A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.

A mi kis családunk a 1001 Caf’éban, Londonban.

Sabinával és Garry-vel Londonban találkoztunk, amikor tavaly beiratkoztam a Goldsmith Egyetem kultúraírás kurzusára. A kelet-londoni házunk a Millfilelds Roadon állt, egy köpésnyire a „Murder Mile“-nak csúfolt Clapton tavacskától, ahol a kétezresévek elején állandóak voltak a késelések. A ház maga sem volt éppen a Ritz szálló: az ablakpárkányokat vastagon beborította a szutyok, a konyhában legfeljebb az egerek főztek – terveket, hogy eltulajdonítsák a kajamaradékokat -, a szobákban pedig foltos padlószőnyeg árulkodott róla: ez a viktoriánus vityilló inkább afféle átmeneti szálláshely, mint otthon. Ugyanakkor olcsó volt, és praktikus, hiszen minden „londoner“ tudja, hogy Kelet-London – Hackney, Dalston, White Chapel és Bethnal Green – a brit metropolisz bohém művésznegyede.

Számomra persze nem is volt kérdés, hogy a ház, és annak lakói hamarosan gyökeres változáson mennek majd keresztül: első lépésként kitakarítottam a konyhát, és szokásommá vált, hogy reggel tortával vagy muffinnal, és egy kis üzenettel várom az akkor még egymással is alig-alig kommunikáló lakótársakat. „Helló, én egy citromos-áfonyás pite vagyok, léci egyetek meg!“ A magányos majszolással inuló reggelek hamar közös kávézásba torkollottak, majd beindultak a nagy, közös főzések, ezzel együtt pedig a ház is felébredt százéves álmából: otthonná változott. Sabina, a bangladesi származású főbérlő egymás után hozta haza a régi, „lelke van“ típusú kisbútorokat, festményeket, teáskészleteket és egyéb, behatárlhatatlan funkciót betöltő tárgyakat a charity shopokból, az arcán rózsaszín csillagtetoválást viselő, skóciai Garry pedig tucatszámra sütötte a kenyereket, és fűszernövényekkel ékes mini-parkká változtatta a korábban derékig érő gazzal borított kertet. Sabina, Gary, én, és szerelmem, Matan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és mire elérkezett a karácsony, már olyanok voltunk, mint a zselé meg a csoki a szaloncukorban: elválaszthatatlanok voltunk egymástól.

Idén ősszel ők ketten adtak össze minket Tel Avivban a hüpe alatt, és persze ebben az évben is együtt ünnepeltük a karácsukát – a karácsony és a hanuka fúzióját -, ezúttal Budapesten, egy szlovákiai kiránduláson, és ismét Londonban. Hatalmas lakomákat csaptunk közös barátainkkal, korábbi lakótársainkkal – hiszen aki a Millfields Roadon töltött idők során velünk volt, az örökké ennek a furcsa kis családnak a tagja marad. A két ünnep között pedig visszareppentünk a brit fővárosba, hogy – tavalyi, hagyományteremtő pantomim látogatásunkat megismételve – a Hackney Empire színházban megnézzük a Hamupipőke társadlomkritikával és humorral megfűszerezett változatát. Ilyenkor teljes erőbedobással éneklünk, és kajabálunk a színpadon interaktív kommunikáló színészekkel.

Az ünnepek elmúltak, és ezzel egyidőben mi is visszarepültünk sokadik otthonunkba, Tel Avivba. Másfél esztendő után most előszőr fordul elő, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb a mi „fura barátainkkal“. Bár csak néhány napja, hogy elbúcsúztunk egymástól William Blake sírhelye mellett – ide zarándokoltunk el egy utolsó, közös piknikre. Az elmúlt év mindannyiunk számára olyan volt, mint egy csodálatos hullámvasút-menet: Garry levetette a félszegségét, és elmélyült a kabbala tanaiban, Sabina egy hétéves kapcsolatnak vetett véget, és otthagyva korábbi munkáit, mint telefonkezelő, és pultoslány, a BBC éttermáben kezdett dolgozni, és matematikát tanít egy kelet-londoni leányiskolában. A párom, Matan medikusból orvossá avanzsált, én a Goldsmith-kurzus után angol nyelven is elkezdtem publikálni az izraeli Time Out magazin meleg és leszbikus rovatának rendszeres szerzőjeként.

Segítettünk egymásnak megvalósítani az álmainkat, és közös álmaink is születtek: elhatároztuk, hogy 2012-ben nem csak élvezzük majd az sors-hullámvasút nyújtotta felemelkedéseket és zuhanásokat, de magunk vezetjük majd az életünk vonatát. És akármerre is vezetnek a sínek, egy biztos: december 27-én mindannyiunknak a Hackney Empire-ben a helye, hogy kurjongatva köszöntsük a karácsonyi pantomim jól ismert hőseit… és persze egymást, egy szoros, szívböl jövő öleléssel.

Teljes bizonyosség bizonytalan időkben

Mindannyiunkban ott rejlik az az erő, amivel megteremthetjük a saját valóságunkat, és valóra válthatjuk az álmainkat, amelyekkel ezt a zavaros világot kiránthatják a bajból – kezdve saját magunkkal. Gyere el egy különleges szemináriuma, ahol a kiderül, hogyan használhatod a tudatod erejét annak érdekében, hogy egy szebb világot teremts, és hogy kedvezőbb helyzetek, jobb lehetőségek táruljanak fel előtted.

Időpont: 2012. január 9., 19:00
Helyszín: Hunguest Hotel Griff, 1113 Budapest, Bartók Béla út 152.
 Regisztráció: www.kabbalahungary.net. Az írás a Life.hu számára készült. 

Amikor esik az eső, imádom összehúzni magam a bolhapiacon vásárolt, sárgafényű márványlámpa mellett, és elmerülni a gondolataim néhol sekély(es), néhol meglepően mély pocsojáiba, esetleg írni néhány új Lélekbonbont. De ha a szerelmem ege fordul borongósra, már nem tartom olyan izgalmasnak, hogy kivárjam a jóidőt: azonnal melegebb éghajlatra akarok költözni. Így voltam ezzel mindig: barátságokat, bimbózó szerelmeket, karrierlehetőségeket hagytam ott egyetlen vállrántással, csak mert megharagudtam a hirtelen érkezett „hidegfront“ miatt. Ám a kapcsolatok „időjárása“ sosem kiszámítható, és az előrejelzések – a barátok bíztató szavai, a család támogatása, a párhoroszkóp szavai – csak újabb elvárásokat ébresztenek bennünk: „Tudni akarom, hogy ragyogni fog rám a nap, mert ha nem, fel is út, le is út!“. Pedig mindannyiunknak szükségünk van egy kis esőre…

A kabbalisták szerint a víz a könyörületet testesíti meg. Az élet fájának tíz szférája közül – amelyek mind egy-egy spirituális szintet képviselnek – a víz a Heszed, az irgalom szférájának eleme. Az életünket tarkító zivatarok, ahogy a könnyeink is, megtisztítanak bennünket. Ugyanakkor emlékeztetnek arra, hogy milyen sok nyári napon kívántuk a pokolba a kánikulát. Talán vissza tudok emlékezni egy tavaszi piknikre a városligetben, de átéreztem –e valójában az értékét a tavaszi szél cirógatásának, vagy észre se vettem a csodát magam körül? Talán rémlik, hogy nyáron verőfényes napban ébredünk, de eszünkbe jutott –e, hogy ez bizony nem tart örökké? Mert újra eljön majd a tél, és újra nehéz lesz kibújni a paplan alól, és újra az orrunkra kell húznunk a sálat. Értékelni amink van – ez az első lépés a boldogság felé.

Meryl Streep azt mondja az Órák című film egyik jelenetében: „Ott álltam a teraszon, és azt gondoltam: végre elérkezett a boldogság, és itt marad örökre. Nem vettem észre, hogy az, ott, az a pillanat volt A Boldogság.“ Legyen szó szerelemről, barátságról, karrierről, vagy egyszerűen csak a saját magunkkal való viszonyunkról, a jó és rossz időszakok, nyarak-telek, érzelmileg tikkadt és emócionális monszun időszakok jönnek-mennek, de egyvalami állandó: a változás. Ha pedig ezt megérted, és elfogadod, többé már nem is lesz olyan fontos, hogy a reggel napsugárral, a párod reggelivel, a kisfiad puszival, a kutyád pedig ne a kedvenc cipőd élveboncolásával ébresszen. Mert birtokában vagy a képességnek, hogy te magad légy a napfény a saját életedben. Ez a belső ragyogás pedig minden felhőn és zivataron átragyog. És tudod mi a jutalma annak, aki képes a zuhogó jégesőben is szakadatlanul ragyogni? Egy szivárvány, a feje fölé. Én már látom is a tiédet!

A Kabbala Központ tanára, David Zakin egy sorsfordító előadás keretében mesél arról, hogyan tehetünk csodákat a hétköznapjaink során, David beszélgetőtársa pedig én leszek. Az életünk eseményei, az érzelmeink, a gondolataink és a szavaink mind egy-egy varázskapuként működhetnek, ha megismerkedünk a metafizikai világ törvényeivel, és felfedezzük: csodaország nem a szivárványon, vagy a tükrön, vagy az üveghegyen túl van, hanem ott, ahová mi varázsoljuk. Dátum: 2011, december 15, 18.00. Helszín: Alexandra Pódium, Alexandra Könyvesház 1055 Budapest, Nyugati tér 7. A belépés ingyenes, a hazai tanulócsoportunkat és a jótékonysági szervezeteinket támogató adományokat viszont köszönettel fogadunk. Kattints ide a regisztrációhoz.

Bár az “esküvő” szó sokak számára egy férfi és egy nő egybekelését jelenti, és akadnak, akik szerint a “házasság” csak a heteroszexuálisok kiváltsága, én abban hiszek, hogy mindannyiunkat ugyanazok a jogok illetnek meg, köztük a szerelemhez, a családhoz való jog. Akár így gondolkodsz, akár másként, szeretettel várlak az esküvőmre, amelyet 15-én este 22.10-kor tűz műsorra a Viasat 3, a Négy Esküvő című műsor keretében. Nászajándékot – köszönjük – nem kérünk… csak egy kis toleranciát.

Hiszünk abban is, hogy úgy közszereplőkként, mint magánemberként felelősségünk, hogy hogy a barátaink és testvéreink Magyarországon megértsék: két férfi házassága sem több vagy kevesebb, mint egy heteroszexuális szerelem beteljesedése. Vegánként, környezetvédőként, tudatos vásárlóként óriási lehetőségnek tekintettem, hogy a tévénézők velünk tarthatnak életem egyik legboldogabb estéjén, hiszen mint minden nap, ezen a napon is mindent az elveink és a meggyőződéseink szerint alakítottunk. Nyitott szívvel és őszinte szeretettel várjuk a nézőket az otthonunkba így, a képernyőn keresztül.

Bő két és fél óra alatt írtam alá a “lélekbonbonisták” példányait, és sokan előző könyvemet, a Gumimatrac a Gangeszent is magukkal hozták, a SugarShop pedig ehető lélekbonbonokkal kényeztette a közönséget. Ha szeretnél te is egy firkantást, és mellé egy közös fotót, vagy csak egy csókot, várlak a második dedikáláson. Addig is íme néhány fotó a tegnapi eseményről, és pár kedves sor, amit az eddigi kritikusaim jegyeztek le.

“A Lélekbonbon az egyetlen olyan édesség, amely jótékony hatású és a vonalainknak sem árt. Gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény.” Nesze!szer

“Megkaptam azokat a gondolatokat, amikre sok embernek szüksége lehet. Buddhista és kabbalista tanítások, amikbe belegondolva alapigazságok, de eddig a percig, amíg leírva nem olvassa az ember, nem is tudatosul. Egy-egy fejezet után félrerakva a könyvet mérlegeltem és átrágtam a hallottakat.” Zama’s blog

“Steiner Kristóf bátor ember. Igazi önmegvalósító alkat, akire akkor is figyelnünk kell, ha nem szimpatikus, amit csinál. Tehetséges, de elsősorban nem „valamihez” ért, azaz nem író, tévés vagy operaénekes, hanem inkább hangsúlyosan jelen tud lenni bárhol és bármikor. Lehet, hogy vannak nála tehetségesebbek az adott területen, de ő olyan természetességgel tud mozogni éppen aktuális közegében, hogy azt gondolhatjuk: született zseni!” Líra magazin

“Kristóf egy éve “megihletett” az Angyal történetével, akinek párducmintás szárnya volt. Ma, a könyvének a dedikálásán- amely könyvben ez a mese is szerepel- megleptem a rajz színes változatával. Jó volt látni Kristóf, és jó a könyv nagyon…” Parádi Gabi, Pumpkin Paradise

A könyvet megrendelheted itt, húsz százalék kedvezménnyel!

Candy-mandala by Simon Jose

A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

“Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról –, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.”

Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium híres dráma tagozatán érettségizett, és ezzel készen is állt arra, hogy saját életét is valódi drámává változtassa: dolgozott színészként, Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekóstolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: egy generáció nőtt fel élő, délutáni talkshowján, filmes műsorába pedig számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg filmkritikái az Exit magazinban. Londonba költözése után az írás vette át a főszerepet az életében: a Cosmopolitan, Elle, Marie Claire, és a Nők Lapja kiadványaiban jelentek meg írásai, a HVG online, a Magyar Narancs és a Prizma folyóirat közölte cikkeit, a legendás PEP! magazin vezető szerkesztőjeként is dolgozott.

Első könyve, a Gumimatrac a Gangeszen 2009-ben jelent meg. Elvégezte a londini Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, jelenleg Tel Avivban él férjével, aki gyermekorvosként szakodosik. Angol nyelven ír a tel avivi Time Out magazinnak, és innen látja el a Music Plus televízió főszerkesztői teendőit is. 2008 óta vegán életmódot folytat, mentorként tevékenykedik a Kabbala Központ magyarországi tanfolyamain, és állandó támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.

Dedikálás: 2011. október 27. · 17:00 – 19:00, az Ulpius-ház új könyvesboltjában, a Batthyány téren, a Vásárcsarnok, I. emeletén. A helyszínen 20% kedvezménnyel vehetitek majd meg a könyvet, és minden (helyben) vásárló egy ehető “lélekbonbont” is kap ajándékba a SugarShop jóvoltából. Sajtóbemutató: 2011. október 25. 10:30, SugarShop, Budapest, Paulay Ede Utca 48. RSVP: pr@ulpiushaz.hu Beszélgetőtárs: Esze Dóra

…put a ring on it!

Kikukucskáltam az erkélyre, és legnagyobb meglepetésemre a szerelmem nemcsak a szokásos reggeli kávéjával, de az esküvőn viselt felsőrészével édesítette meg a reggelét. “Jó reggelt” – mosolyogtam rá. “Miért is vagy esküvői ruhában?” Matan ragyogó boldogsággal az arcán mosolygott vissza rám: “Olyan jó visszagondolni rá…” Lekuporodtam mellé, és belekortyoltam a kávéjába: mostantól nemcsak a kapucsínónkat, de az egész életünket megosztjuk majd egymással. Ahogy az emlékeinket is erről a mesés, bolondos, szerelmes napról: az esküvőnk napjáról.

A legénybúcsú

A legcsodálatosabb abban, ha az ember fiának pasi a szerelme, hogy a legénybúcsúról sem kell hiányolnia a kedvesét. A kedvenc bárunkban, a Tederben ünnepeltünk a barátainkkal, Tel Aviv legnagyobb zsinagógájának tövében, tekintélyes mennyiségű vodka-áfonyával.

Garry barátom – akivel a Kabbala Központban is együtt tanulok – magával hozott egy kis könyvet, amelyet hagyományosan a csodák köteteként emlegetünk. Amikor pirkadatkor hazaindultunk, megtörtént a varázslat: egy szemeteskonténer tetején egy akkora liliomcsokrot találtunk, mint egy gömbvillám. Egy luxushotel exkluzív partijának díszlete volt, majd frissen a lomokra vetették. Nekünk persze több se kellett: kiemeltük a kupacból, és a fejemen egyensúlyozva, pityókásan hazacipeltem. Reggel, mikor felébredtem, alig emlékeztem, hogyan került egy gigantikus virágdísz az asztalunk közepére…

A Nagy Nap

Bár nem egyeztettünk asztrológussal az esküvő napját illetően, a sors úgy rendezte, hogy a menyegző az év egyik legfontosabb időszakára essen. Kabbalisztikus szempontból a Rosh Hashana előtti időszak egyfajta tiszítótűz: ilyenkor átgondoljuk, mi az, amit elszúrtunk a tavalyi év során, és hogyan változtathatnánk rajta. A kabbalisták szerint minden hétnek más-más energiája van, és az adott időszakra vonatkozó szakaszon meditálunk a Zoharból, a Biblia arámi nyelven írt misztikus magyarázatából. Az esküvő hetének energiája az egoizmuson való felülemelkedés volt. Nem titok, hogy az esküvő előtti stressz minket is utolért, de a heti Zohar-szakasz emlékeztetett minket arra, hogy fájdalom nélkül nincs felemelkedés

A várt és váratlan vendégek

Az esküvőn hajszálpontosan 72 vendég vett részt – ez pedig a kabbalában egy nagyon fontos szám. Isten 72 neve mind más-más módon kapcsol minket az Univerzum Fényéhez: akad, amelyik csodákat hoz az életünkbe, egy másik a javak megosztását jelenti, míg egy következő a kétségeken való felülemelkedésben segít. Nem szándékosan invitáltunk 72 vendéget, ezt is a sors rendezte így: mi a szűk családi kört és a legjobb barátainkat hívtuk meg, de szerencsére a barátok barátai is eljöttek, mi pedig mindenkit örömmel láttunk. Gyerekkori barátoktól, mindkét család örömszülein át a kabbalatanárainkig mindenki velünk ünnepelt, és bár a meghívóra is ráírtuk, hogy nászajándékot hozni szigorúan tilos, rengeteg mindent kaptunk. Olyan is akadt, aki zenével vagy tánccal lepett meg minket.

A ceremónia

Rabbik, papok vagy hivatalos személyek helyett a legjobb barátaink adtak össze minket. Úgy határoztunk, hogy nincs szükségünk sem vallási felekezetre, sem pedig hivatalos szervre ahhoz, hogy összekössük az életünket, és egy száraz, lapos és általános beszéd helyett valóban jelentsen is valamit a ceremónia. Sabina és Garry nemcsak barátaink, de lakótársaink is: Londonban és Tel Avivban is éltünk együtt, sőt, a Hackney-ben működő művészeti alapítványunk székhelyét is együtt nyitottuk meg. És bár hüpe alatt házasodtunk, a szertartást nem a vallás, sokkal inkább a spiritualitás vezérelte. A helyszín pedig a Sababa nevű hajócska volt, amely Yafóban, az arab óvárosban horgonyzott le, a hajóskapitányról pedig kiderült, hogy nemcsak, hogy maga is meleg, de ő volt Dana International első menedzsere.

A ruha

Özge kutyánk volt az egyetlen, aki már egy héttel a ceremónia előtt tudta, mit fog viselni: állandó tervezője, Gyűrűs Timi kreált számára egy dögös kis frakkot. A “nincs egy rongyom se” szindróma nem érintett meg minket, az esküvő előtti éjszakáig a kisujjunkat sem mozdítottuk meg azért, hogy beszerezzük a ruhánkat. A szekrényeink úgyis tele vannak cuccokkal, felesleges költségekbe nem akartuk verni magunkat, az öltöny-nyakkendő párosítás pedig nyilvánvalóan szóba sem jöhetett.

A legénybúcsúnk estéjén megismerkedtem egy meglehetősen fess pultossráccal, aki egy nagyon különleges felsőrészt viselt: olyan könnyű volt, mint az árvalányhaj, és olyan egyszerűen szépséges, mint egy naplemente. Kérdésemre elmondta, hogy egy izraeli tervező, Roni Bar készítette. Másnap – azaz az esküvő napján – kora reggel meglátogattuk a zseniális dizájnert, aki tetőtől talpig avar- és aranyszínbe öltöztetett minket, mi pedig boldogan ismertük fel: mekkora szerencse, hogy a menyegző napjáig nem csináltunk nagy ügyet a ruhakérdésből. Hiszem, hogy a ruha maga választott ki minket: amikor belebújtunk a pillekönnyű darabokba, a vásárlók közül többen azt hitték, hogy Roni modelljei vagyunk. Bar ruhái egyébként tiszta pamutból és lenből készülnek, és természetes anyagokkal – falevelekkel, gyümölcsökből és zöldségekből nyert festékanyagokkal – színezi őket a tervezőnő.

A gyűrűk

Egy ékszertervező és festő barátnőnk segített megtalálni a tökéletes karikagyűrűket. Nem egy elegáns ékszerszalonban, hanem egy ötvösműhelyben választottuk ki a kedvenceinket. Matan egy aranyszalagszerű, gyűrött mintájú ékszert választott, én pedig egy matt és egy fényes karikából összeállított gyűrűt. Lilush barátnőnk nem csak az ujjainkat ékesítette fel: a mulatság helyszínén minden falra saját festményeit akasztotta fel, amelyeken tündérek, angyalok, manók és istennők tündököltek, mintha csak meseországban házasodtunk volna.

A parti

A mulatság a tengerpart közelében, Tel Aviv régi vasutállomásán vette kezdetét, ahol is egy kerthelyiség adott otthont a Woodstockot idéző őrületnek. Balkáni, arab, orosz és mediterrán világzene szólt, a vendégek pedig a magunk főzte vegán finomságok közül válogathattak. Hajnal felé már a személyzet is táncra perdült: a bárpultos srác és a pincérek velünk együtt taposták a füvet, és mezítláb pörögtünk-forogtunk a színes marokkói lámpák fényében. A parti a tengerparton ért véget: reggel fél hatkor még mindig a hullámokon lovagoltunk, ki ruhában, ki pedig anélkül. Az elmaradt nászájszakánkat egy egymás hegyén-hátán elterült barátok Laokoón-csoportja váltotta ki az otthonunkban.

A nászút

Bár néhány barátunk meglepett minket egy izraeli sivatagtúrával, és egy híres vegetáriánus faluba is meghívtak minket, úgy éreztük, hogy egy ilyen kemény év után mindkettőnknek szükségünk van egy hosszabb lazításra. Matan idén kezdett el orvosként dolgozni, én pedig megírtam a második könyvemet, és elindítottuk a MusicPlus zenecsatornát is. Szakmailag mindketten óriási lépést tettünk előre: ő az álmait követve gyermekorvosnak szakosodik, én pedig a velencei filmfesztiválon mikrofonvégre kaptam Madonnát, aki az egyik legfőbb inspirációm úgy szakmai, mint spirituális értelemben, amióta az eszemet tudom. Azt hiszem, ezek után mindketten hátradőlhetünk picit: a könyvem, a Lélekbonbon megjelenése után Indiába utazunk, hogy Goán és Keralán sátorozva a legtöbbet hozzuk ki a házasáletünk első néhány hónapjából.

Az esküvőnkön vendégül láttuk a Viasat3 Négy esküvő című műsorának kameráit is. Hiszünk abban, hogy úgy közszereplőkként, mint magánemberként felelősségünk, hogy hogy a barátaink és testvéreink Magyarországon megértsék: két férfi házassága sem több vagy kevesebb, mint egy heteroszexuális szerelem beteljesedése. Vegánként, környezetvédőként, tudatos vásárlóként óriási lehetőségnek tekintettem, hogy a tévénézők velünk tarthatnak életem egyik legboldogabb estéjén, hiszen mint minden nap, ezen a napon is mindent az elveink és a meggyőződéseink szerint alakítottunk. Nyitott szívvel és őszinte szeretettel várjuk a nézőket az otthonunkba így, a képernyőn keresztül.

Fotók a Life.hu oldalán.

Man of the Year :)

Heléna ugyanis olyan fiatalt keresett, aki a magazin hasábjain mesélne szokatlan történetéről: “rossz testbe születtem”. És bár nyilvánvaló, hogy Rémusz teste épp olyan tökéletes és csodálatos, mint Isten bármely teremtményéé, úgy fest, hogy ezzel együtt egy nagy ajándékot kapott a kezébe: ki kell javítania egy apró hibát, amit félreértés ne essék, nem “odafent” vétettek. Neki ez az ösvénye, ez a feladata, ez a küldetése: vállalni, hogy felnőttként a kezébe veszi a sorsát… és néhány éven belül talán mést is. :) És hogy miért ajándék ez, nem pedig sorcsapás? Mert ha valaki képes arra, hogy az emberek ítélkezése, méregető tekintetei és megjegyzései ellenére önmaga legyen, az bármire képes ezen a világon. Hiszek benne, hogy Rémusz előtt nincs lehetetlen.

Ahogy a magazinban áll, kezdetben, mint a kislányok, pörgős szoknyában babázott Remus is, azért mindig vonzották fivérei autói is. Kamaszként pedig már biztos volt abban, hogy a fiús dolgok jobban illenek hozzá. Ezért vágyik az átalakító műtétre is.Tapsi Hapsi vagy Plútó kutya szerepét mindig szívesen vállalta gyerekkorában Remus, de már akkor is zokon vette, ha arra kérték, játssza el Piroskát. Inkább vicsorított, és a gonosz farkas bőrébe bújt. „Az internetes játékok és a csetelések alkalmával végre nem kellett magyarázkodnom, kezdetektől fogva fiúként regisztráltam, és nagyon élveztem – meséli Rémusz. – Rohantam haza a suliból, hogy végre önmagam lehessek, és az új barátaimmal játszhassak. A Harry Potter könyvek Remus Lupin professzoráról kaptam a nevem, a netes szerepjátékokban ő volt az első meghatározó, általam játszott karakter, és rám ragadt a név. Remélem, egyszer a személyimben szereplő nevem is Szabó Rémusz lehet.”5-6 évvel ezelőtt mondta ki, és vállalta fel Rémusz először nyíltan, hogy nem érzi jól magát a testében. Mára megfogalmazódott benne a műtét gondolata is.

A fiú történetével – akinek a legnagyobb vágya, hogy egyszer végre fiú mellett lehessen feminin férfi, mert meleg srácnak tartja magát – a friss Nők Lapja Pszichében találkozhatsz.

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Kedves Olvasók! A hét elején a magyar divatipar képviselőit, szerkesztőket, stylistokat, tervezőket és pár barátomat kértem meg arra, hogy meséljenek Nektek a kedvenc könyvélményükről, hiszen olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni.

Stílusos műveltnek és tájékozottnak lenni, mind a világ ügyeiben, mind az emberi érzések rengetegében – stílusos tudni és szüntelenül tanulni, stílusos meg nem alkudni mindazzal, amit az élet biztosít számunkra. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy párizsi burzsoá palota lakójával cseverésztek, az egyiptomi Királyok völgyének régészeivel találkoztak (és részt vehettek az ásatáson), valamint ott lehettek az ezerötszázas évek háborúiban?

A könyvek ablakot nyitnak egy olyan padlásszobának palatetejére, melybe még a legtörtetőbb, legrafináltabb emberek is felronthatnak, társaikat a hátuk mögé túrva, azonban perspektívájuk szüntelen szélesítése nélkül megrekednek, fennragadnak poros börtönükben.

A könyvek szárnyakat és el nem vehető látásmódot adnak, az emberi lény origójából ki nem téphető emlékeket – árnyalatokat a humánus lét bonyolultságához. Történhet bármi, ezek az élmények maradnak és gazdagítanak. A kalandregények szórakoztatnak, a korrajzok ismertetnek, a szépirodalmi alkotások tanítanak, a lírai művek betekintést engednek egy olyan érzékeny emberi lélek fókuszába, melynek megismerésére a mindennapokban nincs lehetőségünk.

Éppen ezért szeretnék minden kedves Olvasót arra kérni, hogy a nyáron vegyen a kezébe egy alkotást – a közel húsz könyvajánlat talán segít a választásban. Ebből a szelekcióból ma ízelítőként két hosszabb gondolatot szeretnék Veletek megosztani: Steiner Kristóf és az én személyes kedvencemet.

A főfogással a jövő hét elején várlak benneteket, a desszerttel a végén.

Jó szórakozást!
Az’Allürista

STEINER KRISTÓF – szabadúszó újságíró
MARGARET MITCHELL: ELFÚJTA A SZÉL

Hosszasan elmerengtem, mikor Az Allűrista levele megérkezett a postafiókomba: melyik legyen az a könyv, amit tiszta szívemből ajánlhatok, ugyanakkor agyafurt, stílusos, szórakoztató, és mindenekelőtt értelme is van. Yehuda Berg kabbalista köteteitől Victoria Beckham „That Extra Half Inch” című divatbibliájáig sokféle opció fordult meg a fejemben, és persze az ego-trip is beindult: melyik az a könyv, amellyel,szívesen azonosulok itt, az All-űrutazásom során. Éppen ezért arra a regényre esett a választásom, amelyet gyakorlatilag csecsemőkorom óra ízlelgetek: a mamám mutatta be nekem, hollywood aranykora iránti rajongásom során szerettem bele igazán, a limitált szériás Scarlett O’Hara Barbie babám megvásárlásakor hivatalosan is belebolondultam, és ma, közel a harminchoz azt hiszem, igazán kezdem megérteni, merről is fúj a szél…

Katie Scarlett O’Hara nem kevesebb, mint a népszerűkultúra első Madonnája – hiszen kompromisszumot nem ismerve viszi keresztül az akaratát mindenen, Vivienne Westwoodja – hiszen bebizonyítja, hogy egy díva egy zöld bársonyfüggönybe tekerve is díva, de elsősorban talán saját magunk 1800-as években élő inkarnációja. Az egész életében két férfi között örlődő asszony épp úgy kergeti az illúzióját, mint bármelyikünk: piedesztálra emelünk egy nem létező szerelmet, és addig locsolgatjuk a könnyeinkkel, míg végül elrohadnak a gyökerei. Közben pedig észre sem vesszük, hogy kényszeresen épített boldogság-díszlet helyén állt valamikor a valódi világunk, amely éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha pedig szerencsénk van, mindeközben ott figyel egy Rhet Buttler is – egy valóságos szerelem, amely talán nem olyan habos-babos, mint a fodros alsószoknyák, de egy biztos: mellette „Soha többé nem fogunk éhezni!”

Margater Mitchell harmincas években született sztorija, az Eljfújta a szél sokkal több, mint minden szappanoperák és telenovellák ősanyja. Akkoriban, amikor a feministák nadrágkosztümökben kezdtek szaladgálni, és tudatosan eltaszították maguktól az írógépet, mondván: a „nő” és a „titkárnő” fogalma többé nem lehet egy és ugyanaz, egy cukormázba bújtatott időzített bomba landolt a könyvesboltok polcain. Főhősnője egy lány, aki abroncsos szoknyában és fűzőben libben be egy kerti mulatságra, ám két kötettel, néhány férjjel, és egy az egész világot lángba borító háborúval később minden sallangot levetkezve mondja ki azt, ami miatt a legkeservesebb tragédia után is érdemes feltápászkodnunk: „Holnap új nap virrad.”

DÁVID MÁTÉ – ügyeletes nagypofájú, Az’Allűr
OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON

A regény adaptációja a Bárkában

Éppen önmagamat kerestem, hétköznaponként nagyjából reggel félhéttől nyolcig, aztán kettőtől este tizenegyig, amikor az egyik nagyon kedves barátom a kezembe nyomta a könyvet. Az első hatvan oldal után a szereplők iránt érzett szánalmat felváltotta az oldalakat faló izgalom, majd a rangsorolás és azonosulás a szereplőkkel.
Az Iskola a határon egy olyan fejlődési regény, mely arra keresi a választ, hogyan is tarthatnánk meg önmagunkat, hogyan is őrizhetnénk meg személyiségünk igazi velejét a felszínes látszat világban – melynek aktuális szkénéjét egy határközeli katonai iskola adja meg, 1923-ban, ahová egy fészeknyi tizenéves újonc érkezik. Az ő miniatűr társadalomba való beilleszkedését követheti végig az olvasó, az örök lázadás, a szűnő lázadás és a megaláztatások mezején. Mindannyian beleszorulnak egy a gyermeki világ és a felnőttkor közötti intervallumba, egy magasabb létbe.

A könyv a szemmel láthatóakon túl szól azokról a megszentelt pillanatokról, melyeket bizonyos élethelyzetekben, személyek jelenlétekor érezhet az ember – mikor a földi, kézzel fogható racionális lét találkozik az érzékeléssel föl nem fogható, irracionális transzcendenciával, melyet szavakkal leírni egészen pontosan nem is lehet, azonban talán nem is kell. Aki fontos számunkra az tudja mit érzünk, néma gyereknek igenis érti az anyja a szavát, a látszatokból értő embereknek pedig oda kell sózni. „És amúgy, dögöljenek meg”.

Az Iskola a határon egy lenyűgöző történet, mély sztoikus gondolatokkal átszőve (Ottlik Kosztolányit és Márait vallotta mesterének), mint például nem szabad görcsölni a dolgokon, az élet úgyis megadja az igazán szükséges, oxigénszerű tartalmakat.

Különös olvasmány ez, mely minden egyes olvasatra újabb és mélyebb jelentéstartalmakkal bővül, középpontjában az ember megőrzése áll, legyen annak satuja egy katonai alreál, vagy a társadalom.

Kedvenc mondatom, mely a regénybeli alteregóm, az örök lázadó és megőrző, Medve Gábor mondd ki: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Az írások az-allur.blogspot.com oldalon jelentek meg.