Néhány napja írtam ki Facebookra és Twitterre, hogy a harmadik könyvem a szerkesztőtől az előkészítőhöz került, azóta pedig már a borító tervek is elkészültek. A grafikus a Gumimatrac a Gangeszen és a Lélekbonbon borítójának zseniális képzsonglőre, Jose Simon, akivel már PEP! magazinos korunkban is együtt dolgoztunk.

“I’m The King of The World!”

…ezt viszont még nem mutathatom meg, helyette itt van nektek egy papírcsónakázó Le(g)onardo DiCaprio. Ám vissza a könyvre: az elképesztő mennyiségű “lájk” annyira meghatott, hogy úgy döntöttem, megosztok veletek pár gondolatot arról, számomra miről is szól a Hajónaplók című, júniusban az Ulpius Kiadónál megjelenő könyvem. Nos, röviden leírva a hűségről.

A hűséggel és hűtlenséggel kapcsolatos társadalmi problémákra soha nem lesz megoldás, mert amíg élünk, lesznek vágyaink – hála Istennek. Vágyak nélkül még az ágyból sem kelnénk fel reggel. A “szexkluzivitás” kérdése érzelmi szempontból csak akkor jelentős, ha elfogadjuk a modern társadalom normáit. Ha viszont képesek vagyunk meglátni, hogy évszázadon át az egyházi és katonai vezetők birtoklási vágyából fakadó prüdériája teremtette az úgy nevezett értékeket, akkor kénytelenek vagyunk saját, új, valós értékeket teremteni. Őszinteség, megosztás, szeretet, elfogadás, békesség, gondoskodás, kedvesség. Ilyesmi…

Amikor a könyvet írtam, gyakran felmerült bennem a kérdés: vajon ki áll közelebb a fényességhez? Az, aki minden akár nap mással szexelne, de mindenkit szeretettel és tisztelettel kezel, vagy aki harminc éve hűséges, de hazudik a párjának, sőt, önmagának is. Vagy létezik a kettő között valahol egy egyensúly, amelyet megtalálva az ember egyszerre lehet ribanc és családfő? Azt hiszem, az az igazi Nagy Szerelem, amikor a fantáziáink megvalósítása nem szunnyad évtizedeken át a közös takaró alatt, hanem képesek vagyunk beszélni róluk, és izgalmas kalandként megélni, hogy egy másik, mélyebb oldaláról ismerjük meg a párunkat. Azt hiszem, az lehet “Az Igazi”, aki mellett nem is ez a lényeg… hanem az, hogy mennyire szeretjük egymást.

Egy óceánjáró hajón utazva, Európa nagy városaiban kikötve és körbefalatozva a Földközi-tengert sokminden kitisztult, és sok új naplóbejegyzésem született, de lesz benne néhány korábban már megjelent írásom kiegészített, vagy “vágatlan” verziója is, amelyek az utazás részei voltak, és képtelen voltam ilyan sokáig magamban tartani őket. Most, ebben a hajónapló-jegyzet-gyűjteményben egyfajta hipszter-haszid “utazó-regénnyé” állnak össze, amely néhol könnyedén ringat, mint egy vodkával felöntött limonádé, máshol édesen émelyít, mint egy szuper-giccses operett, néha pedig lehúz a mélybe, mint egy örvény, és nem tudod, hogy Dévancsenben, Csenrézi Buddha birodalmában, a Fehér Nyúl üregében, vagy épp a pokolban kötsz ki.

Hamarosan előrendelhető az Ulpiusnál.

Vallom, hogy a karrier olyan, mint a szerelem: a lehetőségek akkor találnak meg minket, amikor nem görcsösen keresünk őket, hanem lélekben készen állunk rájuk. És persze abban is biztos vagyok, hogy mindannyiunkban ott rejlik a fenomén…

Sosem felejtem el, milyen boldog voltam, amikor a trendérzékeny és igényes fiataloknak szóló, valamint a minőségi fogyasztó réteget megcélzó PEP! magazin 2008 áprilisában szó szerint megváltoztatta az életemet. A PEP!-nél korábban külsős szerzőként dolgoztam , és csodálatos érzés volt, hogy végre nem az ismertségem miatt kértek fel valamire: a negyedévente megjelenő trend és popkultúra magazin felelős szerkesztője lettem. „Kristóf írásai rendszeresen pozitív visszajelzéseket kaptak az olvasóinktól. Egyénisége, popkulturális tudása, és felkészültsége tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy a PEP! magazin egyik vezetője legyen.”- nyilatkozta akkor a főszerkesztő, Kárpáti Zsuzsi, aki ma a Krea művészeti suli lelke. A PEP! magazin pontosan az volt, amire szükségem volt annyi év tévés munka után: egy sziget valahol a mainstream és az underground között, amely ha kell, kulturális, ha kell, ironikusan banális és sosem követi, hanem diktálja a trendet. Felelős szerkesztőként nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint felülemelkedni mindenen, ami megszokott, vagy elvárt, és ráébreszteni az embereket önnön határtalan kreativitásukra, elsöprő vonzerejükre.

A PEP! magazin egyik megalkotójának, José Simonnak köszönhetően elnyerte a Magyar Formatervezési Díjat vizuális kommunikáció kategóriában, és egyedüli magyar meghívottként szerepelt a COLOPHON nemzetközi magazin fesztiválon Luxembourgban. Ugyanebben az évben a brit WALLPAPER* magazin felkérte a szerkesztőséget, hogy segítsen Budapestről szóló design-kalauzuk összeállításában. A nyomtatott magazin mellett a PEP! fenntartott egy naponta frissített online blogot is, negyedévente megrendezett – a magazin megjelenését közvetlenül megelőző -egész éjszakán át tartó lapbemutató partijaikon pedig Magyarország legtrendibb fiatal közönsége gyűlt össze. Öröm és megtiszteltetés volt a peppereknek alkotni, azt hiszem szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy felnőtt egy PEP! generáció. Ám magánkiadásban megjelenő magazin voltunk, és a jelen gazdasági helyzetben még a legnagyobb kiadók bejáratott lapjai is csökkentett példányszámban jelentek meg, havi magazinok kéthaviak lettek, és rengeteg lap húzta le a rolót végleg. Egy pici kiadó esetében ez sajnos annyit jelentett, hogy egyszerűen nem maradt pénz megjelentetni az aktuális lapszámot. Voltak terveink a magazin megmentésére, de a laptulajdonosok végül nem jutottak dűlőre. “So glad we made it, time will never change it…”

Az űrt azt hiszem azóta sem sikerült betölteni: ma is szükség van egy magazinra amelyben egy butácska botrányhősnő, egy rebellis képzőművész és egy mélyen intellektuális író igenis megfér egymás mellett a lap hasábjain. Egy színes világ megértéséhez nem elég, ha feketében és fehérben, éjszakában és nappalban, apácákban és ribancokban gondolkodunk. A PEP! magazin művészeti vezetője, valamint a Stereostatic egykori szerkesztőgárdája hosszas tervezgetés után 2010 júniusában bemutatja a phenom’enon online magazint, amelynek útját én magam olvasószerkesztőként egyengetem majd. Csapatunk eljuttatja nektek a legfrissebb zenei, filmes, kulturális, illetve divathíreket, valamint egy forradalmi Street Fashion rovatot, és rengeteg más újdonságot is! Addig is várjatok minket kellő kíváncsisággal az indulásig, és csatlakozzatok Facebook csoportunkhoz, illetve kövessetek minket a Twitteren! Ígérjük, fenomenális lesz!…

Egy film kilenc vászonra vetítve, melyek közül az egyik a mennyezetre van erősítve: Flieagauf Benedek a Ludwig Múzeum Minden mozi című kiállításán mutatta be Tejút című filmjét, amely mostanra már DVD-n is megérkezett. Íme egy kis kedvcsináló a szürreális realizmushoz…

Sky fits heaven…

Én: Wow… te aztán komolyan veszed a „kisérleti film” kifejezést. Mi ez az egész tulajdonképpen?

Ő: Ez egy hardcore art house film. Nincs dialógus, se jelenetek, vagyis semmi, ami egy normális filmben igen. Viszont csomó minden van benne, ami más moziból hiányzik. Egyszerűen csak belevittem egy erőteljes meditatív vonalat a filmezésbe.

Én: Egy neves múzeum három kiállítótermét tölti meg a filmed. Kicsit sem érzed magad képzőművésznek?

Ő: Nem, semmiképp sem. Én itt egy nagyon új fiú vagyok. Ez a munka egy afféle intermediális objektum, ami azt jelenti, hogy se nem műtárgy, se nem film. A művészeti ágak között lebeg.

Én: Érdekes, hogy míg Európa-szerte megvesznek érted, nálunk csak most kezded bontogatni a szárnyaidat. Mi ennek az oka?

Ő: Amikor megnyertem a Berlini Filmfesztivál legjobb elsőfilmesének járó díját a Rengeteg című filmemmel, Európában tényleg beindult a karrierem. Tény, hogy Magyarország kevésbé figyelnek oda rám… nem tudom miért. Nem én alakítottam így, hidd el.

Én: Biztos csodálatos érzés független filmesként bármit megvalósítani, ami eszedbe jut, de nem vágysz rá, hogy leforgass egy hollywoodi csilli-villi szuperprodukciót?

Ő: Folyamatban van egy afféle „igazi film” megszületése is, ami európai koprodukció. Most azonban még a Tejúttal vannak terveim. A New Yorki Modern Művészetek Múzeuma bekérte az installációt, így úgy tűnik, a tengerentúlon is bemutatják a filmemet.