Vintage Gay Parade – 1980, Los Angeles

Nagyon szomorúnak tartom, hogy 2012-ben egyáltalán még beszélnünk kell ilyesmiről. Én zsenge tini koromban őszintén hittem, hogy mire harminc leszek, egy nyiltan homoszexuális politikus, tanár, vagy pap, vagy egy transzexuális operációjának története már rég nem döbbent majd le senkit. Erre nem, hogy a melegek családhoz való joga, de lassan a házasság előtti szex is tabu, ha pedig két fiú lazán csókot vált a négyes-hatoson, komoly az esélyük arra, hogy egy homofób utastárs meglepi őket egy taslival. Magyarország belépett egy időgépbe, és repül valahová, de senki sem tudja hová. Aki szereti az éppen uralmon lévőket, az szerint a fényes jövőbe, aki pedig másik kormányt akar, az szerint a sötét múltba. Szerintem pdig ez az időgép nem működik. Soha nem is működött. Ki kell szállni belőle, és elkezdeni szépen élni, itt, és most.

Azt feltételezni, hogy ha a homoszexuálisok nem borzolják a kedélyeket, boldogabb lesz a nemzet, és több munkahely lesz, és kevesebben fognak éhezni, és nem lesz bűnözés, és mindenki kap ajiba egy okostelefont, azt hiszem, tévhit. Ha bárki azt gondolja, hogy az ő személyes kis tere hatalmasabbra tágulna azzal, ha a cigányok, melegek, zsidók, törökök, kínaiak, kóbor kutyák, prostituáltak, nem-templomba-járók, és mindenki, aki “nem pont olyanolyan, mint én” egyszercsak eltűnnének a Föld színéről, az nagyon veszélyes állapotban van lelkileg. A melegfelvonulás azért szükséges, és azért kell, mert mindenkit emlékeztethetünk vele: homoszexuálisnak lenni nem választás kérdése, nem betegség, nem divathóbort és semmiképpen sem tabu téma.

Itt élünk veletek, közöttetek, ugyanazokon megyünk keresztül, mint ti: sokan vannak köztünk, akinek összetörte a szívét a párja, mégtöbben, akik épp szerelmesek vagyunk, dolgozunk látástól vakulásig, hogy kifizessük a számláinkat, és mi is békét, bőséget és boldogságot. Azok pedig, akik bíznak bennünk, és tudják, hogy nem vagyunk sem pedofiok, sem gerontofilok, nem bőrszerkóban ugrunk le kenyérért a sarki boltba, és nem vagyunk mind nemi betegeg, nagyon fontos lenne, hogy mellénk álljanak. Művészek, celebek, szimpatizánsok, rokonok mind-mind fel kell, hogy emeljék a hangjukat. Az, hogy a melegfelvonulást lefújja egy nemzet, a legdurvább jele annak, hogy mekkora szükség van erre a békés, vidám, a légynek sem ártó, viszont
az egész emberiségre hatással lévő parádéra. Egy napra boldogan és vidáman, önmagunkat kifigurázva, görbe tükröt mutatva a társadalomnak, akik ránktukmálták ezeket a szereteotipiákat, a szívárvány minden színében popázva akarjuk hirdetni: buzik vagyunk, és nem megyünk sehová.

A Kabbala Központ spirituális vezetőke, Rav Berg azt szokta mondani: “Mindent tolerálok, kivéve az intoleranciát.” Kedves homofób barátaim, ez a mi bolygónk is, és mi örömmel megosztozunk rajta mindenkivel. De az nem fair, hogy azért kell félnünk tőletek, mert valójában ti féltek tőlünk. Mert mindenki, aki “más, mint én”, emlékezthet arra, hogy a világ nem fekete-fehér. A homofóbia nem más, mint egy kifogás arra, hogy a saját korlátaik rabszolgaláncain élő embernek ne kelljen egyéni látásmódot kialakítaniuk, és a választás nehézsége nélkül megmaradhasanak szűk kis világukban. Gyertek ki ide a fényre, és álljatok mellénk most, mert szükségünk van rátok! Mindenkinek, aki nem akar szellemileg uniformizált országban élni: csatlakozzatok az összes közösségi oldal tiltakozó kampányaihoz, vegyetek részt a várható, békés tüntetéseken, és beszéljetek az álláspontotokról a barátaitokkal, rokonaitokkal, kollégáitokkal. A melegek nem szörnyetegek. Nincsenek karmaink, nem köpünk savat, nincs méregfogunk, egszerűen azonos nemű szerelmünkkel ölelkezve durmolunk éjjel az ágyunkban. Azért ez annyira nem félelmetes, lássuk be.

Szükség van minden lehetséges megmozdulásra, ami szocializálhatja a heterokat és melegeket. Ismerkednünk kell azokkal, akik rosszul ítélnek meg minket, vagy nem értenek minket. Más országokban ez a feladat a médiáé: a meleg karakterek sorozatokban, meleg showmanek, stb. megszerettetik és megértetik az emberekkel, hogy a melegek is ugyanolyanok, mint ők. De Magyarországon ebben a pillanatban nagyon kevés teret enged a médiatörvény arra, hogy normálisnak mutatkozzunk. Két csókolózó fiú képére rányomnak egy 18-as karikát. Bajban vagyunk, veszélyesen eltolódtak a határok, a hatalom bármit megtehet lassan, és ilyenkor a melegfelvonulás nem passzió, hanem fontos politikai, szociológiai és spirituális hatással bíró eseméy.

Az entellektüel-díváskodó melegek – mint amilyen én is voltam, mikor sok évvel ezelőtt, amikor a melegfelvonulást feleleges exhibicionista feszültségkeltésnek neveztem – ne is gondoljanak arra, hogy ez az álláspont tartható ebben az extrém helyzetben. Ez az a pont, amikor az LMBT közösségnek teljes egyetértésben és szeretetben kell együttműküdnie. Szóval nem számít, hogy izompólós diszkósfiú vagy, vagy fültágítós emós, hippi szabadságharcos, vagy öltönyös hivatalnok, ha megvalósul a melegfelvonulás, ott a helyed.

Télikabátban, kacska kerekű bőröndöt kormányozva loholtam Barcelona egyik forgalmas sugárútján, és gépiesen mormoltam magamban: Mary Clarkson… Karlsen… Carlson. A hölgy nevét próbáltam felidézni, akivel fél óra múlva a Norwegian Jade nevű luxustengerjáró fedélzetén kellett vacsoráznom, hogy elinduljunk egy egyhetes, dél-tengeri hajóútra Monte Carlón, Firenzén, Pisán, Rómán, Nápolyon át egészen Palma de Mallorcáig. Hihetetlen, hogy az előző éjszaka még a londoni barátaimmal ünnepeltem, hogy a sors a zsebembe pottyantott egy jegyet. „Kétségbeesetten keresek utazópartnert mediterrán hajóútra. Mary.” Így kezdődött minden. Mindezt az „Ingyencuccok” rovatban olvastam egy újságban, ahol mások számára feleslegessé vált kistévét kerestem éppen. „Szia Mary, mikor utazunk?” – üzentem vissza postafordultával.

A következő néhány napban persze egyre többet e-maileztünk a kaliforniában élő hölggyel, akiről kiderült, még tavaly foglalta le az európai álomutazást, amikor még – ahogy ő fogalmazott – minden rendben volt a párjával. Talán érthetetlen a bizonyosság, de én a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy nem vénkisasszonnyal, férjhajhásszal, szélhámossal és nem is vérszomjas bűnözővel fogok elutazni a világ végére. Hanem egy összetört szívű asszonnyal. Már szinte láttam őt magam előtt: hűvös-elegáns, mint Bette Davis a Minden Éváról című filmben, és hatalmas karimájú kalapot visel majd, hogy megóvja márványfehér arcát a napsugaraktól.

Barcelona

A hajót lehetetlen lett volna eltéveszteni: óriás felhőként magasodott a kikötői épületek fölé, az orrán pedig csillogó, jádezöld festékkel csillogott a felirat: Norwegian Jade. Beviharzottam a recepcióra, véletlenül félrelöktem egy csíkos szatyorral álldogáló kislányt, majd lerogytam egy fotelre. Ekkor néztem körül először. Méteres, színes üvegekből készült hawaii virágok lógtak a fejem felett, a talpam alatt vörös, süppedős szőnyeg. Egy zongorista könnyedén játszott a hatalmas, fekete hangszeren, én pedig egy polgárpukkasztóan kényelmes, piros bársonyszékben ülve merengtem: hogy kerülök ide. Ebben a pillanatban egy csicsergő hang szólalt meg mögöttem: „Kristóf?” Megfordultam, és ott ült hallban ő: „a kislány”, akit az imént félretaszítottam. Egy negyvennégy éves nő, és úgy csillogott a szeme, mint a legfényesebb üveggolyók, piros pozsgás volt, mint egy ír néptáncos. Ő volt Mary Karlson. Valahogy nem volt több kérdésem: tudtam, hogy nekem pont itt, pont most, pont ezzel az asszonnyal kell lennem, és ebben a pillanatban nincs más dolgunk, mint hogy elmeséljük egymásnak, ki vagy mi elől menekülünk el egészen a Földközi-tenger közepéig…

Cote d’Azur

Az első közös esténken a Grand Pacific Dining Roomban vacsoráztunk – olyan volt, mintha a tervezői a Titanic díszleteit összenyitnánk a Gundel étteremmel: márványoszlopok tartják az art deco csillárokkal díszített mennyezetet, hatalmas, aranyszínű cirádák borítják a sötétvörös szőnyeget, a falakat pedig hajókeresztelőkről készült freskók fedik. „Imádom az ételeket, imádom a művészetet, és imádom a koktélokat!” – lelkendezett Mary, én pedig elemeltem a poharam, hogy koccinthassunk: nem kétséges, hogy tökéletes összhangban leszünk. „Ezért voltunk meg olyan jól Steve-vel is az utazásaink során” – fűzte hozzá. „Nem akarok tolakodó lenni – szakítottam félbe udvariasan –, de mégiscsak részben neki köszönhetem, hogy itt lehetek. Örülnék, ha tudnám, kinek is lehetek hálás…” „Steve és én… 25 éve ismerjük egymást. Nemcsak a szerelmem, de a családom is volt. Képzelj el egy olyan csodálatos férfit, aki azzal tölti a szabad idejét, hogy egy 97 éves bácsikának segít. Egy reggel ügyvédi felszólítást kapott. A bácsi, akiről gondoskodott, őt bízta meg, hogy kezelje a vagyonát. Nem akarta, hogy olyan emberekhez kerüljön, akik az életében semmit sem tettek érte. Steve azonban képtelen volt megtartani a sok tízezer dollárt, és maradéktalanul átutalta egy árvaház számára. Amikor pedig a bácsi családja megtudta, mi történt, egyszerűen megvádolták Steve-et hogy meghamisította az öregúr aláírását, és megfenyegették: ha nem szerzi vissza a pénzt a gyermekalapítványtól, tönkreteszik az életét.” Mary története egyszerre hangzott úgy, mint a legizgalmasabb Agatha Christie-regény és mint egy szívszorító vallomás egy gyóntatófülkében. Steve a halálos fenyegetések és a börtöntől való félelem következtében súlyos depresszióba esett, aztán napokra eltűnt. Végül egy kihalt ösvény mellett, egy erdőszélen találták meg az autóját. „Fejbe lőtte magát.” Mary hanglejtésén érezhető volt, hogy csak nemrégiben tanulta meg hangosan is kimondani ezt a mondatot. Szótlanul ültem előtte, aztán megfogtam a kezét. „Nagyon bátor vagy, hogy feladtad ezt a hirdetést.”

Monte Carlo

„A szerelem, mint magasságos, szentséges, mindent felülíró érzés csak a gondolatainkban lézetik. Ami összekö a társunkal, az az, hogy hiszünk abban, hogy összetartozunk. Amint megrendül a bizalmunk ebben, a lufi kipukkad, és minél nagyobb volt, annál nehezebb összeragasztani.” mesélt Mary Steve-vel való kapcsolatáról, miközben a híres kaszinó mellett sétáltunk. Megfogadta: nem hagyhatja el úgy a várost, hogy nem játszott. „Ha van Isten, nyerek.” mondta zavartan nevetve. Néhány perc elteltével vidáman szökdécselve rohant felém: „Nyerteeem!” „Nem hiszem el! Magasságos Grace Kelly!” – kiáltottam. Néhány perccel később pedig már egy tengerparti bisztróban ülve csilingeltek a pezsgőspoharaink. „A lehetetlenre!” – mondtam, ő pedig kijavított: „A minden lehetségesre!” „Monte Carlo lerombolta a sztereotípiákat, nem igaz, hogy senki sem hajlandó megszólalni angolul. Itt is értik azt, hogy champagne – kacsintottam rá. – Tényleg nem hiszel benne, hogy a sors kegyeltje vagy? Most nyertél egy vagyont!” „Ki mondta, hogy egy vagyont nyertem?” – mint egy rakoncátlan kislány, úgy mosolygott rám, aztán mélyen a zsebébe nyúlt, majd az orrom elé tolta ökölbe szorított kezét, és lassan kinyitotta. Három euró volt benne. „Még mindig a hitben hiszek.” mondta csendesen.

Róma

„Hogy lehetséges, hogy senki nem akar beleugrani?” – kérdeztem őszintén csodálkozva, mikor háttal a Trevi kútnak, egy érmét hajítottunk a szökőkútba, hogy ahogy a legenda tartja, még visszatérjünk Rómába az életünk során. „Miért akarna bárki belemászni egy klóros-koszos kútba?” – hitetlenkedett Mary, nekem pedig rá kellett döbbennem, hogy Amerikában még a kettővel korábbi generáció tagjai számára sem kultikus és kötelező kör a Dolce vita, amelyben az egykori svéd szexszimbólum, Anita Ekberg az éj leple alatt, hófehér ruhában pancsol a kút vizében. „Számomra ez olyan evidens, mint neked az, hogy pulykát eszel hálaadáskor . Tradíció” – és ezzel felhuppantam a szökőkút peremére, de mielőtt élvezhettem volna az édes életet, négyen rántottak vissza, és egy morcos rendőr is belefújt a sípjába. „Úgy látszik, titkon azért fel vannak készülve rá, hogy sokan érzik magukat Anita reinkarnációjának” – konstatáltam. Vigasztalásképp vodkában, dióban és rucolában megforgatott spagettivel búcsúztunk el a római vakációtól Mary-vel, és bár arra koccintottunk, hogy nem tartóztattak le, én legbelül mást ünnepeltem: észrevettem, hogy ahogy együtt utazunk, tapasztalunk, fekszünk és ébredünk, egyre kevesebbet beszél Steve-ről. A szomorú halállal kapcsolatos párbeszédeket fokozatosan váltják fel az édes életről szóló beszélgetések.

Nápoly

„Drága barátom, könyörülj meg rajtam! Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet! – lépett mellém egy kétségbeesett férfi, és elővett egy vadiúj iPadet. – 850 euró volt, mondj egy összeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!” Csábító ajánlat, gondoltam magamban, egy próbát megér: „250, se több, se kevesebb.” Hálálkodva a nyakamba borult. „Köszönöm testvérem, megmentettél egy családot!” – ezzel elővette a garancialevelet, a töltőt és persze magát a miniszámítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte, a kezembe adta, én pedig a táskám mélyére süllyesztettem. A kezébe nyomtam a pénzt, és a boldogságtól megrészegülten eltűnt az egyik szűk sikátorban. „Istenem, de csodálatos lesz ezen írni a cikkeimet! Látod, erre mondják a barátaim, hogy engem csak úgy megtalál a szerencse, anélkül, hogy keresném!” – lelkendeztem Mary-nek. Feltéptem a szatyrot. Egy kék kockás kartondoboz került elő „sale” felirattal. Az iPad sehol – a hűlt helyén viszont fehérlett egy nagy csomag tengeri só.

„Tudod, mi ebből a tanulság? – kérdeztem réveteg tekintettel. „Hogy nem kéne sötét alakoktól az utcán vásárolnod Nápolyban?” – kérdezett vissza Mary. Megráztam a fejem. „Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt.” Perceken át vinnyogva nevettünk. „Tudod, mit? Tegyük be a hajón a széfbe!” – kontrázott rá Mary. – Ez a kiló só sokkal többet ér, mint a nyakláncom!” „Látod, mondtam neked, hogy bevonzom a szerencsét: néha anyagi dolgokat kapok, néha pedig tapasztalatokat.” „Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?” kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. „A vörös fonalam mindig emlékeztet. Mikor úgy érzem, hogy a jégrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut, amiket tanulok.” ezzel pedig felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat… de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. „Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van.” nevetett Mary.

Szardínia partjainál

’70-es évek parti DJ Freddyvel, kizárólag 18 éven felülieknek – olvastam a programfüzet éjszakai ajánlatát. Mary csillogó szemmel nézett rám. „Azért, mert aki fiatalabb, az nem is ismeri ezeket a dalokat!” – nevetett, ahogy kinyílt a lift ajtaja, és elénk tárult a hajó legfelső emeletén elterülő diszkó. Mary szerint kereken hatan táncoltak, de én nem számoltam bele a nénit, aki minden tizenkettedik másodpercben kissé megemelte a bal kezét. „Mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni!” – mondtam, majd felhörpintettem az italomat, megragadtam Mary kezét, és a placc közepére rángattam. Ekkor a nénike lekapta a mikrofont az állványról: „Hölgyeim! Egyetlen ’70-es évek buli sem lehet teljes a Village People nélkül!” És ekkor megtörtént a lehetetlen: a félmeztelen, színes tollakba bújt indián, az aviátor napszemüveget viselő rendőr, a fehér matrózegyenruhát viselő tengerész és a talpig bőrszerkóban feszítő fiúcskák elfoglalták a színteret, és felcsendült a V.M.C.A. A felbőszült asszonyok számára ez olyan volt, mint bikának a vörös posztó: tökéletes harmóniában, mintha csak a nyugdíj mellé ingyen tánctanár járna, együtt roptuk a V.M.C.A. koreográfiáját. A teremben a rózsaszín lézerfényben tündökölve kavargott a fürdőhab, mintha csak valami Barbie-országból érkező hóvihar érte volna el a hajónk fedélzetét, mi pedig önfeledten ugrabugráltunk, teli torokból kántálva a refrént. „Tudod mit? Ha te nem lennél, most épp félálomban tévéznék a szobában. Tíz éve most táncolok először!” – kiáltotta Mary kivirulva, és egy látványos Travolta-mozdulattal koronázta meg a pillanatot. Véd és dacszövetségünk ezen az éjszakán vált igazán szorossá – már csak azért is, mert a mulató vendégei valószínűleg mind azt feltételezték, hogy egy furcsa szerelmes pár vagyunk. Ezt erősítette, hogy amikor a matrózruhás „village person” laza csípőmozdulatokkal közeledett felém, én pedig sarkon fordultam, mondván: megyek aludni, Mary azonnal a védelmemre kelt. Megfogta a kezem, és odaszólt a táncos fiúnak: „Velem!”. Elbúcsúztunk a hetvenesévektől, és és ismét 2010-ben találtuk magunkat, a Weather Girls ígérete ellenére pedig férfiak helyet lágy eső kezdett szitálni.

Palma de Mallorca

A város olyan volt, mintha egy bura alatt felépített mikrokozmosz lenne: olyan csend volt, hogy hallani lehetett, ahogy a Miró képeivel díszített kávézókban valaki kockacukrot dob az eszpresszójába. Bármilyen csodás és kellemes volt a sétánk, nem hagyott nyugodni, hogy a lovas kocsikat hajtó, fess, lobogó hajú Alejandrók és a sangriát kínáló locanták ellenére ez a város kétségbeesetten próbál karaktert találni magának. „Palma olyan, mint az ötödik született feleség”– mondtam Mary-nek. – Minden zavarba ejtően tökéletesnek tűnik, de a polírozott felszín alatt tele van titkokkal. Inkább raboljanak ki Nápolyban, minthogy itt haljak bele az unalomba.” „Most érzem először, hogy mennyivel fiatalabb vagy.” nézett rám elmélázva. „Városok-szerelmek… az embernek mindig két választása van a drámai helyzetekben: az egyik békét teremtene, a másik mégnagyobb háborút. És a kapcsolatokban fiatalon az utóbbit választjuk, csak hogy érezzük: élünk.” Ekkor az egyetlen olyan házból, amely nem úgy nézett ki, mintha egy Disney-hercegnős színezőből kopírozták volna, díszruhába bújt násznép szaladt ki, és kurjongatva dobálták a magasba a rózsaszirmokat a zsebükből. „Várjuk meg a menyasszonyt!” – súgtam Mary-nek. Alig egy perccel később kilépett a kapun az ifjú pár, akik nem is voltak olyan ifjúak. A fehér kosztümöt viselő asszony és az ősz, szakállas férfi biztosan túl voltak már az ötvenen, de gyermeki, őszinte boldogsággal a szemeikben integettek a színes szirmok záporában. Megható volt: mindketten arra számítottunk, hogy egy abroncsos szoknyát viselő habcsók és egy jól szabott öltönyt viselő hamvas barack libben majd ki a házasságkötő teremből. A napnyugtában, egy „aranykorában” lévő szerelmes pár arcán Palma de Mallorca végre megmutatta a saját arcát.

London

A Norwegian Jade szokatlanul simán siklott az utolsó kikötő felé. Visszamentem a kabinunkba, összeszedtem a maradék holmimat – egyedül a 250 eurós sómat hagytam ott és egy kis borravalót a lakájunknak, akitől búcsúzáskor megkérdeztem, mikor utazik haza. „Nekem ez a hazám, Sir” – mondta, és egy csepp szomorúság sem volt a hangjában. – Évente egy hónapot töltök a Fülöp-szigeteken, onnan származom. Nekem az a nyaralás, ez a hajó pedig az otthonom. A hét kabintársam pedig mind a testvérem.” Ebben a pillanatban a saját, hét lakótárssal megpakolt londoni albérletem igazi luxusvillának tetszett.

Ahogy a nap első sugarai előbújtak, Mary és én is kiléptünk az úszó, zenélő, színjátszó, mesélő varázsvilágunkból: naptól kipirult arccal, könnybe lábadt szemmel hagytuk ott a fedélzetet. „Nem akarok hazamenni” – ennyit mondott, amikor London karácsonyra feldíszített repterén elbúcsúztunk egymástól. Nekem sem volt sok kedvem visszaülni az egyetem padjába, és hat pulóverben vacogni. „Néha van egy perc pihenő, de aztán arról is kiderül, hogy a munka része volt – mondtam. – De a világ ájultató gyönyörűségei segítenek abban, hogy felismerjük a ragaszkodásunkat irántuk. Letépni a virágot, vagy lehajolni, megszagolni és továbbmenni nagy különbség. Most pedig menjünk haza – vagy oda, ami épp annak nevezhető.”

Az írás szerkesztett változata a Marie Claire magazinban jelent meg.

Still can’t get satisfaction?…

Beau-val – nevezzük csak így – tavaly tavasszal ismerkedtünk meg egy mulatóban, amikor a párommal úgy határoztunk: ma éjjel a nyakunkba vesszük a várost, a kezünkbe pedig a pezsgősüveg(ek)et. Amikor már mélyen benne voltunk az éjszakában, észrevettünk egy szőke, kék szemű, fehér bőrű fiút, aki egyszerre szégyenlősen és kihívóan mosolygott ránk. Az ital egyre csak fogyott, a fiú pedig egyre közelebb merészkedett, míg végül eljött az a pont, ahol az ösztönök felülírtak mindent, amit a közerkölcs és a konvenciók kiköveztek számunkra. Őszintén mondom, nem tudom pontosan, hogyan történt, de a következő emlékem, hogy szenvedélyesen szerelmeskedünk az ágyunkban… hárman. Nem szexelünk, még csak nem is szeretkezünk, hanem szerelmeskedünk: tökéletes harmóniában. Másnap délután egymást ölelve, egymás hegyén-hátán, meztelenül ébredtünk fel, és furcsa módon egyikünk sem volt zavarban. Józanon valahogy még tisztábban láttuk, éreztük, hogy ami az elmúlt tizenkét órában történt, az nem egy futó kaland vagy egy részeg éjszaka volt, hanem egy Igazi Találkozás.

Azt mondják, ha valaki belekóstol a tiltott gyümölcsbe, soha többé nem térhet vissza az Édenkertbe… előttünk azonban tágra nyíltak a Paradicsom kapui. A következő egy hétre Beau gyakorlatilag beköltözött hozzánk. Napközben kiállításokat jártunk végig, órákat beszélgettünk Arthur Rimbaud-ról – vagy épp Karl Lagerfeldről -, és afféle gyorstalpaló kapcsolat-tanfolyamként felváltva néztük egymás kedvenc filmjeit, éjszaka pedig órákon át élveztük egymás csókjait és közelségét. A féltékenységnek, a bizonytalanságnak nyoma sem volt közöttünk. A kedvesem volt az ész és a stabilitás, én a lélek és a csapongás, Beau pedig a szív, amely egyensúlyban tartott minket. Be kellett látnom: a hosszú éveken át virágzó kapcsolatom a fracia fiú feltűnése előtt csendesen haldoklott. Olyanok voltunk, mint a franciadrazsé csokoládé nélkül: hiába a színes cukormáz, ha nincs a közepén semmi. Legbelül üresek voltunk, és ezt az űrt képtelenek voltunk betölteni ketten. Amikor ő ott volt, sosem veszekedtünk, ám abban a pillanatban, amikor hazament – akár csupán egy órára, hogy összepakoljon néhány tiszta ruhát – felszínre kerültek az ellentétek, és képtelenek voltunk kezelni a helyzetet. A szerelmünk csak Beau-val, hármasban volt kerek, egész, és bár ez mindkettőnket megijesztett, túlságosan féltünk attól, hogyha ezt hangosan kimondjuk, örökre elveszítjük őt, és – ami még rosszabb – talán egymást is.

A ménage á trois hajszálpontosan olyan volt, mint Woody Allen Vicky Kristina Barcelona című filmje: a párom volt a kissé önbizalomhiányos és könnyen befolyásolható, de a végletekig férfias és odaadó Juan Antonio, azaz Javier Bardem, én a hisztériára hajlamos őrült művész, Maria Elena, aki ölni is képes lenne a szerelemért – őt Penélope Cruz játszotta, Beau pedig a tapasztalatokra éhes, csábítóan friss és az élményeket szivacsként magába szívó gyönyörű Kristina – aki még külsőre is Scarlett Johansson férfiváltozata volt. Ahogy azonban véget ért az egyetemi év, Beau – akárcsak a filmben Kristina – továbbállt, hogy újat és még újabbat tapasztaljon, és amikor elbúcsúzott tőlünk, azt mondta édes, francia akcentusával: “Hörökke szeretni foglakö titket. Soá nem kapta’ ennyit senkitől, mint töletekö.”. És ezzel lezárult a mi francia kapcsolatunk…

Bár az ágyunk eleinte üresnek tetszett nélküle, a kettőnk közötti rés minden nap egyre keskenyebb lett, míg végül teljesen elveszett egy régóta várt, szerelmes ölelésben. Mindketten éreztük: mostanra megértettük, mi volt az a “titkos összetevő”, ami hiányzott a kapcsolatunkból. Nem egy harmadik félre, nem szokatlan szexuális kalandokra vágytunk, hanem olyan világra, amelyben nem úgy tekintünk egymásra a reggel első napsugarának ragyogásában, mint a kedvenc kispárnánkra vagy az otthonunk megszokott bútordarabjára. Olyan szerelemre, ahol nem engedjük meg magunknak, hogy azt a hangot üssük meg a másikkal szemben, amelyet a tesónkkal használunk, amikor a legrosszabb időpontban csörög ránk, hiszen “ő úgyis mindig az életem része lesz”. Beau megtanított arra, hogy a párom minden mosolya, pillantása, szava ajándék, és minden nap díszbe kell öltöztetnem a szívem, mielőtt ismét a kezébe adnám.

Ezt a történetet azért vetettem virtuális papírra, mert hiszek benne, hogy a szeretet bármilyen formája – legyen az a legszokatlanabb is – áldást és boldogságot hoz a világra. Ha a szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkökcstelen. Ki-ki eldöntheti maga, hogy a képzelet szüleményeként vagy a valóság tarka tollának történeteként tekint a mesémre, arra azonban senki ne gondoljon, hogy közfelháborodást kívánok kelteni, sokkolni vagy provokálni akarom az embereket. Az én olvasatomban ugyanis sokkal provokatívabb dolog úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat – legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak – nem adjuk át másoknak, félve attól, hogy megbélyegez minket a társadalom. Az én hitem szerint mindannyian egy lélek vagyunk, és eredményeink, tévedéseink mindannyiunkat gazdagítanak… ehhez azonban a képzeletbeli kollektív könyvtárunkba kell, hogy kerüljenek.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg

On The Spot…

Ám míg a Nagy Almában csupa olyan hölgy és úr foglal helyet a kifutókat övező széksorokban, akik minden valószínűség szerint hónapok óta azon agyalnak: melyik öv és táska melyik outfithez passzol, és kellőképpen kifinomultak lesznek -e az illusztris vendégek között, Londonban a végletek emberei is bátran helyet foglalhatnak a bemutatókon. Akad itt szakadt farmerban, kinyúlt pólóban, kócos hajjal és tegnapelőtt felkent sminkkel érkező érdeklődő is, de tetőtől talpig brit lobogóba tekert, vagy épp felfújható guminő jelmezbe bújt fashion victim is. És ami a legmeglepőbb: itt egyikük sem számít renitensnek.

Az idei divathét a Vogue nemzetközi divateseményével kezdődött Londonban: a Fashion’s Night Out lényege az volt, hogy a neves divatbiblia és a világ legnagyobb áruházai, legfelkapottabb üzletei és legmenőbb ruhamárkái kollaboráltak egy rendezvénysorozat erejéig. Az esemény záró akkordja Carrie Bradshaw kedvenc cipőtervezőjének, Manolo Blahniknak és a legendás londoni luxus üzletháznak, a Liberty-nek egyszeri és megismételhetetlen együttműködését ünneplő parti volt. Az üzletek késő éjszakáig nyitva tartottak, itt az „egyszerű, halandó” vendégeket is a vörös szőnyegen fogadták, ahol ballonkabátos paparazzi fotósnak öltözött statiszták készítettek képeket róluk Marilyn Monroe korát idéző, gigantikus fényképezőgépekkel. A trükk működött: vihorászó csajok egyensúlyoztak az olcsó tűsarkokon, hogy egy napra VIP-fényben tündököljenek, és – ha csak néhány percre is – megérinthessék a cipellőket, amelyeket modern Hamupipőkeként várnak a fehér lovon érkező hercegektől… aki csak nem akar megérkezni.

Kelet London azonban már egy másik London: itt nincsenek brit zászlókat ábrázoló plüss sapkákat áruló standok, a Starbucks kávézók helyett kis, rumlis-hangulatos kuckókban fogyasztjuk a szója latténkat, és az igazán felkapott partikat arról lehet felismerni, hogy senki sem tud róluk, csak az a néhány kiválasztott, akik egy szűk padlásfeljáró bejáratánál fogyasztják a kis üveges vodkájukat, és bár leginkább ügyesen sztájlingolt hajléktalanokra emlékeztetnek, közelebbről megnézve ismerősek lehetnek… talán a legutóbbi Vogue, Dazed and Confused, vagy Nylon egyik fotósorozatáról. Ez a parti is ilyen volt: egy shoreditch-i, spontán fehérre meszelt loftban egy tucat fiatal fiú fél, vagy totál meztelen képe lógott a falon, miközben a tavalyi év egyik legkeresettebb férfimodellje Cole Mohr, aki Marc Jacobs, a Burberry és Valentino múzsája alkalmi lemezlovasként rohangált a dj pult és az italok között. A „mocskos szépség” jegyében az eseményen kizárólag üveges sört fogyszthattunk, amelyet jéggel megpakolt rekeszekből rántott elő egy tetőtől talpig kitetovált pult nélküli pultos (hajthatatlan sörgyűlölőkként ezért mi a sarki indiai boltban vásárolt vörösborunkat sörösüvegekbe rejtve csempésztük be a partira). Miközben sorra érkeztek a szépségipar jeles képviselői, a művész udvariasan csevegett az őt körülrajongó vendégekkel, kedvese pedig – egy baba arcú, szőke fiú – bájosan mosolygott mellette. Brett Llyod még 2008-ban utazta körbe Európát, és a MySpace generáció jeles képviselőjeként a weben “taggelt” pár jóképű srácot: „Helyes vagy. Lefotózhatlak/alhatok nálad?” A gyűjteményből mára egy rendhagyó poszter-album állt össze, Quieter Poster Boys címen. A fiúk – a látszat ellenére – mind elmúltak 18 évesek, de kétség kívül ez volt az est egyik leggyakrabban felmerülő kérdése. A másik, inkább költői kérdésre azonban senki sem kapott választ: vajon milyen érzés lehetett a kiállítás képeit végignézni Brett jelenlegi pasijának…

„A szépség a szexről szól.” véli Vivienne Westwood, ezt az álláspontját pedig cipőorrokra erősített műfarkakkal hangsúlyozza, ez a kompozíció pedig talán még a különc fotós srácnak is sok lett volna. A Selfridgesben megrendezett retrospektív cipőkiállításon a drabális platform bakancsoktól a strasszokkal kirakott, Hollywood aranykorát idéző estélyi topánokon át egészen az új erőre kapott gladiátor szandálokig minden megtalálható itt, amit meg kellene mutatnunk egy Földünkre látogató idegen lénynek, ha az az elmúlt fél évszázad viselettörténetéről kérdezne. „Azt hiszem, rengetegen szeretnének azt a stílust képviselni, mint én, de mikor meg akarják testesíteni a szépséget, elbizonytalanodnak, és győz a puritanizmus.” mondta egyszer Westwood, és igaza van: sörösdobozokkal, fekete dildókkal és a klasszikus Louis Vuitton monogram újraértelmezésével operáló munkáit nézegetve unalmas kis papucsoknak tetszenek az olyan – egyébként zseniális – cipőtervezők remekei, mint Manolo Blahnik, vagy Jimmy Choo. Persze Westwood ruhái, cipői, és kereszteket, méregfiolákat formázó parfümös üvegei nem a klasszikus szépség hírnökei Sokkal inkább fétistárgyak, melyek elvek, politikai üzenetek, stílusirányzatok lenyomatai, és persze mindenekelőtt az alternatív képzőművészet manifesztumai. Ahogy ő maga üzente nagy port kavart kijelentésével: „Ebben a világban egyre nehezebb hallatni a hangod, de én mindig megtalálom a módját: a szexszel, a rock ‘n’ rollal és a kollekcióimmal politizálok.”

A divatbemutatók modelljeiben ebben az évben – a változatosság kedvéért – nem az volt a közös, hogy zörgő csontokkal és kilógó bordákkal vonulnak végig a kifutón. Hogy a huszonöt deka plusznak, vagy a járásra alkalmatlan cipőknek köszönhető-e, azt nem tudni, azonban ez a szezon az óriás esésekről szólt a manökenek számára. Míg a Victroria House-ban megrendezett Fashion Tv „Egyszer volt, hol nem volt…” showján egy szemmel láthatóan újonc modell bukott orra a lépcsőn, a Wauxhall Fashion Scout eseménysorozaton egy szerencsétlen kislány saját ruhájának uszályán korcsolyázott végig – gyakorlatilag a teljes kifutón. A hab a tortán a Burberry bemutató volt, ahol négy manöken harapott a parkettbe az inkább karókra, mintsem lábbelikre emlékeztető cipőket viselve.

A divathét maradandó nyomokat hagyott a városképen és a résztvevőkön is: Londonban nemre és korra való tekintet nélkül – és sajnos minimális önkritikát is mellőzve – mindenki extra feszes leggingsben vagy csőfarmerben, oldalt kibuggyanó úszógumival rohangál, natúr vászonból készült szatyortáskával a kezében, és persze ipari mennyiségű Vitamin Watert iszik – egyrészt mert minden bemutatón ezt osztogatták a szervezők, másrészt mert valószínűleg így igyekeznek semlegesíteni az egy hét alatt felhalmozott, egészségügyi határértéket jócskán meghaladó koktélmennyiség hatását. Jövő februárig – mire beköszönt a London Fashion Week 2011 ősz/tél – talán sikerül is. Addigra remélhetőleg divatba jönnek a bővebb nadrágok is, vagy legalább az úszógumikat elrejtő szemellenzők.

A Daily Telegraph videója a showról

Éppen ezért, amikor a februári Fashion Week során először kaptam meghívót a nagy eseményre, meggyőződésem volt, hogy tévedés szerencsés áldozata lettem. Gyorsfutárral érkezett az arany színben csillogó, acélból készült kártya, amelyet lakótársam a reggelitől könyékig zsírszalonnás kézzel vett át a postástól, majd tele szájjal így szólt: “Ez a Christopher Bailey nem szarozik.” Kelet-londoni, török, arab és indiai boltokkal és büfékkel övezett kis otthonomból rövid metrózás után egy másik világban találtam magam: az őszi-téli bemutatón ott volt Kirsten Stewart, Mary-Kate Olsen, Claire Danes, és Twiggyvel, az egykori szupermodellel a show után jól kibeszéltük a híres kockákkal ékesített új kollekciót. Miután pedig Hollywood egyik legmenőbb stylistja, Rachel Zoe – aki Demi Moore és Nicole Richie stílustanácsadója – váratlanul azt mondta: “Imádom, ahogy kinézel!”, szinte biztos voltam benne, hogy ez az élmény felülmúlhatatlan lesz.

Nos, tévedtem. Ebben a szezonban ugyanis a meghívó krémszínű lakkban pompázott, és mostanra végre felfogtam: az invitálás egészen biztosan tényleg nekem szól. A vörös szőnyegre lépve egy “régi ismerőst” pillantottam meg: Sarah Jessica Parkerrel a Szex és New York mozifilm második része alkalmából készíthettem interjút, éppen itt Londonban, és mivel a beszélgetésünk meglehetősen emlékezetesre sikerült (alaposan kibeszéltünk a sorozat hímjeit és azoknak pozitív-negatív tulajdonságait), azon nyomban odaszóltam neki: “Még mindig utálom Mr. Biget!”, ő pedig nevetve üdvözölt. A vendégek között volt az angol modell és tévés személyiség, Alexa Chung, a teniszsztár, Serena Williams, és a brit botrányhősnő, Pixie Geldof is, ám számomra a zseniális fotós, Madonna egyik kedvenc művésze, Mario Testino volt az esemény legfontosabb vendége. Az utolsó pillanatban, hatalmas szőrmével a vállán tipegett be a szőnyegen Anna Wintour, az amerikai Vogue főszerkesztője, akiről az Ördög Pradat visel című bestseller és film főszereplőjét mintázta az írónő. Bundájával ismét megüzente az állatvédőknek: “Mindenki másképp viseli a szőrt… akad, aki a hátán.”

A divatbemutató tükörszerű kifutón zajlott, és a Burberry hírhedt, gyilkos cipői ebben a szezonban is szedték az áldozataikat: négy modell botlott el a show közben, közülük egy elegánsan a kezébe kapta a cipellőit, ezzel hatalmas tapsot kiváltva a közönségből. Olyan manöken is akadt azonban, aki nem kezelte a helyzetet ennyire könnyedén: az óriásplakátokról is ismert, rövid, barna hajú lány a kifutón tett utolsó lépései közben vágódott el – pedig már csak néhány méter volt hátra. A drámai helyzetet fokozta, hogy a szupermagas sarkok miatt még felállni is csak az első sorban ülők segítségével volt képes. Ha a modellek nem is, a ruhák osztatlan sikert arattak: szegecses bőrdzsekit viselő vadócok, a Sex Pistols korszakot idéző mellényekben vonuló punkok, és az egyszerre luxust és hanyagságot sugárzó, leggingsben lépkedő, modern femme fatale-ok váltották fel az egykor a klasszikus eleganciáról híres Burberry-lányt.

A bemutatón – legnagyobb meglepetésemre – honfitársakkal is összefutottam: ott volt az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő divatblog, az OurFashion egyik szerzője és szerkesztője, Daubner Anna, és a Fashion Awards gálán is kitüntetett, Londonban élő divattervező, Szegedi Kata is. Búcsúzóul vetettünk egy pillantást az elhagyott csatatérre emlékeztető helyszínre, hátha rálelünk SJP ültető cédulájára, de már csak a szomszédos egyetem ablakából kíváncsian szemlélődő nebulókat láttuk. Vannak csodák, amelyek nem három napig, csupán háromnegyed órán át tartanak… Cserébe viszont minden évben kétszer sort kerítenek rájuk. A Burberry Prorsum divatbemutatója éppen ilyen varázslat volt.

További saját képek és még több cikk az Origó Női Lapozón.

“Terry-Terry Poison, Terry-Tery Poison!”

Persze olyan is előfordul, hogy az éjszakai őrület igen korán kezdődik, vagy esetleg még másnap délben is tart. Nemrégiben egy ilyen, déli 12-kor tomboló parti közepébe csöppentem, és bár „láttam én már karón varjút”, nem győztem kapkodni a tekintetemet. A robusztus kőépületekről régi radiátorok, motorbiciklik, kibelezett mosógépek lógtak, a pléh garázsajtókat vállalkozószellemű járókelők pingálták – a festékeket és ecseteket természetesen a partiszervezők biztosították -, és az utca végében egy gigantikus daruról lógó tizenöt méteres selyemsálon tekergett egy félmeztelen táncosnő. Ez volt életem első Terry Poison bulijának körítése…

A szemtelen electro-popzenét játszó, főként csajokból verbuválódott izraeli banda hírét messzire vitte a keleti szél: tavaly ott voltak a Los Angeles Fashion Weeken, ők voltak a Depeche Mode előzenekara, és zenéltek együtt a CSS-szel is, akiknek MySpace-én éveken át a zenei inspirációik között szerepeltek. A csajok angolul, franciául, és héberül énekelnek. A csapat frontkisasszonya Louise, aki pont úgy fest, mintha valaki összegyúrná Marilyn Monroe és Brigitte Nielsen legizgalmasabb kvalitásait, és megfűszerezné egy kis Vivienne Westwood-stílussal. A gitárhúrokat a vadóc Anna tépi, aki mintegy véletlen került a csapathoz: egy alkoholgőzös buli alkalmával Louise felajánlotta az akkor még vadidegen lánynak, hogy szálljon be a bandába… igaz, másnap minderre nem is emlékezett. A zenekar legszebb virága Gili Sa’ar, aki egy izraeli szappanopera csillaga, de világszerte ismerős lehet korábbi modell munkái kapcsán. Mindenki kis kedvence pedig egyértelműen Petite, aki a francia dalszövegekért és azoknak előadásáért felelős. Főként a széles karimájú kalapokat és a Cote d’Azurt idéző, szexi, csíkos napozókat viselő lánykának köszönhető, hogy a Terry Poison Párizsban is óriási sikereket ér el.

A Terry Poison első igazi slágere a Comme Ci, Comme Ca volt, amelynek klipje Petite egy felejthetetlen éjszakáját meséli el, szövege pedig egy házasságban élő pasi és egy 16 éves tinilány kalandját ecseteli. Ezt a single-t a Smack Snack című kislemez követte, melynek hallgatásának kellemes mellékhatása, hogy minimum három napon keresztül dudorászod majd a fülbemászó (és ott ragadó) kórus-részt: „Terry-Terry Poison, Terry-Terry Poison!” Végül pedig nem mehetek el szó nélkül a lemez rejtett trackje mellett sem. Nem árulom el, melyik két dal között találjátok, de engem a legmélyebb depresszióból is könnyedén kihalász a Cinéma című, old school, mozis randikat éltető rave-himnusz, amely szintén Petite briliáns agymenésének eredménye.

A teljes bejegyzést a Phenom’enon magazinban olvashatod el. Zene, divat, kult – tőlünk, neked.

Sosem felejtem el, milyen boldog voltam, amikor a trendérzékeny és igényes fiataloknak szóló, valamint a minőségi fogyasztó réteget megcélzó PEP! magazin 2008 áprilisában szó szerint megváltoztatta az életemet. A PEP!-nél korábban külsős szerzőként dolgoztam , és csodálatos érzés volt, hogy végre nem az ismertségem miatt kértek fel valamire: a negyedévente megjelenő trend és popkultúra magazin felelős szerkesztője lettem. „Kristóf írásai rendszeresen pozitív visszajelzéseket kaptak az olvasóinktól. Egyénisége, popkulturális tudása, és felkészültsége tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy a PEP! magazin egyik vezetője legyen.”- nyilatkozta akkor a főszerkesztő, Kárpáti Zsuzsi, aki ma a Krea művészeti suli lelke. A PEP! magazin pontosan az volt, amire szükségem volt annyi év tévés munka után: egy sziget valahol a mainstream és az underground között, amely ha kell, kulturális, ha kell, ironikusan banális és sosem követi, hanem diktálja a trendet. Felelős szerkesztőként nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint felülemelkedni mindenen, ami megszokott, vagy elvárt, és ráébreszteni az embereket önnön határtalan kreativitásukra, elsöprő vonzerejükre.

A PEP! magazin egyik megalkotójának, José Simonnak köszönhetően elnyerte a Magyar Formatervezési Díjat vizuális kommunikáció kategóriában, és egyedüli magyar meghívottként szerepelt a COLOPHON nemzetközi magazin fesztiválon Luxembourgban. Ugyanebben az évben a brit WALLPAPER* magazin felkérte a szerkesztőséget, hogy segítsen Budapestről szóló design-kalauzuk összeállításában. A nyomtatott magazin mellett a PEP! fenntartott egy naponta frissített online blogot is, negyedévente megrendezett – a magazin megjelenését közvetlenül megelőző -egész éjszakán át tartó lapbemutató partijaikon pedig Magyarország legtrendibb fiatal közönsége gyűlt össze. Öröm és megtiszteltetés volt a peppereknek alkotni, azt hiszem szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy felnőtt egy PEP! generáció. Ám magánkiadásban megjelenő magazin voltunk, és a jelen gazdasági helyzetben még a legnagyobb kiadók bejáratott lapjai is csökkentett példányszámban jelentek meg, havi magazinok kéthaviak lettek, és rengeteg lap húzta le a rolót végleg. Egy pici kiadó esetében ez sajnos annyit jelentett, hogy egyszerűen nem maradt pénz megjelentetni az aktuális lapszámot. Voltak terveink a magazin megmentésére, de a laptulajdonosok végül nem jutottak dűlőre. “So glad we made it, time will never change it…”

Az űrt azt hiszem azóta sem sikerült betölteni: ma is szükség van egy magazinra amelyben egy butácska botrányhősnő, egy rebellis képzőművész és egy mélyen intellektuális író igenis megfér egymás mellett a lap hasábjain. Egy színes világ megértéséhez nem elég, ha feketében és fehérben, éjszakában és nappalban, apácákban és ribancokban gondolkodunk. A PEP! magazin művészeti vezetője, valamint a Stereostatic egykori szerkesztőgárdája hosszas tervezgetés után 2010 júniusában bemutatja a phenom’enon online magazint, amelynek útját én magam olvasószerkesztőként egyengetem majd. Csapatunk eljuttatja nektek a legfrissebb zenei, filmes, kulturális, illetve divathíreket, valamint egy forradalmi Street Fashion rovatot, és rengeteg más újdonságot is! Addig is várjatok minket kellő kíváncsisággal az indulásig, és csatlakozzatok Facebook csoportunkhoz, illetve kövessetek minket a Twitteren! Ígérjük, fenomenális lesz!…

“Én komoly ember vagyok. Nem szeretem léhaságokra fecsérelni az időt.” mondja a “fölnőtt” a Kishercegben. Az üzletember, a lámpagyújtogató és a király azonban roskadoznak az önmaguk által magukra testált felelősség alatt. Szesztay András azonban nem ilyen. Ő is azt vallja, amit “mi, gyerekek”: “Szó, ami szó, a fölnőttek nagyon furcsák.” Még akkor is, ha már kinőtte a B612-es kisbolygót, és most a XI. kerületi Önkormányzat Kulturális Bizottságának elnöke.

“Sokszor azért fényképezek, mert mélyen bánt, és tehetetlenül felbosszant, hogy az emberek úgy mennek el a minket körülvevő virtuális csodák mellett, mintha azok nem is léteznének. Az ilyen pillanatok megörökítése segít abban, hogy legközelebb nyitottabb érdeklődéssel szemléljük környezetünket, és tudatosítsuk magunkban, hogy az élet sokkal több tekintetben szép, mint ahogy első látásra tűnik.” vallja, és ezt a szépséget bárhol megtalálja… akár egy elhagyatott gyártelepen is. Hiszen “az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt”.

Fürjes Viktória fiatal fotós, akinek András kifejezetten tehetsége elismeréséül kíván teret adni azzal, hogy közös tárlaton mutatják be – azonos helyszínen készült – felvételeiket. A megnyitó idűpontja: 2010, április 27, kedd este, 6 óra. Helyszíne: Karinthy Szalon, XI. kerület, Karinthy Frigyes út 22. Hogy barátaim, Frenkó Zsolt, és Horváth Károly milyen meglepetéssel készülnek, nem tudom, de én egy verset viszek magammal. Egy verset, ami azt üzeni: nem minden az, aminek látszik…

Remélem Neked is elmondhatom!

Hatkor kelek. Ez sokaknak ijesztően hangzik, de mára rendszeressé vált, hogy – mivel Matan, a szerelmem soon-to-be doki lévén hétkor már a kórházban menti az életeket, én kipattanok az ágyból, és amit csak lehet, azt belesűrítem a reggelbe. Nemrég hallottam, hogy a Dalai Láma négy órán át készülődik reggelente… no persze nem a séróját lövi be, vagy válogat a ruhái között, hanem ilyen hosszan meditál, jógázik és köszönti a napot, mielőtt belevágna. Akárcsak Indiában, a Gangesz parton, itt, a hosszú-hosszú kilométereken át futó, fehér-homokú tengerparton is már kora hajnalban kezdődik az élet – igaz sokak számára még véget sem ért. A fövenyen andalgó szerelmespárok, a vizipipázó és sörözgető tinik felbecsülhetetlen értéken osztoznak: a tengerparti napfelkeltén. Bár ez itt mindennapos, mégis minden reggel új ámulatba ejt. Az én napom is itt indul: a kutyákkal a partra érkezünk, ahol Chopa – Sporty Spice – azonnal a vízbe veti magát, míg Özge – Posh Spice – arisztokratikusan remeg a homokon ülve, és arra gondol “Miféle víz ez? Kérek egy Eviant.” A partszakasz olyan bizarr welnness lehetőséget is tartogat, mint a különféle koreográfiák és társastáncok tanulása, de ezt főként a nyugdíjasok veszik igénybe. Én inkább Tracy Anderson edzéstervénél maradok: ezt – egy téli pihenő, és négy kiló plusz után – minden reggel elvégzem. Már a címe is kecsegtető: “How to stay sexy forever?”. A partszakasz két szabadtéri, ingyenes „edzőtermet” kínál: a színes játszótárre emlékeztető kondigépek szinte éjjel-nappal használatban vannak. Mindig akad, aki a hulló csillagok alatt szeretné levezetni a hétköznapi élet feszültségeit… már ha egyáltalán ebben a városban létezik ilyesmi.

Most épp az erkélyünkön ülök, és Rachel Bluwstein lakásának ablakát bámulom. Ne ijedjen meg senki, nem lettem kukkoló… Rachel ugyanis a legnagyobb héber nyelvű költőnő volt az ezerkilencszázas években. Csodálatos szerelmes verseit is ebben a lakásban írta. Általában kora délutánig itt ülök, és egy csésze – vegán lévén szigorúan mandulatejes – cappucinot szürcsölgetve megírom az aznapi újságcikkeimet. Legyen Cosmo, HBO Sztár, Exit, Wellness, Life&Style írás, vagy akár feljegyzések a saját könyvemhez, a “szomszédasszony” mindig ihltetet ad. Rachel élete nagyrészét jótékonysági munkával töltötte háborús árvákat ápoló otthonokban , Izrael és Palesztina területén. Talán egy nap írok neki, hogy mennyit segít nekem… és ki tudja, egy napon még egy következő könyvvé is duzzadhat a levél.

Bár sokan úgy képzelik, hogy Tel Avivban mindenki katonaruhában flangál, valójában a Fehér Város valódi divat metropolisz. Aki rendszeresen böngészi a streetstyle honlapokat, tudja, hogy a luxusboltokkal övezett Ha Medina téren a világ összes nagy divatháza képviselteti magát, a városban főként a vintage üzletek hódítanak. A Bograshov utcai tarkabarka butikokban a régi, klasszikus Ray Ban napszemüvegektől a Lindsay Lohan-féle, szándékosan kinyúlt és fakó, együtteses pólókig minden megtalálható. A Dizengoff térre érve pedig vigyáznom kell a számkra, ha magyarul beszélek: az itteni kirakodóvásáron gyakran magyar nénikék és bácsikák árusítják a családi ereklyéket, képeslapokat, és régi szemüvegkereteket. Ez a kedvenc placcom a városban. Itt áll a Kabbala Központ, a kedvenc mozim, és a “szép kis mosodám”, ahová munka után megérkezem egy nagy halom ruhával. A Dizi egyszerre vegetáriánus étterem, kávézó, önkiszogáló mosoda, és DVD kölcsönző. Míg megy a mosás, isteni saláták közül válogathatok, estére pedig kiválaszthatok egy jó kis mozit… bár én a magam részéről a fiss, ropogós Vogue-ot szoktam lapozgatni a napos teraszon.

Izrael igazi kulináris olvasztótégely: a réges-régi zsidó ételkülönlegességek mellett az arab konyha csodálatos ízeinek és az Európából érkező askenázik konyhájának is virágzó kultúrája van – pizza, tészta, fondü, és kürtős kalács is van, minden mennyiségben. A kávé pedig egyenesen lenyűgöző – a mai napig nem sikerült felfedeznem, hogyan képesek ilyen, itáliai élményeket megszégyenítő selymes habot készíteni a kapucsínóhoz. A Shuk Ha Karmel a város ételpiaca. Mivel én jobban szeretek otthon sütni-főzni, mint étterembe járni, itt szerzem be a friss zöldségeket, gyümölcsöket, magvakat, datolya-mézet, az olivabogyót… és néha egy-egy nyakláncot, gyűrűt, vagy karkötőt is. Frissen facsart gránátalma dzsúsz, ropogós kenyér és sült hagyma mesés illata keveredik a levegőben, az árusok pedig egymást túlharsogva kiáltozzák: „Mangó, mangó!”, „Spice, spice!”, vagy épp „Yeled, bo le po!”, azaz „Hé, fiú, gyere ide!”

Ami Indiában a Tantra, az Izraelben a Kabbala. A Demi Moore, Ashton Kutcher, Donna Karen és persze Madonna álltal rendseresen látogatott Kabbala Központba első alkalommal a beachről érkezve, apró shortban, és még hidrogénszőkén, ujjatlan pólóban toppantam be – de itt senki sem ítélkezik külsőségek alapján. Ma már mentorként segtítem az angolul tanuló “elsősöket”, és gazdagabb lettem egy csodálatos tanárral-baráttal, Daviddal. A Központ könyvesboltja és könyvtára mindenki számára nyitva áll, és bárki elbeszélgethet a tanárokkal asztrológiáról, számmisztikáról vagy lélekvándorlásról, az otthoni barátok pedig biztosan örülnének egy hamisítatlan vörös fonal-karkötőnek, amely a kabbalisták szerint megvéd az irigy és ítélkező tekintetektől – ráadásul még menő is.

A kultúra és az éjszakai élet Tel Avivban kéz a kézben járnak: a színházi előadásoktól a koncertekig minden esemény késő este, fél kilenc, kilenc körül kezdődik, és a gyakran a galériák is éjszakába nyúlóan tartanak nyitva. Így mire vége a kulturális feltöltődésnek, már indulhatok is táncolni. Pár napja voltam egy Madonna VS. Kylie Minogue partin, az Evita bárban minden héten tombol a ’90-es évek láz, a Laika néven hódító minimál-design bárban pedig  indie és elektro zenére mulat a csőnacis, ropilábú tinigeneráció. Mivel egy ideje nem iszom alkoholt -azt hiszem, a legutóbbi Budapesti látogatásom alatt megittam a következő egy évre szóló pia adagomat – buliba menet rendszerint megállok egy pohár energia-bombára. A Ben Gurion utca sarkán álldogáló kis bódéról, a Tamaráról fürtökben lógnak a friss gyümölcsök és zöldségek. A pultos fiú, Naor Kapulnik egy jóképű művészsrác, aki Izrael egyik leghíresebb színtévesztő művésze, így egy frissen préselt gránátalmalé mellé akár néhány virtuóz tollvonást is kérek tőle a szalvétámra…

Sokan kérdezik, hogy Tel Aviv veszélyes hely -e. Nos, a válaszom: igen. Megfog, és ne ereszt el. Gyakran mondogatom, hogy aki itt nem találja meg a lelki békéjét, annak a világ bármely más pontján mégnehezebb dolga lesz a “vadászattal”. Izraelben ugyanis jelen van a materiális, nyugati világ pörgése, és a keleti világ spiritualitása is. Indiában csodálatos másfél hónapot töltöttem, el ugyen, de ha egy párnán ülve meditálsz, lehunyt szemmel, nem nehéz nyugodtnak és emelkedettnek maradni. A kérdés, hogy mihez kezdesz majd, amikor kinyitod a szemed. Yehuda Berg szerint a spirituális fejlődés nem azt jelenti: elmenekülünk az életben fermerülő problémák elől. Nem is azt, hogy egy gyertya meggyújtásától csupa boldog és emelkedett gondolatunk támad majd. Azt jelenti, hogy felismerjük: az életünk nem hömpölyöghet tovább a saját, megszokott medrében, és úszni kezdünk, ha kell, az árral szemben is. Nekem szükségem volt arra, hogy a vízbe vessem magam – a “régi életemben” kicsit úgy éreztem magam, mint egy kísértetekkel teli lakatlan szigeten. Örökké Magyarország lesz a hazám, de az otthonomat nem vehetik körül határok. Az én “bölcsőm és majdan sírom is” az összes hegység, sivatag, tenger, tó és erdő… az egész világ.

A bejegyzés részleteket tartalmaz a Wellness magazin májusi számában megjelent cikkemből.

Crystals are a boy’s best friend…

„Sajnálom, nincs rajta a listán.” ezt a mondatot valószínűleg többször hallottam aznap este, mint az esőcseppek csobbanását a pocsolyákban – és ez a brit fővárosban nagy szó. A Swarovski vendéglistáján a „plusz egy fő” ismeretlen fogalom volt, a név szerinti meghívókat pedig olyan bizalmasan kezelték, mintha államtitokról volna szó. Talpig bundában is vacogó, gigantikus csillogó fülbevalókkal ékesített, karácsonyfa módjára felcicomázott fashionisták toporogtak az ajtóban, és próbálkoztak újabb és újabb nevekkel – az ajtónálló hölgy pedig kegyetlen félmosollyal állította félre őket, mint anno Máté Krisztina a Leggyengébb láncszem játékosait. „Lehet, hogy magának három neve, és három munkahelye van, de egyikkel sincs fent a listán. Viszlát!”

Egészen eddig fogalmam sem volt róla, hogy londoni barátom – aki Jed Root divatfotó ügynökségének dolgozik – nagyobb varázserővel bír, mint Aladdin Dzsinije. Bár az ügynökség olyan modellekkel dolgozik, mint Lady Gaga, Victoria Beckham, vagy Katy Perry, megdöbbentett, hogy szakadt bőrkabátban és ütött-kopott bakancsban előbb jutottunk be, mint a puccos hölgy, akiknek csónakcipője végre nevéhez méltóan funkcionált a zivatarban. Odabent vált világossá, hogy a parti valójában egy exkluzív kiállítás: nyolc tervezőt kért fel a Swarovski, hogy saját vad-világukat álmodják egy-egy Volt magazin címlapra, eszközként pedig kristályokat használjanak. A győztes kreáció egyértelműen Fred Butleré volt, akinek a műve olyannyira Lady Gagás volt, hogy még a nem-rajongók is (itt jegyzem meg, hogy mi is közéjük tartozunk) azonnal párhuzamot vontak a tervező, és az excentrikus énekesnő között – ő tervezte a művésznő legújabb, Telephone című klipjének távbeszélő formájú fejdíszét…

A kristálykoronáját Misty Miller, a brit underground díva tette fel az eseményre, aki egy szál ukulelével – azaz Barbie méretű gitárral – dalolt a vendégeknek, amúgy Marilyn Monroe módjára. A felszolgálók ezüsttálcán kínálták a libamájat, pármai sonkát és lazackaviárt avokádó hajócskákon, de mivel a csapatunk egyik fele renitens vegán, a másik pedig szimplán csak alkoholista volt, mi hamarosan a bárpult mellett kötöttünk ki – a jégkockák legalább olyan szépen muzsikálnak, mint az ukulele. Néhány pohár koktél után megállapítottuk, hogy ez volt a szezon legtisztességesebb fashion party-ja… ha a hosztesz hölgy az ajtóban nem is volt mézes-mázas, a kiállított műremekek pedig számunkra valahogy túl cukik voltak, itt legalább nem csak szirup volt a kristálypoharakban…

Több képet, és mégrészletesebb beszámolót a HVG lifestyle magazinjának honlapján találsz.