Archívum: 'örökbefogadás'


Meleg apák, leszbikus anyák… vagy „csak“ szülők?

Írta márc 10 2012

Jó hírem van, gays and girls! A napokban megjelent a Nők Lapja Évszakok tavaszi lapszáma, amelynek színvonalas tartalmához én is igyekeztem hozzáadni valamit. Egy kérdést: „Vajon miért nehezebb egy meleg párnak gyermekhez jutni, mint a tevének átlépni a tű fokán?“

Hurrá, apák leszünk! …vagy mégsem?

Többtízezer fiúcska és kislány él lepusztult, tömött árvaházban, és azt várják, hogy megtudhassák, mi is az a család. Gyerekek százezerei hevernek az utcákon selejtnek megbélyegezve, csak mert az ő kultúrájuk szerint a sokadik lánygyermek csupán kolonc a szülők nyakán. Ugyanebben az időpillataban a fejlett országokban valószínűleg a Google legnépszerűbb keresőszavai közé tartoznak a „meleg örökbefogadás“, az „azonos nemű szülők“, és az „LMBT (azaz leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű) család“ szókapcsolatok. Vajon hol a hiba a gépezetben? Hogyan lehetséges, hogy a széthúzás, a gyűlölet, az erőfitogtatás, a politikai és vallási érdek győzedelmeskedik az összetartozás felett? Miért kell árváknak neveznünk azokat, akik mind, egytől egyik lehetnének szerelemgyerekek? Miért van az, hogy az amerikai ügynökség a „várólistás“ gyerekekről úgy küldenek heti hírlevelet, mintha csak valamelyik hipermarket akcióját hírdetnék? Írásomon keresztül megismerhetitek a meleg szülő-jelöltek olykor bíztató, olyankor kiábrándító valóságát. Tudom, a téma megosztó, éppen ezért nagyon sokan szoríthattok a sikerünkért. Vagy épp a bukásunkért…

Korábbi, örökbefogadással kapcsolatos írásaimat ide kattintva olvashatod el. 

Képesek a melegek szeretni?

Írta márc 22 2011

“Csináljon, amit csak akar, de csendben!”, “Azt hittem, ha már nem él itthon, legalább nem kell hallanunk róla!”, illetve “Forró vasrúddal szúrnám keresztül ezt a retkes köcsögöt!”. Néhány “finom” megjegyzés azok közül, amelyeket az elmúlt hetekben felröppent hírre, a házasságomra reagálva biggyesztettek embertársaim a különféle fórumok alá. És bár amikor erről beszélek, mindig előkerülnek a “Minek olvasod el?”, illetve az “Aki kiáll a sarokra, ne lepődjön meg, ha…” szentenciák, de azt hiszem, ez azért jóval túlmutat azon, amit érthetőnek, elfogadhatónak, vagy – ki merem mondani – emberinek nevezhetünk.

Két férfi szereti egymást. Két férfi, akik több mint négy évvel ezelőtt egy születésnapi ünnepségen egymásra néztek, elvesztek egymás tekintetében, és azóta együtt utaznak a világ háborgó tengerein keresztül. Mint minden kapcsolat, az övék is időnként romantikus csónakázásnak, vadvízi evezésnek tetszik, de egy biztos: az egymás és a világ felfedezésébe fektetett energiájuk épp annyit ér, mint bármelyik heteroszexuális páré. Sem többet, sem kevesebbet. Az egyikük orvos: hat éven át hajnalban kelt, és sokak számára lehetetlennek tűnő vizsgákon adott számot a tudásáról egy őt bíráló bizottság előtt, csak azért, hogy egy napon felnőhessen a hivatásához, a küldetéséhez: embereket gyógyíthasson. A másikuk egy vándorló lélek, aki végigjárta az emberi vágyak három lépcsőfokát: először csupán anyagi javakra vágyott, majd hírnévre és elismerésre, manapság pedig a spirituális felemelkedés vezérli.

Tette mindezt a kamerák kereszttüzében. Eleinte exhibicionizmus és a tömegből való kítűnni vágyás vezérelte, majd mikor felfedezte, hogy az élő tévéműsorok, az őt körülvevő stylistok, sofőrök és fodrászok vagy autogramot kérő tinik hada ellenére többre értékeli a piacon kenyeret árusító nénit, a kertben rózsákat ültető asszonyt, vagy a saját, alig-alig látogatott blogjába verseket pötyögő egyetemistát a milliárdokat érő, medencés villában élő médiamoguloknál, ráeszmélt: az ismertsége felelősséggel jár. A felelősség pedig azt jelenti, hogy a közötte és a közönsége között kiásott alagutat meg kell töltenie fénnyel. Bár azóta megírt egy könyvet, órákat körmölt a Kabbala Központ tanfolyamain, egyetlen kisbőrönddel körbeutazta a világot, a szőkített tincseit ősz hajszálakra cserélte, és még ma is előfordul, hogy széttárja a karját, felnéz a ragyogó napkorongra, és felteszi a kérdést: “Mit kell tennem?”
Mit kell tennem ahhoz, hogy a szülőföldemen élő lelkek, akikre testvéremként, barátomként, gyermekeimként és szüleimként tekintek, megértsék: nem kiváltságokért könyörgünk, hanem egyenlő jogokat követelünk.

Mit kell tennem, hogy a családom – az emberiség – épp olyan szeretettel fogadjon engem és a szerelmemet, mint a kutyáim, a macskám, akik sosem néznek ránk kérdőn: “Miért vagytok mindketten férfiak?”, vagy a tenger vize, amely épp úgy hűsít minket is, a szellő, amely épp úgy ölel át bennünket, mint bármely heteroszexuális szerelmespárt? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne kelljen éveken át bolyonganunk a bürokrácia útvesztőiben ahhoz, hogy hivatalosan is összeköthessük az életünket, és akkor még nem is szóltam arról az akár évtizedeket is kitöltő kilincselésről, amely az örökbefogadással járhat, hiszen a kultúránkban elfogadott általános vélemény szerint egy árva gyermek jobb helyen van egy zsúfolt nevelőotthonban, mint egy szerető családban. Hiszen “Képesek a buzik szeretni?”, hiszen “Torzszülötteket nevelnek majd!”, hiszen “Miattuk hal majd ki az emberiség!”.

Szerencsére a nap – vagy talán inkább a Teremtő, Isten, Allah vagy a Buddha – fénye mindig választ ad a kérdésemre, hogy mit is kell tennem: folytatnom kell. Írnom kell. Beszélnem kell. Publikálnom kell, mosolyognom, sírnom, nevetnem, kiabálnom kell. Mert ha mások, akik nálam bátrabbak és bölcsebbek voltak nem tették volna meg, ma nem lehetne afro-amerikai elnöke az Egyesült Államoknak, a zsidók csendesen bújkálva ünnepelnék a Szombatot, és a nők a mai napig a konyha és a mosószoba rabjai lennének.

Mert a Földünk népességét és a lények boldogságát nem a melegek házasságjoga veszélyezteti, hanem a gyűlölet, az ítélkezés, a kegyetlenség és az ebből születő káosz, amely háborúkba, járványokba torkollik, lelki, testi betegségeket és halált hoz, amelyek bosszúszomjat szítanak, és újabb harchoz vezetnek egészen addig, míg mi, egymás testvérei, egymés lelkének darabjai kerékbe törjük, megkínozzuk és élve eltemetjük egymást. És miért? Mert az egyikünk más formájú szentélyben imádkozik, vagy mert sötétebb a bőrszíne, esetleg mert szebb autója, több felesége, nagyobb orra van. Vagy épp egy azonos neműt csókol álomba éjszakánként.

A célunk egy és ugyanaz. Szeretni akarunk! Szeretve akarunk lenni! Kérlek titeket, kedves, jó, bölcs, érző szívű emberek, nyissátok ki a szíveteket!

10 tény az új barátomról, Diegoról

Írta nov 06 2010

Néhány napja új pasi költözött be az otthonomba. És ahogy az az új viszonyokkal lenni szokott, a miénk sem indult felhőtlenül. Egy-egy konfliktus helyzetben úgy éreztem, képes lennék kinyiffantani őt, de persze tudtam, hogy nem érnék vele semmit… még így is maradna nyolc élete. Íme tíz tuti tény Diegoról, az én tetőtől talpig szőrös, új hálótársamról.

1. Diego nem szereti a maradék, hidegen felszolgált vegán csilis babot.

2. Diego a felmelegített maradék csilis babot sem hajlandó elfogyasztani.

3. Diego nem szereti, ha betakarom őt a paplanommal, ilyenkor inkább a kanapén alszik.

4. Diego nem takarítja el maga után a mocskát, és ezzel baromira fel tud bosszantani.

5. Diego retteg a tüzijátéktól.

6. Diegot gyakorlatilag rabságban tartom a saját otthonában, mert félek, hogy elhagyna, ha nem zárnám be az ajtókat és az ablakokat.

7. Diegonak még sose volt se csaja, se pasija. Diego aszexuális.

8. Diego megcsal a lakótársammal, Garry-vel: nem is titkolja, hogy minden éjjel vele hál.

9. Diego képes úgy eltűnni a házban, hogy már-már gyászolni kezdeném, amikor egyszercsak megjelenik a szobámban, és kárörvendően néz rám, mintha csak azt mondaná: “Haha, már megint majdnem hívtad a rendőrséget, mi? Lúzer vagy, az is maradsz.”

10. Ha nem simogatom Diegot, amikor ő azt parancsolja, megharap, és az érdes nyelvével fájdalmasan reszelni kezdi az ujjbegyeimet.

Ha esetleg valakinek nem esett volna le… Diego egy (vad)macska, akire két év után ráunt a gazdija. Hogy megmentsük őt a londoni gettoból, ahol az utca törvényei uralkodnak Kacor Királyok helyett, beköltöztettük őt magunkhoz. Welcome home, Diego!

-