„Egy csodálatos könyvet olvasok, annyira feltölt enerdzsivel!” rebegte barátnőjének egy mellettem helyetfoglaló lány a Budapest-London járaton. A repülőgép diszkrét búgását kishíján megtörtem egy hangos sikollyal, amikor megláttam, hogy ez említett mű nem más, mint Pamela Anderson Star című regénye. Nem Szepes Mária, nem Jane Austen, de még csak nem is a Harry Potter.

Persze furdalt a kíváncsiság, hogy a tekintélyes mennyiségű póthajat, és ocelotmintás műkörmöt viselő hölgy miféle „enerdzsit” nyer a szilikonvölgyből, de megkérdezni nem mertem. Mi lesz velem, ha válaszol? – gondoltam. Helyette inkább beleástam magam a celebponyvák rejtelmeibe, hogy kiderítsem, mely hírességek tartották „celebritási kötelességüknek”, hogy  tollat ragadjanak – rajtam kívül.  Bár a kultúrsznobok előszeretettel hőzöngenek rajta, ha egy színésznő szakácskönvet ír, vagy ha egy filmsztár papírra veti az élete regényét, a legnagyobbak is szerettek teret engedni grafomán énjüknek, sőt , olyan is akadt közöttük, aki végül egy könyv szerzőjeként maradt köztudatban eredeti pályájának fénye pedig idővel elhalványult. Hiába, a szó elszáll, az írás megmarad…

Süssünk ki egy jó sztorit!

Biztosan a te mamád konyhájában is ott foszladozik Vízváry Mariska szakácskönyve. Minden idők egyik legmagasabb példányszámban eladott konyhai eszköze számtalan kétségbeesett háziasszonyt mentett ki a bajból, legyen szó fogyókúráról, hízókúráról, befőzésről, vagy csak egy szimpla tökfőzelékről. Kevesen tudják, hogy Mariska valójában színésznő volt, a főzés csupán a hobbija volt, amely később szenvedélyévé vált. Stahl Juditot éveken át televíziós műsorvezetőként ismertük, amikor egyszercsak megcsillogtatta főzőtudományat, ma pedig már szinte nem is emlékszünk arra, hogy egykor ő olvasta fel nekünk az esti híreket, vagy bolondot csinált a magyar sztárok krémjéből Miczukó nevű, japán riporerként. És bár eleinte akadt, aki húzta a száját, az isteni falatok elfogyaztása után egészen biztosan senki sem kéri majd a szakácskönyv helyett a panaszkönyvet.

Botrányok a könyvespolcon

Szakácskönyvet írni persze – hogy stílszerűk legyünk – más tészta, mint valódi regényt. Ám hogy elhessegessük a hiedelmet, mely szerint Kelemen Anna a „mindent kitálalok” műfaj úttörője, elárulom: a legendás német színésznő, Marlene Dietrich is szégyenérzet és pironkodás nélkül mesél Tiétek az életem című önéletrajzi regényében. “Azért határoztam el, hogy megírom e könyvet ,hogy a saját személyem körüli félreértéseket tisztázzam, s hogy ezentúl ne találgassák, mi a valóság és mi hazugság.” áll az előszóban. Ha tehát az egyik első igazi szőke szexistennő felemelkedésére és csillogására vagy kíváncsi, és jobban érdekel Hamingway, Jean Gabin, Piaf, és Orson Welles magánélete, mint Kásás Tamásé, inkább ezzel a könyvvel kezdd a sztár-önéletrajzok böngészését.

Segítség, író lettem!

A Szex és New York vehemens Samanthája még ennél ismesszebbre ment: önsegítő könyvben tálalt ki szexuális életéről, és a nemiséghez kapcsolódó elementáris erőkről. Szexuális intelligencia című könyve kettős funkciót tölthet be a könyvespolcodon: intellektuális óráidban  olvashatod,  szexuális hangulatban pedig legeltetheted a szemed a képeken. Kim ugyanis a fotók nagyrészén erősen hiányos öltözetben pózol. Második irodalmi műve, a Légy igazi nő afféle tinilányoknak szóló útmutató, hogyan is verekedjék át magukat az élet útvesztőin. Cattral maga egyébként tizenhatévesen hagyta ott a szülői házat, hogy színésznő lehessen, és máig három váláson van túl… biztos, hogy tőle akarod megtanulni a femninin enrgiák helyes használatát? Köszi, de akkor már inkább gyereknevelési tippek Britney mamájától.

Nem ér a nevem!

Azok a sztárok, akik szemérmesebbek magánéletüket illetően, szívesen bújnak egy alteregó bőrébe saját regényeikben. Nicole Richie például Chloé nevű inkarnációját tette meg The Truth About Diamonds – Az igazság a gyémántokról – című hollywoodi sztorijának főhősnőjévé. Chloé a történetben egy vagyonos lány legjobb barátnője, aki csupán arról híres, hogy híres – ugye milyen nehéz kitalálni kiről is van szó? Richie első regényét egyébként még a vérestollú kritikusok is nagyra értékelték, a New York Post magazin szerint például „szinte sokkoló, hogy milyen szórakoztató”. Naomi Campbellnek és Katie „Jordan” Price-nak már nem volt ekkora sikere. Bár a két hölgy a modellvilág két külön szféráját képviseli – Naomi az elegáns és csillogó divatmodellt, míg Jordan a „mocskos” glam dívát, történetük nagyon hasonló. Az Hattyú és az Angyal című regények szerzői egyaránt titkos társírók, akik tulajdonképpen a hírességgel konzultálva egymagukban alkotnak. „Nem fogok a számítógép felett görnyedni.” mondja Jordan. „Én csak kitalálok egy ütős alapsztorit.” Ez aztán az írói véna…

Celebmese

Gyerekkönyvet írni kockázatos vállakozás, hiszen a legkisebbek a legőszintébb kritikusok. Emma Thompson azonban telibetalált: Tündéri Lonkáról szóló leporellós mesekönyvei olyan gyönyörűek és szórakoztatóak, hogy egy fiatal mama valószínűleg legalább annyia élvezi a flitteres-tükrős, dombornyomott oldalak lapozgatását, mint a mini manók. Madonna ennél messzebbre ment: A Spiritualitás Gyermekeknek Alapítvány zászlaja alatt ősi zsidó tanításokat dolgozott át gyermekek számára is közérthetővé. Az Angol Rózsák hazánkban is megjelent első kötete után az alapítvány egész sorozatot dobott piacra az öt jóbarátnő történetéről, akik – csak úgy, mint a Spice Girls tagjai – mind különbözőek, így minden kislány megtalálhatja, kivel azonosul legkönnyebben. Persze akad, aki idegenkedik tőle, hogy ötéves gyermeke kabbalisztikus tanításokat hallgasson elalvás előtt, ám a történetek nem vallási dogmákra épülnek: Madonna meséi bájosak, és őszinteségre, nyíltságra és elfogadásra tanítják a legifjabb generációt.

Ahogy a nagy könyvben meg van írva

Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a legszerencsésebb, ha egy sztár arról ír, amihez a legjobban ért. Victoria Beckham a divatszakma nagyasszonyaként sokak számára máig vérlázító jövőkép, pedig Posh illuszris divatházakkal kollaborál, és olyan divatikonok viselik kreációit, mint Claudia Schiffer, vagy Madonna. A That Extra Half Inch című couture-kódex szépségápolásról, az öltözködés alapszabályairól, kiegészítők használatáról szól, és nem nélkülözi az önirónikus megjegyzéseket sem. Plusz jópont, hogy a könyvben szereplő modellek koránt sem botsáska alkatúak. „A világért sem szeretném, hogy az olvasóim azt higyjék, csak azért, mert én sovány vagyok, kötelező nullás méretre fogyniuk.” kommentálta a képeket Posh. Paris Hilton könyvének, az Egy örökösnő vallomásainak szintén az önirónia a legfőbb erénye. A botrányairól elhíresült cicababa egyfajta kézikönyvet nyújt át olvasóinak, amelyben leírja, hogyan lehet bárki – korra, nemre és társadalmi rangra való tekintet nélkül – örökösnő. A könyv egyik első mondata: „Szüless a megfelelő családba!” Ezek után magára vessen, aki komolyan veszi a Hilton lány rózsaszín Bibliáját.

A cikkem teljes, szerkesztett változatát a Cosmopolitan 2009, novemberi számában találod meg.

Paris Hilton és Nicole Richie elválaszthatatlan barátnők voltak a gyerekkori My Little Pony fésülgetés és Barbie csere-berélés óta – és mindketten hírnévre születtek. Ám a páros útja a reflektorfény felé nem mindig volt zökkenőmentes. Az eldobható barátságok korát éljük. Ha a kapcsolat nem működik, szinte megörülünk neki, hogy lemondhatunk róla: legalább nem lesz vele több munka, úgy is olyan elfoglaltak vagyunk…

Anna örök…

Pedig egy igaz barátság felér egy lelki betegbiztosítással. 2005-ben a gyerekkori barátok egymás ellen fordultak, és a bulvármédiát használták arra, hogy alaposan megtépázzák egymás hírnevét. Paris így nyilatkozott: „Nicole tudja, mit tett, ennél többet pedig nem mondhatok.” Ugorjunk gyorsan 2009-be, amikor is a se veled-se nélküled barátság ismét hullámvölgybe érkezett. Paris továbbra is partihercegnőként tetszeleg, és a 23 éves cukifiúval, Doug Reinhardtal randizgat, és forgatja BFF című valóságshowjának legújabb évadját, remélve, hogy ezzel Nicole Jimmy Choo cipőjének nyomába léphet. Ám  Nicole  a magassarkút kényelmes balerínacipőre cserélte, saját ékszerkollekciójának útját egyengeti, és rászoruló gyermekeken segítő alapítványt hozott létre kedvesével, Joellel. Úgy tűnik, Nicole átigazolt a felnőttek csapatába, míg Paris legkomolyabb feladata továbbra is a shoppingolás a Rodeo Drive-on. Ám még a mekis kávé-kultúrában, ahol gyakrabban cserélünk barátokat, mint Facebook profilképet sem kellene ilyen hamar  új barát után néznünk.  Hiszen nem kereshetünk mindig olyat – kismamát, particsajszit, menyasszonyt, vagy munkalkoholistát – aki éppen passzol az aktuális életszakaszunkba.

Az őrült gyorsasággal pörgő világban  – bármilyen rettenetesen hangzik is – erőfeszítést igényel életben tartani egy barátágot. Ki kell tartanunk egymás mellett, hogy kiderüljön, mennyit is ér a barátság. Azt tanultuk, hogy tegyünk erőfeszítéseket a sikeres karrier, a divatos frizura, a sikkes öltözködés terén, ám közben elfelejtjük, hogy a legfontosabb – és legbusásabban megtérülő – időbefektetés az, amit a barátainkkal töltünk. A fiatal generáció gyakran társadalmi mítoszok szerint él: sikeresnek, gyönyörűnek, népszerűnek kell lennünk, és mindemellé egy tökéletes pár is dukál. Görcsölünk, hogy a társdalom eldogad –e minket, miközben az önértékelésük egyre csak csúszik lefelé, az önképünk eltorzul, és teljes szereptévesztésben éljük az életünket. A legrosszabb azonban, hogy ahelyett, hogy a barátainkat beavatnánk a problémáinkba, előttük is viseljük a “boldog és kiegyensúlyozott vagyok” maszkot. Ha számítanánk a barátaink támogatására, akik segítenek abban, hogy meglássuk az érem másik oldalát, nem falaznánk be magunkat egy kívülről tökéletes, belül azonban omladozó várkastélyba.

Nicole és Paris békülése igazi LA sztori:  a Beverly Hills Hotelban vette kezdetét a barátság második felvonása, lesifotósok gyűrűjében. A helyzet iróniája, hogy Nicole épp a médiát hibáztatta a barátság megpróbáltatásaiért, Paris pedig megjegyezte: a külön töltött időszak szomorúbb volt, mint bármelyik korábbi szakítása. Ma nagyon különböző életet élnek, de idővel talán bebizonyítják, hogy a barátságuk velük együtt nő.

A teljes cikkemet elolvashatod a Cosmopiltan augusztusi számában

Joan Collins egyszer azt mondta: „Ha azt akarod, hogy legyen magánéleted, ne tárulkozz ki mások előtt túlságosan.” Igen ám, de ki az, aki megmondja, mit jelent a „túlságosan”? És honnan tudhatnánk, kikre bízhatjuk a titkainkat anélkül, hogy visszaütne? És ami a legfontosabb: mit tegyünk, ha már gálánsan felnyitottuk Pandora szelencéjét, most azonban úgy érezzük, ideje visszazárni?

Az első estém Indiában, épp három éve. Now, that’s what I call oversharing!

„Túl sok információ…” mondjuk szemforgatva, ha az egyik barátnőnk kávézás közben emésztési panaszait ecseteli. „Szia Anya!” – csapta rá a telefont édesanyjára Bridget Jones, amikor a mama azt kezdte részletezni, hogy legújabb pasijával meglepően jó a szex. Üzleti megbeszéléseinken kínosan köszörüljük a torkunkat, ha egy kolléganő kikotyog egy kutatási eredményt a konkurencia előtt. Ez mind kimeríti az oversharing fogalmát.  A mi társadalmunk arra van berendezkedve, hogy megfeletkezzünk a határvonalakról. A pólónkon üzenünk a világnak: ’Sosem vagyok túl részeg a szexhez’, ’Minden férfi disznó!, és ’Csókolj meg!’. Ezek a kitárulkozó, viccesnek szánt feliratok ma már beszéd nélküli kommunikáció elfogadott elemei. A legnagyobb veszélyfaktort napjainkban az internet jelenti: a Facebook, MySpace és Twitter generáció gyermekei számára vajon mi számít overshare-nek? A „pisiszünet”, vagy a „senki sem szeret, a barátaim sosem hívnak fel” típusú csiripelés a Twitteren két külön oversharing-kategóriába tartozik. Akad, aki egyszerűen annyira exhibicionista, hogy szüksége van arra, hogy megossza az emberekkel: fogyott két kilót, van egy pattanás az orrán (én ebbe a kategóriába tartozom), és olyan is van, aki annyira kétségbeesetten vágyik a törődésre, hogy a szeretethiányát próbálja a kielégíteni az interneten. A kulcs tehát: a túl magas és a túl alacsony önértékelés vezethet az oversharinghez.

A fenti, meglehetősen személyes fotó már három éve figyel a MySpace oldalamon. Kim Kardeshian  nemrég tett közzé egy képet, ahol vörösre égett testén hófehér bikinivonalait mutogatja, „elaludtam a napon” üzenettel megspékelve, míg Nicole Richie szintén a MySpace-en mocskolódott Rachel Zoe celeb-stylistról egy heves vitájuk után. Madonna, akit akár undersharinggel is vádolhatunk, meg sem jelenik saját sajtótájékoztatóin. Kizárólag ügynökével, Lis Rosenberggel üzeni meg a tabloidoknak élete eseményeit. Guy  és Madge válása  az évszázad botrányának ígérkezett, ám a popkirálynő profizmusának köszönhetően elmaradtak a balhék és a sárdobálás. Ezt kizárólag egy olyan sztár teheti meg, aki már valódi ikon, és nincs szüksége arra, hogy a rajongókat cukorkával csalogassa magához. Mi, a Twitteren csiripelő celebecskék a személyes kapcsolat illúzióját alakítunk ki rajongókkal, ez pedig újra és újra visszacsábítja őket, hogy kiderüljön számukra: mit ebédelt ma Linda, kivel megy bulizni Paris, hol tartózkodik ebben a szent pillanatban SP, vagy miről blogol épp Steiner Kristóf. Ha igazán őszinték akarunk lenni, az oversharinget a karrierépítés elemeként használjuk, amely természetesen nem elítélendő – még Barack Obama és David Lynch  is csiripel, hiszen remek gerillakampány, és még pénzbe sem kerül.

Ahogy Marcel Pagnol, XX. századi francia író mondta: „Megtartani saját véleményünket, amikor senki sem kíváncsi rá, sokkal nehezebb, mint titkot tartani.” Ha úgy érzed, hogy te is áldozatul estél az erőszakos overshare-kampánynak, és elveszítetted a kontrollt, jobb, ha néhány napra pihenteted a netezést – csak úgy kíváncsiságból, hogy kibírod -e. Ha három óra után kínzó vágyat érzel, hogy felnyisd a laptopodat a kávézóban ülve, vagy ha még a moziban ülve is abban reménykedsz, hogy a vászon jobb sarkában felntűnik egy kis piros zászló, egészen biztosan ideje visszafognod magad. Egy spanyol mondás szerint „Két lélek közös titka Istené, háromé már csupán embereké.”

A teljes cikkemet megtalálod a Cosmopolitan novemberi számában.