Archívum: 'Magyarország'


Ledőltem a Díványra!

Írta márc 20 2014

Drága jóbarát, míg a steinerkristof.com egy napon új életre kel, és feltámadik, mint hamvából a főnix a Harry Potterben, kövesd írásaimat a Díványon és a Facebook oldalamon! Angol nyelven továbbra is blogolok a WhiteCityBoy blogon – az ehhez kapcsolódó Facebook oldalamat itt találod. De van ám még tovább is!

Magyarul ugyanis – a nyomtatott lapok mellett – az Index.hu populáris kult potrálján folytatom az írást: vegán receptekről, könnyű spiritualitásról, filmekről, dalokról, utazásról, életről-halálról mesélek, ahogy azt már tőlem megszokhattad.

IDE KATTINTVA MINDIG MEGTALÁLOD AZ INDEX / DÍVÁNY ROVATOM LEGFRISSEBB, ÉS ARCHIV CIKKEIT IS.

IDE KATTINTVA AZ INDEX “Nesze!szer” BLOGON VASÁRNAPONKÉNT MEGJELENŐ ÚTJEZŐIMET OLVASHATOD.

EZEK ITT PEDIG KORÁBBI CIKKEK TŐLEM ÉS RÓLAM AZ ORIGO / LIFE.HU-N 

ITT KÖVETHETSZ FACEBOOKON – ÍGY NEM MARADSZ LE A NYOMTATOTT SAJTÓBAN MEGJELENT ÍRÁSAIMRÓL. 

Boldog hanukarácsonyt!

Írta dec 08 2012

Megérkezett a december, ilyenkor pedig mindannyiunk szíve csordultig telik szeretettel, és arra gondolunk: mit adhatnánk azoknak, akik fontosak nekünk – persze nem csak fizikai szinten. Jóllehet, sokak fülében furcsán cseng, egy buddhista szellemben nevelt, Tel Avivban élő fiú, áhitatosan díszíti a fát, és csomagolja az ajándékokat, de számomra mindez sokkal inkább a szeretetről és a nosztalgiáról szól, mintsem bármiféle valláshoz kapcsolódó áhítatról.

2011, Izraelben ünnepeltünk

Az olyan, egész világot lázban tartó ünnepek, mint a karácsony, olyasvalamire hatnak, amelyre a tudomány nélkülünk, “kis emberek” nélkül képtelen volna: a kollektív tudatra. Ez egy olyan szint, ahol mindannyian képesek csodákat tenni. Az adventtal csaknem egy időben esedékes hanuka – függetlenül bármiféle vallástól vagy felekezettől – a csodák ünnepe. A hagyomány szerint egy picike olaj, amely csupán egyetlen napig loboghatott volna, elegendő volt ahhoz, hogy nyolc napon át életben tartsa a tüzet a szent gyertyatartóban – az emberek hitének, bizonyosságának köszönhetően. Ez ellentmondott minden fizikai törvénynek, mégis megtörténhetett, mert azon az éjszakán a sok lélek egyként ragyogott. Ez nem más, mint a kollektív tudat ereje. Éppen ezért a téli ünnepek időszaka a legnagyszerűbb arra, hogy csodákat tegyünk a saját életünkben és másokéban egyaránt. A december – a nyilas hava – a csodák, az áldás és a fény hava: ilyenkor mindent megkaphatunk, amire valaha vágyakoztunk. Ám ilyenkor is emlékeznünk kell rá, hogy az ajándékok sokszor nem egy masnival átkötött dobozban érkeznek, hanem nehézségek és kihívások formájában. Az ünnepek alatt különösen fontos, hogy tudatosítsuk magunkban az igaz hálát: ha nem becsüljük meg a minket körülvevő ajándékokat, az ünnep-hozta áldások hamarabb eltűnnek, mint a hótakaró hátsó kertünkből. Bár szépséges a zsúfolt bevásárlóközpontban, műhóval lefújt, zenélő izzókkal és üveggömbökkel teleaggatott karácsonyfa, ám az erdőben, hóval borított ágakkal, tobozokkal ékes fenyőfa még gyönyörűbb. Sokszor észre sem vesszük, hogy olyasmit próbálunk különlegessé varázsolni, ami valójában eredendően tökéletes volt.

2010, Londonban ért a karácsony. A képen Diego macskánk, naná, hogy az ünnepi asztalon

Nem az számít, hogy ebben az időszakban Jézus Krisztus születésének napjáról, a nyolc napon át égő olaj, a Hanuka csodájáról, vagy szimplán csak az épp az év leghosszabb éjszakáiról emlékezünk meg, ahogy azt a napkultusz követői tették egykor. Ami fontos, hogy az ünnep ne az őrült vásárlásról, a másokkal és magunkkal szemben támasztott elvárásokról, vagy a féktelen lakomákról szóljon, hanem az önzetlen, feltétel nélküli szeretetről, és a békét-hozó, határtalan fényről. Emlékeztessük magunkat minden korty ital, minden falat étel, sőt, minden kimondott szó előtt: mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ez a világosság az egész világot beragyogja! Ebben az időszakban, amikor a boltok csillogó kirakatai őrült vásárlásra, a megfelelési kényszerünk pedig maximalizmusra és perfekcionizmusra csábít minket a legfontosabb talán – és ez sokaknak furcsán hangozhat – az, hogy adjunk alább az elvárásainkból. Nem kell ahhoz karácsonynak, vagy hanukának lenni, hogy depresszióba zuhanjunk, mint ahogy ahhoz sem, hogy eufórikus boldogságban ússzunk. Ez a hét betűs szó valójában épp olyan napot jelöl, mint az összes többi: nem azért, mert ez is egy átlagos hétköznap, hanem azért, mert minden egyes nap áldott. Minden egyes nap ünnep – nem csak decemberben. Néha nehéz nem elfeledkezni róla, hogy a boldogság lehetősége mindig velünk van. Amikor minden a kedvünk szerint történik, világosan látjuk, milyen szerencsések vagyunk, de amint egy árnyalattal sötétebb lesz a világunk, már el is felejtjük, hogy mi magunk vagyunk a Fény forrásai.

2010, London – séta a parkban, szenteste

“Ez az én decemberem lesz!” – olvastam a havas sugárutakról és korcsolyázó balerinákról megosztott képek alatti üzenetet, amint elmúlt éjfél, és a bronz vörös november ezüstös decemberbe fordult át. Kinéztem az ablakon: zöldellő lombok és apró, rózsaszín bárányfelhők… itt, Tel Avivban bizony nyoma sincs az ünneplésnek. Napközben 20-25 fokra is felmegy a hőmérséklet, karácsonyfát pedig csak az oroszok lakta negyedben lehet látni – de az is inkább emlékeztet egy Mekis gyerekzsúr díszleteire. Eszembe jutott, ahogy ropogott a hó a sárga csizmám talpa alatt Csillaghegyen, ahol felnőttem, ahogy a Mama öles mozdulatokkal keverte a krumplipürét, mert csak úgy szerettem, ha “nincs benne golyó”, és ahogy a Papával sétálgatva csodáltam a “lecsó színú lámpák” fényét… így neveztem kiskoromban a vörösesen izzó utcai lámpákat. Hiányozni kezdett, ahogy húszévesen – már a saját lakásomban a Szív utcában – szégyentelen mennyiségű dekorációval aggattam tele az otthonomat, és a barátaimmal Disney filmeket nézve bevackoltuk magunkat a kanapéra, miközben Neo Citránt kortyolgattunk – pedig nem is voltunk betegek, csak a “feeling” kedvéért. Egyszeriben mindez olyan távolinak és lehetetlennek tűnt, hogy – bár igyekeztem egy külső szemlélő számára nyilván meglehetősen mókás – ajakbiggyesztéssel megakadályozni, végül kicsordultak a könnyeim.

2012, Tel Aviv – karácsonyfa dekorálás 20 fokban

Ma reggel hat körül arra ébredtem, hogy valami fahéjas- narancsos illat csiklandozza az orromat, de nem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget neki, mert szinte biztos voltam benne, hogy álmodom. Aztán néhány perccel később – amikor már egészen közel éreztem magamhoz az aromát – kinyitottam a szemem. A kedvesem egy kandírozott narancshéjat tartott a kezében – közvetlenül az orrom alatt -, én pedig reflex-szerűen kiharaptam az ujjai közül és elmosolyodtam. “Hmm…!” – értékeltem szavak nélkül a csodálatos ébredést, ő pedig így felelt. “Sajnos nincs több… mert a nagy részük a karácsonyi muffinban van, a sütőben.” Felültem az ágyban – a vitrinszekrényen gyertya pisklákolt, a bakelit lemezjátszóból pedig a Euritmics “Winter Wonderland”-je muzsikált. A csücsörítés újra utolért… és már folytak is a könnyeim, de ezúttal örömömben. “Még szerencse, hogy eszembe jutott, hogy itt a december! Másként elmúlt volna az elseje, a másodika, a hatodika, a huszadika… anélkül, hogy ünnepeltünk volna.” mondta Matan, és az asztalra tette a fahéjas kávét, majd megjegyezte: “Szereznünk kellene két karácsonyi bögrét. Megbízhatlak ezzel a feladattal?” Világossá vált: bár egy szóval sem említettem neki az előző éjszaka démonjait, ő értette. Pedig – tekintettel arra, hogy Izraelben született – neki a karácsony annyi, amit tőlem “tanult” az elmúlt hat év során. És bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez lényegtelen külsőségekről szól, számomra világos volt: a kedvesem tényleg kristálytisztán látja, mi is a karácsony lényege. Az egymásra való odafigyelés, a törődés, és szeretteink szépséges lelkének becézgetése, alkalmanként pedig a sebek begyógyítása – szeretettel.

2011, Budapest, New York kávéház, szenteste – ide “szöktünk” a barátokkal vacsora után

A legszebb az egészben azonban mégiscsak az, hogy ha előző éjszaka nem érzem azt az óriási ürességet a szívemben, akkor másnap reggel feleennyire sem tudtam volna értékelni a narancsos-mandulás muffint. Talán felkeltem volna, és azt mondtam volna: “Karácsony?! De ragyog a nap odakinn, menjünk le a partra!” Ám hála a röpke kétségbeesésemnek a szívem sokkal több szépség, boldogság, gyengédség, szeretet, fény befogadására volt képes. Ekkor értettem meg: minél nagyobb űr keletkezik bennünk egy-egy krízishelyzetben, annál több hála fér belénk. Azon pedig már szinte meg sem lepődtem, hogy miután megnyitottam a mail postafiokomat szembesültem vele: a Kabbala Központ napi útravalója így szólt… “A zűrzavaros és aggasztónak tűnő pillanatokban vannak elrejtve a legnagyobb áldások.” Ha bizonyosak vagyunk az Univerzum rendjében, akkor fedezzük, milyen igaza van Yehuda Bergnek, aki – bármi történjen is éppen – azt tanítja: „Ez is érted van. A Fény azt akarja, ami a legjobb nekünk. Mindig.”

Fényességes ünnepeket mindenkinek!

(A bejegyzés a Nesze!szer blognak írt ünnepi írásaimból született. Minden vasárnap este új “Heti Útjelző” a neszeszer.blog.hu címen.)

Meghívó – Érezd a Hanuka varázsát és örömét.

E nyolc nap során hatalmas mennyiségű Fény áll rendelkezésünkre: a csodák karnyújtásnyira vannak, és ezt a tudatunkban is érezzük. A kabbala szerint ilyenkor a rejtett Fény (vagy ha’ganuz) feltárul mindannyiunk előtt. Ez az univerzális ünnep egy kozmikus időkapu, mely nyolc varázslatos napig nyitva áll. A gyertyák fényében kabbalisztikus meditációkkal elénk tárulhat az az élet, amire vágyunk, és amit megérdemlünk. Bár saját magunkért is meditálunk, de egyúttal az energia és fény csatornáivá is válunk, hogy ezek az egész világot beragyoghassa a Fény. A Hanuka nemcsak a gyertyagyújtásról szól, hanem arról, hogy belépünk a csodák birodalmába.

ÉLŐ KÖZVETÍTÉS A LONDONI KABBALA KÖZPONTBÓL: 2012. DECEMBER 8-16. A gyertyagyújtások időpontjai:

December 8. szombat 20:30
December 9. vasárnap 18:00
December 10. hétfő 20:00
December 11. kedd 19:30
December 12. szerda 19:00
December 13. csütörtök 21:30
December 14. péntek 16:00
December 15. szombat 18:00

Regisztráció itt! Ár: 10 Euro a 8 napra / INGYENES a www.UKabbalah.com PREMIUM tagsággal rendelkezőknek

Mind kiválasztottak vagyunk!

Írta nov 27 2012

“Itt az ideje, hogy felmérjük, hány zsidó ül a parlamentben és a kormányban!” csattant fel Gyöngyösi Márton,  jobbikos képviselő tegnap a Parlamentben.  Úgy fest, Magyarországon néhányan (ismét) eljelejtették, amit Teréz Anya tanított: “Ha mindenki tisztán tartaná a saját portáját, az egész világ tiszta lenne.” Ám hibásokat keresni a mocsokért mindig sokkal könnyebb… Hajónaplók című könyvemből idézek.

“A világunkban évezredek óra dúl a harc, és a téma mindig ugyanaz: „te más vagy mint mi, mi jobbak vagyunk”. Ennek a rendkívül irritáló és egoista gondokodásmódnak az áldozatai vagyunk mindannyian, akik este bekapcsoljuk a híreket, és komolyan elhisszük, hogy objektív képet alkothatunk a világról az ott látott képek alapján. „A zsidók bombázzák Palesztínát.” modja valaki, nekem pedig csörög a mobilom, és a Gázai övezetben élő közeli barátaim hívnak, hogy ne aggódjak értük, mert lent vannak az óvóhelyen, és minden oké. Hát azt kell mondjam, hogy nem. Semmi sem oké.

A kabbala szerint kiválasztottnak lenni nem azt jelenti, hogy a zsidók jobbak volnának az arabknál, keresztényeknél, vagy akár a Justin Bieber rajongóknál. A kabbala szerint senkinél sem vagyunk jobbak, de lehetünk önmagunk legjobb változatai. Aki a változás útját választja, kitör a fogságból, kettéválasztja a káosz tengerét, és megtalálja az ígéret földjét a szívében. A bibliai időkben az izraelitáknak sikerült mindez, és ezért a mai leszármazottaik mind felelősséggel tartoznak azért, hogy az emberiség eszébe vési –e végre: a csodák nem maguktól történnek, hanem mi valósítjuk meg őket azzal, hogy képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, elfogadni, és tudatában annak, hogy sosem látjuk a teljes képet, küzdünk az élet édes nehézségeivel. Mindannyian egy olyan nemzedék leszármazottjai vagyunk, amelynek tagjai hittek a csodákban. Mind ugyanazt az isteni szikrát hordozzuk magunkban, de a saját ítélkezésünk eltakarja előlünk az embertársaink tökéletességét.

Kiskoromban ünnepi pillanatként éltem meg, mikor kiraktam a matróz-zakóm gallérjára a piros-fehér-zöld kokárdát. Az elmúlt évek eseményei azonban olyan mélyen megváltoztatták bennem e három szín feltüntetésének jelentését. A vadnacionalizmus annyira megtépázta a magyarságtudatomat, hogy végül arra az álláspontra kellett jutnom: a világ polgára vagyok, mint minden ember, állat, virág és kavics, és ennél több “hovatartozásra” nincs is szükségem. Hiszen itt mind egyek vagyunk. Néhány éve Budapesten sétálva egy kislány rámkiáltott: “Kristóf, én vettem le a kendőt!” Eszembe jutott, hogy pár hónapja egy tinilány a tanácsomat kérte: a muzulmán mamája ragaszkodik hozzá, hogy viselje a kendőt, ő viszont nem érzi szükségét, hiszen a spiritualitást nem a külsőségek határozzák meg. Amikor felimertem a lányt, spontán magamhoz öleltem.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy mindegy, ennek a kislánynak a szülei Szaud-Arábiából, Törökországból vagy Óz birodalmából valók, én épp olyan honfitársamnak érzem őt, mint bárki mást, aki bátran, másokat szeretve, tisztelve és elfogadva keresi a saját ösvényeit. Zsidó-arab-cigány-magyar-meleg-lábfetisiszta-képregénygyűjtő… kit érdekel? Mind egyre megy. Mind kiválasztottak vagyunk. ”