Overshare – A kevesebb több?
Joan Collins egyszer azt mondta: „Ha azt akarod, hogy legyen magánéleted, ne tárulkozz ki mások előtt túlságosan.” Igen ám, de ki az, aki megmondja, mit jelent a „túlságosan”? És honnan tudhatnánk, kikre bízhatjuk a titkainkat anélkül, hogy visszaütne? És ami a legfontosabb: mit tegyünk, ha már gálánsan felnyitottuk Pandora szelencéjét, most azonban úgy érezzük, ideje visszazárni?
Az első estém Indiában, épp három éve. Now, that’s what I call oversharing!
„Túl sok információ…” mondjuk szemforgatva, ha az egyik barátnőnk kávézás közben emésztési panaszait ecseteli. „Szia Anya!” – csapta rá a telefont édesanyjára Bridget Jones, amikor a mama azt kezdte részletezni, hogy legújabb pasijával meglepően jó a szex. Üzleti megbeszéléseinken kínosan köszörüljük a torkunkat, ha egy kolléganő kikotyog egy kutatási eredményt a konkurencia előtt. Ez mind kimeríti az oversharing fogalmát. A mi társadalmunk arra van berendezkedve, hogy megfeletkezzünk a határvonalakról. A pólónkon üzenünk a világnak: ’Sosem vagyok túl részeg a szexhez’, ’Minden férfi disznó!, és ’Csókolj meg!’. Ezek a kitárulkozó, viccesnek szánt feliratok ma már beszéd nélküli kommunikáció elfogadott elemei. A legnagyobb veszélyfaktort napjainkban az internet jelenti: a Facebook, MySpace és Twitter generáció gyermekei számára vajon mi számít overshare-nek? A „pisiszünet”, vagy a „senki sem szeret, a barátaim sosem hívnak fel” típusú csiripelés a Twitteren két külön oversharing-kategóriába tartozik. Akad, aki egyszerűen annyira exhibicionista, hogy szüksége van arra, hogy megossza az emberekkel: fogyott két kilót, van egy pattanás az orrán (én ebbe a kategóriába tartozom), és olyan is van, aki annyira kétségbeesetten vágyik a törődésre, hogy a szeretethiányát próbálja a kielégíteni az interneten. A kulcs tehát: a túl magas és a túl alacsony önértékelés vezethet az oversharinghez.
A fenti, meglehetősen személyes fotó már három éve figyel a MySpace oldalamon. Kim Kardeshian nemrég tett közzé egy képet, ahol vörösre égett testén hófehér bikinivonalait mutogatja, „elaludtam a napon” üzenettel megspékelve, míg Nicole Richie szintén a MySpace-en mocskolódott Rachel Zoe celeb-stylistról egy heves vitájuk után. Madonna, akit akár undersharinggel is vádolhatunk, meg sem jelenik saját sajtótájékoztatóin. Kizárólag ügynökével, Lis Rosenberggel üzeni meg a tabloidoknak élete eseményeit. Guy és Madge válása az évszázad botrányának ígérkezett, ám a popkirálynő profizmusának köszönhetően elmaradtak a balhék és a sárdobálás. Ezt kizárólag egy olyan sztár teheti meg, aki már valódi ikon, és nincs szüksége arra, hogy a rajongókat cukorkával csalogassa magához. Mi, a Twitteren csiripelő celebecskék a személyes kapcsolat illúzióját alakítunk ki rajongókkal, ez pedig újra és újra visszacsábítja őket, hogy kiderüljön számukra: mit ebédelt ma Linda, kivel megy bulizni Paris, hol tartózkodik ebben a szent pillanatban SP, vagy miről blogol épp Steiner Kristóf. Ha igazán őszinték akarunk lenni, az oversharinget a karrierépítés elemeként használjuk, amely természetesen nem elítélendő – még Barack Obama és David Lynch is csiripel, hiszen remek gerillakampány, és még pénzbe sem kerül.
Ahogy Marcel Pagnol, XX. századi francia író mondta: „Megtartani saját véleményünket, amikor senki sem kíváncsi rá, sokkal nehezebb, mint titkot tartani.” Ha úgy érzed, hogy te is áldozatul estél az erőszakos overshare-kampánynak, és elveszítetted a kontrollt, jobb, ha néhány napra pihenteted a netezést – csak úgy kíváncsiságból, hogy kibírod -e. Ha három óra után kínzó vágyat érzel, hogy felnyisd a laptopodat a kávézóban ülve, vagy ha még a moziban ülve is abban reménykedsz, hogy a vászon jobb sarkában felntűnik egy kis piros zászló, egészen biztosan ideje visszafognod magad. Egy spanyol mondás szerint „Két lélek közös titka Istené, háromé már csupán embereké.”
A teljes cikkemet megtalálod a Cosmopolitan novemberi számában.
