Amikor fedeztem a tragikus sorsú költőházaspár, Sylvia Plath és Ted Hughes egyetlen élő gyermekének művészetét, megszállottként kutattam, hogyan vehetném fel a kapcsolatot az Angliában élő festőnővel. Úgy éreztem, kapcsolódnom kell ehhez a vérvonalhoz. Hónapokon át olvastam, kutattam és – mondhatni – éltem a Plath család világában, végül az ELLE magazin nyári különszámában írtam ki magamból: a szerelem fájdalmas bálványozásától az öncsonkító mélyrepüléseken át a halott anyámmal összekötő elszakíthatatlan köldökzsinoromig számtalan ösztön és ideológia hajtott. Íme egy részlet…

ELLE – Beauty&Beach… and me

Vérkereszt, vagy amit akartok

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor egy kora hajnali órában gyertyafénynél olvasgattam Sylvia Plath naplóját. A az álmosság és a könnyeim felváltva mardosták a szememet, és végtelenül fáradt voltam lelkileg és szellemileg egyaránt, de képtelen voltam letenni a könyvet. „Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek 
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. 
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.” A saját könyvem, ekkorra már betördelve várta, a nyomtatást. Több tucat barát és intrikus kérdezte tőlem: „Tulajdonképpen miért akarsz írni?”. Most választ adott valaki… helyettem. Egész életemben imádtam tanulni, mert ha valami befészkeli magát az agyamba, nem nyugszom addig a pillanatig, míg nem tudok meg róla mindent. Éppen ezért a kezdeti bíztató visszajelzések után amint tehettem, Londonba utaztam, hogy találkozzam Frieda Hughes-szal…

Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Frieda Hudges, az Wales-ben élő képzőművész és írónő azonban kétségtelenül többet cipel a vállán, mint a legtöbb ember ezen a világon. Közülük pedig a legnehezebbek azok, amelyektől ha akarna sem tudna megszabadulni: a szülei. Frieda a brit királyi család egykori udvari írójának, Ted Hughes-nak, és a legendás amerikai költőnőnek, Sylvia Plath-nek közös gyermeke. Egy olyan pár szerelmének gyümölcse, akiknek művészete, magánélete és halála egyszerre tölti el az őrülettől valő rettegéssel, és térdrogyasztó csodálattal az olvasókat. Drámai, útvesztőkkel és szakadékokkal teli pályájukról dokumentumfilmek, regények és hollywodi szuperprodukciók regélnek – és Frieda Hughes verseinek, festményeinek is ők a fő múzsái.

Párhuzamos univerzumok

Frieda édesanyja, Sylvia Plath már kislányként is jóval érzékenyebb és szellemileg is érettebb volt társainál. Egészen fiatal volt még, mikor novellájával megnyerte a Mademoiselle nevű női magazin díját, így egy hónapon át gyakornokként dolgozhatott egy “másik világban”: New Yorkban. Ám a divatbemutatók, fogadások és partik hamar rádöbbentették a különc és szorongó fiatal nőt: ő ide sem tartozik. Talán sehová sem. Hazautazását követően elbújt anyja házának pincéjébe, és egy levélben tudatta a családjával: el kellett utaznia… majd lenyelt egy maréknyi altatót. Napokkal később találták meg a szinte teljesen kihűlt testet, az orvosok pedig csodával határos módon megmentették az életét.

Ez pedig már Sylvia Plath, egyetlen regényének, az Üvegburának töténete: Esther Greenwood tizenkilencéves, és minden álma, hogy író legyen. Miután egy vidéki divatlap ösztöndíjának nyerteseként egy hónapot New Yorkban tölt, vágyai beteljesülni látszanak, ám ebben a féktelennek és erkölcstelennek tetsző világban minden korábbi álom kemény, fájdalmas földhözcsapódással ér véget. Amikor pedig visszautasítja őt a helyi Irodalmi Főiskola, végképp összeroppan. A szexuális frusztrációktól és mély depressziótól szenvedő lány minden erejével azon van, hogy legyűrje az őt felőrlő betegséget, majd lassan eljut a pontra, mikor megérti: számára a hallucinációk és a pokoljárás az élet, a művészet és a halál bölcsője egyaránt. Bár a párhuzam Esther és Sylvia kötött kétségbevonatatlan, ma, majd’ ötven évvel később bátran kimondhatjuk, hogy Plath – szinte látnokként – saját lányának történetét is megírta. Hiszen míg Sylvia az Üvegbura kiadásának évében belehalt „az életben maradás óriási munkájába”, Frieda Hughes, -akárcsak Esther Greenwood a könyvben – él, vagy talán méginkább túlél.

Frieda Hughes évtizedeken át rejtőzködött a világ elöl, akárcsak anyja egykor odalent a sötét pincében. „Megpróbáltam nem alkotni, és éreztem, hogy boldogtalanná válok. Megpróbáltam nem írni, és rájöttem: a lehetetlennel kísérlezetem. Még ha rosszúl írnék is, még ha senki sem volna kíváncsi rám, akkor is tennem kell a dolgomat.” Frieda pontosan tudja, hogy – úgy nőként, mint művészként – élete végéig anyjával fogják összemérni, ahogy azt is, hogy számtalan, számára vadidegen ember saját kis árvájaként gondol rá. A lányként, aki szinte még csecsemő volt, mikor anyja magára nyitotta a gázcsapot. A csöpp kishölgyként, akivel egy iskolatársa közölte, hogy a mamája öngyilkos lett, mert saját apjának nem volt merssze elmondani a szörnyű hírt.

Tisztelgés vagy halottébresztés?

2003-ban azonban Frieda világa ismét megremegett: mozikba került a film, amelyben az Oscar-díjas Gwyneth Paltrow és a “szőke James Bondként” elhíresült brit színész, Daniel Craig játsza Sylvia Plath-et és Ted Hughes-t. Egy, az egész világ előtt ismert történet elevenedett meg szélesvásznon, ez pedig óhatatlanul megosztotta a közvéleményt. Ám a film ellen kampányolók zászlóvivője maga Frieda Hughes volt, mondván: a szüleiről készült fércmű nem több, mint ízléstelen hullagyalázás. “Most már film is készül, annak, aki nem tudja elképzelni, 
milyen, mikor fejét a sütőbe dugja, 
és elárvulnak a gyerekei. (…) A filmesek összegyűjtötték a testrészeket. 
Akarják, hogy lássam. 
De az ízületeknél össze kell kötözni, 
és elrejteni a műanyag részeket felújított anyámban. 
A verseit akarják használni 
tű és cérna helyett, 
hogy hiteles legyen. 
Azt mondják, örülnöm kellene, hogy visszahozták nekem, 
ezért adjam oda a szavait, 
hogy beletömjék a szörny szájába: 
öngyilkos Sylvia-Baba, 
aki jár is és beszél is, és kérésre bármikor meghal, 
meghal, és meghal, 
és örökké meghalhat újra.”
 Frieda nem csak, hogy nem volt a producerek segítségére a forgatókönyv megírásakor, de egyenesen megtagadta a kérést, hogy a filmkészítők hozzáférhessenek anyja életművéhez.

Talán én is ezt teszem most: feltámasztom a halotti maszkot viselő, részben emberi szövetből, részben plasztikból és képzelőerőből összefércelt Sylvia-Babát? Talán ezért kellett napokon át hiába keresnem Frieda Hughes ügynökét, aki egy esős délelőttön végre válaszolt a számtalan telefonhívásomra, és határozott hangon azt mondta: „A művésznő egy ideig semmiféle témában nem ad interjút senkinek, semmilyen körülmények között.” Notting Hillben, a Portobello Road egyik sarkán álltam, és összeszorítottam az ajkaimat, ahogy kövér, londoni esőcseppek végiggurultak az arcomon. Azon merengtem, vajon miért mondhatott nemet. Ironikus módon Sylvia Plath sorai jutottak szembe: “Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. (…) Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után.”

Írni akartam erről. Korlátok nélkül. A napokban adtam fel a jelentkezési lapomat a londoni Goldsmith Egyetem „angol-amerikai irodalom és kreatív írás” kurzusára. A motivációs esszémben azt írtam, ez az én születésnapi levelem. „Sylvia Plath idén 72 éves lenne, én pedig 27 vagyok. Amikor őt olvasom, tükörbe nézek, úgy ézem, a saját lelkem beszél hozzám. Éppen így akarok írni én is: az olvasóm tükörképe akarok lenni, amely megszólítja őt. Nem akarok vakon választani, keserűen keresni a saját önkifejezási formámat, majd nem találva azt ismét elbújni a világ elől.” Ha pedig engem is visszautasít az „Irodalmi Főiskola”, újra elolvasom majd Az Üvegburát, és akkorra már végképp elbizonytalanít majd a kérdés: ki is valójában a könyv főhőse, Esther Greenwood. Sylvia Plath, Frieda Hughes, vagy talán éppen én… Steiner Kristóf

A cikkem teljes, szerkesztett változatát at ELLE magazin Beauty&Beach különszámában olvashatod el.

…tartja egy keleti közmondás, és valóban: gyakran bele sem gondolunk, milyen kártékony lehet egy-egy szaftos pletyka. Ennek ellenére celeb-bloggerek és magazinok ezrei élnek meg mások pocskondiázásából, hiszen a közönség kíváncsi a hírekre, és élvezettel továbbadja azokat. Amikor pedig nem a hírességek narancsbőréről suttogunk, akkor is jó okot ad egy kis baráti összeesküvésre a szomszéd kiszáradt kertje, a kolléga túl rövid szoknyája vagy hogy az a kigyúrt futársrác állítólag a fiúkat szereti.

“Ez nem pletyka, ez hálózati munka!”

Spirituális szempontból azonban a pletyka olyan, mint a drog: lehetséges, hogy aktuálisan óriási energialöketet kapunk tőle, ám hosszú távon kíméletlenül megbosszulja magát. Ha pletykálkodsz egy másik emberről, ítélkezel felette, a karma törvénye értelmében pedig amit kibocsátunk, az visszatér hozzánk. “Mások bajairól hallani olyan, mintha megfeledkezhetnénk a sajátjainkról. Ám a pletyka minket bánt végül, nem azt, akiről szól – minden visszaüt” – írja Yehuda Berg a Felhangoló – Napi útmutatók egy jobb élet felé című könyvében. “Másokról pletykálkodni olyan, mintha szándékosan akadályoznád a lelki fejlődésedet. A jóság iránti vágyad legnagyobb ellensége, ha ítélkezel és rossz színben tüntetsz fel másokat. Fékezd a nyelved, hogy féktelen lehessen a lelked.”

Bár a pletykálkodás a mindennapjaink részévé vált – akárcsak az evés vagy az ivás -, legalább annyira kell figyelnünk arra, hogy mi hagyja el a szánkat, mint hogy mi kerül bele. Hosszasan merengünk, hogy mit főzzünk vasárnap ebédre, vagy milyen koktélt rendeljünk a bárban, de fele ennyit sem gondolkozunk azon, hogyan beszélünk másokról. Éppen ezért Yehuda Berg szerint érdemes letesztelni, mennyire vagyunk pletykafüggők. “Próbáld ki, akár csak egyetlen nap erejéig: ne beszélj össze-vissza senkiről sem. Ha valaki megteszi helyetted, válts témát. Vess fel olyasmit, amit a pletyka szereplője kiemelkedően jól csinált, ami miatt pozitív fényben tüntetheted fel.”

Egy friss, reprezentatív kutatás szerint a világon a legtöbb pletykának egy majd’ harminc éve a reflektorfényben tündöklő sztár, Madonna van kitéve. A mélyen spirituális énekesnő korábban valódi pletykakirálynő volt: Madonnával az ágyban című dokumentumfilmjében például kikotyogta bátyja homoszexualitását, amellyel a sztár családja a díszbemutatón szembesült. Mostanra azonban mindez gyökeresen megváltozott: Madge kitiltotta otthonából a pletykalapokat, és mesekönyvet írt Mr. Peabody almái címen, amely a legkisebbeket is megtanítja a szavak erejére. A történetben egy kisváros imádott tanáráról azt suttogják a tanítványok, hogy mindennap iskolába menet almát lop, ám a mese végére kiderül: a férfi minden hónapban előre kifizeti a reggelit a zöldségesnek. És bár a pletykát terjesztő kisfiú bocsánatot kér a tanár úrtól, az azt feleli: “Tépj szét egy tollpárnát, és szórd szét a pelyheket a toronyablakból, majd szedd össze mindet.” A fiú kétségbeesetten így felel: “Hisz ez lehetetlen.” Mire Mr. Peabody csak annyit mond: “Sajnos így van. Minden egyes pihe egy-egy elejtett szó, amelyek már elrepültek a széllel, és messzire viszik a rossz híremet.”

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Lapozóján olvashatod el.

Még sosem fordult elő korábban, hogy a blogomon lopott tollakkal ékeskedtem volna, de ezúttal jó okom van rá. A könyvhét alkalmából ugyanis június 6-án vasárnap a budapesti Vörösmarty téren dedikálom Gumimatrac a Gangeszen című könyvemet, és ha még nem hallottál a kötetről, azt hiszem, Zanin Éva a Revizornak írt kritikája mindent elmond róla – ez úton is köszönöm neki. Remélem Veled is találkozhatom délután kettőkor a Jaffa Kiadó standjánál.

Könyvelő nők. Muhaha.

A hírességek szerzői neve alatt megjelenő köteteket általában olyan, hosszabb-rövidebb ideig márkanévként is működő celebritások jegyzik, akikről a médiafogyasztók a tabloid- és/vagy bulvárkultúra jóvoltából eleve sokat hallanak, de valamilyen okból még többet szeretnének. A bulvársajó a kukkolás, leskelődés és nem utolsósorban a pletyka gyakorlata által felfedhető igazság szimulákrumaként építi fel azt a popkulturális kerettörténetet, ami háttérként szolgál az önéletrajzi hangvételű kötetek számára, melyekből a szerzői ígéret szerint az olvasó „jobban” vagy „tényleg” megismeri a sztár „valódi lényét”. Vagyis a celeb-önéletrajzok rendszerint egy olyan önleleplező és minden esetben az őszinte énkimondás retorikai stratégiáit működtető poétikai pozícióból íródnak, amelynek jelentőségét és létokát épp a hazugnak és csalárdnak bélyegzett bulvár-kontextus adja.

Az önéletírás, a lejeune-i értelemben vett önéletrajzi paktum keretében már eleve irányítja az olvasást. Még inkább determinált befogadói stratégiáknak kedvez, ha a szerző egy olyan populáris kultúrából ismerni vélt személy, amilyenek például a sztár vagy celeb néven illetett hírességek. Az úgynevezett laikus olvasókra igényt tartó komoly piaci szegmens egyre szélesebb területet kanyarint ki magának a könyvfogyasztásból, amit az úgynevezett szakértő vagy ’művelt’ olvasói bázis korántsem néz jó szemmel. Az efféle bulvárkönyvek kemény bírálói nem csak a pongyola stílusban, legtöbbször ghostwriterek által megírt ostoba történeteket tartják szemétre valónak, de azt is kikérik maguknak, hogy a média által tegnap felkapott, jelentéktelen kis senkik ’önéletrajzai’ ott díszelegjenek Hemingway, Thomas Mann vagy éppen Karinthy mellett.

A normatív ízlés alternatíváinak egyre szélesebb körű előretörése megágyazott a celebkönyv műfajának, amit az élelmesebb kiadók mindegyike beépített a repertoárjába, a financiális túlélés biztosítékaként. A legtöbb esetben tollbamondott szövegekről vagy interjúgyűjteményekről van szó. A szerző és a szöveg főszereplője ugyanazt a nevet viseli, de mégsem identikusak, hiszen a referencialitás szintjén egy szellemíró működik, aki bent kísért a szövegben. Mondhatni bábozik egy nagyon ismert marionettel.

Steiner Kristóf könyve több szempontból is formabontónak számít ebben a műfajban. A tételezett szerző maga ragad tollat, hogy egy nagyon is szórakoztató, ízléses, gazdag képi világgal megáldott szöveget építsen saját életének első 27 évéről. Ha pedig bárki kételkedne abban, hogy huszonhét év sommája elegendő alapot szolgáltathat egy önéletrajz számára, annak akár a hetvenes évek rocklegendáinak korán lezárult életműveivel is érvelhetnénk – ám nem fogunk, elkerülendő a hasonlítgatások kényes terepét.

Ahogyan a szövegből is kitűnik, Steiner Kristóf születése és zsenge ifjúkora összefonódik a magyarországi populáris kultúra felszíni rétegeinek rendszerváltás körüli valódi virágkorával. A saját identitását a populáris kultúra termékeként meghatározó Steiner – oximoronnal élve – abszolút tudatos celeb, aki a kezdetektől fogva egyszerűen és kizárólag csak hírnévre és ismertségre vágyva építette fel identitását (l. a szerző honlapját – a szerk.). A megvilágosodás és a hedonizmus kettőségében élő szülők gyermekeként cseperedő, sztárságra és hírnévre áhító kisfiú bizonytalan etnikai (katolikus szellemben nevelt, ám feltehetően zsidó) és határozott szexuális (meleg) identitással, komoly étkezési zavarokkal és az anya elvesztésének fájdalmával terhelt története akkor is széles olvasótáborra számíthatna, ha fiktív történetként egy „igazi író” és nem egy „celeb” jegyezné. Így azonban méltó lehet arra, hogy Boy George Spencer Brighttal (Take It Like a Man, 1995) vagy Antony Kiedis Larry Slomannel (Scar Tissue, 2004) „közösen” írott, egy-egy populáris kulturális korszakot is felvázoló sztáréletrajza mellé kerüljön.

A Gumimatrac a Gangeszen a sztárkönyvek tipikusnak mondható, „ismerd meg, ki vagyok valójában” célján túl az egyik első olyan generációs szöveg, amelyik a rendszerváltozás időszakának dekadens, útkereső és értékrendszerüket tekintve bizonytalan fiataljainak gyermekeiről szól, akiknek mindennapi életét a McDonald’s-menük és az étkezési zavarok közötti megosztottság, a zenecsatornák, kapcsolattartó portálok és pletykalapok által szimulált valósághorizont és a szexualitáshoz fűződő sajátos viszony építi fel. Ez a világ, amely a fiatal magyar bulvárból sarjadzott és onnan meríti mindennapi energiáit, az írástudók magaskulturális elkötelezettsége okán sok érdeklődére eddig nem számíthatott, holott éppen ez jelenti az úgynevezett „mai fiatalok” kulturális kontextusát.