Mondják, hogy ha van egy kedvenc könyvünk, az minden problémában, minden élethelyzetben a segítségünkre lehet. Popper Péter írásaira ez különösen igaz – ezt pedig a Mesterkurzus könyvbemutatóit moderálva értettem meg igazán. Most pedig, hogy a bulvárújságok gyakran faggatnak az örökbefogadással kapcsolatban, különösen jól esett újra olvasni beszélgetésünket gyermekekről, nevelésről, és az oktatásról. Én ezzel az emlékkel búcsúzom a Tanár Úrtól. Emlékszem, heteken át lehetetlen volt elérni őt, és épp mikor már szinte feladtam a reményt, megtaláltam őt eldugott kis rejtekhelyén. Ahová – biztos vagyok benne – még most is vissza-vissza tér…

Bevallom, picit irigylem, hiszen szeptember közepéig a főváros felé sem néz. Elárulja, merre jár, mit csinál?

Nem járok semerre sem, épp ez a jó benne. Van egy kis házunk egy pici faluban. Oda elbújunk a feleségemmel. Sokat alszom, néha írok, bámulom a felhőket és a kutyákat.

A nyár rengeteg művész számára sokkal inkább számít az év végeének, mint a december. A tanárok, diákok is ebbe a kategóriába tartoznak. Önnek melyik hónappal kezdődik az év?

Számomra is szeptemberrel, amikor indul az egyetem.

„Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek” című könyvében szívbemarkolóan és pontosan taglalja a felnőttek és a gyermekek világának találkozását. Miért pont ezt a témát választotta akkor?

Egyszer nyilvános interjún azt kérdezték Örkénytől: “Mondana nekünk valamit arról a titokzatos valamiről, amit ihletnek nevezünk? Mitől függ egy művész ihlete?” Mire Örkény: “Az előlegtől. Minél nagyobb az előleg, annál nagyobb az ihlet.” Komolyra fordítva a szót: úgy vagyok vele, mint annakidején Lengyel Menyhért. A riporternő azt kérdezte tőle, hogy: “Mester, hogyan alkotta meg a Csodálatos Mandarin fantasztikus szimbolikájú történetét?” A 90 éve felett járó mester őszintén elcsodálkozott, majd helyre harapva a protézisét, azt válaszolta: “Hát úgy, ahogy a többi művemet: eszembe jutott…”.

A könyv igazi iránytűként szolgálhat kétségbeesett szülőknek, tanároknak, akik képtelenek kezelni az osztályukat, de huszonévesként is afféle érzelmi térképet jelent a felnőtté válás nehézségeivel kapcsolatban. Ott vannak azonban a gyerekeknek, akik most mennek iskolába és most ismerkednek meg az új elvárásokkal. Új nehézségekkel kell megbirkózniuk, és a könyv még nem nekik való – már csak azért sem, mert nem tudnak olvasni. Őket hogyan készítsük fel, hogyan „vértezzük fel”?

Mire? Az Életre? Ez nem lehet tanult, tudatos folyamat. A szülőknek természetesen kellene élniük. Egy fontos: értse meg a gyerek, hogy az életben kudarcok is vannak, nem csak sikerek. Nem tragédia, ha az ember néha elesik. De keljen fel! Azt hiszem, erre nem igen tanítjuk meg a gyerekeket. Éppen ezért minden elesést tragédiaként élnek meg.

Ma nagyik nem sütnek palacsintát és nem kötnek pulóvert, az anyuka nem főz otthon, az apuka nem jön haza hatkor és olvas újságot a kanapén, és ami a legfontosabb: a legtöbb családban a gyerek a családfő. Ez egy természetes folyamat, amivel meg kell barátkoznunk, vagy probléma, amit meg kell oldanunk?

Ez sajnos komoly probléma, mégpedig a modern élet klasszikus problémája. Többek között ettől esnek szét a családok, és ettől lesz kicsit hülye némelyik gyerek. Mert a másik gyerek baromságai jobban hatnak rá, mint a felnőttek okosságai. Arra azonban nem tudok válaszolni, hogy ezt a társadalmi trendet hogyan lehet megoldani – ha egyáltalán meg lehet oldani.

A főszerkesztőm mesélte, hogy egyszer olvasott egy felejthetetlen írást öntől George Bernard Shaw „Hogyan kell verni a gyereket?” című tanulmányával kapcsolatban. Akárhogy kutattam, nem akadtam rá, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy mivel fogta meg őt ennyire … Mesélne egy kicsit erről?

Valóban nagyon figyelemfelkeltő tanulmány. Shaw ugyanis azt írja, hogy csak őszinte indulatból szabad megütni a gyereket, de olyankor „megengedett”. Hidegvérrel azonban soha! Az olyan mondatok, mint a „Na, majd hazamegyünk, és akkor megkapod a magadét!”, csupán rombolnak, sosem építenek.

Az iskolai körmös és elfenekelés helyett később jött az intő, mostanában pedig egyre több helyen divat, hogy egyszerűen kizárják az iskolából néhány napra a rendetlenkedőt, aminek tulajdonképpen még örül is. A legtöbb alsó tagozatos iskolában pedig most már jogszabály-ellenes a buktatás. Jó ez az irány?

Nem. Már Káin története is erre figyelmeztet: az érzelmi elutasításnál, a kiközösítésnél nincs károsítóbb élmény. Ennél még a fizikai fenyítés is „barátságosabb”.

Ajánlana néhány olyan könyvet, amely a gyerekek számára útravalóként szolgálhat az ilyen nehézségek során?

Janikovszky Éva könyvei, később a Kisherceg, és a Csudálatos Mary igazi mérföldkő lehet a gyerek életében, hiszen mindhárom a felnőtt és a gyermeki világ határainak összeolvadásáról mesél. És nagyszerűen.

Pár napja beszélgettem egy barátommal, és szóba került a nemi identitás kérdése gyermekkorban. Vannak szülők, akik egyenesen pánikrohamot kapnak, ha hatéves fiuk a Barbie babákat nézegeti szívesebben a játékbolt polcain, mint a kisautókat és repülőmodelleket. Ilyenkor mi a „teendő”… ha van egyáltalán?

Nincs semmiféle teendő, és elzavarni sem kell a gyereket a fiús játékok felé. Ha van a szülőknek fölösleges pénzük, vegyenek neki Barbie babákat, akár többet is. Van egy mondás: több szerető mindig kevesebb, mint egy.

Klisé, de igaz: a gyerekfilmek és a rajzfilmek egyre erőszakosabbak, agresszívabbak. A srácokat és kislányokat ma már nem lehet lekötni Mazsolával és Tádéval, helyette lövöldöző robotok és böfögő-fingó, „vicces” tehenek és csirkék vették át a hatalmat. Hagyjuk, vagy ne hagyjuk, hogy a gyerekek azt nézzék, ami a tévéből „folyik”?

Nem lehet nem hagyni. Ugyan mivel lehetne megakadályozni, hogy a tiltott gyümölcs édesebb legyen? Semmivel. Inkább beszélgessenek a tévében látott műsorokról, az sokkal többet ér.

Önnek mi a legszebb gyerekkori emléke? Egy élmény, egy érzés, egy illat vagy egy ölelés… bármi.

Mikor megláttam az első orosz katonát, és nem kellett többé rettegni. 10 éves voltam.

A beszélgetés a Liwett magazin számára készült, 2009-ben.

“Egy meleg, kabbalista, buddhista, vegán celeb? Na jó, hagyjuk…” mondhatja bárki, aki az útkeresőket képmutatónak látja, és aki szerint nem árt, ha mindenkiben a legrosszabbat látjuk meg – így legalább sosem csalódunk. Az én ösvényeim azonban – a Buddhizmus, a Kabbala és a vegán életmód – ugyanarra épülnek: úgy élni, hogy azzal nem ártunk magunknak, és másoknak, ami pedig elindított az utamon, az a saját szenvedésem volt…

Találkozunk?

Ma már tudom, hogy a szamárlétrán mászva rengeteg sérülés ért: étkezési zavarokkal küzdöttem, pszichiáterhez jártam, antidepresszánssal kezeltek. Egyik énem címlapokra vágyott, a másik viszont tudta, hogy ostobaságokkal teszem egyenlővé a nevem. Hiába volt élő tévéműsorom, és mosolyogtam magazinok címlapján, a lényegi énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit gyűlöltem. Mára megértettem, hogy a két énem remekül megfér egymás mellett… hiszen mindketten ugyanazt akarják: adni.

Persze sokaknak csípi a szemét, hogy Madonna után Steiner is villogtatja a vörös fonalat, és hazugság is volna állítanom, hogy kedvencem nem hatott rám amikor elkezdtem a Kabbalát tanulni, de nem szabad ítélkezni afelett, akik a fényt keresi, bármilyen utat válasszon. Madonna azért inspirál, mert én is a szándékos polgárpukkasztás után ébredtem rá: a célom, hogy az alagutat, amelyet exhibicionizmussal ástam ki önmagam és a közönségem között egy napon megtöltsem fénnyel. A fonal a csuklómon emlékeztet: véres verejtékkel kell dolgoznom, hogy felfedezzem saját, tiszta természetem. Jézus Krisztus, Teréz Anya, John Lennon: minden korban voltak, akik hitték, hogy a határok és a társadalmi osztályok elmosódnak, és egy lélekként élhetünk a Földön, a béke nyelvét beszélve. Ez sokak számára gejl, másoknak irreális, én viszont büszkén hiszem, hogy egy nap senki sem ismerni majd a “gyűlölet” szót.

Május óta van személyes tanárom, David Zakin, aki a nem csak spiriuális vezetőm, hanem barátom is. Olyasmiket is elmondok neki, amit korábban egy terapeutának sem, és sosem ítélkezik. Önmagamat látom benne: egy kisgyerek lelkesedésével beszél a kedvenc filmjeiről is, és a kabbalista meditációról is, amely mindennapjaim részévé vált. Részt veszek a Shabbathokon, és amellett, hogy folytatom a tanulmányaimat is, felkértek, hogy mentorként segítsem az elsősöket. Inkább vagyok a tanulók barátja, mint tanára. Nagyon izgalmas feladat, és kínosan figyelek, hogy ne erőltessem rá senkire a spirituális tanokat. Nem akarok hittérítő lenni, hisz nekem is azért adhatott sokat a Kabbala, mert nem ezo-halandzsa, vagy dogmák hosszú listája. Közben a könyvemet is megírtam, ami már a kabbalista szemléleten alapul: az újonnan szerzett tudásnak köszönhetően újraértelmeztem az életem elmúlt eseményeit. Ma már tudom, hogy felelősséggel tartozom azért, amit kimondok és teszek. A könyvem bevételének egy részével például a Kids Creating Peace szerevetet támogatom: ők arab, zsidó és keresztény gyerekeknek szerveznek közös programokat, hogy az új generáció már megértese: mindannyian „egy vérből valók vagyunk”.

Természeti katasztrófák, éhinség, boldogtalanság korát éljük. Tudjuk, hogy a harácsolás nem helyes, de lusták vagyunk szeretni. Michael Berg, a Kabbala Központ társ-igazgatója szerint ha valaki ártatlanul sínylődik a börtönben, a szabadulás terve nem időnként ugrik be neki, hanem a nap huszonnégy órájában gondolkozik, hogy juthat ki. Az emberek nagyja a saját önzése által teremtett cellában él, és csak mikor halálosan szenved, akkor akar tenni valamit ez ellen… aztán végül mégsem tesz. Én Tel Avivban kezdtem tanulmányozni a lelkem tervrajzát, és végre kiigazodom rajta. Öröm, hogy ezt továbbadhatom másoknak, talán egyszer a saját gyermekemnek is. Azt hiszem, megérett bennem a hírnévvel járó felelőségtudat, erről igyekszem nem elfeledkezni.

A cikk a Best magazinban jelent meg. A Kabbala Központ Magyarország Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz.

Seszták Ágnesről egészen negyed órával ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik. Ez azért van, mert én a magam részéről nem olvasok el olyan fórumokat, vagy újságcikkeket, amelyeknek a személye, vagy a témái nem foglalkoztatnak. Ő azonban szemmel láthatóan tudja ki vagyok, hiszen legutóbbi, a Magyar Nemzetnek írt cikkében arról panaszkodik, hogy nem randiztam a fiával…

Femme Fatale…

Mindezt persze szarkasztikusan, hiszen ha megtörtént volna, valószínűleg engem már bérgyilkosok feszítenének horogkeresztre. A teljes cikket – legnagyobb bánatomra – nem olvastam, ezért ha valaki elküldené nekem, hálás volnék. Figyelmeztetés heteroszexuális olvasóknak: ha valakinek 10 kilónál könnyebb kutyája van, és néhány ostoba általánosítás megingathatja a férfiasságában az inkább ne olvasson tovább…

“Benézek a fiam szekrényébe. Fekete nadrágok, kikönyökölt fekete pulóverek, fekete cipők, fekete pólók, sámándobok, pálinkák, számítógépek, szintetizátorok, súlyzók, szertedobált zoknihadak.”

Nos, én nem is a melegek, hanem pusztán a férfi nem nevében irulok-pirulok Ágnes asszony szavait olvasva. 2010-ben komolyan ezzel azonosítjuk be az erősebbik nemet? Minél rendetlenebb valaki, annál macsóbb? Srácok, remélem tetszik a nektek leosztott szerep. Ha nem feketét viseltek, vagy ha nincs kitérdesedve a gatyátok, máris gyanús, hogy undorító, ocsmány fartúrók vagytok. És családellenesek is. Piha! Ez az egyetlen mondat ráadásul ötven évvel veti vissza a nők egyenjogúságáért vívott harcot: a nőstény elégedetten mosolyoghat, mert az alfahím egészséges pédány, hiszen zoknigalacsinokat és pálinkásüvegket hagy szanaszét, és súlyzója is van. Arra pedig nem is tudok gombot varrni, hogy ha nincs sámándob a szekrényemben fiú létemre, akkor freak vagyok… Megyek is és beszerzek egy didzseridut, meg egy fekete tűsarkút…

“Aztán az elmúlt évek árnyai: a Tündék, Zsuzsák, Encsik, Lillák, Emesék. Sem egy Steiner Kristóf, sem egy öleb, sem néhány baba vagy legalább egy fodros szoknya.”

Árnyak… kissé ijesztő. Én a szekrényemet ruhatárolásra használom, nem pedig a Kékszakállú Herceg várának kicsinyített másaként üzemel. Persze emlékeim azért nekem is vannak emlékeim, és nem csak Tamásoktól, Zsoltoktól, Ernőktől, Laciktól, hanem a barátaimtól. Azoktól az emberektől, akiket szeretek, legyen szó fiúkról, lányokról, melegekről vagy heteroszexuálisokról. Erről ráadásul egy korábbi bejegyzésem jut eszembe: miért legyezgeti egy anya büszkeségét  egy anya számára, hogy a fia mekkora kan? Ha a lánya szekrényében lenne ennyi “árny”, arra is büszke lenne? Vagy ez is a heteroszexuális férfiak privilégiuma, mint a zoknihajigálás?…

“Elszúrtam, már az óvodában el lett rontva minden, amikor az óvónők nem kentek le egyet a sok mihaszna fiúnak, akik indiánost, rendőröst játszottak, vagy a homokpogácsák szétrugdalásával múlatták az időt.”

Agyness komolyan azt gondolja, hogy én valójában gombfocizni akartam a barbizás helyett, csak jól rámeröltették a babákat? Furcsa, ha egy anya úgy gondolja, hogy ha a kisfia jobban szeret a lányokkal ugrókötelezni, mint a fiúkkal űrhajósat játszani, annak igenis a kezébe kell adni a G.I.Joe-t, hogy “Fiam, te nem leszel buzi, mert én nem ilyennek képzeltelek.”? Én még beszélni se tudtam, de lila nadrágot akartam neonsárga csillagokkal, ha pedig az oviban egy labda megközelített, undorral húztam arrébb a lábam, és már szaladtam is a csajokkal virágot kötni. Senki nem eröltette rám, és senki nem is tiltotta meg. Hogy a Little Britain klasszikusát idézzem: “I’m a gay, get over it!”…

“Azt évek óta és Szetey Gábor gerlicebúgása óta különösen tudjuk, hogy a kormány, ha nem is mindig nyíltan, de rejtve konok hadjáratot folytat a kétszülős családok felbomlásáért. A volt miniszterelnök és neje demonstratív részvétele a ízléstelen homoszexuális-felvonuláson, a heteroszexuálisok folytonos gúnyolása, a család ócsárlása mind jelezték azt, hogy ide modern, semleges nemű csecsemők kellenek, akik maguk döntik el a nemüket, férfiak vagy nők akarnak lenni.”

Megígértem, hogy ezen az oldalon nem fogunk politizálni, de ezt nem véleményként, hanem tényként állítom: minden politikusnak ott a helye egy olyan eseményen, amely az egresszió, az erőszak, és a kirekesztettség ellen küzd. Legyen szó romákról, határon túli magyarokról, vagy melegekről, a jó politikus feladata az egységre való törekvés. Izraelben szélsőjobbos politikusok is felszólaltak a tavaly nyári melegmészárlást követő gyűlésen, és mind támogatásukról biztosították a szivárványszínben és csillámporban úszó tömeget. Szerintem az izlést pedig hagyjuk ki ebből, mert ha belemegyünk, akkor első körben egy jó fodrászt javasolnék.

Összességében pedig –  nem kimondottan Lady Seszták szavaira reagálva, hanem nagy általánosságban – annyit tudok mondani: szomorú, hogy egyesek a homoszexualitást családellenességgel azonosítják – én a magam részéről a családomat mindennél fontosabbnak tartom, és minden vágyam, hogy a párommal örökbefogadhassak egy gyermeket, akit szeretetre, együttérzésre és elfogadásra nevelhetünk – nem homoszexualitásra. Szomorú, ha egy politikus szándékosan bőszíti azokat az embereket, akik csalódottak, és bűnbakot keresnek. Szomorú, hogy valaki önreklámnak használja a nevemet anélkül, hogy valaha egyetlen szót is beszélt volna velem, olvasta volna a könyvemet, vagy ismerné a szakmai hátteremet. Szomorú, hogy valaki a férfias férfiak mellett kampányol, miközben ő maga annyira nőies, mint az inotai aluminium kohó.

Az egyetlen vidám dolog ebben az egészben, hogy mindez engem tökéletesen hidegen hagy… upsz, bocsánat… melegen.