A rendőrség a július 7-re, szombat délutánra tervezett Budapest Pride rendezvényt azért tiltotta be, mert az többek közt akadályozná a minisztériumok megközelíthetőségét. Az indoklásban szerepel az is, hogy a Városliget és környéke kiemelt turisztikai látványosság, amit többezer ember kereshet fel aznap – gyerekes családok kedvelt helye. A Budapest Pride-ot idén 16. alkalommal szervezi a Szivárvány Misszió Alapítvány, az útvonal évek óta változatlan… és úgy fest, a reakció is. Nem ez az első eset ugyanis, hogy a meleg méltóság menetét igyekszik megakadályozni a hatalom. A következő sorokat a Velvet.hu megkeresésére írtam…

Vintage Gay Parade – 1980, Los Angeles

Nagyon szomorúnak tartom, hogy 2012-ben egyáltalán még beszélnünk kell ilyesmiről. Én zsenge tini koromban őszintén hittem, hogy mire harminc leszek, egy nyiltan homoszexuális politikus, tanár, vagy pap, vagy egy transzexuális operációjának története már rég nem döbbent majd le senkit. Erre nem, hogy a melegek családhoz való joga, de lassan a házasság előtti szex is tabu, ha pedig két fiú lazán csókot vált a négyes-hatoson, komoly az esélyük arra, hogy egy homofób utastárs meglepi őket egy taslival. Magyarország belépett egy időgépbe, és repül valahová, de senki sem tudja hová. Aki szereti az éppen uralmon lévőket, az szerint a fényes jövőbe, aki pedig másik kormányt akar, az szerint a sötét múltba. Szerintem pdig ez az időgép nem működik. Soha nem is működött. Ki kell szállni belőle, és elkezdeni szépen élni, itt, és most.

Azt feltételezni, hogy ha a homoszexuálisok nem borzolják a kedélyeket, boldogabb lesz a nemzet, és több munkahely lesz, és kevesebben fognak éhezni, és nem lesz bűnözés, és mindenki kap ajiba egy okostelefont, azt hiszem, tévhit. Ha bárki azt gondolja, hogy az ő személyes kis tere hatalmasabbra tágulna azzal, ha a cigányok, melegek, zsidók, törökök, kínaiak, kóbor kutyák, prostituáltak, nem-templomba-járók, és mindenki, aki “nem pont olyanolyan, mint én” egyszercsak eltűnnének a Föld színéről, az nagyon veszélyes állapotban van lelkileg. A melegfelvonulás azért szükséges, és azért kell, mert mindenkit emlékeztethetünk vele: homoszexuálisnak lenni nem választás kérdése, nem betegség, nem divathóbort és semmiképpen sem tabu téma.

Itt élünk veletek, közöttetek, ugyanazokon megyünk keresztül, mint ti: sokan vannak köztünk, akinek összetörte a szívét a párja, mégtöbben, akik épp szerelmesek vagyunk, dolgozunk látástól vakulásig, hogy kifizessük a számláinkat, és mi is békét, bőséget és boldogságot. Azok pedig, akik bíznak bennünk, és tudják, hogy nem vagyunk sem pedofiok, sem gerontofilok, nem bőrszerkóban ugrunk le kenyérért a sarki boltba, és nem vagyunk mind nemi betegeg, nagyon fontos lenne, hogy mellénk álljanak. Művészek, celebek, szimpatizánsok, rokonok mind-mind fel kell, hogy emeljék a hangjukat. Az, hogy a melegfelvonulást lefújja egy nemzet, a legdurvább jele annak, hogy mekkora szükség van erre a békés, vidám, a légynek sem ártó, viszont
az egész emberiségre hatással lévő parádéra. Egy napra boldogan és vidáman, önmagunkat kifigurázva, görbe tükröt mutatva a társadalomnak, akik ránktukmálták ezeket a szereteotipiákat, a szívárvány minden színében popázva akarjuk hirdetni: buzik vagyunk, és nem megyünk sehová.

A Kabbala Központ spirituális vezetőke, Rav Berg azt szokta mondani: “Mindent tolerálok, kivéve az intoleranciát.” Kedves homofób barátaim, ez a mi bolygónk is, és mi örömmel megosztozunk rajta mindenkivel. De az nem fair, hogy azért kell félnünk tőletek, mert valójában ti féltek tőlünk. Mert mindenki, aki “más, mint én”, emlékezthet arra, hogy a világ nem fekete-fehér. A homofóbia nem más, mint egy kifogás arra, hogy a saját korlátaik rabszolgaláncain élő embernek ne kelljen egyéni látásmódot kialakítaniuk, és a választás nehézsége nélkül megmaradhasanak szűk kis világukban. Gyertek ki ide a fényre, és álljatok mellénk most, mert szükségünk van rátok! Mindenkinek, aki nem akar szellemileg uniformizált országban élni: csatlakozzatok az összes közösségi oldal tiltakozó kampányaihoz, vegyetek részt a várható, békés tüntetéseken, és beszéljetek az álláspontotokról a barátaitokkal, rokonaitokkal, kollégáitokkal. A melegek nem szörnyetegek. Nincsenek karmaink, nem köpünk savat, nincs méregfogunk, egszerűen azonos nemű szerelmünkkel ölelkezve durmolunk éjjel az ágyunkban. Azért ez annyira nem félelmetes, lássuk be.

Szükség van minden lehetséges megmozdulásra, ami szocializálhatja a heterokat és melegeket. Ismerkednünk kell azokkal, akik rosszul ítélnek meg minket, vagy nem értenek minket. Más országokban ez a feladat a médiáé: a meleg karakterek sorozatokban, meleg showmanek, stb. megszerettetik és megértetik az emberekkel, hogy a melegek is ugyanolyanok, mint ők. De Magyarországon ebben a pillanatban nagyon kevés teret enged a médiatörvény arra, hogy normálisnak mutatkozzunk. Két csókolózó fiú képére rányomnak egy 18-as karikát. Bajban vagyunk, veszélyesen eltolódtak a határok, a hatalom bármit megtehet lassan, és ilyenkor a melegfelvonulás nem passzió, hanem fontos politikai, szociológiai és spirituális hatással bíró eseméy.

Az entellektüel-díváskodó melegek – mint amilyen én is voltam, mikor sok évvel ezelőtt, amikor a melegfelvonulást feleleges exhibicionista feszültségkeltésnek neveztem – ne is gondoljanak arra, hogy ez az álláspont tartható ebben az extrém helyzetben. Ez az a pont, amikor az LMBT közösségnek teljes egyetértésben és szeretetben kell együttműküdnie. Szóval nem számít, hogy izompólós diszkósfiú vagy, vagy fültágítós emós, hippi szabadságharcos, vagy öltönyös hivatalnok, ha megvalósul a melegfelvonulás, ott a helyed.

Egy véletlenül elcsípett apróhirdetés, néhány e-mail és hét felejthetetlen nap egy, a Földközi-tenger habjait szelő luxustengerjárón – két vállalkozó szellemű „idegen” furcsa barátságának története. Steiner Kristóf exkluzív beszámolója a Marie Claire-nek egy legkevésbé sem hétköznapi kalandról.

Télikabátban, kacska kerekű bőröndöt kormányozva loholtam Barcelona egyik forgalmas sugárútján, és gépiesen mormoltam magamban: Mary Clarkson… Karlsen… Carlson. A hölgy nevét próbáltam felidézni, akivel fél óra múlva a Norwegian Jade nevű luxustengerjáró fedélzetén kellett vacsoráznom, hogy elinduljunk egy egyhetes, dél-tengeri hajóútra Monte Carlón, Firenzén, Pisán, Rómán, Nápolyon át egészen Palma de Mallorcáig. Hihetetlen, hogy az előző éjszaka még a londoni barátaimmal ünnepeltem, hogy a sors a zsebembe pottyantott egy jegyet. „Kétségbeesetten keresek utazópartnert mediterrán hajóútra. Mary.” Így kezdődött minden. Mindezt az „Ingyencuccok” rovatban olvastam egy újságban, ahol mások számára feleslegessé vált kistévét kerestem éppen. „Szia Mary, mikor utazunk?” – üzentem vissza postafordultával.

A következő néhány napban persze egyre többet e-maileztünk a kaliforniában élő hölggyel, akiről kiderült, még tavaly foglalta le az európai álomutazást, amikor még – ahogy ő fogalmazott – minden rendben volt a párjával. Talán érthetetlen a bizonyosság, de én a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy nem vénkisasszonnyal, férjhajhásszal, szélhámossal és nem is vérszomjas bűnözővel fogok elutazni a világ végére. Hanem egy összetört szívű asszonnyal. Már szinte láttam őt magam előtt: hűvös-elegáns, mint Bette Davis a Minden Éváról című filmben, és hatalmas karimájú kalapot visel majd, hogy megóvja márványfehér arcát a napsugaraktól.

Barcelona

A hajót lehetetlen lett volna eltéveszteni: óriás felhőként magasodott a kikötői épületek fölé, az orrán pedig csillogó, jádezöld festékkel csillogott a felirat: Norwegian Jade. Beviharzottam a recepcióra, véletlenül félrelöktem egy csíkos szatyorral álldogáló kislányt, majd lerogytam egy fotelre. Ekkor néztem körül először. Méteres, színes üvegekből készült hawaii virágok lógtak a fejem felett, a talpam alatt vörös, süppedős szőnyeg. Egy zongorista könnyedén játszott a hatalmas, fekete hangszeren, én pedig egy polgárpukkasztóan kényelmes, piros bársonyszékben ülve merengtem: hogy kerülök ide. Ebben a pillanatban egy csicsergő hang szólalt meg mögöttem: „Kristóf?” Megfordultam, és ott ült hallban ő: „a kislány”, akit az imént félretaszítottam. Egy negyvennégy éves nő, és úgy csillogott a szeme, mint a legfényesebb üveggolyók, piros pozsgás volt, mint egy ír néptáncos. Ő volt Mary Karlson. Valahogy nem volt több kérdésem: tudtam, hogy nekem pont itt, pont most, pont ezzel az asszonnyal kell lennem, és ebben a pillanatban nincs más dolgunk, mint hogy elmeséljük egymásnak, ki vagy mi elől menekülünk el egészen a Földközi-tenger közepéig…

Cote d’Azur

Az első közös esténken a Grand Pacific Dining Roomban vacsoráztunk – olyan volt, mintha a tervezői a Titanic díszleteit összenyitnánk a Gundel étteremmel: márványoszlopok tartják az art deco csillárokkal díszített mennyezetet, hatalmas, aranyszínű cirádák borítják a sötétvörös szőnyeget, a falakat pedig hajókeresztelőkről készült freskók fedik. „Imádom az ételeket, imádom a művészetet, és imádom a koktélokat!” – lelkendezett Mary, én pedig elemeltem a poharam, hogy koccinthassunk: nem kétséges, hogy tökéletes összhangban leszünk. „Ezért voltunk meg olyan jól Steve-vel is az utazásaink során” – fűzte hozzá. „Nem akarok tolakodó lenni – szakítottam félbe udvariasan –, de mégiscsak részben neki köszönhetem, hogy itt lehetek. Örülnék, ha tudnám, kinek is lehetek hálás…” „Steve és én… 25 éve ismerjük egymást. Nemcsak a szerelmem, de a családom is volt. Képzelj el egy olyan csodálatos férfit, aki azzal tölti a szabad idejét, hogy egy 97 éves bácsikának segít. Egy reggel ügyvédi felszólítást kapott. A bácsi, akiről gondoskodott, őt bízta meg, hogy kezelje a vagyonát. Nem akarta, hogy olyan emberekhez kerüljön, akik az életében semmit sem tettek érte. Steve azonban képtelen volt megtartani a sok tízezer dollárt, és maradéktalanul átutalta egy árvaház számára. Amikor pedig a bácsi családja megtudta, mi történt, egyszerűen megvádolták Steve-et hogy meghamisította az öregúr aláírását, és megfenyegették: ha nem szerzi vissza a pénzt a gyermekalapítványtól, tönkreteszik az életét.” Mary története egyszerre hangzott úgy, mint a legizgalmasabb Agatha Christie-regény és mint egy szívszorító vallomás egy gyóntatófülkében. Steve a halálos fenyegetések és a börtöntől való félelem következtében súlyos depresszióba esett, aztán napokra eltűnt. Végül egy kihalt ösvény mellett, egy erdőszélen találták meg az autóját. „Fejbe lőtte magát.” Mary hanglejtésén érezhető volt, hogy csak nemrégiben tanulta meg hangosan is kimondani ezt a mondatot. Szótlanul ültem előtte, aztán megfogtam a kezét. „Nagyon bátor vagy, hogy feladtad ezt a hirdetést.”

Monte Carlo

„A szerelem, mint magasságos, szentséges, mindent felülíró érzés csak a gondolatainkban lézetik. Ami összekö a társunkal, az az, hogy hiszünk abban, hogy összetartozunk. Amint megrendül a bizalmunk ebben, a lufi kipukkad, és minél nagyobb volt, annál nehezebb összeragasztani.” mesélt Mary Steve-vel való kapcsolatáról, miközben a híres kaszinó mellett sétáltunk. Megfogadta: nem hagyhatja el úgy a várost, hogy nem játszott. „Ha van Isten, nyerek.” mondta zavartan nevetve. Néhány perc elteltével vidáman szökdécselve rohant felém: „Nyerteeem!” „Nem hiszem el! Magasságos Grace Kelly!” – kiáltottam. Néhány perccel később pedig már egy tengerparti bisztróban ülve csilingeltek a pezsgőspoharaink. „A lehetetlenre!” – mondtam, ő pedig kijavított: „A minden lehetségesre!” „Monte Carlo lerombolta a sztereotípiákat, nem igaz, hogy senki sem hajlandó megszólalni angolul. Itt is értik azt, hogy champagne – kacsintottam rá. – Tényleg nem hiszel benne, hogy a sors kegyeltje vagy? Most nyertél egy vagyont!” „Ki mondta, hogy egy vagyont nyertem?” – mint egy rakoncátlan kislány, úgy mosolygott rám, aztán mélyen a zsebébe nyúlt, majd az orrom elé tolta ökölbe szorított kezét, és lassan kinyitotta. Három euró volt benne. „Még mindig a hitben hiszek.” mondta csendesen.

Róma

„Hogy lehetséges, hogy senki nem akar beleugrani?” – kérdeztem őszintén csodálkozva, mikor háttal a Trevi kútnak, egy érmét hajítottunk a szökőkútba, hogy ahogy a legenda tartja, még visszatérjünk Rómába az életünk során. „Miért akarna bárki belemászni egy klóros-koszos kútba?” – hitetlenkedett Mary, nekem pedig rá kellett döbbennem, hogy Amerikában még a kettővel korábbi generáció tagjai számára sem kultikus és kötelező kör a Dolce vita, amelyben az egykori svéd szexszimbólum, Anita Ekberg az éj leple alatt, hófehér ruhában pancsol a kút vizében. „Számomra ez olyan evidens, mint neked az, hogy pulykát eszel hálaadáskor . Tradíció” – és ezzel felhuppantam a szökőkút peremére, de mielőtt élvezhettem volna az édes életet, négyen rántottak vissza, és egy morcos rendőr is belefújt a sípjába. „Úgy látszik, titkon azért fel vannak készülve rá, hogy sokan érzik magukat Anita reinkarnációjának” – konstatáltam. Vigasztalásképp vodkában, dióban és rucolában megforgatott spagettivel búcsúztunk el a római vakációtól Mary-vel, és bár arra koccintottunk, hogy nem tartóztattak le, én legbelül mást ünnepeltem: észrevettem, hogy ahogy együtt utazunk, tapasztalunk, fekszünk és ébredünk, egyre kevesebbet beszél Steve-ről. A szomorú halállal kapcsolatos párbeszédeket fokozatosan váltják fel az édes életről szóló beszélgetések.

Nápoly

„Drága barátom, könyörülj meg rajtam! Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet! – lépett mellém egy kétségbeesett férfi, és elővett egy vadiúj iPadet. – 850 euró volt, mondj egy összeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!” Csábító ajánlat, gondoltam magamban, egy próbát megér: „250, se több, se kevesebb.” Hálálkodva a nyakamba borult. „Köszönöm testvérem, megmentettél egy családot!” – ezzel elővette a garancialevelet, a töltőt és persze magát a miniszámítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte, a kezembe adta, én pedig a táskám mélyére süllyesztettem. A kezébe nyomtam a pénzt, és a boldogságtól megrészegülten eltűnt az egyik szűk sikátorban. „Istenem, de csodálatos lesz ezen írni a cikkeimet! Látod, erre mondják a barátaim, hogy engem csak úgy megtalál a szerencse, anélkül, hogy keresném!” – lelkendeztem Mary-nek. Feltéptem a szatyrot. Egy kék kockás kartondoboz került elő „sale” felirattal. Az iPad sehol – a hűlt helyén viszont fehérlett egy nagy csomag tengeri só.

„Tudod, mi ebből a tanulság? – kérdeztem réveteg tekintettel. „Hogy nem kéne sötét alakoktól az utcán vásárolnod Nápolyban?” – kérdezett vissza Mary. Megráztam a fejem. „Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt.” Perceken át vinnyogva nevettünk. „Tudod, mit? Tegyük be a hajón a széfbe!” – kontrázott rá Mary. – Ez a kiló só sokkal többet ér, mint a nyakláncom!” „Látod, mondtam neked, hogy bevonzom a szerencsét: néha anyagi dolgokat kapok, néha pedig tapasztalatokat.” „Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?” kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. „A vörös fonalam mindig emlékeztet. Mikor úgy érzem, hogy a jégrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut, amiket tanulok.” ezzel pedig felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat… de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. „Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van.” nevetett Mary.

Szardínia partjainál

’70-es évek parti DJ Freddyvel, kizárólag 18 éven felülieknek – olvastam a programfüzet éjszakai ajánlatát. Mary csillogó szemmel nézett rám. „Azért, mert aki fiatalabb, az nem is ismeri ezeket a dalokat!” – nevetett, ahogy kinyílt a lift ajtaja, és elénk tárult a hajó legfelső emeletén elterülő diszkó. Mary szerint kereken hatan táncoltak, de én nem számoltam bele a nénit, aki minden tizenkettedik másodpercben kissé megemelte a bal kezét. „Mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni!” – mondtam, majd felhörpintettem az italomat, megragadtam Mary kezét, és a placc közepére rángattam. Ekkor a nénike lekapta a mikrofont az állványról: „Hölgyeim! Egyetlen ’70-es évek buli sem lehet teljes a Village People nélkül!” És ekkor megtörtént a lehetetlen: a félmeztelen, színes tollakba bújt indián, az aviátor napszemüveget viselő rendőr, a fehér matrózegyenruhát viselő tengerész és a talpig bőrszerkóban feszítő fiúcskák elfoglalták a színteret, és felcsendült a V.M.C.A. A felbőszült asszonyok számára ez olyan volt, mint bikának a vörös posztó: tökéletes harmóniában, mintha csak a nyugdíj mellé ingyen tánctanár járna, együtt roptuk a V.M.C.A. koreográfiáját. A teremben a rózsaszín lézerfényben tündökölve kavargott a fürdőhab, mintha csak valami Barbie-országból érkező hóvihar érte volna el a hajónk fedélzetét, mi pedig önfeledten ugrabugráltunk, teli torokból kántálva a refrént. „Tudod mit? Ha te nem lennél, most épp félálomban tévéznék a szobában. Tíz éve most táncolok először!” – kiáltotta Mary kivirulva, és egy látványos Travolta-mozdulattal koronázta meg a pillanatot. Véd és dacszövetségünk ezen az éjszakán vált igazán szorossá – már csak azért is, mert a mulató vendégei valószínűleg mind azt feltételezték, hogy egy furcsa szerelmes pár vagyunk. Ezt erősítette, hogy amikor a matrózruhás „village person” laza csípőmozdulatokkal közeledett felém, én pedig sarkon fordultam, mondván: megyek aludni, Mary azonnal a védelmemre kelt. Megfogta a kezem, és odaszólt a táncos fiúnak: „Velem!”. Elbúcsúztunk a hetvenesévektől, és és ismét 2010-ben találtuk magunkat, a Weather Girls ígérete ellenére pedig férfiak helyet lágy eső kezdett szitálni.

Palma de Mallorca

A város olyan volt, mintha egy bura alatt felépített mikrokozmosz lenne: olyan csend volt, hogy hallani lehetett, ahogy a Miró képeivel díszített kávézókban valaki kockacukrot dob az eszpresszójába. Bármilyen csodás és kellemes volt a sétánk, nem hagyott nyugodni, hogy a lovas kocsikat hajtó, fess, lobogó hajú Alejandrók és a sangriát kínáló locanták ellenére ez a város kétségbeesetten próbál karaktert találni magának. „Palma olyan, mint az ötödik született feleség”– mondtam Mary-nek. – Minden zavarba ejtően tökéletesnek tűnik, de a polírozott felszín alatt tele van titkokkal. Inkább raboljanak ki Nápolyban, minthogy itt haljak bele az unalomba.” „Most érzem először, hogy mennyivel fiatalabb vagy.” nézett rám elmélázva. „Városok-szerelmek… az embernek mindig két választása van a drámai helyzetekben: az egyik békét teremtene, a másik mégnagyobb háborút. És a kapcsolatokban fiatalon az utóbbit választjuk, csak hogy érezzük: élünk.” Ekkor az egyetlen olyan házból, amely nem úgy nézett ki, mintha egy Disney-hercegnős színezőből kopírozták volna, díszruhába bújt násznép szaladt ki, és kurjongatva dobálták a magasba a rózsaszirmokat a zsebükből. „Várjuk meg a menyasszonyt!” – súgtam Mary-nek. Alig egy perccel később kilépett a kapun az ifjú pár, akik nem is voltak olyan ifjúak. A fehér kosztümöt viselő asszony és az ősz, szakállas férfi biztosan túl voltak már az ötvenen, de gyermeki, őszinte boldogsággal a szemeikben integettek a színes szirmok záporában. Megható volt: mindketten arra számítottunk, hogy egy abroncsos szoknyát viselő habcsók és egy jól szabott öltönyt viselő hamvas barack libben majd ki a házasságkötő teremből. A napnyugtában, egy „aranykorában” lévő szerelmes pár arcán Palma de Mallorca végre megmutatta a saját arcát.

London

A Norwegian Jade szokatlanul simán siklott az utolsó kikötő felé. Visszamentem a kabinunkba, összeszedtem a maradék holmimat – egyedül a 250 eurós sómat hagytam ott és egy kis borravalót a lakájunknak, akitől búcsúzáskor megkérdeztem, mikor utazik haza. „Nekem ez a hazám, Sir” – mondta, és egy csepp szomorúság sem volt a hangjában. – Évente egy hónapot töltök a Fülöp-szigeteken, onnan származom. Nekem az a nyaralás, ez a hajó pedig az otthonom. A hét kabintársam pedig mind a testvérem.” Ebben a pillanatban a saját, hét lakótárssal megpakolt londoni albérletem igazi luxusvillának tetszett.

Ahogy a nap első sugarai előbújtak, Mary és én is kiléptünk az úszó, zenélő, színjátszó, mesélő varázsvilágunkból: naptól kipirult arccal, könnybe lábadt szemmel hagytuk ott a fedélzetet. „Nem akarok hazamenni” – ennyit mondott, amikor London karácsonyra feldíszített repterén elbúcsúztunk egymástól. Nekem sem volt sok kedvem visszaülni az egyetem padjába, és hat pulóverben vacogni. „Néha van egy perc pihenő, de aztán arról is kiderül, hogy a munka része volt – mondtam. – De a világ ájultató gyönyörűségei segítenek abban, hogy felismerjük a ragaszkodásunkat irántuk. Letépni a virágot, vagy lehajolni, megszagolni és továbbmenni nagy különbség. Most pedig menjünk haza – vagy oda, ami épp annak nevezhető.”

Az írás szerkesztett változata a Marie Claire magazinban jelent meg.

Amikor a lemenő nap és a felkelő hold kristálytisztán látszanak az ég peremén, mindig eszembe jut, ahogy gyerekként órákon át figyeltem a papám és a mamám buddhista oltára fölött lógó tankát – a tibeti festményt. Buddha két oldalán ott ragyogott mind a két égitest, szimbolizálva a tökéletes egyensúlyt: a nappalt és az éjszakát, a befogadást és az adakozást, a hideget és a meleget. Ám sosem láttam olyan tankát, amelyen ott ragyogott középen a Vénusz… vagy a Mars.

Still can’t get satisfaction?…

Beau-val – nevezzük csak így – tavaly tavasszal ismerkedtünk meg egy mulatóban, amikor a párommal úgy határoztunk: ma éjjel a nyakunkba vesszük a várost, a kezünkbe pedig a pezsgősüveg(ek)et. Amikor már mélyen benne voltunk az éjszakában, észrevettünk egy szőke, kék szemű, fehér bőrű fiút, aki egyszerre szégyenlősen és kihívóan mosolygott ránk. Az ital egyre csak fogyott, a fiú pedig egyre közelebb merészkedett, míg végül eljött az a pont, ahol az ösztönök felülírtak mindent, amit a közerkölcs és a konvenciók kiköveztek számunkra. Őszintén mondom, nem tudom pontosan, hogyan történt, de a következő emlékem, hogy szenvedélyesen szerelmeskedünk az ágyunkban… hárman. Nem szexelünk, még csak nem is szeretkezünk, hanem szerelmeskedünk: tökéletes harmóniában. Másnap délután egymást ölelve, egymás hegyén-hátán, meztelenül ébredtünk fel, és furcsa módon egyikünk sem volt zavarban. Józanon valahogy még tisztábban láttuk, éreztük, hogy ami az elmúlt tizenkét órában történt, az nem egy futó kaland vagy egy részeg éjszaka volt, hanem egy Igazi Találkozás.

Azt mondják, ha valaki belekóstol a tiltott gyümölcsbe, soha többé nem térhet vissza az Édenkertbe… előttünk azonban tágra nyíltak a Paradicsom kapui. A következő egy hétre Beau gyakorlatilag beköltözött hozzánk. Napközben kiállításokat jártunk végig, órákat beszélgettünk Arthur Rimbaud-ról – vagy épp Karl Lagerfeldről -, és afféle gyorstalpaló kapcsolat-tanfolyamként felváltva néztük egymás kedvenc filmjeit, éjszaka pedig órákon át élveztük egymás csókjait és közelségét. A féltékenységnek, a bizonytalanságnak nyoma sem volt közöttünk. A kedvesem volt az ész és a stabilitás, én a lélek és a csapongás, Beau pedig a szív, amely egyensúlyban tartott minket. Be kellett látnom: a hosszú éveken át virágzó kapcsolatom a fracia fiú feltűnése előtt csendesen haldoklott. Olyanok voltunk, mint a franciadrazsé csokoládé nélkül: hiába a színes cukormáz, ha nincs a közepén semmi. Legbelül üresek voltunk, és ezt az űrt képtelenek voltunk betölteni ketten. Amikor ő ott volt, sosem veszekedtünk, ám abban a pillanatban, amikor hazament – akár csupán egy órára, hogy összepakoljon néhány tiszta ruhát – felszínre kerültek az ellentétek, és képtelenek voltunk kezelni a helyzetet. A szerelmünk csak Beau-val, hármasban volt kerek, egész, és bár ez mindkettőnket megijesztett, túlságosan féltünk attól, hogyha ezt hangosan kimondjuk, örökre elveszítjük őt, és – ami még rosszabb – talán egymást is.

A ménage á trois hajszálpontosan olyan volt, mint Woody Allen Vicky Kristina Barcelona című filmje: a párom volt a kissé önbizalomhiányos és könnyen befolyásolható, de a végletekig férfias és odaadó Juan Antonio, azaz Javier Bardem, én a hisztériára hajlamos őrült művész, Maria Elena, aki ölni is képes lenne a szerelemért – őt Penélope Cruz játszotta, Beau pedig a tapasztalatokra éhes, csábítóan friss és az élményeket szivacsként magába szívó gyönyörű Kristina – aki még külsőre is Scarlett Johansson férfiváltozata volt. Ahogy azonban véget ért az egyetemi év, Beau – akárcsak a filmben Kristina – továbbállt, hogy újat és még újabbat tapasztaljon, és amikor elbúcsúzott tőlünk, azt mondta édes, francia akcentusával: “Hörökke szeretni foglakö titket. Soá nem kapta’ ennyit senkitől, mint töletekö.”. És ezzel lezárult a mi francia kapcsolatunk…

Bár az ágyunk eleinte üresnek tetszett nélküle, a kettőnk közötti rés minden nap egyre keskenyebb lett, míg végül teljesen elveszett egy régóta várt, szerelmes ölelésben. Mindketten éreztük: mostanra megértettük, mi volt az a “titkos összetevő”, ami hiányzott a kapcsolatunkból. Nem egy harmadik félre, nem szokatlan szexuális kalandokra vágytunk, hanem olyan világra, amelyben nem úgy tekintünk egymásra a reggel első napsugarának ragyogásában, mint a kedvenc kispárnánkra vagy az otthonunk megszokott bútordarabjára. Olyan szerelemre, ahol nem engedjük meg magunknak, hogy azt a hangot üssük meg a másikkal szemben, amelyet a tesónkkal használunk, amikor a legrosszabb időpontban csörög ránk, hiszen “ő úgyis mindig az életem része lesz”. Beau megtanított arra, hogy a párom minden mosolya, pillantása, szava ajándék, és minden nap díszbe kell öltöztetnem a szívem, mielőtt ismét a kezébe adnám.

Ezt a történetet azért vetettem virtuális papírra, mert hiszek benne, hogy a szeretet bármilyen formája – legyen az a legszokatlanabb is – áldást és boldogságot hoz a világra. Ha a szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkökcstelen. Ki-ki eldöntheti maga, hogy a képzelet szüleményeként vagy a valóság tarka tollának történeteként tekint a mesémre, arra azonban senki ne gondoljon, hogy közfelháborodást kívánok kelteni, sokkolni vagy provokálni akarom az embereket. Az én olvasatomban ugyanis sokkal provokatívabb dolog úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat – legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak – nem adjuk át másoknak, félve attól, hogy megbélyegez minket a társadalom. Az én hitem szerint mindannyian egy lélek vagyunk, és eredményeink, tévedéseink mindannyiunkat gazdagítanak… ehhez azonban a képzeletbeli kollektív könyvtárunkba kell, hogy kerüljenek.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg