“Csináljon, amit csak akar, de csendben!”, “Azt hittem, ha már nem él itthon, legalább nem kell hallanunk róla!”, illetve “Forró vasrúddal szúrnám keresztül ezt a retkes köcsögöt!”. Néhány “finom” megjegyzés azok közül, amelyeket az elmúlt hetekben felröppent hírre, a házasságomra reagálva biggyesztettek embertársaim a különféle fórumok alá. És bár amikor erről beszélek, mindig előkerülnek a “Minek olvasod el?”, illetve az “Aki kiáll a sarokra, ne lepődjön meg, ha…” szentenciák, de azt hiszem, ez azért jóval túlmutat azon, amit érthetőnek, elfogadhatónak, vagy – ki merem mondani – emberinek nevezhetünk.

Két férfi szereti egymást. Két férfi, akik több mint négy évvel ezelőtt egy születésnapi ünnepségen egymásra néztek, elvesztek egymás tekintetében, és azóta együtt utaznak a világ háborgó tengerein keresztül. Mint minden kapcsolat, az övék is időnként romantikus csónakázásnak, vadvízi evezésnek tetszik, de egy biztos: az egymás és a világ felfedezésébe fektetett energiájuk épp annyit ér, mint bármelyik heteroszexuális páré. Sem többet, sem kevesebbet. Az egyikük orvos: hat éven át hajnalban kelt, és sokak számára lehetetlennek tűnő vizsgákon adott számot a tudásáról egy őt bíráló bizottság előtt, csak azért, hogy egy napon felnőhessen a hivatásához, a küldetéséhez: embereket gyógyíthasson. A másikuk egy vándorló lélek, aki végigjárta az emberi vágyak három lépcsőfokát: először csupán anyagi javakra vágyott, majd hírnévre és elismerésre, manapság pedig a spirituális felemelkedés vezérli.

Tette mindezt a kamerák kereszttüzében. Eleinte exhibicionizmus és a tömegből való kítűnni vágyás vezérelte, majd mikor felfedezte, hogy az élő tévéműsorok, az őt körülvevő stylistok, sofőrök és fodrászok vagy autogramot kérő tinik hada ellenére többre értékeli a piacon kenyeret árusító nénit, a kertben rózsákat ültető asszonyt, vagy a saját, alig-alig látogatott blogjába verseket pötyögő egyetemistát a milliárdokat érő, medencés villában élő médiamoguloknál, ráeszmélt: az ismertsége felelősséggel jár. A felelősség pedig azt jelenti, hogy a közötte és a közönsége között kiásott alagutat meg kell töltenie fénnyel. Bár azóta megírt egy könyvet, órákat körmölt a Kabbala Központ tanfolyamain, egyetlen kisbőrönddel körbeutazta a világot, a szőkített tincseit ősz hajszálakra cserélte, és még ma is előfordul, hogy széttárja a karját, felnéz a ragyogó napkorongra, és felteszi a kérdést: “Mit kell tennem?”
Mit kell tennem ahhoz, hogy a szülőföldemen élő lelkek, akikre testvéremként, barátomként, gyermekeimként és szüleimként tekintek, megértsék: nem kiváltságokért könyörgünk, hanem egyenlő jogokat követelünk.

Mit kell tennem, hogy a családom – az emberiség – épp olyan szeretettel fogadjon engem és a szerelmemet, mint a kutyáim, a macskám, akik sosem néznek ránk kérdőn: “Miért vagytok mindketten férfiak?”, vagy a tenger vize, amely épp úgy hűsít minket is, a szellő, amely épp úgy ölel át bennünket, mint bármely heteroszexuális szerelmespárt? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne kelljen éveken át bolyonganunk a bürokrácia útvesztőiben ahhoz, hogy hivatalosan is összeköthessük az életünket, és akkor még nem is szóltam arról az akár évtizedeket is kitöltő kilincselésről, amely az örökbefogadással járhat, hiszen a kultúránkban elfogadott általános vélemény szerint egy árva gyermek jobb helyen van egy zsúfolt nevelőotthonban, mint egy szerető családban. Hiszen “Képesek a buzik szeretni?”, hiszen “Torzszülötteket nevelnek majd!”, hiszen “Miattuk hal majd ki az emberiség!”.

Szerencsére a nap – vagy talán inkább a Teremtő, Isten, Allah vagy a Buddha – fénye mindig választ ad a kérdésemre, hogy mit is kell tennem: folytatnom kell. Írnom kell. Beszélnem kell. Publikálnom kell, mosolyognom, sírnom, nevetnem, kiabálnom kell. Mert ha mások, akik nálam bátrabbak és bölcsebbek voltak nem tették volna meg, ma nem lehetne afro-amerikai elnöke az Egyesült Államoknak, a zsidók csendesen bújkálva ünnepelnék a Szombatot, és a nők a mai napig a konyha és a mosószoba rabjai lennének.

Mert a Földünk népességét és a lények boldogságát nem a melegek házasságjoga veszélyezteti, hanem a gyűlölet, az ítélkezés, a kegyetlenség és az ebből születő káosz, amely háborúkba, járványokba torkollik, lelki, testi betegségeket és halált hoz, amelyek bosszúszomjat szítanak, és újabb harchoz vezetnek egészen addig, míg mi, egymás testvérei, egymés lelkének darabjai kerékbe törjük, megkínozzuk és élve eltemetjük egymást. És miért? Mert az egyikünk más formájú szentélyben imádkozik, vagy mert sötétebb a bőrszíne, esetleg mert szebb autója, több felesége, nagyobb orra van. Vagy épp egy azonos neműt csókol álomba éjszakánként.

A célunk egy és ugyanaz. Szeretni akarunk! Szeretve akarunk lenni! Kérlek titeket, kedves, jó, bölcs, érző szívű emberek, nyissátok ki a szíveteket!

Néhány napja új pasi költözött be az otthonomba. És ahogy az az új viszonyokkal lenni szokott, a miénk sem indult felhőtlenül. Egy-egy konfliktus helyzetben úgy éreztem, képes lennék kinyiffantani őt, de persze tudtam, hogy nem érnék vele semmit… még így is maradna nyolc élete. Íme tíz tuti tény Diegoról, az én tetőtől talpig szőrös, új hálótársamról.

1. Diego nem szereti a maradék, hidegen felszolgált vegán csilis babot.

2. Diego a felmelegített maradék csilis babot sem hajlandó elfogyasztani.

3. Diego nem szereti, ha betakarom őt a paplanommal, ilyenkor inkább a kanapén alszik.

4. Diego nem takarítja el maga után a mocskát, és ezzel baromira fel tud bosszantani.

5. Diego retteg a tüzijátéktól.

6. Diegot gyakorlatilag rabságban tartom a saját otthonában, mert félek, hogy elhagyna, ha nem zárnám be az ajtókat és az ablakokat.

7. Diegonak még sose volt se csaja, se pasija. Diego aszexuális.

8. Diego megcsal a lakótársammal, Garry-vel: nem is titkolja, hogy minden éjjel vele hál.

9. Diego képes úgy eltűnni a házban, hogy már-már gyászolni kezdeném, amikor egyszercsak megjelenik a szobámban, és kárörvendően néz rám, mintha csak azt mondaná: “Haha, már megint majdnem hívtad a rendőrséget, mi? Lúzer vagy, az is maradsz.”

10. Ha nem simogatom Diegot, amikor ő azt parancsolja, megharap, és az érdes nyelvével fájdalmasan reszelni kezdi az ujjbegyeimet.

Ha esetleg valakinek nem esett volna le… Diego egy (vad)macska, akire két év után ráunt a gazdija. Hogy megmentsük őt a londoni gettoból, ahol az utca törvényei uralkodnak Kacor Királyok helyett, beköltöztettük őt magunkhoz. Welcome home, Diego!

Mondják, hogy ha van egy kedvenc könyvünk, az minden problémában, minden élethelyzetben a segítségünkre lehet. Popper Péter írásaira ez különösen igaz – ezt pedig a Mesterkurzus könyvbemutatóit moderálva értettem meg igazán. Most pedig, hogy a bulvárújságok gyakran faggatnak az örökbefogadással kapcsolatban, különösen jól esett újra olvasni beszélgetésünket gyermekekről, nevelésről, és az oktatásról. Én ezzel az emlékkel búcsúzom a Tanár Úrtól. Emlékszem, heteken át lehetetlen volt elérni őt, és épp mikor már szinte feladtam a reményt, megtaláltam őt eldugott kis rejtekhelyén. Ahová – biztos vagyok benne – még most is vissza-vissza tér…

Bevallom, picit irigylem, hiszen szeptember közepéig a főváros felé sem néz. Elárulja, merre jár, mit csinál?

Nem járok semerre sem, épp ez a jó benne. Van egy kis házunk egy pici faluban. Oda elbújunk a feleségemmel. Sokat alszom, néha írok, bámulom a felhőket és a kutyákat.

A nyár rengeteg művész számára sokkal inkább számít az év végeének, mint a december. A tanárok, diákok is ebbe a kategóriába tartoznak. Önnek melyik hónappal kezdődik az év?

Számomra is szeptemberrel, amikor indul az egyetem.

„Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek” című könyvében szívbemarkolóan és pontosan taglalja a felnőttek és a gyermekek világának találkozását. Miért pont ezt a témát választotta akkor?

Egyszer nyilvános interjún azt kérdezték Örkénytől: “Mondana nekünk valamit arról a titokzatos valamiről, amit ihletnek nevezünk? Mitől függ egy művész ihlete?” Mire Örkény: “Az előlegtől. Minél nagyobb az előleg, annál nagyobb az ihlet.” Komolyra fordítva a szót: úgy vagyok vele, mint annakidején Lengyel Menyhért. A riporternő azt kérdezte tőle, hogy: “Mester, hogyan alkotta meg a Csodálatos Mandarin fantasztikus szimbolikájú történetét?” A 90 éve felett járó mester őszintén elcsodálkozott, majd helyre harapva a protézisét, azt válaszolta: “Hát úgy, ahogy a többi művemet: eszembe jutott…”.

A könyv igazi iránytűként szolgálhat kétségbeesett szülőknek, tanároknak, akik képtelenek kezelni az osztályukat, de huszonévesként is afféle érzelmi térképet jelent a felnőtté válás nehézségeivel kapcsolatban. Ott vannak azonban a gyerekeknek, akik most mennek iskolába és most ismerkednek meg az új elvárásokkal. Új nehézségekkel kell megbirkózniuk, és a könyv még nem nekik való – már csak azért sem, mert nem tudnak olvasni. Őket hogyan készítsük fel, hogyan „vértezzük fel”?

Mire? Az Életre? Ez nem lehet tanult, tudatos folyamat. A szülőknek természetesen kellene élniük. Egy fontos: értse meg a gyerek, hogy az életben kudarcok is vannak, nem csak sikerek. Nem tragédia, ha az ember néha elesik. De keljen fel! Azt hiszem, erre nem igen tanítjuk meg a gyerekeket. Éppen ezért minden elesést tragédiaként élnek meg.

Ma nagyik nem sütnek palacsintát és nem kötnek pulóvert, az anyuka nem főz otthon, az apuka nem jön haza hatkor és olvas újságot a kanapén, és ami a legfontosabb: a legtöbb családban a gyerek a családfő. Ez egy természetes folyamat, amivel meg kell barátkoznunk, vagy probléma, amit meg kell oldanunk?

Ez sajnos komoly probléma, mégpedig a modern élet klasszikus problémája. Többek között ettől esnek szét a családok, és ettől lesz kicsit hülye némelyik gyerek. Mert a másik gyerek baromságai jobban hatnak rá, mint a felnőttek okosságai. Arra azonban nem tudok válaszolni, hogy ezt a társadalmi trendet hogyan lehet megoldani – ha egyáltalán meg lehet oldani.

A főszerkesztőm mesélte, hogy egyszer olvasott egy felejthetetlen írást öntől George Bernard Shaw „Hogyan kell verni a gyereket?” című tanulmányával kapcsolatban. Akárhogy kutattam, nem akadtam rá, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy mivel fogta meg őt ennyire … Mesélne egy kicsit erről?

Valóban nagyon figyelemfelkeltő tanulmány. Shaw ugyanis azt írja, hogy csak őszinte indulatból szabad megütni a gyereket, de olyankor „megengedett”. Hidegvérrel azonban soha! Az olyan mondatok, mint a „Na, majd hazamegyünk, és akkor megkapod a magadét!”, csupán rombolnak, sosem építenek.

Az iskolai körmös és elfenekelés helyett később jött az intő, mostanában pedig egyre több helyen divat, hogy egyszerűen kizárják az iskolából néhány napra a rendetlenkedőt, aminek tulajdonképpen még örül is. A legtöbb alsó tagozatos iskolában pedig most már jogszabály-ellenes a buktatás. Jó ez az irány?

Nem. Már Káin története is erre figyelmeztet: az érzelmi elutasításnál, a kiközösítésnél nincs károsítóbb élmény. Ennél még a fizikai fenyítés is „barátságosabb”.

Ajánlana néhány olyan könyvet, amely a gyerekek számára útravalóként szolgálhat az ilyen nehézségek során?

Janikovszky Éva könyvei, később a Kisherceg, és a Csudálatos Mary igazi mérföldkő lehet a gyerek életében, hiszen mindhárom a felnőtt és a gyermeki világ határainak összeolvadásáról mesél. És nagyszerűen.

Pár napja beszélgettem egy barátommal, és szóba került a nemi identitás kérdése gyermekkorban. Vannak szülők, akik egyenesen pánikrohamot kapnak, ha hatéves fiuk a Barbie babákat nézegeti szívesebben a játékbolt polcain, mint a kisautókat és repülőmodelleket. Ilyenkor mi a „teendő”… ha van egyáltalán?

Nincs semmiféle teendő, és elzavarni sem kell a gyereket a fiús játékok felé. Ha van a szülőknek fölösleges pénzük, vegyenek neki Barbie babákat, akár többet is. Van egy mondás: több szerető mindig kevesebb, mint egy.

Klisé, de igaz: a gyerekfilmek és a rajzfilmek egyre erőszakosabbak, agresszívabbak. A srácokat és kislányokat ma már nem lehet lekötni Mazsolával és Tádéval, helyette lövöldöző robotok és böfögő-fingó, „vicces” tehenek és csirkék vették át a hatalmat. Hagyjuk, vagy ne hagyjuk, hogy a gyerekek azt nézzék, ami a tévéből „folyik”?

Nem lehet nem hagyni. Ugyan mivel lehetne megakadályozni, hogy a tiltott gyümölcs édesebb legyen? Semmivel. Inkább beszélgessenek a tévében látott műsorokról, az sokkal többet ér.

Önnek mi a legszebb gyerekkori emléke? Egy élmény, egy érzés, egy illat vagy egy ölelés… bármi.

Mikor megláttam az első orosz katonát, és nem kellett többé rettegni. 10 éves voltam.

A beszélgetés a Liwett magazin számára készült, 2009-ben.