„Nálunk mindig minden úgy van, ahogy én akarom.“ hallottam egy fiatal anyuka büszke vallomását Tel Aviv tengerpartján sütkérezve. „Oh, jó neked. Én gyűlölöm, hogy mindig nekem kell alkalmazkodni.“ felelt a barátője, és ezzel a lendülettel eldobott egy égő cigarettacsikket a fövenyen. A lábaimat a tengerbe lógatva elmerengtem… vajon miért van az, hogy a társadalmunk arra nevel minket: minél „betörhetetlenebbek“ vagyunk, annál kevesebbet érünk?

W/E

A világtörténelem egyik legromantikusabb, és legtanulságosabb szerelmi története kétség kívül VIII Edward és Wallis Simpson románca volt. Anglia királya beleszeretett egy kétszeresen elvált, botrányokkal foltozott-életű amerikai nőbe, és amikor a kormány nyomására választania kellett a trón és a szerelem között, az utóbbi mellett döntött. Tudván, hogy nem csak a koronáról, de a jóhíréről, a családja támogatásáról, a népe szeretetéről, és az otthonáról is le kell mondania. A napokban olvastam az egykori uralkodó önéletrajzát, amelyben azt írja: „képtelen lettem volna elviselni a koronám súlyát az asszony támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok“. És bár sokan nem gondolnak rá, de valójában Mrs. Simpson éppen annyit áldozott fel a szerelemért, mint az uralkodó: egy életre meggyűlölte őt az arisztokrácia, a britek pedig kikiáltották közellenségnek. Edward és Wallis évtizedeken át éltek egy párizsi szállodában – a királyi palota helyett -, viszont kaptak valamit a sorstól, amit egyetlen kékvérű sem mondhat magáénak: megnyerték a küzdéshez való jogot. Olyan nehézségeket invitáltak a közös életükbe, amelyeknek a leküzdéséből színtiszta boldogság született.

Mindannyian, nap mint nap feláldozunk valamit a közös boldogság oltárán, amikor pedig csökönyösen ragaszkodunk a saját „külön bejáratú“ boldogságunkhoz, valahogy végül mindig rosszabbúl érezzük magunkat, mint ha a nehezebb utat, a változás, a változtatás útját választottuk volna. Az esküvője napját szinte mindenki élete legboldogabb napjaként emlegeti, pedig – ha jobban belegondolunk – ez az a nap, amikor önként, dalolva adtuk fel a „szabadságunk“ egy hatalmas szeletét. Egymás, a szeretteink, és az Ég színe előtt megfogadjuk, hogy hűségesek leszünk halálunk napjáig és mégtovább, és hogy támogatjuk a párunkat jóban-rosszban. Senki sem mondja azt a menyegzőjén: „Igen, akarlak, de kompromisszumra tőlem ne számíts.“ Egyetlen feledhetetlen napon tisztán látjuk, milyen földöntúli boldogsággal ajándékoz meg, ha képesek vagyunk feladni az önző érdekeinket, és őszinte, szívünk mélyéről fakadó áldozatot hozunk. Amikor pedig teljesült a csoda, és lelki társakként állunk szemben a világ viharaival, valahogy tovatűnik ez a lelkesedés, és minden olyan pillanat, amikor le kell mondanunk valamiről fájdalmas lelki örlődéssel jár. „Miért én hozzak áldozatot? Miért nem ő?“ És közben észre se vesszük, hogy minden olyan pillanat, amikor lehetőségünk van a lemondásra, valójában ajándék a sorstól. Nem csak példát mutathatunk a kedvesünknek, de kezébe adhatjuk a lehetőséget, hogy saját jószántából adja át azt, amit oly elszántan, ellentmondást nem tűrő hangon követeltünk.

„Bárcsak engem is szeretne valaki annyira, hogy még a királyságáról is lemondjon értem.“ sóhajtozhatnánk, de nézzünk csak körül a saját „birodalmunkban“. Alig akad olyan nő, aki ne mondhatná el magáról, hogy a kedvese feláldozott érte valamit. Egy élő fociközvetít egy romantikus vacsora kedvéért, vagy egy sört a haverokkal a családi béke kedvéért, sőt, talán a „mama pici fia“ státuszt is a szülők akarata ellenére történő házasság kedvéért. A napokban olvastam, hogy brit és amerikai bulvárlapok élvezettel csámcsognak a tényen, hogy Guy Ritchie a legnemesebb szervét is hajlandó volt megcsonkítani Madonna kérésére, amikor (volt) felesége elmagyarázta neki a körülmetélés spirituális jelentőségét. Ami engem illet, én cseppet sem találom nevetségesnek, ha egy szerelmes férfi bízva egy ősi bölcsesség fizikai világunkban való manifesztálódásában kés alá fekszik. Épp ellenkezőleg: bátor és romantikus, bölcs döntésnek látom. Bármily furcsán hangzanak ezek az „áldozatok“ egy kívülálló számára, valójában mind a szerelem gyümölcsei. Egy ideális kapcsolat – véleményem szerint – nem két állat ösztöneinek összecsapásairól, két kőkemény ego állandó párharcáról szól, hanem – csúnya szóval élve – arról, hogy mindkét fél hajlandó „papucsként“ viselkedni a másikért. Melegíteni a lábát, ha fázik, megóvni attól, hogy belelépjen az élet tüskéibe.

Ha pedig mindketten képesek vagyunk önzetlenül óvni a másik lépteit, többé nem kell felhánytorgatnunk: „Annyi áldozatot hoztam érted.“ Helyette azt mondhatjuk majd: „Köszönöm, hogy egy életen át gyakorolhatom melletted a lemondás művészetét.“

Lassan három hónapja, hogy második könyvem, a Lélekbonbon a boltok polcaira került, és hála nektek, az olvasóimnak, a kötet a karácsonyi szezon egyik igazi sikerkönyve lett. Ám ami ennél is fontosabb: naponta 3-4 olyan levelet kapok, amelyben ti mesélitek el történeteiteket, amiket a “bonbon” ihletett, és sok olyan olvasó is akad, aki vallja: egy-egy szösszenet egészen új irányt adott az életének. Összegyújtöttem néhány részletet a nekem küldött levelekből, hogy azok is kedvet kapjanak a “bonbonizáláshoz”, akiknek eddig még nem akadt a kezükbe a kötet…

A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

A Lélekbonbon című kötetemben van egy fejezet, amelynek „Furcsa anyuka“ a címe. Arról mesélek benne, hogy bámulták a mamámat a tanárok és a diáktársaim a suliban, és milyen szokatlan szokásokkal ékeskedett az én édesanyám. Nos, ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy a konvencionális lét az egész családomtól távol áll: gyakran előfordul, hogy felhívom az apukámat, aki azt mondja a telefonba, „Visszahívlak, épp meditálok.“, vagy hogy a nagynénémtől kapok egy sms-t: „Tündérbabuk vagytok.“ És akkor még nem is meséltem a meglehetősen különc barátaimról, akikkel az idei karácsonyt (is) töltöttem…

A mi kis családunk a 1001 Caf’éban, Londonban.

Sabinával és Garry-vel Londonban találkoztunk, amikor tavaly beiratkoztam a Goldsmith Egyetem kultúraírás kurzusára. A kelet-londoni házunk a Millfilelds Roadon állt, egy köpésnyire a „Murder Mile“-nak csúfolt Clapton tavacskától, ahol a kétezresévek elején állandóak voltak a késelések. A ház maga sem volt éppen a Ritz szálló: az ablakpárkányokat vastagon beborította a szutyok, a konyhában legfeljebb az egerek főztek – terveket, hogy eltulajdonítsák a kajamaradékokat -, a szobákban pedig foltos padlószőnyeg árulkodott róla: ez a viktoriánus vityilló inkább afféle átmeneti szálláshely, mint otthon. Ugyanakkor olcsó volt, és praktikus, hiszen minden „londoner“ tudja, hogy Kelet-London – Hackney, Dalston, White Chapel és Bethnal Green – a brit metropolisz bohém művésznegyede.

Számomra persze nem is volt kérdés, hogy a ház, és annak lakói hamarosan gyökeres változáson mennek majd keresztül: első lépésként kitakarítottam a konyhát, és szokásommá vált, hogy reggel tortával vagy muffinnal, és egy kis üzenettel várom az akkor még egymással is alig-alig kommunikáló lakótársakat. „Helló, én egy citromos-áfonyás pite vagyok, léci egyetek meg!“ A magányos majszolással inuló reggelek hamar közös kávézásba torkollottak, majd beindultak a nagy, közös főzések, ezzel együtt pedig a ház is felébredt százéves álmából: otthonná változott. Sabina, a bangladesi származású főbérlő egymás után hozta haza a régi, „lelke van“ típusú kisbútorokat, festményeket, teáskészleteket és egyéb, behatárlhatatlan funkciót betöltő tárgyakat a charity shopokból, az arcán rózsaszín csillagtetoválást viselő, skóciai Garry pedig tucatszámra sütötte a kenyereket, és fűszernövényekkel ékes mini-parkká változtatta a korábban derékig érő gazzal borított kertet. Sabina, Gary, én, és szerelmem, Matan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és mire elérkezett a karácsony, már olyanok voltunk, mint a zselé meg a csoki a szaloncukorban: elválaszthatatlanok voltunk egymástól.

Idén ősszel ők ketten adtak össze minket Tel Avivban a hüpe alatt, és persze ebben az évben is együtt ünnepeltük a karácsukát – a karácsony és a hanuka fúzióját -, ezúttal Budapesten, egy szlovákiai kiránduláson, és ismét Londonban. Hatalmas lakomákat csaptunk közös barátainkkal, korábbi lakótársainkkal – hiszen aki a Millfields Roadon töltött idők során velünk volt, az örökké ennek a furcsa kis családnak a tagja marad. A két ünnep között pedig visszareppentünk a brit fővárosba, hogy – tavalyi, hagyományteremtő pantomim látogatásunkat megismételve – a Hackney Empire színházban megnézzük a Hamupipőke társadlomkritikával és humorral megfűszerezett változatát. Ilyenkor teljes erőbedobással éneklünk, és kajabálunk a színpadon interaktív kommunikáló színészekkel.

Az ünnepek elmúltak, és ezzel egyidőben mi is visszarepültünk sokadik otthonunkba, Tel Avivba. Másfél esztendő után most előszőr fordul elő, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb a mi „fura barátainkkal“. Bár csak néhány napja, hogy elbúcsúztunk egymástól William Blake sírhelye mellett – ide zarándokoltunk el egy utolsó, közös piknikre. Az elmúlt év mindannyiunk számára olyan volt, mint egy csodálatos hullámvasút-menet: Garry levetette a félszegségét, és elmélyült a kabbala tanaiban, Sabina egy hétéves kapcsolatnak vetett véget, és otthagyva korábbi munkáit, mint telefonkezelő, és pultoslány, a BBC éttermáben kezdett dolgozni, és matematikát tanít egy kelet-londoni leányiskolában. A párom, Matan medikusból orvossá avanzsált, én a Goldsmith-kurzus után angol nyelven is elkezdtem publikálni az izraeli Time Out magazin meleg és leszbikus rovatának rendszeres szerzőjeként.

Segítettünk egymásnak megvalósítani az álmainkat, és közös álmaink is születtek: elhatároztuk, hogy 2012-ben nem csak élvezzük majd az sors-hullámvasút nyújtotta felemelkedéseket és zuhanásokat, de magunk vezetjük majd az életünk vonatát. És akármerre is vezetnek a sínek, egy biztos: december 27-én mindannyiunknak a Hackney Empire-ben a helye, hogy kurjongatva köszöntsük a karácsonyi pantomim jól ismert hőseit… és persze egymást, egy szoros, szívböl jövő öleléssel.

Teljes bizonyosség bizonytalan időkben

Mindannyiunkban ott rejlik az az erő, amivel megteremthetjük a saját valóságunkat, és valóra válthatjuk az álmainkat, amelyekkel ezt a zavaros világot kiránthatják a bajból – kezdve saját magunkkal. Gyere el egy különleges szemináriuma, ahol a kiderül, hogyan használhatod a tudatod erejét annak érdekében, hogy egy szebb világot teremts, és hogy kedvezőbb helyzetek, jobb lehetőségek táruljanak fel előtted.

Időpont: 2012. január 9., 19:00
Helyszín: Hunguest Hotel Griff, 1113 Budapest, Bartók Béla út 152.
 Regisztráció: www.kabbalahungary.net. Az írás a Life.hu számára készült.