A barátok és a bizonyosság
A Lélekbonbon című kötetemben van egy fejezet, amelynek „Furcsa anyuka“ a címe. Arról mesélek benne, hogy bámulták a mamámat a tanárok és a diáktársaim a suliban, és milyen szokatlan szokásokkal ékeskedett az én édesanyám. Nos, ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy a konvencionális lét az egész családomtól távol áll: gyakran előfordul, hogy felhívom az apukámat, aki azt mondja a telefonba, „Visszahívlak, épp meditálok.“, vagy hogy a nagynénémtől kapok egy sms-t: „Tündérbabuk vagytok.“ És akkor még nem is meséltem a meglehetősen különc barátaimról, akikkel az idei karácsonyt (is) töltöttem…
A mi kis családunk a 1001 Caf’éban, Londonban.
Sabinával és Garry-vel Londonban találkoztunk, amikor tavaly beiratkoztam a Goldsmith Egyetem kultúraírás kurzusára. A kelet-londoni házunk a Millfilelds Roadon állt, egy köpésnyire a „Murder Mile“-nak csúfolt Clapton tavacskától, ahol a kétezresévek elején állandóak voltak a késelések. A ház maga sem volt éppen a Ritz szálló: az ablakpárkányokat vastagon beborította a szutyok, a konyhában legfeljebb az egerek főztek – terveket, hogy eltulajdonítsák a kajamaradékokat -, a szobákban pedig foltos padlószőnyeg árulkodott róla: ez a viktoriánus vityilló inkább afféle átmeneti szálláshely, mint otthon. Ugyanakkor olcsó volt, és praktikus, hiszen minden „londoner“ tudja, hogy Kelet-London – Hackney, Dalston, White Chapel és Bethnal Green – a brit metropolisz bohém művésznegyede.
Számomra persze nem is volt kérdés, hogy a ház, és annak lakói hamarosan gyökeres változáson mennek majd keresztül: első lépésként kitakarítottam a konyhát, és szokásommá vált, hogy reggel tortával vagy muffinnal, és egy kis üzenettel várom az akkor még egymással is alig-alig kommunikáló lakótársakat. „Helló, én egy citromos-áfonyás pite vagyok, léci egyetek meg!“ A magányos majszolással inuló reggelek hamar közös kávézásba torkollottak, majd beindultak a nagy, közös főzések, ezzel együtt pedig a ház is felébredt százéves álmából: otthonná változott. Sabina, a bangladesi származású főbérlő egymás után hozta haza a régi, „lelke van“ típusú kisbútorokat, festményeket, teáskészleteket és egyéb, behatárlhatatlan funkciót betöltő tárgyakat a charity shopokból, az arcán rózsaszín csillagtetoválást viselő, skóciai Garry pedig tucatszámra sütötte a kenyereket, és fűszernövényekkel ékes mini-parkká változtatta a korábban derékig érő gazzal borított kertet. Sabina, Gary, én, és szerelmem, Matan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és mire elérkezett a karácsony, már olyanok voltunk, mint a zselé meg a csoki a szaloncukorban: elválaszthatatlanok voltunk egymástól.
Idén ősszel ők ketten adtak össze minket Tel Avivban a hüpe alatt, és persze ebben az évben is együtt ünnepeltük a karácsukát – a karácsony és a hanuka fúzióját -, ezúttal Budapesten, egy szlovákiai kiránduláson, és ismét Londonban. Hatalmas lakomákat csaptunk közös barátainkkal, korábbi lakótársainkkal – hiszen aki a Millfields Roadon töltött idők során velünk volt, az örökké ennek a furcsa kis családnak a tagja marad. A két ünnep között pedig visszareppentünk a brit fővárosba, hogy – tavalyi, hagyományteremtő pantomim látogatásunkat megismételve – a Hackney Empire színházban megnézzük a Hamupipőke társadlomkritikával és humorral megfűszerezett változatát. Ilyenkor teljes erőbedobással éneklünk, és kajabálunk a színpadon interaktív kommunikáló színészekkel.
Az ünnepek elmúltak, és ezzel egyidőben mi is visszarepültünk sokadik otthonunkba, Tel Avivba. Másfél esztendő után most előszőr fordul elő, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb a mi „fura barátainkkal“. Bár csak néhány napja, hogy elbúcsúztunk egymástól William Blake sírhelye mellett – ide zarándokoltunk el egy utolsó, közös piknikre. Az elmúlt év mindannyiunk számára olyan volt, mint egy csodálatos hullámvasút-menet: Garry levetette a félszegségét, és elmélyült a kabbala tanaiban, Sabina egy hétéves kapcsolatnak vetett véget, és otthagyva korábbi munkáit, mint telefonkezelő, és pultoslány, a BBC éttermáben kezdett dolgozni, és matematikát tanít egy kelet-londoni leányiskolában. A párom, Matan medikusból orvossá avanzsált, én a Goldsmith-kurzus után angol nyelven is elkezdtem publikálni az izraeli Time Out magazin meleg és leszbikus rovatának rendszeres szerzőjeként.
Segítettünk egymásnak megvalósítani az álmainkat, és közös álmaink is születtek: elhatároztuk, hogy 2012-ben nem csak élvezzük majd az sors-hullámvasút nyújtotta felemelkedéseket és zuhanásokat, de magunk vezetjük majd az életünk vonatát. És akármerre is vezetnek a sínek, egy biztos: december 27-én mindannyiunknak a Hackney Empire-ben a helye, hogy kurjongatva köszöntsük a karácsonyi pantomim jól ismert hőseit… és persze egymást, egy szoros, szívböl jövő öleléssel.
Teljes bizonyosség bizonytalan időkben
Mindannyiunkban ott rejlik az az erő, amivel megteremthetjük a saját valóságunkat, és valóra válthatjuk az álmainkat, amelyekkel ezt a zavaros világot kiránthatják a bajból – kezdve saját magunkkal. Gyere el egy különleges szemináriuma, ahol a kiderül, hogyan használhatod a tudatod erejét annak érdekében, hogy egy szebb világot teremts, és hogy kedvezőbb helyzetek, jobb lehetőségek táruljanak fel előtted.
Időpont: 2012. január 9., 19:00 Helyszín: Hunguest Hotel Griff, 1113 Budapest, Bartók Béla út 152. Regisztráció: www.kabbalahungary.net. Az írás a Life.hu számára készült.
