Kísért a múlt
Tudom, hogy nem vagyok teljesen normális, de ma hirtelen jött felindulásból beleöntöttem egy tasak NeoCitránt a számba – hátha így hamarabb múlik a torokfájás. A köhögés ugyan maradt, de a savanykás kristályok meglepő módon épp úgy működtek, mint Harry Potter hopp-pora: egy fuvallat magával ragadott, és azonnal a legendás nyolcvanasévekben éreztem magam. Emlékeztek a letűnt korok italporaira, amiket az ujjunkkal lapátoltunk a szánkba? Ezek az őskövületek megváltoztatták a világot, irányzatokat, stílusokat teremtettek, és utat törtek a mi világunknak – amelyeken a következő gneráció fog röhögni – épp ilyen jóízűen.
“Sórámusszifoj, dzséjumdzsíjá szóréféssonlá…”
Vintage kütyük – Game Boy, Commodore, Walkman
A Game Boy megjelenésének napján többen is hallani vélték, ahogy Tetris-gépek ezrei sírtak fel egy pillanatban a világon, hiszen tudták hogy leváltja őket egy új és persze sokkal menőbb játék. A kvarcmobilok császára, cserélhető kazettáival és halálosan idegesítő zenékkel rabolta el videójátékok szerelmeseinek szívét. Ő kísért minket a balatoni üdülő felé a vonaton, és ő könnyítette meg, hogy elviseljük a busz leghátsó soraiban ülő fiúkat az osztályiránduláson. Super Mariohoz hasonló sztárokkal vadászhatunk csillagokra és gombákra, ha pedig csajos kedvünkben voltunk, játszhattunk Barbie-val, vagy a Disney hercegnőkkel is. Igaz, egy-egy játékkazetta megvásárlásáért hónapokig fölöztük az osztálypénzt.
A walkman, vagy viccesebb nevén sétálómagnó természetesen sehová sem sétált önállóan, sőt ha az elem merülőben volt, még szalagot sem vitte rendesen. De hát ki akadt fenn ezen azokban az időkben, mikor suliba menet telt basszusokkal dübörgött fülünkbe Szandi Szerelmes szívek című kazija? Az első walkmanek méretükben a kisebb rádiósmagnóval vetekedtek, ám még mielőtt tökéletesíteni lehetett volna az invenciót, megjelent a CD, vele együtt pedig a Discman… amely időközben szintén eltűnt a süllyesztőben. Vajon mi lesz a sorsa az IPododnak húsz év múlva?
Emlékszel még azokra az időkre, amikor a számítógéped nem, hogy a táskádban, de az asztalodon is alig fért el? Ha te már egy másik generáció szültte vagy, akkor sem mehetsz el a legendás Commodore 64-es computer mellett – már csak azért sem, mert akkora, hogy lehetetlen nem észrevenni. A világ első színes, hordozható számítógépe 11 kilót nyomott, és egy külön bőrönd kellett a szállításához. Különböző elemekből összeállítható gépezet monitorja maga a televízió volt, és elsődleges célja az volt, hogy őseink lenyűgözzék vele a szomszédokat… még úgy is, hogy masinát sokan következetesen Komondor 64-nek nevezték.
Vintage style – Pony Flips, plasztik cumi, kreppelt haj
A tévéshop megjelenésével bennünket is elárasztottak a rendkívül csábító, ám legalább annyira haszontalan tárgyak. Közülük talán a legemlékezetesebb a Pony Flips volt, amely hosszú éveken át tartotta lázban a lányokat, és egy pillanat alatt letúrta a trónról az úgynevezett Madonna-hajgumit. Nem csoda, hiszen egy csúzli formájú drótdarabka segítségével bárkinek operabál-frizurája lehetett, a legjelentéktelenebb sulibuli alkalmából is. Az árban benne foglaltatott a „Pony Flips Stílus Kalauz” füzetecske is, és természetesen nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy nagyon vigyázzunk, mert a terméket hamisítják. Egy drótdarabot.
A nyolcvanasévek vége felé a semmiből robbant be az iskolák trafikjaiba a műanyag cumik, amelyeket a nyakunkban, a fülünkben, az iskolatáskánkon és a cippzárjainkon is hordtunk. A legfelkapottabb az a változat volt, amely áttetsző volt, és belül csillámpor sokkolta az irigy osztálytársnőket. Egyes iskolákban a cumik színei jelentéssel is bírtak: ha valaki feketét hordott, az punk volt, aki pedig pirosat, annak épp megjött. Guszta…
A százforintos boltokban és a kínai piacokon még ma is fellelhető az a hajsütővas, amelnelynek barázdált lapja a cikkcakkos frizurát hívatott megteremteni. Magyarországon a Marcellina nevű, szaxofonnal és bőrdzsekivel nyomuló popsztár hozta divatba. Szexi lédi című dala ugyan nem lett örökzöld, de a frizuráját minden tinilány másolta. Ha nem volt sütővasunk, képesek voltunk egész éjszaka fonogatni a hajunkat, hogy az apró fonatokat kibontva Marcelina sérónk lehessen, és azt se bántuk, hogy három ilyen akció után olyan állapotban volt a tollunk, mintha sósavval öblítettük volna át. Hogy a Grease klasszikus mondatát idézzük: “A szépségért meg kell szenvedni, Sandy…”
Vintage hétköznapok – téli fagyi, emlékkönyv, Moncsicsi, lambada
A téli fagyi tipikusan az a dolog, amit az emlékek szépítenek meg. Ma nosztalgiával gondolunk vissza az ízetlen, barna vajkrémre, amelyben beazonosíthatatlan, apró szemcsékre harahattunk rá – pont, mintha margaringa kevert homokot ennénk. Az édesség a ugyan a fagylatot hivatott helyettesíteni, valójában annyi köze volt hozzá, mint Geronazo Mariának Audrey Hepburnhöz. A legrosszabb még hátra van: a tölcsér a zacskóban puha és gumiszerű lett, így nem, hogy nem roppant a fogunk alatt, de egyenesen rágós volt. Ennek ellenére ez volt a kedvenc deszertünk – amíg meg nem érkezett a szájban pattogós robbanócukorka.
Az emlékkönyv evolúciója nagyjából Barbie-éhoz hasonlítható: ártatlan kislányként indult, majd dögös csaj lett belőle, végül pedig könnyűvérű nőciként teljesedett ki. A puha-borítós, csatos füzetkéket felváltotta a cirádákkal díszetett, lakatos változat, majd végül kialakult a „barátság füzet” kultúrája, amelynek már az volt a lényege, hogy ki ír bele nagyobb malacságokat. Míg kiskorunkban az „A barátság sejemzsinor, ám he egyszer elszakad / össze lehet kötni, de a csomó megmarad.” Jellegű, szentimentális üzenetek hódítottak, később jött a „Te kis piszok, nem látod, hogy titok?”, míg végül olyan jellegű kérdésekre kellett válaszolnunk a hasábjain, hogy „Te becsukod a szemed smárolás közbe’?
Valószínűleg maga a dizájner sem tudná pontosan meghatározni, milyen élőlényre emlékeztet leginkább ez a majomszerű képződmény. A Moncsicsi a Teletubby-k elődjeként meghódította a világot, és nem volt olyan kislány, akinek ne ült volna az ágyán, vagy lógott volna a kulcstartóján az ujjszopó kisállat. A plüssbevonat különleges képessége az volt, hogy olyan erővel szívta a magába a port, mint egy ipari takarítógép, így a Moncsicsi gazdái állandó allergiás tünetet produkáltak, míg a majomka el nem tűnt a padláson egy „kiskori játékok” feliratú doboz mélyén.
A tiltott tánc néven elhíresült, csípőficam-veszélyes gyakorlatot a Kaoma nevű francia pop formáció hozta divatba. 1989-ben, a Magyar Népköztársaság bukásakor az egész világ arról álmodott, hogy valami egzotikus szigeten, bambuszok és pálmák között, pipacsszoknyában ropja egy félmeztelen, afrofrizurás bennszülöttel – mindezt a Lambadának köszönhetően. A Kaoma egyébként még Budapesten is járt, ám mivel egyetlen dallal nem tudtak végigzenélni másfél órás koncertet, a küzdőtér lassan kiürült, és ezzel a Lambada-korszak véget is ért – talán már csak Shakira hiszi azt, hogy egy napon feltámaszthatja.
Ledarálni a kávét a pénztár után, az élelmiszerboltban? Megetetni a Tamagochit, különben meghal? “Alábeszélős” filmeket nézni, amelyekben egyetlen hang tolmácsolja végig a mozit, persze minden érzelemtől mentes hangon? A Lutra album védett állatos matricáit cserélgetni az óra közti szünetekben, és füzetbe ragasztani őket? Ezek mind olyan emlékek, amelyek ma már olyan ködösek, hogy talán csak egy újabb tasak száraz NeoCitránnal leszek képes felidézni őket…
Neked mi hiányzik legjobban?
A cikkem teljes, szerkesztett változatát a márciusi Cosmoban találod!






























