A lemondás művészete a szerelemben
„Nálunk mindig minden úgy van, ahogy én akarom.“ hallottam egy fiatal anyuka büszke vallomását Tel Aviv tengerpartján sütkérezve. „Oh, jó neked. Én gyűlölöm, hogy mindig nekem kell alkalmazkodni.“ felelt a barátője, és ezzel a lendülettel eldobott egy égő cigarettacsikket a fövenyen. A lábaimat a tengerbe lógatva elmerengtem… vajon miért van az, hogy a társadalmunk arra nevel minket: minél „betörhetetlenebbek“ vagyunk, annál kevesebbet érünk?
W/E
A világtörténelem egyik legromantikusabb, és legtanulságosabb szerelmi története kétség kívül VIII Edward és Wallis Simpson románca volt. Anglia királya beleszeretett egy kétszeresen elvált, botrányokkal foltozott-életű amerikai nőbe, és amikor a kormány nyomására választania kellett a trón és a szerelem között, az utóbbi mellett döntött. Tudván, hogy nem csak a koronáról, de a jóhíréről, a családja támogatásáról, a népe szeretetéről, és az otthonáról is le kell mondania. A napokban olvastam az egykori uralkodó önéletrajzát, amelyben azt írja: „képtelen lettem volna elviselni a koronám súlyát az asszony támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok“. És bár sokan nem gondolnak rá, de valójában Mrs. Simpson éppen annyit áldozott fel a szerelemért, mint az uralkodó: egy életre meggyűlölte őt az arisztokrácia, a britek pedig kikiáltották közellenségnek. Edward és Wallis évtizedeken át éltek egy párizsi szállodában – a királyi palota helyett -, viszont kaptak valamit a sorstól, amit egyetlen kékvérű sem mondhat magáénak: megnyerték a küzdéshez való jogot. Olyan nehézségeket invitáltak a közös életükbe, amelyeknek a leküzdéséből színtiszta boldogság született.
Mindannyian, nap mint nap feláldozunk valamit a közös boldogság oltárán, amikor pedig csökönyösen ragaszkodunk a saját „külön bejáratú“ boldogságunkhoz, valahogy végül mindig rosszabbúl érezzük magunkat, mint ha a nehezebb utat, a változás, a változtatás útját választottuk volna. Az esküvője napját szinte mindenki élete legboldogabb napjaként emlegeti, pedig – ha jobban belegondolunk – ez az a nap, amikor önként, dalolva adtuk fel a „szabadságunk“ egy hatalmas szeletét. Egymás, a szeretteink, és az Ég színe előtt megfogadjuk, hogy hűségesek leszünk halálunk napjáig és mégtovább, és hogy támogatjuk a párunkat jóban-rosszban. Senki sem mondja azt a menyegzőjén: „Igen, akarlak, de kompromisszumra tőlem ne számíts.“ Egyetlen feledhetetlen napon tisztán látjuk, milyen földöntúli boldogsággal ajándékoz meg, ha képesek vagyunk feladni az önző érdekeinket, és őszinte, szívünk mélyéről fakadó áldozatot hozunk. Amikor pedig teljesült a csoda, és lelki társakként állunk szemben a világ viharaival, valahogy tovatűnik ez a lelkesedés, és minden olyan pillanat, amikor le kell mondanunk valamiről fájdalmas lelki örlődéssel jár. „Miért én hozzak áldozatot? Miért nem ő?“ És közben észre se vesszük, hogy minden olyan pillanat, amikor lehetőségünk van a lemondásra, valójában ajándék a sorstól. Nem csak példát mutathatunk a kedvesünknek, de kezébe adhatjuk a lehetőséget, hogy saját jószántából adja át azt, amit oly elszántan, ellentmondást nem tűrő hangon követeltünk.
„Bárcsak engem is szeretne valaki annyira, hogy még a királyságáról is lemondjon értem.“ sóhajtozhatnánk, de nézzünk csak körül a saját „birodalmunkban“. Alig akad olyan nő, aki ne mondhatná el magáról, hogy a kedvese feláldozott érte valamit. Egy élő fociközvetít egy romantikus vacsora kedvéért, vagy egy sört a haverokkal a családi béke kedvéért, sőt, talán a „mama pici fia“ státuszt is a szülők akarata ellenére történő házasság kedvéért. A napokban olvastam, hogy brit és amerikai bulvárlapok élvezettel csámcsognak a tényen, hogy Guy Ritchie a legnemesebb szervét is hajlandó volt megcsonkítani Madonna kérésére, amikor (volt) felesége elmagyarázta neki a körülmetélés spirituális jelentőségét. Ami engem illet, én cseppet sem találom nevetségesnek, ha egy szerelmes férfi bízva egy ősi bölcsesség fizikai világunkban való manifesztálódásában kés alá fekszik. Épp ellenkezőleg: bátor és romantikus, bölcs döntésnek látom. Bármily furcsán hangzanak ezek az „áldozatok“ egy kívülálló számára, valójában mind a szerelem gyümölcsei. Egy ideális kapcsolat – véleményem szerint – nem két állat ösztöneinek összecsapásairól, két kőkemény ego állandó párharcáról szól, hanem – csúnya szóval élve – arról, hogy mindkét fél hajlandó „papucsként“ viselkedni a másikért. Melegíteni a lábát, ha fázik, megóvni attól, hogy belelépjen az élet tüskéibe.
Ha pedig mindketten képesek vagyunk önzetlenül óvni a másik lépteit, többé nem kell felhánytorgatnunk: „Annyi áldozatot hoztam érted.“ Helyette azt mondhatjuk majd: „Köszönöm, hogy egy életen át gyakorolhatom melletted a lemondás művészetét.“
