Archívum: 'könyv'


Ledőltem a Díványra!

Írta márc 20 2014

Drága jóbarát, míg a steinerkristof.com egy napon új életre kel, és feltámadik, mint hamvából a főnix a Harry Potterben, kövesd írásaimat a Díványon és a Facebook oldalamon! Angol nyelven továbbra is blogolok a WhiteCityBoy blogon – az ehhez kapcsolódó Facebook oldalamat itt találod. De van ám még tovább is!

Magyarul ugyanis – a nyomtatott lapok mellett – az Index.hu populáris kult potrálján folytatom az írást: vegán receptekről, könnyű spiritualitásról, filmekről, dalokról, utazásról, életről-halálról mesélek, ahogy azt már tőlem megszokhattad.

IDE KATTINTVA MINDIG MEGTALÁLOD AZ INDEX / DÍVÁNY ROVATOM LEGFRISSEBB, ÉS ARCHIV CIKKEIT IS.

IDE KATTINTVA AZ INDEX “Nesze!szer” BLOGON VASÁRNAPONKÉNT MEGJELENŐ ÚTJEZŐIMET OLVASHATOD.

EZEK ITT PEDIG KORÁBBI CIKKEK TŐLEM ÉS RÓLAM AZ ORIGO / LIFE.HU-N 

ITT KÖVETHETSZ FACEBOOKON – ÍGY NEM MARADSZ LE A NYOMTATOTT SAJTÓBAN MEGJELENT ÍRÁSAIMRÓL. 

Mind kiválasztottak vagyunk!

Írta nov 27 2012

“Itt az ideje, hogy felmérjük, hány zsidó ül a parlamentben és a kormányban!” csattant fel Gyöngyösi Márton,  jobbikos képviselő tegnap a Parlamentben.  Úgy fest, Magyarországon néhányan (ismét) eljelejtették, amit Teréz Anya tanított: “Ha mindenki tisztán tartaná a saját portáját, az egész világ tiszta lenne.” Ám hibásokat keresni a mocsokért mindig sokkal könnyebb… Hajónaplók című könyvemből idézek.

“A világunkban évezredek óra dúl a harc, és a téma mindig ugyanaz: „te más vagy mint mi, mi jobbak vagyunk”. Ennek a rendkívül irritáló és egoista gondokodásmódnak az áldozatai vagyunk mindannyian, akik este bekapcsoljuk a híreket, és komolyan elhisszük, hogy objektív képet alkothatunk a világról az ott látott képek alapján. „A zsidók bombázzák Palesztínát.” modja valaki, nekem pedig csörög a mobilom, és a Gázai övezetben élő közeli barátaim hívnak, hogy ne aggódjak értük, mert lent vannak az óvóhelyen, és minden oké. Hát azt kell mondjam, hogy nem. Semmi sem oké.

A kabbala szerint kiválasztottnak lenni nem azt jelenti, hogy a zsidók jobbak volnának az arabknál, keresztényeknél, vagy akár a Justin Bieber rajongóknál. A kabbala szerint senkinél sem vagyunk jobbak, de lehetünk önmagunk legjobb változatai. Aki a változás útját választja, kitör a fogságból, kettéválasztja a káosz tengerét, és megtalálja az ígéret földjét a szívében. A bibliai időkben az izraelitáknak sikerült mindez, és ezért a mai leszármazottaik mind felelősséggel tartoznak azért, hogy az emberiség eszébe vési –e végre: a csodák nem maguktól történnek, hanem mi valósítjuk meg őket azzal, hogy képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, elfogadni, és tudatában annak, hogy sosem látjuk a teljes képet, küzdünk az élet édes nehézségeivel. Mindannyian egy olyan nemzedék leszármazottjai vagyunk, amelynek tagjai hittek a csodákban. Mind ugyanazt az isteni szikrát hordozzuk magunkban, de a saját ítélkezésünk eltakarja előlünk az embertársaink tökéletességét.

Kiskoromban ünnepi pillanatként éltem meg, mikor kiraktam a matróz-zakóm gallérjára a piros-fehér-zöld kokárdát. Az elmúlt évek eseményei azonban olyan mélyen megváltoztatták bennem e három szín feltüntetésének jelentését. A vadnacionalizmus annyira megtépázta a magyarságtudatomat, hogy végül arra az álláspontra kellett jutnom: a világ polgára vagyok, mint minden ember, állat, virág és kavics, és ennél több “hovatartozásra” nincs is szükségem. Hiszen itt mind egyek vagyunk. Néhány éve Budapesten sétálva egy kislány rámkiáltott: “Kristóf, én vettem le a kendőt!” Eszembe jutott, hogy pár hónapja egy tinilány a tanácsomat kérte: a muzulmán mamája ragaszkodik hozzá, hogy viselje a kendőt, ő viszont nem érzi szükségét, hiszen a spiritualitást nem a külsőségek határozzák meg. Amikor felimertem a lányt, spontán magamhoz öleltem.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy mindegy, ennek a kislánynak a szülei Szaud-Arábiából, Törökországból vagy Óz birodalmából valók, én épp olyan honfitársamnak érzem őt, mint bárki mást, aki bátran, másokat szeretve, tisztelve és elfogadva keresi a saját ösvényeit. Zsidó-arab-cigány-magyar-meleg-lábfetisiszta-képregénygyűjtő… kit érdekel? Mind egyre megy. Mind kiválasztottak vagyunk. ”

 

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Írta nov 06 2012

A szemem alatti fekete karikák egyre csak gyarapodnak. Íme egy néhány szavas álom-napló. Szerda: arra ébredek, hogy éjjel kihullott az összes hajam. Csütörtök: a gimis legjobb barátom sírva a szemembe mondja, hogy mindig is azt akarta, hogy boldogtalan legyek, és most nagyon szomorú, amiért boldognak lát. Péntek: halott édesanyám rám üvölt, hogy ne merjek felnőttet játszani, mert én csak egy gyerek vagyok, és ő dönt mindenben. Szombat: csótányok lepik el az otthonunkat. Vasárnap: a rádióban elhangzik, hogy kitört a háború, és meghalt a párom édesapja…

Három könyv – egy élet. MIndhárom “megvolt”? Olvasd heti bejegyzéseimet a Nesze!szer blogon.

Ilyen kellemes képek kísértenek mostanában éjjelente. Nagyon szeretnék már aludni egy jót végre. „Miért nem hagynak már Odafenn, legalább egyetlen éjszakára?!”  Kialvatlanul persze nappal is sértődött vagyok.. az egész világra: „Mit képzel magáról ez a nő, aki teli torokból üvölt ki a kocsi ablakon tolatás közben?”, „Mennyivel jobb hely lenne a világ azon nélkül, akik csakazértis belepréselik a csurig telt szemetesbe a kávés poharat, ami persze utána a földön landol.”, „Ha nem halkítja le a Gangnam Style-t a szomszéd, esküszöm átdobok egy vázát az erkélyére… virág nélkül, persze.” Mennyivel jobb lenne, ha varázsütésszerűen eltűnne minden bunkó a Föld színéről, aki hátráltatja az emberiséget! Csak a jók maradjanak! Jobb világot akarok! …és már folynak is a könnyeim.

Jobban érzem magam? Nem… cseppet sem. Mi több, sokkal rosszabbul vagyok. Bár látszólag mindez egy ártatlan eszmefuttatás, bármily furcsa is, „Istent játszani” legalább olyan kártékony, mint „Ördögöt játszani”. Ezekben a helyzetekben észbe kell kapnunk, és tudatosítanunk kell magunkban: nem dönthetjük el, hogy a „sötét oldal” jelenléte a világunkban valóban kártékony –e. Ha ugyanis hiszünk a karma törvényében – abban, hogy minden jó és rossz azért történik, mert ha nem is emlékszünk rá, rászolgáltunk -, akkor meg kell értenünk: az idegesítő, bosszantó, fájdalmas, vagy nehéz helyzetek is a mi javukat, a világ javait szolgálják. Ha pedig nem hiszel az efféle spirituális mendemondákban, akkor íme egy sokkal plasztikusabb, és sokkal drasztikusabb példa, miért is nem dönthetjük el, hogy kinek van és kinek nincs helye a világban. Figyelmesen olvasd el, mert a történelem ismétli önmagát – egészen addig, míg nem tanulunk belőle.

Élt egyszer egy férfi, aki arra lett figyelmes, hogy az országában rengetegen nyomorognak, miközben mások dúskálnak a gazdagságban. Az is feltűnt neki, sokat azok közül, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, cseppet sem segítőkészek a szegényebbekkel szemben – mi több, igyekeznek elszeparálódni. Segíteni akar… de hogyan? A férfi azt gondolta magában: biztosan van valami közös ezekben az önző emberekben, és ahelyett, hogy az egységet erősítette volna, a különbségekben kereste a választ. Addig-addig hergelte magát, míg végül el is felejtette, mi volt az eredeti célja – béke, szeretet és egyenlőség -, és csupán azt látta: ezek a „szakadárok” más vallásúak, más a származásuk… tehát minden bizonnyal nélkülük jobb hely lenne a világ. A többi már szomorú történelem: a férfit Hitlernek hívták, és soha nem tapasztalt mészárlást rendezett „egy jobb világ” reményében, az „igazság” nevében. Az ország pedig semmivel se lett boldogabb: mi több, örök skarlátbetűként ég rajta az évtizedeken át tartó terror emléke. Pedig ő „csak jót akart”.

El tudod képzelni, hogy a világ országai mennyi pénzt költenek börtönök üzemeltetésére, halálos ítéletek végrehajtására, „elmebetegek” elzárására, „javító” intézetek fenntartására? Tudtad, hogy egyes országok évente százmilliárd dollárt költenek fegyverek fejlesztésére, vásárlására és a katonaságra? Képzeld csak el, ha mindezt arra fordítanánk, hogy megtanítsuk az embereknek: sem Istent, sem Sátánt nem játszhatunk, semmivel sem vagyunk többek, vagy jobbak, vagy fontosabbak egy másik embernél, és a bosszú bármilyen formája kizárólag még több szenvedést és még nagyobb káoszt szül majd. A Kabbala Központban azt tanuljuk: „Ha kesergünk amiatt, amin keresztül kell mennünk, akkor esélyünk sincs kapcsolódni a Fényhez. A nehézségekből fontos leckéket tanulhatunk, ám ezeket csak akkor érthetjük meg, ha elfogadjuk: a boldogság abban a bizonyosságban van, hogy a kényelmetlenség és a fájdalom mind lehetőségek, amelyek közelebb visznek minket a Fényhez.”

Bíznunk kell benne, hogy a jóságért megkapjuk a jutalmat, és a gonoszság nem marad büntetlenül – de nem mi vagyunk a végrehajtói. A jó és a rossz emlékek megmaradnak a világunk memóriájában, és amikor megtorlásra, vagy jutalomra – azaz kiegyenlítésre kerül sor, mindenki megkapja a magáét… ezeket nevezzük – tévesen – „véletleneknek”, vagy „baleseteknek”. Éppen ezért nagyon kell vigyáznunk rá, hogyan beszélünk, hogyan viselkedünk, hogyan cselekszünk. Minden tett és szó, mi több, minden gondolat jelentőséggel bír. Mindennek helye van a világban – máskülönben nem lenne itt. Az egyetlen, aminek nincs helye, az az ítélkezés. Kíváncsian várom a ma éjszakát. És hosszú idő után most először nem úgy térek majd nyugovóra, hogy azt kívánom: „Bárcsak szivárványon lovagló pónikról és cupcake-et sütő Audrey Hepburnről álmodnék végre rémképek helyett.” Azt fogom mondani: „Jöjjön, aminek jönnie kell. Szörnyetegek, sárkányok, boszorkák és trollok… szeretettel várlak titeket az álmaimban!

Csodás hetet mindenkinek… még ha néha szörnyűnek látszik is.