görcsösen keresünk őket, hanem lélekben készen állunk rájuk. És persze abban is biztos vagyok, hogy mindannyiunkban ott rejlik a fenomén…

Sosem felejtem el, milyen boldog voltam, amikor a trendérzékeny és igényes fiataloknak szóló, valamint a minőségi fogyasztó réteget megcélzó PEP! magazin 2008 áprilisában szó szerint megváltoztatta az életemet. A PEP!-nél korábban külsős szerzőként dolgoztam , és csodálatos érzés volt, hogy végre nem az ismertségem miatt kértek fel valamire: a negyedévente megjelenő trend és popkultúra magazin felelős szerkesztője lettem. „Kristóf írásai rendszeresen pozitív visszajelzéseket kaptak az olvasóinktól. Egyénisége, popkulturális tudása, és felkészültsége tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy a PEP! magazin egyik vezetője legyen.”- nyilatkozta akkor a főszerkesztő, Kárpáti Zsuzsi, aki ma a Krea művészeti suli lelke. A PEP! magazin pontosan az volt, amire szükségem volt annyi év tévés munka után: egy sziget valahol a mainstream és az underground között, amely ha kell, kulturális, ha kell, ironikusan banális és sosem követi, hanem diktálja a trendet. Felelős szerkesztőként nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint felülemelkedni mindenen, ami megszokott, vagy elvárt, és ráébreszteni az embereket önnön határtalan kreativitásukra, elsöprő vonzerejükre.

A PEP! magazin egyik megalkotójának, José Simonnak köszönhetően elnyerte a Magyar Formatervezési Díjat vizuális kommunikáció kategóriában, és egyedüli magyar meghívottként szerepelt a COLOPHON nemzetközi magazin fesztiválon Luxembourgban. Ugyanebben az évben a brit WALLPAPER* magazin felkérte a szerkesztőséget, hogy segítsen Budapestről szóló design-kalauzuk összeállításában. A nyomtatott magazin mellett a PEP! fenntartott egy naponta frissített online blogot is, negyedévente megrendezett – a magazin megjelenését közvetlenül megelőző -egész éjszakán át tartó lapbemutató partijaikon pedig Magyarország legtrendibb fiatal közönsége gyűlt össze. Öröm és megtiszteltetés volt a peppereknek alkotni, azt hiszem szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy felnőtt egy PEP! generáció. Ám magánkiadásban megjelenő magazin voltunk, és a jelen gazdasági helyzetben még a legnagyobb kiadók bejáratott lapjai is csökkentett példányszámban jelentek meg, havi magazinok kéthaviak lettek, és rengeteg lap húzta le a rolót végleg. Egy pici kiadó esetében ez sajnos annyit jelentett, hogy egyszerűen nem maradt pénz megjelentetni az aktuális lapszámot. Voltak terveink a magazin megmentésére, de a laptulajdonosok végül nem jutottak dűlőre. “So glad we made it, time will never change it…”

Az űrt azt hiszem azóta sem sikerült betölteni: ma is szükség van egy magazinra amelyben egy butácska botrányhősnő, egy rebellis képzőművész és egy mélyen intellektuális író igenis megfér egymás mellett a lap hasábjain. Egy színes világ megértéséhez nem elég, ha feketében és fehérben, éjszakában és nappalban, apácákban és ribancokban gondolkodunk. A PEP! magazin művészeti vezetője, valamint a Stereostatic egykori szerkesztőgárdája hosszas tervezgetés után 2010 júniusában bemutatja a phenom’enon online magazint, amelynek útját én magam olvasószerkesztőként egyengetem majd. Csapatunk eljuttatja nektek a legfrissebb zenei, filmes, kulturális, illetve divathíreket, valamint egy forradalmi Street Fashion rovatot, és rengeteg más újdonságot is! Addig is várjatok minket kellő kíváncsisággal az indulásig, és csatlakozzatok Facebook csoportunkhoz, illetve kövessetek minket a Twitteren! Ígérjük, fenomenális lesz!…

Egy film kilenc vászonra vetítve, melyek közül az egyik a mennyezetre van erősítve: Flieagauf Benedek a Ludwig Múzeum Minden mozi című kiállításán mutatta be Tejút című filmjét, amely mostanra már DVD-n is megérkezett. Íme egy kis kedvcsináló a szürreális realizmushoz…

Sky fits heaven…

Én: Wow… te aztán komolyan veszed a „kisérleti film” kifejezést. Mi ez az egész tulajdonképpen?

Ő: Ez egy hardcore art house film. Nincs dialógus, se jelenetek, vagyis semmi, ami egy normális filmben igen. Viszont csomó minden van benne, ami más moziból hiányzik. Egyszerűen csak belevittem egy erőteljes meditatív vonalat a filmezésbe.

Én: Egy neves múzeum három kiállítótermét tölti meg a filmed. Kicsit sem érzed magad képzőművésznek?

Ő: Nem, semmiképp sem. Én itt egy nagyon új fiú vagyok. Ez a munka egy afféle intermediális objektum, ami azt jelenti, hogy se nem műtárgy, se nem film. A művészeti ágak között lebeg.

Én: Érdekes, hogy míg Európa-szerte megvesznek érted, nálunk csak most kezded bontogatni a szárnyaidat. Mi ennek az oka?

Ő: Amikor megnyertem a Berlini Filmfesztivál legjobb elsőfilmesének járó díját a Rengeteg című filmemmel, Európában tényleg beindult a karrierem. Tény, hogy Magyarország kevésbé figyelnek oda rám… nem tudom miért. Nem én alakítottam így, hidd el.

Én: Biztos csodálatos érzés független filmesként bármit megvalósítani, ami eszedbe jut, de nem vágysz rá, hogy leforgass egy hollywoodi csilli-villi szuperprodukciót?

Ő: Folyamatban van egy afféle „igazi film” megszületése is, ami európai koprodukció. Most azonban még a Tejúttal vannak terveim. A New Yorki Modern Művészetek Múzeuma bekérte az installációt, így úgy tűnik, a tengerentúlon is bemutatják a filmemet.

A szenvedély számomra egyetlen tárgyban ölt formát, ez a valami pedig nem más, mint Scarlett O’Hara vörös ruhája. Az Elfújta a szél  (sz)excentrikus hősnője ebben a bordély-bugihoz illő, uszályos luluban toppant be szerelme születésnapi zsúrjára, egyik szemöldökét felvonva, bíborszín szúnyoghálóval orcája előtt. Én sem vagyok teljesen normális, de az alant elterülő kis szösszenetből kiderül, hogy a világ többi freakje hogyan facsarta ki nyári lapszámunk kulcsszavát.

“Ja, ja, Udo, ich möchte deine Bratwurst!”

Passion Fruit – nem elég, hogy ezzel a hatásvadász névvel egy déligyümölcsöt jelöl meg az emberi faj, de egy rágógumi-dance zenét játszó német formáció is e labellel tűnt fel egykoron. “The Rigga-Ding-Dong-Song” című slágerükkel azonnal belpták magukat a Dj Bobo fanok szívébe, így Blade (Penge), Pearl (Gyöngy), Dawn (Hajnal) és Mc Steve (Pista Ceremóniamester) kerek egy éven át tündököltek az europop egén. Amikor a csapat feloszlott, kiadójuk úgy döntött: még egy bőrt húz le a nyúlról, amelyen valójában egy sem volt. Így a csapat neve maradt, és a csupa új arcból verbuválódott teamet halálos turnéra küldték. Repülőgépük Zürichből Berlinbe tartva zuhant le, a balesetben egyelen bandatag kivételével mindannyian életüket vesztették. A sors különös fintora, hogy az áldozatok között volt a La Bouche énekesnője is, ezzel pedig a német Viván nevelkedett generáció utolsó csillagai is örökre lehullottak.

Persze nem ők az egyetlenek, akiknek a szenvedély szó okozta a vesztüket. A The Passions, a hetvenes évek végén feltűnt londoni pop group szintén az egyslágeres csodák közé tartozott. Transz-szerű, ködös-úszkálós dalocskájukkal – melynek címe: I’m in love with a german filmstar – örökre bevésték nevüket a pop történelembe. Az egykor menő, majd überkellemetlen nóta manapság reneszánszát éli, hiszen a Foo Fighters és  Pet Shop Boys is feldolgozta. A rajfilmnyuszi-hangú, pudli-frizurájú énekesnő, Barbara Gogan 1998-ban experimentális lemezzel próbált visszatérni – sikertelenül, továbbra is mindenki csak a nőt látta benne, aki a német filmsztár után epedezik. 
”Egy bárban pillantottam meg/ A sarokban ücsörgött, rossz ruhákba bújva / Próbált nem pózolni/ A fotósoknak és a lányoknak / Milyen csodálatos világ…” – szól a dal, és fáj, és mély, mint egy Chopin-keringő.

Ám a szenvedély akkor került a lehető legtávolabb önnön jelentésétől, amikor a Buffy című kultikus, amerikai tévésorozat egyik epizódja a producerek alapos mérlegelése után a Passion címet kapta. Sarah Michelle gellar, a Z kategóriás színésznő újabb küzdelemre készül vámpírok, démonok és a szájkontúr-ceruza ellen – ez utóbbit ismét elveszítve. Az emlékezetes részben egy ősi cigány rituálé keretében kellett megszabadítania szerelmét, Angelt az őt kísértő gonosztól. A forgatókönyvíró olyan mélyenszántó mondatokat álmodott a színészek ajkaira, mint „Még aludni is képtelen vagyok az éjszaka óta, mikor utoljára szeretkeztünk!” Igazi Limara-dezodor szagú, nájntíz szenvedély!

„Közületek még a legpogányabbak is tudják, hogy Jézusnak volt egy nagy passziója… ti persze mondjátok csak passiónak, ha eddig így tanultátok.” – mondja Margarida asszony, Roberto Athayde monodrámájának főhősnője. Ő az elmeháborodott tanárnő, aki maszturbációra és férfigyűlöletre oktatja az elemi iskola tanulóit, és felteszi a kérdést: hogy kerültek Jézus szenvedései a háromfogásos vacsorára emlékeztető oratórium színpadára? Képzeljük csak el, milyen őrületes botránnyal kéne számolnia például a Jacked-nek, ha úgy döntenének: következő lemezük Mohamed prófétáról fog szólni, vagy az Operett Színháznak, ha bemutatná a Szűz Marica Grófnő című zenés-táncos komédiát. Ha belegondolunk, hogy a középkorban spontán tömegdrámák alakultak ki a főtéren megrendezett ál-keresztre feszítésekből, akkor már igazán érthető, hogy miért nevezzük a történelem e korszakát sötétnek.

A mi Megváltónk viszont -aki felteszi a cseresznyét a tejszínhabra- Rod Steward lesz. Az 1980-ban piacra dobott Foolish Behaviour című album – címéhez méltóan – valóban idióta viselkedést váltott ki a bácsiból. A korongon szerepelt ugyanis egy Passion című szerzemény, melyből kiderül, hogy „ Még az elnök úrnak is kell a szenvedély/ Mindenkinek, akit ismerek, kell a szenvedély/ De senki sem vallja be, hogy kell neki a szenvedély/ Mert mindenki fél a szenvedélytől!” Eme himnuszból kiindulva döntöttünk úgy, annó, hogy a PEP! Magazin 2008-as nyári lapszámában minden lehetséges oldalról megközelítjük a témát, és gyónunk, vallunk, beismerünk. Szerezd be te is az Írok Boltjában! Vagy mi van, félsz, hö?! Nehogy má’ Rod apunak legyen igaza!