Hurrá, apák leszünk! …vagy mégsem?

Többtízezer fiúcska és kislány él lepusztult, tömött árvaházban, és azt várják, hogy megtudhassák, mi is az a család. Gyerekek százezerei hevernek az utcákon selejtnek megbélyegezve, csak mert az ő kultúrájuk szerint a sokadik lánygyermek csupán kolonc a szülők nyakán. Ugyanebben az időpillataban a fejlett országokban valószínűleg a Google legnépszerűbb keresőszavai közé tartoznak a „meleg örökbefogadás“, az „azonos nemű szülők“, és az „LMBT (azaz leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű) család“ szókapcsolatok. Vajon hol a hiba a gépezetben? Hogyan lehetséges, hogy a széthúzás, a gyűlölet, az erőfitogtatás, a politikai és vallási érdek győzedelmeskedik az összetartozás felett? Miért kell árváknak neveznünk azokat, akik mind, egytől egyik lehetnének szerelemgyerekek? Miért van az, hogy az amerikai ügynökség a „várólistás“ gyerekekről úgy küldenek heti hírlevelet, mintha csak valamelyik hipermarket akcióját hírdetnék? Írásomon keresztül megismerhetitek a meleg szülő-jelöltek olykor bíztató, olyankor kiábrándító valóságát. Tudom, a téma megosztó, éppen ezért nagyon sokan szoríthattok a sikerünkért. Vagy épp a bukásunkért…

Korábbi, örökbefogadással kapcsolatos írásaimat ide kattintva olvashatod el. 

Két férfi szereti egymást. Két férfi, akik több mint négy évvel ezelőtt egy születésnapi ünnepségen egymásra néztek, elvesztek egymás tekintetében, és azóta együtt utaznak a világ háborgó tengerein keresztül. Mint minden kapcsolat, az övék is időnként romantikus csónakázásnak, vadvízi evezésnek tetszik, de egy biztos: az egymás és a világ felfedezésébe fektetett energiájuk épp annyit ér, mint bármelyik heteroszexuális páré. Sem többet, sem kevesebbet. Az egyikük orvos: hat éven át hajnalban kelt, és sokak számára lehetetlennek tűnő vizsgákon adott számot a tudásáról egy őt bíráló bizottság előtt, csak azért, hogy egy napon felnőhessen a hivatásához, a küldetéséhez: embereket gyógyíthasson. A másikuk egy vándorló lélek, aki végigjárta az emberi vágyak három lépcsőfokát: először csupán anyagi javakra vágyott, majd hírnévre és elismerésre, manapság pedig a spirituális felemelkedés vezérli.

Tette mindezt a kamerák kereszttüzében. Eleinte exhibicionizmus és a tömegből való kítűnni vágyás vezérelte, majd mikor felfedezte, hogy az élő tévéműsorok, az őt körülvevő stylistok, sofőrök és fodrászok vagy autogramot kérő tinik hada ellenére többre értékeli a piacon kenyeret árusító nénit, a kertben rózsákat ültető asszonyt, vagy a saját, alig-alig látogatott blogjába verseket pötyögő egyetemistát a milliárdokat érő, medencés villában élő médiamoguloknál, ráeszmélt: az ismertsége felelősséggel jár. A felelősség pedig azt jelenti, hogy a közötte és a közönsége között kiásott alagutat meg kell töltenie fénnyel. Bár azóta megírt egy könyvet, órákat körmölt a Kabbala Központ tanfolyamain, egyetlen kisbőrönddel körbeutazta a világot, a szőkített tincseit ősz hajszálakra cserélte, és még ma is előfordul, hogy széttárja a karját, felnéz a ragyogó napkorongra, és felteszi a kérdést: “Mit kell tennem?”
Mit kell tennem ahhoz, hogy a szülőföldemen élő lelkek, akikre testvéremként, barátomként, gyermekeimként és szüleimként tekintek, megértsék: nem kiváltságokért könyörgünk, hanem egyenlő jogokat követelünk.

Mit kell tennem, hogy a családom – az emberiség – épp olyan szeretettel fogadjon engem és a szerelmemet, mint a kutyáim, a macskám, akik sosem néznek ránk kérdőn: “Miért vagytok mindketten férfiak?”, vagy a tenger vize, amely épp úgy hűsít minket is, a szellő, amely épp úgy ölel át bennünket, mint bármely heteroszexuális szerelmespárt? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne kelljen éveken át bolyonganunk a bürokrácia útvesztőiben ahhoz, hogy hivatalosan is összeköthessük az életünket, és akkor még nem is szóltam arról az akár évtizedeket is kitöltő kilincselésről, amely az örökbefogadással járhat, hiszen a kultúránkban elfogadott általános vélemény szerint egy árva gyermek jobb helyen van egy zsúfolt nevelőotthonban, mint egy szerető családban. Hiszen “Képesek a buzik szeretni?”, hiszen “Torzszülötteket nevelnek majd!”, hiszen “Miattuk hal majd ki az emberiség!”.

Szerencsére a nap – vagy talán inkább a Teremtő, Isten, Allah vagy a Buddha – fénye mindig választ ad a kérdésemre, hogy mit is kell tennem: folytatnom kell. Írnom kell. Beszélnem kell. Publikálnom kell, mosolyognom, sírnom, nevetnem, kiabálnom kell. Mert ha mások, akik nálam bátrabbak és bölcsebbek voltak nem tették volna meg, ma nem lehetne afro-amerikai elnöke az Egyesült Államoknak, a zsidók csendesen bújkálva ünnepelnék a Szombatot, és a nők a mai napig a konyha és a mosószoba rabjai lennének.

Mert a Földünk népességét és a lények boldogságát nem a melegek házasságjoga veszélyezteti, hanem a gyűlölet, az ítélkezés, a kegyetlenség és az ebből születő káosz, amely háborúkba, járványokba torkollik, lelki, testi betegségeket és halált hoz, amelyek bosszúszomjat szítanak, és újabb harchoz vezetnek egészen addig, míg mi, egymás testvérei, egymés lelkének darabjai kerékbe törjük, megkínozzuk és élve eltemetjük egymást. És miért? Mert az egyikünk más formájú szentélyben imádkozik, vagy mert sötétebb a bőrszíne, esetleg mert szebb autója, több felesége, nagyobb orra van. Vagy épp egy azonos neműt csókol álomba éjszakánként.

A célunk egy és ugyanaz. Szeretni akarunk! Szeretve akarunk lenni! Kérlek titeket, kedves, jó, bölcs, érző szívű emberek, nyissátok ki a szíveteket!

1. Diego nem szereti a maradék, hidegen felszolgált vegán csilis babot.

2. Diego a felmelegített maradék csilis babot sem hajlandó elfogyasztani.

3. Diego nem szereti, ha betakarom őt a paplanommal, ilyenkor inkább a kanapén alszik.

4. Diego nem takarítja el maga után a mocskát, és ezzel baromira fel tud bosszantani.

5. Diego retteg a tüzijátéktól.

6. Diegot gyakorlatilag rabságban tartom a saját otthonában, mert félek, hogy elhagyna, ha nem zárnám be az ajtókat és az ablakokat.

7. Diegonak még sose volt se csaja, se pasija. Diego aszexuális.

8. Diego megcsal a lakótársammal, Garry-vel: nem is titkolja, hogy minden éjjel vele hál.

9. Diego képes úgy eltűnni a házban, hogy már-már gyászolni kezdeném, amikor egyszercsak megjelenik a szobámban, és kárörvendően néz rám, mintha csak azt mondaná: “Haha, már megint majdnem hívtad a rendőrséget, mi? Lúzer vagy, az is maradsz.”

10. Ha nem simogatom Diegot, amikor ő azt parancsolja, megharap, és az érdes nyelvével fájdalmasan reszelni kezdi az ujjbegyeimet.

Ha esetleg valakinek nem esett volna le… Diego egy (vad)macska, akire két év után ráunt a gazdija. Hogy megmentsük őt a londoni gettoból, ahol az utca törvényei uralkodnak Kacor Királyok helyett, beköltöztettük őt magunkhoz. Welcome home, Diego!

Bevallom, picit irigylem, hiszen szeptember közepéig a főváros felé sem néz. Elárulja, merre jár, mit csinál?

Nem járok semerre sem, épp ez a jó benne. Van egy kis házunk egy pici faluban. Oda elbújunk a feleségemmel. Sokat alszom, néha írok, bámulom a felhőket és a kutyákat.

A nyár rengeteg művész számára sokkal inkább számít az év végeének, mint a december. A tanárok, diákok is ebbe a kategóriába tartoznak. Önnek melyik hónappal kezdődik az év?

Számomra is szeptemberrel, amikor indul az egyetem.

„Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek” című könyvében szívbemarkolóan és pontosan taglalja a felnőttek és a gyermekek világának találkozását. Miért pont ezt a témát választotta akkor?

Egyszer nyilvános interjún azt kérdezték Örkénytől: “Mondana nekünk valamit arról a titokzatos valamiről, amit ihletnek nevezünk? Mitől függ egy művész ihlete?” Mire Örkény: “Az előlegtől. Minél nagyobb az előleg, annál nagyobb az ihlet.” Komolyra fordítva a szót: úgy vagyok vele, mint annakidején Lengyel Menyhért. A riporternő azt kérdezte tőle, hogy: “Mester, hogyan alkotta meg a Csodálatos Mandarin fantasztikus szimbolikájú történetét?” A 90 éve felett járó mester őszintén elcsodálkozott, majd helyre harapva a protézisét, azt válaszolta: “Hát úgy, ahogy a többi művemet: eszembe jutott…”.

A könyv igazi iránytűként szolgálhat kétségbeesett szülőknek, tanároknak, akik képtelenek kezelni az osztályukat, de huszonévesként is afféle érzelmi térképet jelent a felnőtté válás nehézségeivel kapcsolatban. Ott vannak azonban a gyerekeknek, akik most mennek iskolába és most ismerkednek meg az új elvárásokkal. Új nehézségekkel kell megbirkózniuk, és a könyv még nem nekik való – már csak azért sem, mert nem tudnak olvasni. Őket hogyan készítsük fel, hogyan „vértezzük fel”?

Mire? Az Életre? Ez nem lehet tanult, tudatos folyamat. A szülőknek természetesen kellene élniük. Egy fontos: értse meg a gyerek, hogy az életben kudarcok is vannak, nem csak sikerek. Nem tragédia, ha az ember néha elesik. De keljen fel! Azt hiszem, erre nem igen tanítjuk meg a gyerekeket. Éppen ezért minden elesést tragédiaként élnek meg.

Ma nagyik nem sütnek palacsintát és nem kötnek pulóvert, az anyuka nem főz otthon, az apuka nem jön haza hatkor és olvas újságot a kanapén, és ami a legfontosabb: a legtöbb családban a gyerek a családfő. Ez egy természetes folyamat, amivel meg kell barátkoznunk, vagy probléma, amit meg kell oldanunk?

Ez sajnos komoly probléma, mégpedig a modern élet klasszikus problémája. Többek között ettől esnek szét a családok, és ettől lesz kicsit hülye némelyik gyerek. Mert a másik gyerek baromságai jobban hatnak rá, mint a felnőttek okosságai. Arra azonban nem tudok válaszolni, hogy ezt a társadalmi trendet hogyan lehet megoldani – ha egyáltalán meg lehet oldani.

A főszerkesztőm mesélte, hogy egyszer olvasott egy felejthetetlen írást öntől George Bernard Shaw „Hogyan kell verni a gyereket?” című tanulmányával kapcsolatban. Akárhogy kutattam, nem akadtam rá, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy mivel fogta meg őt ennyire … Mesélne egy kicsit erről?

Valóban nagyon figyelemfelkeltő tanulmány. Shaw ugyanis azt írja, hogy csak őszinte indulatból szabad megütni a gyereket, de olyankor „megengedett”. Hidegvérrel azonban soha! Az olyan mondatok, mint a „Na, majd hazamegyünk, és akkor megkapod a magadét!”, csupán rombolnak, sosem építenek.

Az iskolai körmös és elfenekelés helyett később jött az intő, mostanában pedig egyre több helyen divat, hogy egyszerűen kizárják az iskolából néhány napra a rendetlenkedőt, aminek tulajdonképpen még örül is. A legtöbb alsó tagozatos iskolában pedig most már jogszabály-ellenes a buktatás. Jó ez az irány?

Nem. Már Káin története is erre figyelmeztet: az érzelmi elutasításnál, a kiközösítésnél nincs károsítóbb élmény. Ennél még a fizikai fenyítés is „barátságosabb”.

Ajánlana néhány olyan könyvet, amely a gyerekek számára útravalóként szolgálhat az ilyen nehézségek során?

Janikovszky Éva könyvei, később a Kisherceg, és a Csudálatos Mary igazi mérföldkő lehet a gyerek életében, hiszen mindhárom a felnőtt és a gyermeki világ határainak összeolvadásáról mesél. És nagyszerűen.

Pár napja beszélgettem egy barátommal, és szóba került a nemi identitás kérdése gyermekkorban. Vannak szülők, akik egyenesen pánikrohamot kapnak, ha hatéves fiuk a Barbie babákat nézegeti szívesebben a játékbolt polcain, mint a kisautókat és repülőmodelleket. Ilyenkor mi a „teendő”… ha van egyáltalán?

Nincs semmiféle teendő, és elzavarni sem kell a gyereket a fiús játékok felé. Ha van a szülőknek fölösleges pénzük, vegyenek neki Barbie babákat, akár többet is. Van egy mondás: több szerető mindig kevesebb, mint egy.

Klisé, de igaz: a gyerekfilmek és a rajzfilmek egyre erőszakosabbak, agresszívabbak. A srácokat és kislányokat ma már nem lehet lekötni Mazsolával és Tádéval, helyette lövöldöző robotok és böfögő-fingó, „vicces” tehenek és csirkék vették át a hatalmat. Hagyjuk, vagy ne hagyjuk, hogy a gyerekek azt nézzék, ami a tévéből „folyik”?

Nem lehet nem hagyni. Ugyan mivel lehetne megakadályozni, hogy a tiltott gyümölcs édesebb legyen? Semmivel. Inkább beszélgessenek a tévében látott műsorokról, az sokkal többet ér.

Önnek mi a legszebb gyerekkori emléke? Egy élmény, egy érzés, egy illat vagy egy ölelés… bármi.

Mikor megláttam az első orosz katonát, és nem kellett többé rettegni. 10 éves voltam.

A beszélgetés a Liwett magazin számára készült, 2009-ben.

Találkozunk?

Ma már tudom, hogy a szamárlétrán mászva rengeteg sérülés ért: étkezési zavarokkal küzdöttem, pszichiáterhez jártam, antidepresszánssal kezeltek. Egyik énem címlapokra vágyott, a másik viszont tudta, hogy ostobaságokkal teszem egyenlővé a nevem. Hiába volt élő tévéműsorom, és mosolyogtam magazinok címlapján, a lényegi énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit gyűlöltem. Mára megértettem, hogy a két énem remekül megfér egymás mellett… hiszen mindketten ugyanazt akarják: adni.

Persze sokaknak csípi a szemét, hogy Madonna után Steiner is villogtatja a vörös fonalat, és hazugság is volna állítanom, hogy kedvencem nem hatott rám amikor elkezdtem a Kabbalát tanulni, de nem szabad ítélkezni afelett, akik a fényt keresi, bármilyen utat válasszon. Madonna azért inspirál, mert én is a szándékos polgárpukkasztás után ébredtem rá: a célom, hogy az alagutat, amelyet exhibicionizmussal ástam ki önmagam és a közönségem között egy napon megtöltsem fénnyel. A fonal a csuklómon emlékeztet: véres verejtékkel kell dolgoznom, hogy felfedezzem saját, tiszta természetem. Jézus Krisztus, Teréz Anya, John Lennon: minden korban voltak, akik hitték, hogy a határok és a társadalmi osztályok elmosódnak, és egy lélekként élhetünk a Földön, a béke nyelvét beszélve. Ez sokak számára gejl, másoknak irreális, én viszont büszkén hiszem, hogy egy nap senki sem ismerni majd a “gyűlölet” szót.

Május óta van személyes tanárom, David Zakin, aki a nem csak spiriuális vezetőm, hanem barátom is. Olyasmiket is elmondok neki, amit korábban egy terapeutának sem, és sosem ítélkezik. Önmagamat látom benne: egy kisgyerek lelkesedésével beszél a kedvenc filmjeiről is, és a kabbalista meditációról is, amely mindennapjaim részévé vált. Részt veszek a Shabbathokon, és amellett, hogy folytatom a tanulmányaimat is, felkértek, hogy mentorként segítsem az elsősöket. Inkább vagyok a tanulók barátja, mint tanára. Nagyon izgalmas feladat, és kínosan figyelek, hogy ne erőltessem rá senkire a spirituális tanokat. Nem akarok hittérítő lenni, hisz nekem is azért adhatott sokat a Kabbala, mert nem ezo-halandzsa, vagy dogmák hosszú listája. Közben a könyvemet is megírtam, ami már a kabbalista szemléleten alapul: az újonnan szerzett tudásnak köszönhetően újraértelmeztem az életem elmúlt eseményeit. Ma már tudom, hogy felelősséggel tartozom azért, amit kimondok és teszek. A könyvem bevételének egy részével például a Kids Creating Peace szerevetet támogatom: ők arab, zsidó és keresztény gyerekeknek szerveznek közös programokat, hogy az új generáció már megértese: mindannyian „egy vérből valók vagyunk”.

Természeti katasztrófák, éhinség, boldogtalanság korát éljük. Tudjuk, hogy a harácsolás nem helyes, de lusták vagyunk szeretni. Michael Berg, a Kabbala Központ társ-igazgatója szerint ha valaki ártatlanul sínylődik a börtönben, a szabadulás terve nem időnként ugrik be neki, hanem a nap huszonnégy órájában gondolkozik, hogy juthat ki. Az emberek nagyja a saját önzése által teremtett cellában él, és csak mikor halálosan szenved, akkor akar tenni valamit ez ellen… aztán végül mégsem tesz. Én Tel Avivban kezdtem tanulmányozni a lelkem tervrajzát, és végre kiigazodom rajta. Öröm, hogy ezt továbbadhatom másoknak, talán egyszer a saját gyermekemnek is. Azt hiszem, megérett bennem a hírnévvel járó felelőségtudat, erről igyekszem nem elfeledkezni.

A cikk a Best magazinban jelent meg. A Kabbala Központ Magyarország Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz.

Femme Fatale…

Mindezt persze szarkasztikusan, hiszen ha megtörtént volna, valószínűleg engem már bérgyilkosok feszítenének horogkeresztre. A teljes cikket – legnagyobb bánatomra – nem olvastam, ezért ha valaki elküldené nekem, hálás volnék. Figyelmeztetés heteroszexuális olvasóknak: ha valakinek 10 kilónál könnyebb kutyája van, és néhány ostoba általánosítás megingathatja a férfiasságában az inkább ne olvasson tovább…

“Benézek a fiam szekrényébe. Fekete nadrágok, kikönyökölt fekete pulóverek, fekete cipők, fekete pólók, sámándobok, pálinkák, számítógépek, szintetizátorok, súlyzók, szertedobált zoknihadak.”

Nos, én nem is a melegek, hanem pusztán a férfi nem nevében irulok-pirulok Ágnes asszony szavait olvasva. 2010-ben komolyan ezzel azonosítjuk be az erősebbik nemet? Minél rendetlenebb valaki, annál macsóbb? Srácok, remélem tetszik a nektek leosztott szerep. Ha nem feketét viseltek, vagy ha nincs kitérdesedve a gatyátok, máris gyanús, hogy undorító, ocsmány fartúrók vagytok. És családellenesek is. Piha! Ez az egyetlen mondat ráadásul ötven évvel veti vissza a nők egyenjogúságáért vívott harcot: a nőstény elégedetten mosolyoghat, mert az alfahím egészséges pédány, hiszen zoknigalacsinokat és pálinkásüvegket hagy szanaszét, és súlyzója is van. Arra pedig nem is tudok gombot varrni, hogy ha nincs sámándob a szekrényemben fiú létemre, akkor freak vagyok… Megyek is és beszerzek egy didzseridut, meg egy fekete tűsarkút…

“Aztán az elmúlt évek árnyai: a Tündék, Zsuzsák, Encsik, Lillák, Emesék. Sem egy Steiner Kristóf, sem egy öleb, sem néhány baba vagy legalább egy fodros szoknya.”

Árnyak… kissé ijesztő. Én a szekrényemet ruhatárolásra használom, nem pedig a Kékszakállú Herceg várának kicsinyített másaként üzemel. Persze emlékeim azért nekem is vannak emlékeim, és nem csak Tamásoktól, Zsoltoktól, Ernőktől, Laciktól, hanem a barátaimtól. Azoktól az emberektől, akiket szeretek, legyen szó fiúkról, lányokról, melegekről vagy heteroszexuálisokról. Erről ráadásul egy korábbi bejegyzésem jut eszembe: miért legyezgeti egy anya büszkeségét  egy anya számára, hogy a fia mekkora kan? Ha a lánya szekrényében lenne ennyi “árny”, arra is büszke lenne? Vagy ez is a heteroszexuális férfiak privilégiuma, mint a zoknihajigálás?…

“Elszúrtam, már az óvodában el lett rontva minden, amikor az óvónők nem kentek le egyet a sok mihaszna fiúnak, akik indiánost, rendőröst játszottak, vagy a homokpogácsák szétrugdalásával múlatták az időt.”

Agyness komolyan azt gondolja, hogy én valójában gombfocizni akartam a barbizás helyett, csak jól rámeröltették a babákat? Furcsa, ha egy anya úgy gondolja, hogy ha a kisfia jobban szeret a lányokkal ugrókötelezni, mint a fiúkkal űrhajósat játszani, annak igenis a kezébe kell adni a G.I.Joe-t, hogy “Fiam, te nem leszel buzi, mert én nem ilyennek képzeltelek.”? Én még beszélni se tudtam, de lila nadrágot akartam neonsárga csillagokkal, ha pedig az oviban egy labda megközelített, undorral húztam arrébb a lábam, és már szaladtam is a csajokkal virágot kötni. Senki nem eröltette rám, és senki nem is tiltotta meg. Hogy a Little Britain klasszikusát idézzem: “I’m a gay, get over it!”…

“Azt évek óta és Szetey Gábor gerlicebúgása óta különösen tudjuk, hogy a kormány, ha nem is mindig nyíltan, de rejtve konok hadjáratot folytat a kétszülős családok felbomlásáért. A volt miniszterelnök és neje demonstratív részvétele a ízléstelen homoszexuális-felvonuláson, a heteroszexuálisok folytonos gúnyolása, a család ócsárlása mind jelezték azt, hogy ide modern, semleges nemű csecsemők kellenek, akik maguk döntik el a nemüket, férfiak vagy nők akarnak lenni.”

Megígértem, hogy ezen az oldalon nem fogunk politizálni, de ezt nem véleményként, hanem tényként állítom: minden politikusnak ott a helye egy olyan eseményen, amely az egresszió, az erőszak, és a kirekesztettség ellen küzd. Legyen szó romákról, határon túli magyarokról, vagy melegekről, a jó politikus feladata az egységre való törekvés. Izraelben szélsőjobbos politikusok is felszólaltak a tavaly nyári melegmészárlást követő gyűlésen, és mind támogatásukról biztosították a szivárványszínben és csillámporban úszó tömeget. Szerintem az izlést pedig hagyjuk ki ebből, mert ha belemegyünk, akkor első körben egy jó fodrászt javasolnék.

Összességében pedig –  nem kimondottan Lady Seszták szavaira reagálva, hanem nagy általánosságban – annyit tudok mondani: szomorú, hogy egyesek a homoszexualitást családellenességgel azonosítják – én a magam részéről a családomat mindennél fontosabbnak tartom, és minden vágyam, hogy a párommal örökbefogadhassak egy gyermeket, akit szeretetre, együttérzésre és elfogadásra nevelhetünk – nem homoszexualitásra. Szomorú, ha egy politikus szándékosan bőszíti azokat az embereket, akik csalódottak, és bűnbakot keresnek. Szomorú, hogy valaki önreklámnak használja a nevemet anélkül, hogy valaha egyetlen szót is beszélt volna velem, olvasta volna a könyvemet, vagy ismerné a szakmai hátteremet. Szomorú, hogy valaki a férfias férfiak mellett kampányol, miközben ő maga annyira nőies, mint az inotai aluminium kohó.

Az egyetlen vidám dolog ebben az egészben, hogy mindez engem tökéletesen hidegen hagy… upsz, bocsánat… melegen.

“Kristy the snowman was a joly happy soul…”

Persze mindkettőnknek nagyon fontos, hogy amellett, hogy a saját gyermek iránti vágyunkat kielégítjük, segítsünk egy olyan babán, akinek szüksége van rá. Amikor elindítottuk az örökbefogadást, akkor szembesültünk vele, hogy a szülők tulajdonképpen várólistán vannak egy-egy kisbabára, mintha egy gyerek valami Hermes Birkin táska lenne. Ugyanakkor viszont van egy várólista tele gyerekek neveivel, akiket senki nem akar örökbefogadni, mert már elmúltak egyévesek, mert feketék, arabok, cigányok, vagy mert nehezebben tanulnak, mint a többiek. Számunkra kezdettől fogva világos volt, hogy mi a “várólistás” gyerekek közül veszünk magunkhoz egyet. Én a magam részéről nagyon szerettem volna arab gyermeket örökbefogadni, mert így amellett, hogy segítünk egy kis lelken, és mi magunk is boldogok leszünk, hogy családot teremtettünk, állást foglalhattunk volna a Palesztín-Izraeli konflitussal kapcsolatban. Persze biztos vagyok benne, hogy ha a sors úgy hozza, és fekete, ázsiai, vagy arab gyermeket fogadunk örökbe, az emberek egy része azzal vádol majd, hogy egzotikus babára vágytunk, vagy hogy Madonnát és Brad Pittet majmoljuk, pedig ennél sokkal komolyabb üzenete lenne annak, ha egy Tel Avivban élő meleg pár palesztín árvát fogadna örökbe. Sajnos azonban a közelkeleten egyedül Izraelben támogatja a törvény az azonosnemű párok örökbefogadását, a környező országokban tiltja, sőt olyan is akad, ahol maga a homoszexualitás is törvénybe ütközik. Magyarországon egyelőre egy azonosnemű pár úgy fogadhat örökbe gyermeket, hogy csak az egyikük lesz a baba hivatalos gyámja. Izraelben mindketten jogilag is szülők lehetünk – ez szólt amellett, hogy itt indítsuk el az örökbefogadást.

Hozentróger rocks!

Olyan világban élünk, ahol a klasszikus férfi-női szerepek már egy heteroszexuális kapcsolatban sem úgy működnek, mint egykor. A szüfrazsettek kora óta fehér holló az olyan családmodell, amit a Zelk Zoltán-féle “Este jó, este jó” dalocskából ismerünk, 1000 házasságból 499 végződik válással. Én hiszem, hogy a szingli szülők gyerekeinek, és az azonos neműek által nevelt gyerekeknek is épp annyi esélyük van a boldog, teljes életre, mint bárki másnak. A férfi és női példaképeinket nem feltétlenül a szüleink után választjuk meg. Spirituális szempontból pedig azt kell mondanom, mindannyiunban ott van a férfi és a női princípium. Nap-hold, arany-ezüst, pozitív-negatív: ezek nem különálló manifesztumok, az egyik nem létezik a másik nélkül egyikünkben sem. Ami pedig a “nagyobb eséllyel lesznek homoszexuálisok” kérdést illeti: Én arra fogom nevelni a gyermekemet, hogy úgy éljen, hogy boldog legyen, és ne hagyja, hogy bárki befolyásolja az érzelmeit. Ha autóval szeretne játszani lány létére, boldogan vennék neki matchboxszot, ha Barbie-zna a kisfiam, nem tiltanám el tőle. Ezeket a dolgokat azonban sohasem eröltetném rá. Nem homoszexualitásra, hanem elfogadásra neveljük a gyermekünket. Senki nem lesz meleg attól, hogy természetesnek kezeli, ha két nő, vagy két férfi szeretik egymást, legfeljebb – ha adott esetben megvan benne a hajlam a homoszexualitásra – könnyebben elfogadja majd önmagában is. Ha pedig egy meleg azon merengene, hogy leendő gyermekét nem fogják e kigúnyolni, akkor ilyen alapon a romáknak és a zsidóknak is át kellene gondolniuk a gyermekvállást, mert talán majd lecigózzák, meg büdöszsidózzák a gyereket az intoleráns osztálytársai. A legjobb, amit tehetünk, hogy úgy neveljük fel a gyermekünket, hogy egyrészt ne bántson másokat azért, mert nem olyanok, mint ő, másrészt a lehető legbölcsebben kezelje a bántó helyzeteket. Ez pedig nem a homoszexuális szülők, hanem minden szülő felelőssége és kötelessége.

Mama és a tortacsata

A gyermekünket folyamatosan “készítjük fel” az életre, és ahogy megtanul bilibe pisilni, vagy késsel-villával enni, úgy tanulja meg azt is, hogy milyenek az emberek a világban. Én kétévesen megkérdeztem az anyukámat a héven, hogy “Mama, a néniknek miért van bajszuk?”, mert egy Rumcájsz-külsejű asszony ült velünk szemben. Engem sem “készített fel” rá senki, hogy van, aki nem használ szemöldökcsipeszt. Ahogy arra sem készítettek fel a szüleim, hogy mi lesz velem, ha országosan ismert leszek, éveken át gyötör a depresszió és étkezési zavarokkal küzdök. Nagyon szeretnénk megóvni a gyermekünket minden nehézségtől, és mindent elkövetünk, hogy boldogok legyenek. Szülőként azonban rengeteg olyan helyzettel találjuk magunkat szemben, amelyre nem tudjuk felvértezni őket. Engem sem úgy neveltek fel, hogy az életben farkastörvények uralkodnak, mégis eljutottam odáig, hogy huszonhét évesen pontosan átlátom a múltbéli tévedéseimet, tanultam belőlük, és boldog vagyok, hogy keresztülmentem rajtuk. A felnőttéválásnak nem mesterségesen felépített “papa-mama-gyerekek panoptikumban” kell zajlania, hanem hegyen-völgyön át, erdőn-mezőn-tengeren- nagyvárosban, élő és életteli szereplőkkel körülvéve. Jóságra, tisztességre, önzetlenségre és szeretre tanítsuk meg a gyermekeinket, ha így teszünk, nagy baj sosem történhet – már csak azért sem, mert mi, szülők mindig ott leszünk nekik.