Tudom, hogy nem vagyok teljesen normális, de ma hirtelen jött felindulásból beleöntöttem egy tasak NeoCitránt a számba – hátha így hamarabb múlik a torokfájás. A köhögés ugyan maradt, de a savanykás kristályok meglepő módon épp úgy működtek, mint Harry Potter hopp-pora: egy fuvallat magával ragadott, és azonnal a legendás nyolcvanasévekben éreztem magam. Emlékeztek a letűnt korok italporaira, amiket az ujjunkkal lapátoltunk a szánkba? Ezek az őskövületek megváltoztatták a világot, irányzatokat, stílusokat teremtettek, és utat törtek a mi világunknak – amelyeken a következő gneráció fog röhögni – épp ilyen jóízűen.

“Sórámusszifoj, dzséjumdzsíjá szóréféssonlá…”

Vintage kütyük – Game Boy, Commodore, Walkman

A Game Boy megjelenésének napján többen is hallani vélték, ahogy Tetris-gépek ezrei sírtak fel egy pillanatban a világon, hiszen tudták hogy leváltja őket egy új és persze sokkal menőbb játék. A kvarcmobilok császára, cserélhető kazettáival és halálosan idegesítő zenékkel rabolta el videójátékok szerelmeseinek szívét. Ő kísért minket a balatoni üdülő felé a vonaton, és ő könnyítette meg, hogy elviseljük a busz leghátsó soraiban ülő fiúkat az osztályiránduláson. Super Mariohoz hasonló sztárokkal vadászhatunk csillagokra és gombákra, ha pedig csajos kedvünkben voltunk, játszhattunk Barbie-val, vagy a Disney hercegnőkkel is. Igaz, egy-egy játékkazetta megvásárlásáért hónapokig fölöztük az osztálypénzt.

A walkman, vagy viccesebb nevén sétálómagnó természetesen sehová sem sétált önállóan, sőt ha az elem merülőben volt, még szalagot sem vitte rendesen. De hát ki akadt fenn ezen azokban az időkben, mikor suliba menet telt basszusokkal dübörgött fülünkbe Szandi Szerelmes szívek című kazija? Az első walkmanek méretükben a kisebb rádiósmagnóval vetekedtek, ám még mielőtt tökéletesíteni lehetett volna az invenciót, megjelent a CD, vele együtt pedig a Discman… amely időközben szintén eltűnt a süllyesztőben. Vajon mi lesz a sorsa az IPododnak húsz év múlva?

Emlékszel még azokra az időkre, amikor a számítógéped nem, hogy a táskádban, de az asztalodon is alig fért el? Ha te már egy másik generáció szültte vagy, akkor sem mehetsz el a legendás Commodore 64-es computer mellett – már csak azért sem, mert akkora, hogy lehetetlen nem észrevenni. A világ első színes, hordozható számítógépe 11 kilót nyomott, és egy külön bőrönd kellett a szállításához. Különböző elemekből összeállítható gépezet monitorja maga a televízió volt, és elsődleges célja az volt, hogy őseink lenyűgözzék vele a szomszédokat… még úgy is, hogy masinát sokan következetesen Komondor 64-nek nevezték.

Vintage style – Pony Flips, plasztik cumi, kreppelt haj

A tévéshop megjelenésével bennünket is elárasztottak a rendkívül csábító, ám legalább annyira haszontalan tárgyak. Közülük talán a legemlékezetesebb a Pony Flips volt, amely hosszú éveken át tartotta lázban a lányokat, és egy pillanat alatt letúrta a trónról az úgynevezett Madonna-hajgumit. Nem csoda, hiszen egy csúzli formájú drótdarabka segítségével bárkinek operabál-frizurája lehetett, a legjelentéktelenebb sulibuli alkalmából is. Az árban benne foglaltatott a „Pony Flips Stílus Kalauz” füzetecske is, és természetesen nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy nagyon vigyázzunk, mert a terméket hamisítják. Egy drótdarabot.

A nyolcvanasévek vége felé a semmiből robbant be az iskolák trafikjaiba a műanyag cumik, amelyeket a nyakunkban, a fülünkben, az iskolatáskánkon és a cippzárjainkon is hordtunk. A legfelkapottabb az a változat volt, amely áttetsző volt, és belül csillámpor sokkolta az irigy osztálytársnőket. Egyes iskolákban a cumik színei jelentéssel is bírtak: ha valaki feketét hordott, az punk volt, aki pedig pirosat, annak épp megjött. Guszta…

A százforintos boltokban és a kínai piacokon még ma is fellelhető az a hajsütővas, amelnelynek barázdált lapja a cikkcakkos frizurát hívatott megteremteni. Magyarországon a Marcellina nevű, szaxofonnal és bőrdzsekivel nyomuló popsztár hozta divatba. Szexi lédi című dala ugyan nem lett örökzöld, de a frizuráját minden tinilány másolta. Ha nem volt sütővasunk, képesek voltunk egész éjszaka fonogatni a hajunkat, hogy az apró fonatokat kibontva Marcelina sérónk lehessen, és azt se bántuk, hogy három ilyen akció után olyan állapotban volt a tollunk, mintha sósavval öblítettük volna át. Hogy a Grease klasszikus mondatát idézzük: “A szépségért meg kell szenvedni, Sandy…”

Vintage hétköznapok – téli fagyi, emlékkönyv, Moncsicsi, lambada

A téli fagyi tipikusan az a dolog, amit az emlékek szépítenek meg. Ma nosztalgiával gondolunk vissza az ízetlen, barna vajkrémre, amelyben beazonosíthatatlan, apró szemcsékre harahattunk rá – pont, mintha margaringa kevert homokot ennénk. Az édesség a ugyan a fagylatot hivatott helyettesíteni, valójában annyi köze volt hozzá, mint Geronazo Mariának Audrey Hepburnhöz. A legrosszabb még hátra van: a tölcsér a zacskóban puha és gumiszerű lett, így nem, hogy nem roppant a fogunk alatt, de egyenesen rágós volt. Ennek ellenére ez volt a kedvenc deszertünk – amíg meg nem érkezett a szájban pattogós robbanócukorka.

Az emlékkönyv evolúciója nagyjából Barbie-éhoz hasonlítható: ártatlan kislányként indult, majd dögös csaj lett belőle, végül pedig könnyűvérű nőciként teljesedett ki. A puha-borítós, csatos füzetkéket felváltotta a cirádákkal díszetett, lakatos változat, majd végül kialakult a „barátság füzet” kultúrája, amelynek már az volt a lényege, hogy ki ír bele nagyobb malacságokat. Míg kiskorunkban az „A barátság sejemzsinor, ám he egyszer elszakad / össze lehet kötni, de a csomó megmarad.” Jellegű, szentimentális üzenetek hódítottak, később jött a „Te kis piszok, nem látod, hogy titok?”, míg végül olyan jellegű kérdésekre kellett válaszolnunk a hasábjain, hogy „Te becsukod a szemed smárolás közbe’?

Valószínűleg maga a dizájner sem tudná pontosan meghatározni, milyen élőlényre emlékeztet leginkább ez a majomszerű képződmény. A Moncsicsi a Teletubby-k elődjeként meghódította a világot, és nem volt olyan kislány, akinek ne ült volna az ágyán, vagy lógott volna a kulcstartóján az ujjszopó kisállat. A plüssbevonat különleges képessége az volt, hogy olyan erővel szívta a magába a port, mint egy ipari takarítógép, így a Moncsicsi gazdái állandó allergiás tünetet produkáltak, míg a majomka el nem tűnt a padláson egy „kiskori játékok” feliratú doboz mélyén.

A tiltott tánc néven elhíresült, csípőficam-veszélyes gyakorlatot a Kaoma nevű francia pop formáció hozta divatba. 1989-ben, a Magyar Népköztársaság bukásakor az egész világ arról álmodott, hogy valami egzotikus szigeten, bambuszok és pálmák között, pipacsszoknyában ropja egy félmeztelen, afrofrizurás bennszülöttel – mindezt a Lambadának köszönhetően. A Kaoma egyébként még Budapesten is járt, ám mivel egyetlen dallal nem tudtak végigzenélni másfél órás koncertet, a küzdőtér lassan kiürült, és ezzel a Lambada-korszak véget is ért – talán már csak Shakira hiszi azt, hogy egy napon feltámaszthatja.

Ledarálni a kávét a pénztár után, az élelmiszerboltban? Megetetni a Tamagochit, különben meghal? “Alábeszélős” filmeket nézni, amelyekben egyetlen hang tolmácsolja végig a mozit, persze minden érzelemtől mentes hangon? A Lutra album védett állatos matricáit cserélgetni az óra közti szünetekben, és füzetbe ragasztani őket? Ezek mind olyan emlékek, amelyek ma már olyan ködösek, hogy talán csak egy újabb tasak száraz NeoCitránnal leszek képes felidézni őket…

Neked mi hiányzik legjobban?

A cikkem teljes, szerkesztett változatát a márciusi Cosmoban találod!

Míg rendszeresen képernyőn voltam, imádtam sportot űzni abból, hogy mondok valami oltári nagy marhaságot, és figyelem, mivé növi ki magát. Kíváncsi vagyok, ha lenyilatkoznám, hogy én valójában egy Klippan kanapé vagyok, hányan akarnának rámülni, szétszerelni, vagy visszavinni az Ikeába.

“Take this for just what it is…”

Így történt ez akkor is, amikor Cseke Eszter és S. Takács András, a Spektrum tévé On the Spot című műsorát forgatták itt Tel Avivban, és megkérték, hogy Matannal, és Maye barátnőmmel mutassuk meg nekik a város “sötét oldalát”, azaz az éjszakai életet. Amellett, hogy egy jót buliztunk, beszélgettünk és finom Lambruscot ittunk, természetesen “dolgoztunk” is kicsit, ennek eredményeképpen pedig ismét sikerült mondanom valamit, amit egyes elemek sokkal komolyabban vesznek a kelleténél. “Tel Avivban gyakorlatilag mindenki meleg.” – így hangzott az ominózus mondat, amelyre a “Ha mindenki meleg lenne, kihalna az emberiség.” kommenttől egészen a “Vidd magaddal az összes b*zit!” felszólításig kaptam hideget-meleget. Miután nyilvánvaló, hogy a megnyilvánulásommal egyszerűen Tel Aviv pezsgő éjszakai életét és színes melegéletét kívántam jellemezni, nem pedig a város populációját, úgy döntöttem, ezen alkalomból összeszedek néhányat azon nyilatkozataim közül, amelyeket akár a média, akár a közönség véres húscafatként marcangolt szét – míg nekem cinikus félmosoly bújt meg a szám sarkában, höhhöhhö.

“Steiner Kristóf nem úgy ürít, mint mások.” Ezzel a szalagcímmel jelent meg egy cikk, miután a Celeb vagyok, ments ki innen! sajtótájékoztatóján egy leleményes újságíró meg találta kérdezni, hogy hogyan fogok vécére járni a dzsungelben. Erre én csupán annyit mondtam, hogy prána, azaz fényevő vagyok, és én nem csinálok ilyen alantas dolgokat, mint pisilés és kakilás. No, másnap hír lett belőle. És a kommentek? “Hazudik! Én láttam már enni!”, és a kedvencem: “Azt hiszi, hogy ettől jobb nálunk!”

“Steiner retteg a hónaljszőrtől!” Ez az elmés cikk is a Celeb vagyok kapcsán született meg, mikor is megkérdezték tőlem, hogy milyen feladattól, vagy állattól tartok legjobban a dzsungel kaland során, én pedig nemes egyszerűséggel azt feleltem, hogy a szőrömtől, mert évek óta nem láttam, és nem is kívánok megismerkedni vele. Mondanom sem kell, hogy marhára nem érdekel a szőröm, de mindez elég volt ahhoz, hogy újabb indulatokat válstak ki. A hab a tortán most jön: amikor később kifejtettem, hogy nem gondoltam komolyan a dolgot, ezzel a címmel is megjelent egy cikk: “Kristóf viccelt, igazából nem fél a hónaljszörtől.”…

Időnként nyomok egy google search-öt a nevemre, hogy lássam, miféle vadhajtás nőtt ki egy-egy mondatomból. Így szembesültem a szintén izgi “Kristóf beleharapna Claudiába” című alkotással, ami azért született, mert Liptai Playboy képei kapcsán azt mondtam: ő férjes asszonyként eddig afféle tiltott gyümölcs volt. Természetesen legmerészebb álmaimban sem harapdálnám Liptai Claudiát, hacsak nem játszanánk ketten a Twilight színpadi verziójában. Javaslom, ezt is vegye komolyan valaki: “Liptai és Steiner az Alkonyat hazai verziójában”. Muhahaha…

“Steiner Kristóf hajléktalan lett.” Ez a remek kis cím akkor született, mikor három héten át nem találtunk lakást itt, Tel Avivban. Természetesen a párom szüleinél laktunk, ahol a ház egyik szintjén saját konyhánk, fürdőnk és teraszunk volt, de senkit sem érdekelt, hogy a részletekre rákérdezzen. Fontos az volt, hogy mindenki macskapisitől átnedvesedett újságpapír-ágyban képzeljenek el egy híd alatt, miközben ebéd gyanánt bogyókat csipegetek egy útmenti fárol. A szélsőséges hozzászólásokon ismét jókat mulattam: “Megérdemelte. Elhagyta a hazáját, áruló, legyen csak hajléktalan.”

Végezetül néhány régi Viva Interaktív idézet, amiből nem lett hír. Azért idézem fel őket, mert most találtam meg a fan site-on, és elég egyértelműen mutatja: nem mindig az vezérel, hogy megcsillogtassam az intellektusomat. ,,Szerintem aki matekozni tud, az alapvetően nem normális.”, “Én mindig is kukás akartam lenni.”, “Imádom a Sári Évit! Olyan, mint egy kis szopogatnivaló grillcsirke.” Ó igen, és a legendás Homér nevű cicám sem volt HIV+, macska-AIDS gyötörte, ami nem fertőz meg embert. Helló, kapisgálja már valaki, hogy Jessica Simpson sem feltétlenül hitte azt, hogy a tonhal valójában szárnyas, és Truman Capote sem szó szerint értette, hogy az irodalom nem más, mint pletykálkodás?

Imádom a bulvárlapokat és a celebrity magazinokat, és semmi kifogásom ellenük – nélkülük ma nem tartanék ott, ahol vagyok. Bármit is írnak rólam, ők csak a dolgukat végzik, ráadásul meglehetősen hatékonyan, hiszen az emberek veszik őket, és beszélnek rólu(n)k. De az Isten szerelmére, tanuljuk már meg a helyükön kezelni a dolgokat. Egy cikk a velveten, a storyonline-on, vagy egy videó a youtube-on nem válthatna ki emberekből ilyen indulatokat, mert még szívrohamot kap valaki. És igazán nem venném a lelkemre, ha valaki belehalna abba, amin mások csupán röhögnek egy jót.

Na, most sajnos mennem kell, mert az a mai tervem, hogy kifosztok egy bankot, megkergetek az utcán pár idős nénit, és betörök egy iskola történelemórájára, ahol amellett fogok érvelni, hogy Zac Efron legyen Izrael elnöke. Utána csinálok egy külön országot a szőkéknek, és tüntetni fogok Jeruzsálemben a parlament előtt, hogy legyen kötelező tananyag óvodában Madonna Vogue című dalának koreográfiája. Kívánjatok sok sikert!

A lent bemutatott fotón nem a Vészhelyzet egyik snapshotja látható, és nem is egy, Madonna Confessions turnéjának háttérvideójából kimerevített kép. Ez itt kérem nem más, mint az én “táncos törésem”, a jobb lábfejem ötödik középcsontján…

Csont nélkül…

Az egész úgy kezdődött, hogy egy napfényes decemberi reggelen úgy döntöttem, a tengerparton élveztem a karácsonyi kánikulát. Miután futottam néhány kilómétert a fövenyen, és lehűtöttem magam a habokban, a szokásos napüdvözletbe kezdtem – általában ezzel indítom a napot a reggeli edzés végén. A tengerparti homokban azonban a „lefelé néző kutya” ászana utáni ugrás kissé mellément, és a lábfejem egyszerűen kifordult a helyéről. Miután igen magas a fájdalomküszöböm, egy elegáns mozdulattal visszarántottam, és csináltam még két Surya Namascarat, majd kissé bicegve, de azért büszkén hazasétáltam. A lábfejem estére akkorára dagadt, mint a Kis hableány Ursulájának tokája, de még ez sem ingatott meg hitemben, miszerint semmi bajom, és majd elmúlik a duzzanat. Elvégre nem hagyhattam, hogy holmi kis húzódás tönkretegye a karácsonyt és a szilvesztert.

A következő néhány hétben mindent elkövettem, hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról: órákat töltöttem a Shuk HaKarmerlen az ünnepi vacsorához zöldségeket válogatva, nagyokat kirándultunk Yaffon, az arab óvárosban és még Jeruzsálembe is elmentem néhány baráttal, ahol egy ügyes kezű (vagy csak lusta) Dj-nek köszönhetően egész éjszaka Britney „The Singles Collection” válogatás lemeze szólt, így természetesen ropram egész éjjel. Másnap áhítatosan bejártam a Biblia Földjének Múzeumát, és mire visszaértem Tel Avivba, akkora volt a lábam, hogy nem tudtam lehúzni róla a skinny jeanst. Matan unszolására hívtunk egy dokit, aki rápillantott a lábamra, és felírt egy kis Diclofenac gélt – a következő napokban ezzel kezegettem a lábfejemet, és még mindig bizonyos voltam benne, hogy minden a legnagyobb rendben van. Eljött a szilveszter éjszaka, melyet egy Gossip Girl stílusú, Blair Waldorf-féle nálam alvós bulival ünnepeltünk, és egész éjjel táncoltunk Madonna elfelejtett, nyolcvanasévek-beli klasszikusaira. Ám miután elmúltak az ünnepek, a lelkesedésem is alább hagyott, és úgy döntöttem: ideje megtudtni, miért nem fér bele a lában Hamupipőke üvegcipellőjébe. Tegnap végül eljutottam a röngtenre, ahol kiderült: az ötödik lábközépcsontom gyakorlatilag kettétört, ma pedig haladéktalanul gipszbe bugyolálták a jobb lábamat. A legviccesebb az egészben az, hogy az orvosok egy része üvöltött mérgében, a másik pedig fulldokolt a röhögéstől, hogy szemrebbenés nélkül végigbuliztam és kirándultam két hetet, törött lábbal, amikor a „metatarsal fracture” – ahogy ezt a traumát nevezik – köztudottan az egyik legfájdalmasabb csonttörés.

Számomra a legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy emiatt tegnap nem jutottam el a kedvenc szórakozóhelyem Lady Gaga partijára, és hogy három héten át nem horhatok slim leg farmert. Vígasztal a tény, hogy még sosem volt eltörve semmim, így kiskorom óta irigyeltem azokat a gyerekeket, akik telerajzolhatják a gipszüket, és az, hogy a balesetemnek rendkívül menő neve van: a zsargon „dancer’s fracture”-ként, azaz „táncosok töréseként” emlegeti. Azt hiszem, ezt a kitüntetést igazán kiérdemeltem…